Tizedik fejezet
MARVEL ÚR LÁTOGATÁSA IPINGBEN

Miután a pánik első hulláma elült, Iping lakói győzködni kezdték egymást. Egyszeriben kétkedés ütötte fel a fejét - egyelőre ideges és nem túlságosan meggyőző érvek hangzottak el, de a kételyt nem lehetett többé kiirtani. Sokkal könnyebb nem hinni a Láthatatlan Emberben, és két kezünkön meg tudnánk számlálni, kik látták semmivé foszlani a levegőben, és kik érezték karja erejét. Ráadásul a tanúk közül hiányzott Wadgers úr, mivel pillanatnyilag háza összes lakatját, reteszét magára zárta és visszahúzódott bevehetetlen erődjébe, Jaffers pedig aléltan feküdt a “Lovaskocsihoz” címzett fogadó társalgójában. A tapasztalatot meghaladó nagy és különös ideák rendszerint sokkal kisebb hatást tesznek az emberre, mint a szerény, de jól érzékelhető érvek. Iping vidám zászlódíszbe öltözött, és mindenki felvette ünneplő ruháját. Jó egy hónapja vagy még régebben készültek pünkösdhétfőre. Akik délelőtt még hittek a Láthatatlanban, délutánra már azt híresztelték, hogy talán végleg elment, és maguk is élvezni kezdték az ünnepet, a délelőtti kétkedők viszont délutánra egyenesen viccnek gondolták az idegent. Mindenesetre aznap hivők és kétkedők egyaránt roppant barátságosak voltak.

Haysman legelője vidámságtól volt hangos, egy sátorban Buntingné asszony és még néhány hölgy teát készített, körülötte - mivel a vasárnapi iskola elmaradt - gyerekek futottak versenyt, ügyességi játékokat rendeztek a segédlelkész, továbbá Cussné és Sackbutné zajos irányításával. Kétségtelen, hogy az emberek kissé szorongva néztek egymásra, de szinte mindenki belátta, hogy legjobb eltitkolni aggasztó balsejtelmeiket. A falu gyepes főterén kötél volt rézsút kifeszítve, s egy lengő csigára szerelt kapaszkodóval lehetett lesiklani rajta, az alsó végénél egy zsáknak puffant az ember a falu serdülőkorú ifjúságának nem kis örömére; a sikló népszerűségével csak a hinták és a labdajátékok vetekedtek. Az idősebbek fel-alá sétafikáltak, s a kis körhintára szerelt gőzverkli átható olajszaggal és ugyancsak átható zenével töltötte meg a levegőt. Az egyleti tagok már reggel voltak templomban, s utána föltűzték pompás zöld-rózsaszín kokárdájukat, a vidámabb fickók ráadásul tarka szalagokat is kötöttek keménykalapjukra. A vén Fletchernek ugyancsak szigorú nézetei lehettek az ünnepi foglalatosságokról, mert a jázminbokrok felől, az ablakon keresztül vagy a nyitott ajtón át, két székre tett billegő deszka tetején lehetett megpillantani az öreget, amint az utcai szoba mennyezetét meszeli.

Négy óra tájban egy idegen jelent meg a faluban, a domb felől. Apró, tömzsi ember volt, elnyűtt cilindert viselt, és láthatóan igencsak kifulladt, míg idáig ért. Orcája hol felfúvódott, hol meg lelappadt. Májfoltos arcán aggodalom látszott, és kelletlen fürgeséggel szedte a lábát. A templomnál befordult és a “Lovaskocsihoz” címzett fogadó felé vette útját. Többek között a vén Fletcher is emlékszik rá, hogy látta, és valóban, az öregurat annyira meglepte az idegen különös sietsége, hogy észre sem vette, amint egy adag mész lefolyt a meszelőről és egyenesen a kabátujjába zúdult.

Az idegen a célbadobó-bódé tulajdonosa szerint láthatóan magában beszélt, de ugyanerre a végkövetkeztetésre jutott Huxter úr is. Megállt a “Lovaskocsihoz” címzett fogadó lépcsőjénél, és Huxter szerint csak hosszú és kemény tusakodás után tudta rászánni magát, hogy belépjen a házba. Végül megindult fölfelé a lépcsőn, és Huxter még látta, amint balra fordul, és kinyitja a társalgó ajtaját. Huxter úr ezek után hangokat hallott a szobából, majd valaki a söntésből is közölte a férfiúval, hogy rossz helyre nyitott be.

- Az magánszoba! - kiáltotta Hall, mire az idegen esetlenül becsukta az ajtót és bement a söntésbe.

Néhány perc múlva ismét megjelent, keze fejével megtörölte szája szélét, és csöndes elégedettség sugárzott róla, bár Huxter úgy vélte, hogy ezt csak színleli. Mindenesetre alaposan körülnézett, aztán (Huxter közlése szerint meglehetősen alamuszi módon) kiment a kapuhoz, oda, ahova a társalgó ablaka nyílott. Kicsit habozott, aztán nekitámaszkodott az egyik kapuoszlopnak, elővett egy kurta agyagpipát, és kezdte megtömni. Az egész művelet alatt remegett a keze. Ügyetlenül rágyújtott, egykedvűen füstölni kezdett, egykedvűségét azonban igencsak meghazudtolta, hogy egyre-másra riadtan belesett az udvarra.

Huxter úr mindezt a dohányáruda rácsos ablaka mögül nézte végig, de a férfiú rendkívüli viselkedése azt sugallta, hogy továbbra is folytassa a vizsgálódást.

Az idegen kis idő elteltével fölegyenesedett és gyorsan zsebre vágta a pipát. Aztán eltűnt az udvar mélyén. Huxter mindjárt átlátta, hogy csinos kis lopás szemtanúja, ezért átugrott a pult fölött és kirohant az utcára, hogy nyakon csípje a tolvajt. Marvel eközben újra felbukkant, kalapja félrecsúszott a feje búbján; egyik kezében hatalmas kék terítőbe kötött csomagot cipelt, a másikban - mint utóbb kiderült, a lelkész nadrágtartójával összeerősítve - három könyvet tartott. Amint megpillantotta Huxtert, felhördült, élesen balra kanyarodott és futni kezdett.

- Megállj, gazfickó! - rikoltotta Huxter, és utánavetette magát.

Huxter úr a következő eseményeket élénk, ám rövid képsorokban érzékelte. Látta a férfit közvetlenül maga előtt, látta, amint elnyargal a templomig, és kifordul az országútra. Távolabb látta a zászlókat s az ünneplőket, s azt is, hogy csak egy-két arc fordul felé. Torkaszakadtából üvölteni kezdett: - Megállj, gazfickó! - ordította megint, aztán vitézül utánaeredt. Ám alig tett tíz lépést, amikor a lábszára rejtélyes módon beleakadt valamibe, és ettől kezdve nem annyira futott, mint inkább elképesztő sebességgel repülni kezdett a levegőben. Hirtelen egész közelről pillantotta meg a földet. A világ mintha millió örvénylő fényrepeszre tört volna szét, és egy kortárs szavaival szólván, Huxtert “a következő események már cseppet sem érdekelték”.