TIZENEGYEDIK FEJEZET

 

A SÖTÉTSÉG LAKÓI

 

 

ANTROT HALÁLRA RÉMÜLT, amikor közölték vele, hogy fel akarnak mászni Bon Yoth lakása fölé a sötétségbe, de Kidi biztosította a műsze-

részt, hogy olyan lesz az egész, mintha létrára kapaszkodna, és megígérte neki, hogy végig mellette marad.

– Ha a küldetés sikere múlik rajta, azt hiszem, kénytelen vagyok végigcsinálni – mondta Antrot elanyátlanodva.

– Megeshet – felelte Leia. – Köszönöm, Antrot.

– Én megyek elöl – jelentette ki Lokmarcha. – Aztán a hercegnő, majd a műszerész és végül Kidi.

– Nem – mondta Leia. – Maga vezet minket, és én zárom a sort. Jártasabb vagyok a fegyverhasználatban és a túlélési taktikákban, mint Kidi vagy Antrot.

– De maga... – kezdett bele Lokmarcha, itt azonban megállt, és bólintott. – Nem, igaza van. En, Antrot, Kidi, es a végén jön maga.

Az őrnagy odarögzített egy darab szigetelőszalaggal egy lámpát a sugárvetője csövéhez, aztán átvetette a vállán a fegyvert. Felirányította a fényt a lyukba, boldogtalanul mordult egyet, majd megvonta a vállát.

– Tökéletes célpontot nyújtunk mindenkinek, aki tüzet akar nyitni ránk odafentről – mondta. – Persze ezen a szűk helyen egyébként se nagyon lehetne elvéteni minket. Na jó, gyerünk.

A dresseli felkapaszkodott a kéménybe, és eltűnt. Antrot talált egy fejlámpát az egyik zsebében a sok közül, és felcsatolta, aztán a hátán a jeladót rejtő zsákkal követte a kommandóst. A következő Kidi volt, aki majdnem annyira szerencsétlen képet vágott maga is, mint a műszerész.

– Sok szerencsét – mondta Bon Yoth.

Leia bólintott, aztán felnyúlt a kéménybe. Nagy volt a zaj a zárt térben, Antrot lámpájának fénye pedig fel-le mozgott, kirajzolva Kidi hosszú karjainak és lábainak körvonalait.

Kinyújtotta a kezét, és kapaszkodók után tapogatott, aztán addig húzta felfelé magát a kéménybe, míg meg nem tudta vetni a lábát. Odabent hideg volt és félhomály, a hely pedig annyira szűknek bizonyult, hogy meg tudott pihenni, ha a hátát az alagút egyik oldalának préselte, a lábával pedig megtámaszkodott a másikon.

De ettől még hosszú az út a csúcsig – gondolta.

Bon Yoth bezárta a kürtőt, sötétséget borítva Leiára. A hercegnő felnézett, és néhány méterrel maga fölött megpillantotta Kid.it. A tekintetét még följebb irányítva ki tudta venni Antrotot is a kéményben, és amikor a férfi lesandított rájuk, meg is világította az alakját a fejlámpája fénye.

– Stabil felületre lesz szükségünk, bogy ki tudjuk helyezni a jeladót – kiáltott fel Leia Lokmarchának. A hangja erős visszhangot vert az aknában. – És meg kell győződnünk róla, hogy elég közel van-e a felszín a sugárzáshoz.

– Miért nem tesszük egyszerűen a hegytetőre a jeladót? – kérdezte Kidi.

– Mert úgy túl hamar megtalálnák a birodalmiak – felelte Leia, miközben továbbmászott a nő után. – Yoth azt mondja, alagutak egész labirintusa húzódik fölöttünk. Találunk neki helyet.

– De mi van, ha tévedett? – kérdezte Antrot, nehézkesen szedve a levegőt. – Mi van, ha túl szűk lesz az alagút? Mi van, ha elakadunk?

– Akkor lemászunk, és ripityára lőjük, amiért hazudott – szólalt meg Lokmarcha.

– Senkit nincs értelme lelőni – mondta Kidi.

– Hé, maguk ketten, kérhetném, hogy ezt ne pont most vitassák meg? – kérdezte Leia. – Csak menjünk.

A hercegnő hamar rájött, mi a hátulütője annak, hogy ő zárja a sort: az összes por és kődarab a nyakába hullott, amit a többiek meglazítottak. A törmelék a szemébe és az orrába került, ami időről időre arra kényszerítette, hogy megálljon és ádázul pislogni kezdjen. Ráadásul túlságosan is tudatában volt, hogy mekkora mélység tátong alatta, és hogy ha leesik, összezúzza magát az alagút falain.

És ugyanez történik akkor is, ha a fölötte haladó hármasból zuhan le valaki – emlékeztette magát, miután Antrot megcsúszott, és csak azt követően sikerült megkapaszkodnia, hogy fejbe rúgta Kidit. Leia most már nehezen szedte a levegőt, ráadásul fájt a karja és a lába, és az ujjhegyei is sajogtak, mert a kémény lehorzsolta, Kidi pedig megtaposta őket.

Mindenki fáradt – mondta magának. – Ha nekiállsz panaszkodni, Kidi és Antrot elcsügged. Úgyhogy gyerünk tovább.

– Elágazáshoz értünk – kiáltott le nekik Lokmarcha.

Körülbelül harminc méterrel Leia fölött egy alacsony mennyezetű alagút keresztezte a szellőzőcsatornát. A hercegnő felkapaszkodott a többiek után, és hálásan kifújta a levegőt. Ahhoz nem volt elég magas a járat, hogy felálljon, de meg tudott pihenni. Lokmarcha vigyorgott, Kidi és Antrot viszont csak ültek és ziháltak.

– Milyen messzire vezet ez az alagút? – kérdezte Leia a sötétséget kémlelve a többiek mögött.

– Messzebb, mint ameddig elvilágít a lámpám – felelte Lokmarcha, és körbepásztázta a fegyveréhez rögzített fényszóróval a sziklás folyosó falait. – Tipikus vulkanikus járat...

– Ssss... – szólt rá Leia. – Hallottam valamit.

Kidi riadtan pillantott körbe, Antrot pedig nyújtogatni kezdte a nyakát, hogy messzebbre lásson el az alagútban. Lokmarcha fél térdre állt, és a sötétségnek szegezte a fegyverét.

– Csak képzelődött – mondta a dresseli.

– Nem, én is hallom – szólt közbe Kidi.

A hang egészen gyönge volt – távoli, száraz kaparászás.

Karmok a sziklán – futott át Leia agyán, miközben próbálta kivenni, van-e valami mozgás Lokmarcha lámpájának fénykörén túl. Tudta: akármi is kelti a zajt, tökéletesen látja őket.

– Rossz előérzetem van – mondta.

– Bármi is az, nincs A-280-as sugárvetője. Vagy legalábbis nem tudja, hogyan kell használni – paskolta meg Lokmarcha a fegyverét. – Gyerünk tovább.

– Merre? – kérdezte Kidi.

– Kicsit körbeszaglásztam, míg maguk másztak. Yoth kéménye nem sokkal felettünk véget ér, de errefelé van egy másik, ami felvezet egészen a felszínig.

– Honnan tudja? – követelőzött Kidi.

– Onnan, hogy erős benne a huzat fölfelé – felelte Lokmarcha a szokásos dühítő vállrándítás kíséretében. – És onnan, hogy látom fent a fényt. Elég magas, de meg tudjuk mászni.

– Ó – mondta Kidi csalódottan.

– Kidi, nézzük, eljut-e innen a jel a felszínre a sziklán keresztül – adta ki a parancsot Leia. Már nem hallotta az osonó léptek zaját, de rosszul érezte magát a hegy sötét szívébe zárva, abban a tudatban, hogy valami talán egyre közelebb lopakodik hozzájuk a sötétség leple alatt.

Amikor kiderült, hogy Kidi semmilyen jelet nem tud befogni, elkenődött, de aztán Lokmarcha felvetette, hogy megpróbálkozhatnának a dologgal a kémény alatt is, amit az imént talált. Odébb kúsztak húsz métert az alacsony alagútban a kommandós vezetésével, aki végig maga elé célzott a fegyverével. Ahogy haladtak előre, az enyhe szellő egyenletesen erősödött, egészen addig, amíg folyamatossá nem vált a légáramlás.

Kidi átállított egy kapcsolót a vevőjén, aztán Leia felé fordult, és felemelte a hüvelykujját.

– Itt elhelyezhetjük a jeladót – mondta.

– Még hely is van neki – állapította meg Leia megkönnyebbülten, és közben arra gondolt: talán nem is lesz ez olyan rázós, mint tartott tőle.

Lokmarcha Kidi és Antrot között állt, és előre-hátra pásztázott a lámpájával, hátha megbújik valami a sötétben. A háta mögött Antrot kihúzta a jeladó három lábát, hogy megálljon a készülék, majd kinyitott egy panelt a gömb oldalán, beütötte az aktiválókódot, és Kidihez fordult. A nő betáplált egy hosszú számsort, aztán bólintott.

– Megvagyunk – mondta. – Az adó két szövetségi kódot, az Oskot és a Pethet váltogatva sugározza a jelet.

– Várjunk csak egy percet – szólt közbe Lokmarcha. – Maga fejből ütötte be azokat a kódokat?

Kidi bólintott.

– Tudom a Szövetség összes titkosító kódját.

– Az meg hogy lehet? – kérdezte Leia. – Mindegyik többtucatnyi véletlenszerűen válogatott karakterből áll.

Kidi megvonta a vállát.

– Nem tudom. Azt hiszem, egyszerűen csak szeretem a számokat.

– Ez hatalmas biztonsági kockázat – mondta Lokmarcha.

Kidi zavartan nézett rá.

– Miért?

– Mert ha elfogják, a Birodalom megtudja az összes kódot – felelte a dresseli.

Kidinek megnyúlt az arca.

– Ó... erre sosem gondoltam.

Lokmarcha mormogva megcsóválta a fejét.

– Jól van – próbálta Leia még azelőtt leállítani az újabb vitát, hogy egyáltalán kitört volna. – Elfelejteni már úgysem tudja őket. Mindenesetre szép munka volt.

Felnézett a fölöttük tátongó alagútba, és valahol a távolban egy fényes fehér kört pillantott meg.

– A jeladó egészen a találkozó idejéig sugározni fog?

– Én programoztam – morgolódott Antrot. – Garantáltan működni fog.

– Jó – mondta Leia a sötétséget kémlelve. – Akkor szeretnék kijutni innen.

Még száz métert sem másztak, de a hercegnő ujjai már megint fájtak. Mostanra nemcsak a durvára vájt falakkal gyűlt meg a társaság baja, hanem a gyors ütemben zuhanó hőmérséklettel is. Leia látta a saját leheletét, és kezén-lábán érzéketlenné váltak az ujjak. Kicsivel följebb Kidi Antrotot biztatta, hogy másszon tovább, és biztosította róla a férfit, hogy már nincs sok hátra. Leia azt kívánta, bárcsak lenne alatta is valaki, hogy ártatlan kis hazugságokkal bátorítsa – és hogy hallgatózzon, nem kapaszkodik-e valami utánuk a járatban.

– Óvatosan – szólt le föntről Lokmarcha. – Idefent tele van lyukakkal a szikla. De tovább tudunk mászni, és már csak úgy kétszáz méterre vagyunk a kijárattól.

Leia megállt egy pillanatra, és megtámasztotta magát fájós lábaival a feneketlen sötétség fölött, majd a hóna alá dugta a kezét, hogy egy kicsit felmelegítse. A füle és az orra is lüktetett a hidegtől.

– Fenség? – kiáltott le Kidi. – Jól van?

Leia felnézett, és azt látta, hogy vagy harminc méterrel lemaradt a cereai mögött.

– Minden rendben – mondta. – Jövök.

Mozgásra kényszerítette sajgó végtagjait, és addig mászott, míg el nem érte azt a részt, ahol – mint arra Lokmarcha figyelmeztetett – töredezett volt a szikla. A falak úgy festettek, mintha megfurkálták volna őket, és Leia úgy érezte, hogy a levegő is melegebb egy kicsit. Talán a nap lehetett az oka, ugyanis már látta a magasban. Vagy csak képzelődött.

Ugyanakkor valami furcsa szagot is érzett, ami egy kicsit a rothadás bűzére emlékeztette. És kizárt volt, hogy ezt is csak képzelte.

Gyorsabban – futott át az agyán, aztán a lyukak felé nyúlt, hogy jobb fogást találjon a sziklán, és fürgébben mászhasson.

– Au! – kiáltott fel. Alighanem elvágta az ujját, ahogy benyúlt valamelyik lyukba, bár nehezen tudta megállapítani, mert az egész keze kék-zöld volt, és teljesen elgémberedett.

Ránézett a sérült ujjára, de olyan sötét volt, hogy nem látott semmit. A szájába vette, és szúrós, fémes ízt érzett – a vér ízét.

Aztán valami belecsípett az egyik ujjába a másik kezén. Azonnal visszarántotta, de túl nagy lendületet vett, és érezte, hogy megcsúszik. Gyorsan a szikla után kapott, és megfogódzkodott, mielőtt még lezuhant volna, aztán – az egyik lábával még mindig vadul kapálózva a sötétségben – a falhoz tapadt. A szíve majd kiugrott a helyéről.

– Fenség? – kiáltott le újra Kidi.

– Van valami idelent. Valami élőlény – mondta Leia.

– Micsoda? Antrot, világítson oda.

A fentről jövő gyönge fénynél Leia gonoszan csillogó vörös szikrákat pillantott meg a sziklába vájt lyukakban. Most már alatta is ott voltak, gyűrűt formáztak a járat falán. És hallotta a mozgolódást is – apró, locsogó kis zajok ütötték meg a fülét, amitől felállt a szőr a nyakán.

Mászni kezdett. A mozdulatai egyre kétségbeesettebbé váltak, mert a fekete alakok csak úgy dőltek a falakból. Erezte, hogy ott vannak a kezén, aztán már a karján is, a következő pillanatban pedig mindent elleptek – ott hemzsegtek a hajában és az arcán is, nyirkosán, hidegen és csúszósán.

Felüvöltött, mert valami belecsípett a fülébe. Aztán egy másik a kezébe mart. Közben sikolyokat hallott föntről is.

– Fenség! – Ez Lokmarcha volt. – Maguk ketten, félre az útból!

– Ne lőjön! – sikerült Leiának kipréselnie magából a kiáltást. – Eltalálná valamelyikünket!

Ahogy felüvöltött, az egyik láthatatlan élőlény bemászott a szájába, ő pedig megrémült, hogy továbbmegy a torkába, ezért ráharapott. Hideg, nedves, gumiszerű bőrbe mélyedt a foga, és visszataszító, savas ízt érzett. Azonnal kiköpte, de a gyomra így is felfordult tőle. A fülét megtöltötte a rajzó lények hangos szörcsögése.

Most már mindenhol csipkedték, ő pedig vadul rázta a fejét, hogy leszórja őket magáról, de csak annyit ért el vele, hogy beverte a halántékát a sziklába.

– Fenség! – kiáltotta Lokmarcha. – Mindjárt kint vagyunk! Gyerünk! Látom magát!

Leia felnézett, és most már ő is látta a többieket: egy fényes fehér kör előtt rajzolódott ki a fejük sziluettje.

A pánikból erőt merítve megindult feléjük. Amikor már csak egy méter választotta el a csúcstól, a csipkedés abbamaradt, és a raj sietve visszavonult, a járatot borító repedésekben és lyukakban keresve menedéket.

Félnek a fénytől – jött rá. Valószínűleg éjszaka táplálkoznak, nappal pedig bujkálnak.

Lokmarcha megragadta a karját, és kihúzta a nyíláson. Leia zihálva terült el a hideg sziklán. Alatta tengernyi szem pislogott a homályban, a járat falai pedig mintha folyamatos mozgásban lettek volna.

– Jól van? – kérdezte Lokmarcha, és sárga szemét tágra nyitva rábámult.

– Azt hiszem – felelte Leia abban reménykedve, hogy tényleg így van. Felült és körülnézett, aztán kitapogatta a csípéseket az arcán, és egyenként megérintette az összes kis vérfoltot, amit a táplálkozó raj hagyott maga után. A csapat többi tagját is vörös pöttyök borították.

– Mik voltak ezek? – nyafogott Kidi.

– Nem tudom – mondta Leia, és köpött egyet, hogy megszabaduljon a visszataszító íztől a szájában. – De ha járnak turisták a Basteelre, én azt javasolnám nekik, hogy a kéménymászást hagyják ki.

A járat egy alacsony hegygerincre nyílt, amelyet recés csúcsok zártak közre. A napfény sötétnarancssárgára festette a sziklákat, de annyira hideg volt, hogy nehezükre esett belélegezni a ritkás levegőt, a kíméletlen szél pedig a ruhájuk alá hatolt.

– Kidi, szóljon Niennek, hogy jöjjön értünk – mondta Leia. – Ilyen körülmények között nem húzzuk sokáig.

A cereai bólintott, aztán elővette az adóvevőjét, és megpróbált kapcsolatba lépni Niennel.

Nem érkezett válasz.

– Jobban jár, ha nem a bárban lóg még mindig – mondta Lokmarcha. A férfi reszketett.

– Nem tenne ilyet – felelte Leia. – Próbálkozzon tovább, Kidi.

A híradós már az ötödik sikertelen kísérletnél tartott, amikor Antrot felkiáltott:

– Nézzék!

Leia követte a tekintetével az abednedo mutatóujja által kijelölt vonalat, és három pontot pillantott meg az égen. Messze voltak, de meg mert volna esküdni, hogy úgy néznek ki, mintha...

– Fedezékbe! – mondta. – Bukjanak le!

Egy szikla takarásában zsúfolódtak össze, ami még évmilliókkal korábban vált le a hegyről. A következő pillanatban TIE-vadászok húztak el felettük visítva. A napelemeik csak úgy villogtak a fényben.

– Ne essen pánikba, ha elfognak minket, fenség – súgta oda Lokmarcha Leiának. – Van egy B tervem, amire soha senki nem jönne rá.

– Nem szoktam pánikba esni – felelte Leia. – De azért jó tudni, őrnagy.

– Mit gondol, elfogták a birodalmiak Nient? – kérdezte Kidi.

– Remélem, nem – válaszolta Leia.

A hercegnő egész testében reszketett, a foga kontrollálhatatlanul vacogott. És most vette észre, hogy a lemenő nap egyre közelebb kerül a látóhatárhoz.

Lokmarcha figyelmét sem kerülte el a dolog.

– Nem maradhatunk idefent – mondta komoran. – Vissza kell másznunk.

– El azok mellett az izék mellett? – kérdezte Kidi a rémülettől sápadt arccal. – Nem. Az kizárt. Én inkább halálra fagyok.

– Csak arra várnak, hogy lemenjen a nap – figyelmeztette Lokmarcha. – Ha leszáll az éj, előjönnek enni.

Kidi mereven bámulta a járatot, amelyből előbukkantak, és megrázta a fejét.

– Kidi, nyugalom – szólt rá Leia. – Azzal nem megyünk semmire, ha pánikba esünk. Tovább kell próbálkoznunk, hátha elérjük Nient. Van valakinél valami túlélőkészlet? Bármi, ami a segítségünkre lehet?

Lokmarcha megrázta a fejét.

– Azt hittem, csak pár percig leszünk idekint.

– Kidi? Antrot?

A műszerész összevonta a szemöldökét, aztán felvidult.

– Van egy darab szigetelőfólia a csomagomban – mondta. – Elektronikus eszközökhöz való, arra találták ki, hogy kívül tartsa a hőt. De arra is ugyanolyan jó lesz, hogy bent tartsa. Azon az elven működik, hogy a hősugárzást meggátolva...

– Pillanatnyilag nem szükséges tudnunk, hogyan működik – szólt közbe Leia.

Antrot vékony, fémes hatású fóliát húzott elő látszólag végtelen számú zsebei egyikéből. Kihajtogatva nagyjából négy négyzetméter lehetett a mérete.

– Adja oda a hercegnőnek – parancsolt rá Lokmarcha.

– Ne legyen már nevetséges – felelte Leia vacogó fogakkal. – Megosztozunk rajta.

– Nem elég nagy mind a négyünknek – mondta Antrot.

– Ezért fogjuk cserélgetni a helyünket – jelentette ki Leia. – Húszpercenként. Gyerünk, húzódjunk összébb. Szükségünk van a testünk melegére, hogy ne hűljünk ki.

Kitárta a karját, odahúzta magához Kidit és Antrotot, aztán maguk köré tekerte a szigetelőfóliát, és félrebillentett fejjel Lokmarchára nézett. A férfi néhány centivel odébb húzódott – láthatóan vonakodott közelebb menni.

– Nem a Goruscanti Nagybálban vagyunk, Lok – mondta Leia a kilátástalan helyzet dacára is derűsen. – Jöjjön ide, őrnagy. Ez parancs.

A négyes összebújt az ostorként csapkodó szélben. Leia arra gondolt, hogy ha nem lenne olyan hideg, talán még élvezné is a kilátást. A hegyek csaknem lehetetlenül magasra nyúltak, fogazott csúcsaik szinte felnyársalták az eget, és a táj pompás színekbe burkolózott.

Összekucorodva ültek, és húszpercenként helyet cseréltek, felváltva tűrték a fedetlen hely okozta kínokat a fólia védelmén kívül. Leia eleinte idegesen figyelte a lebukó napot, és próbálta kiszámolni, mennyi idejük van még, amíg eltűnik a látóhatár mögött, ha pedig TIE-vadászok repültek el a fejük felett, behúzta a nyakát. Hamarosan azonban annyira elgémberedett és kimerült, hogy már képtelen volt foglalkozni a fenyegetésekkel. Azon járt az esze, vajon Han is így érezte-e magát, amikor megfagyott körülötte a folyékony karbonit, és hibernálta a testét. Aztán meg azon, hogy álmo-dik-e a férfi abban az állapotban.

És ha igen, róla-e?

Már nem emlékezett rá, mi a következő teendő: szólni Kidinek, hogy próbálja meg újra felvenni a kapcsolatot Niennel, vagy ismét helyet cserélni. Az agya ki-kihagyott a véletlenszerűen előbukkanó emlékfoszlányok között, amelyek réges-régi eseményeket idéztek fel benne az Alderaanról, a Goruscantról, a Bespinről és más világokról. Meleg, élettel és hangokkal teli világokról.

Hangok.

Erőt vett magán, és felemelte a fejét. A nap alacsonyan járt, fakuló fényét ellenpontozva már megjelentek az első csillagok is az égen. A szél szünet nélkül, kíméletlenül visított, mint egy hárpia.

Kidi fejhallgatójából pedig valamiféle hang szűrődött ki.

– Kidi! – kiáltott fel Leia, és rázni kezdte a cereai technikust, mint az őrült. A másik oldalán ülő Antrot erre még szorosabban átkarolta, és panaszosan felnyögött. Lokmarcha felnézett, de sárgán világító tekintete üres volt.

Egy pillanattal később Kidi szeme is felpattant. Eleinte vonakodva, értetlenül nézett Leiára, de aztán meghallotta ő is a hangot, és eszébe jutott, mit jelent.

– Nien! – kiáltotta a mikrofonba. – Nien! Küldöm a koordinátáinkat!

A fejük fölött megmozdult egy fényes csillag.

A Mellcrawler volt az. Túlélték.