Huszonharmadik fejezet
A DRURY LANE-EN

- Most már talán te is érzékeled - folytatta a Láthatatlan Ember -, mennyi hátrányom származott az új helyzetből. Nem volt fedél a fejem fölött, nem volt mivel betakaróznom, a ruha egyben azt jelentette volna, hogy lemondok minden előnyről, és különös és félelmetes jelenséggé teszem magam. Azonkívül koplaltam is; mert ha eszem, vagyis meg nem emésztett étellel tömöm meg a bendőmet, ugyancsak fura módon, de megint csak láthatóvá válok.

- Ez bizony eszembe sem jutott - szólalt meg Kemp.

- Nekem sem - folytatta a Láthatatlan Ember. - Ám a hó még további veszélyekre is figyelmeztetett. Nem mehettem ki, ha esett - ugyanis megtapadnak rajtam a hópihék és elárulnak. Az eső se jobb, mert attól vizesen ragyogni kezdenek a körvonalaim, olyan leszek, mint egy buborék. Na és a köd - ködben kicsit halványabb buborék leszek, egy felület, egy ember olajosan derengő hasonmása. Mi több, ha kimentem az utcára, a híres londoni levegőn kormos, poros lett a bőröm, és jókora piszokréteg ülepedett a bokámra. Nem tudtam, mennyi időbe telik, míg az ember egyszer csak láthatóvá válik a portól, piszoktól. Annyit mindenesetre tudtam, hogy nem sok kell hozzá.

Legalábbis Londonban nem.

A Great Portland Street környéki nyomortanyák felé vettem utamat, és egyszer csak annak az utcának a végén találtam magam, ahol azelőtt laktam. Nem mentem beljebb, mert az utca közepe felé nagy tömeg állt, és a füstölgő romokat nézte, vagyis annak a háznak a helyét, amelyet felgyújtottam. A legsürgetőbb problémám a ruha volt. Ekkor pillantottam meg az egyik vegyeskereskedésben - újságok, édesség, játékok, papíráru, elkésett karácsonyi csecsebecsék között - egy rakás álarcot, krumpliorrot, és eszembe jutott az Omniumban kigondolt ötlet. Végre tudtam, mit kell tennem: sarkon fordultam, és hogy elkerüljem a zsúfolt utcákat, kerülő úton, a Strandtól északra fekvő mellékutcákon elindultam, mert pontosan nem emlékeztem ugyan, de halványan derengett, hogy van errefelé néhány színházi jelmezbolt.

Lehűlt a levegő, és az északra néző utcákon csípős szél fújt. Szaporán szedtem a lábam, nehogy valaki elém kerüljön. Minden útkereszteződés újabb veszélyt jelentett, minden járókelő hihetetlen óvatosságot igényelt. A Bedford Street végén például épp el akartam osonni egy ember mellett, amikor megfordult és egyenesen belém jött, akaratlanul az úttestre taszított, hogy kis híján egy arra tartó konflis kerekei alá kerültem. A bérkocsiállomás úgy vélekedett, hogy a kollégának nyilván kicsit elment az esze. Én azonban annyira elbátortalanodtam ettől az összeütközéstől, hogy gyorsan bementem a Covent Garden-i piacra, kerestem egy csöndes sarkot az ibolyás stand mellett, ott leültem, és csak ziháltam és reszkettem. Rájöttem, hogy újra megfáztam, így aztán egy idő múlva innen is mennem kellett, nehogy a tüsszentésre felfigyeljenek.

Végre megtaláltam, amit kerestem: a Drury Lane közelében, egy mellékutcában rábukkantam arra a piszoktól pettyegetett, mocskos kis boltra, amelynek flitteres palástokkal, hamis ékszerekkel, parókával, tánccipővel, dominójelmezzel és színházi fényképekkel volt telezsúfolva a kirakata. Alacsony és sötét, ódivatú üzlet volt, sötét és visszataszító a fölé épült négyemeletes ház is. Bekukucskáltam a kirakaton, s mivel odabent nem láttam senkit, beléptem. A nyitásra megcsörrent az ajtó fölötti csengő. Nyitva hagytam az ajtót, megkerültem egy csupasz jelmezállványt, és a sarokban álló nagy, forgatható tükör mögé bújtam. Vagy egy percig nem jött be senki. Aztán hallottam, hogy valaki döngő léptekkel átszeli az egyik szobát, majd hamarosan egy férfi jelent meg a bolt mélyén.

Addigra készen állott a tervem. Úgy véltem, legjobb, ha belopózom a házba, odafönt valahol elbújok, és kilesem az alkalmat, míg minden elcsöndesedik, akkor kihalászok magamnak egy parókát, álarcot, szemüveget és jelmezt, aztán így lépek a világ elé. Lehet, hogy groteszk jelenség leszek, de mégiscsak hihetőbb, mint így. És ha már ott vagyok, természetesen magamhoz veszem a házban fellelhető összes pénzt.

A boltba belépő férfiú tömzsi, enyhén hajlott hátú, bozontos szemöldökű ember volt, hosszú karja a kurta karikalába miatt szinte a földet seperte. Láthatóan evés közben zavartam meg. Várakozó arckifejezéssel nézett körül. Amikor látta, hogy egy lélek sincs ott, előbb meglepődött, majd dühös lett. - Átkozott kölykök! - morogta. Az ajtóhoz ment és kinézett az utcára. Egy perc múlva visszatért, bosszúsan berúgta az ajtót, és morogva a lakáshoz vezető ajtóhoz ment.

Előbújtam és a nyomába eredtem, de zajt üthettem, mert hirtelen megmerevedett. Ugyancsak elcsodálkoztam, hogy ilyen jó hallása van, és én is megálltam. A férfi az orrom előtt vágta be az ajtót.

Egy pillanatig magam sem tudtam, mit tegyek. Hirtelen meghallottam, hogy gyors léptekkel visszatér, s az ajtó ismét kinyílt. Űzött tekintettel körülnézett, mint aki még akkor sem tud megnyugodni. Aztán, magában motyogva, megvizsgálta a pult környékét, és bekukkantott a kellékek mögé. De még most sem akart hinni a szemének. Nyitva hagyta a lakásajtót, én meg besurrantam rajta.

Furcsa kis helyiségbe jutottam: szegényesen volt berendezve, és a sarokban számos hatalmas maszk állt. Amikor megláttam a boltos félbehagyott reggelijét az asztalon, hiszed vagy sem, Kemp, átkozottul kétségbeestem, hogy most szagolhatom a kávét és itt kell állnom, míg ő bejön és tovább eszik. Ráadásul még rondán is evett. Három ajtó volt a szobában, az egyik fölfelé vezetett, a másik meg lefelé, de mindhárom be volt csukva. Míg a férfi reggelizett, nem tudtam kimenni; moccanni se mertem az ébersége miatt, ráadásul huzatot kapott a hátam. Kétszer épp hogy elnyomtam a feltörő tüsszentést.

Megint csak újszerű és egészen különös dolgokat tapasztaltam, de mivel iszonyú fáradt voltam és a férfi még javában reggelizett, már alig láttam mérgemben. Végre befejezte, s a silány agyagedényeket fekete bádogtálcára tette, amelyen a teáskanna állt; a mustárfoltos terítőről fölszedte az összes kenyérmorzsát, majd a tálcával megindult kifelé. Tele volt a keze, s így nem tudta becsukni maga mögött az ajtót - másképp nyilván megtette volna. Még sohase láttam embert, aki annyira vigyázott az ajtócsukogatásra - most mindenesetre követtem az alagsorban lévő borzalmasan mocskos konyhába és mosogatófülkébe. Eleinte nagyon élveztem, hogy láthatom, amint hozzálát a mosogatáshoz, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme tovább lent maradnom, különben is fázott a talpam a téglapadlón, ezért fölmentem és a kandalló melletti székbe telepedtem. A tűz már alig pislákolt, és oda se figyelve dobtam rá egy kis szenet. A zajra mindjárt fönt termett a férfi, és villogó szemmel megállt az ajtóban. Körülkémlelt a szobában, és hajszálon múlt, hogy meg nem érintett. De láthatóan ez az újabb vizsgálat sem nyugtatta meg. Az ajtóban megállt, és még egy utolsó pillantást vetett befelé, mielőtt lement volna.

Nem is tudom, meddig kellett várnom a kis nappaliban, míg végre feljött és kinyitotta az emeleti ajtót. Szorosan a nyomában kilopóztam a szobából.

A lépcsőn hirtelen megállt, én meg majdnem beléütköztem. Kicsit fülelt, aztán hátranézett, bele egyenesen a képembe. - Esküdni mertem volna - dünnyögte magában. Hosszú, szőrös kezével alsó ajkát húzogatta, szeme föl-le járt a lépcsőn. Aztán horkant egyet, és ment tovább.

Már a kilincsen volt a keze, amikor ismét megállt, s arcán ugyanaz a zavart düh tükröződött, mint az imént. Valóban alig észlelhető zajt keltettem mozgásommal, de megint meghallotta. Ördögien kifinomult hallása lehetett. Hirtelen dühbe gurult: - Ha van valaki a házban...! - kiáltotta, aztán megtoldotta egy káromkodással, de nem fejezte be a fenyegetést. Kotorászni kezdett a zsebében, de nem találta, amit keresett, nagy üggyel-bajjal és harcias kedvben lebukdácsolt a lépcsőn. Én azonban nem mentem utána, hanem odafönt leültem és megvártam, míg visszaér.

Hamarosan ismét megjelent. Kinyitotta az ajtót, de még mielőtt beléphettem volna, bevágta az orrom előtt.

Úgy döntöttem, hogy felderítem a házat, és amilyen zajtalanul csak lehetett, neki is láttam. Réges-régi, düledező épület volt, tele patkányokkal, s olyan nyirkos volt a fal, hogy a manzárdszobákban alaposan lehámlott a tapéta. A legtöbb kilincs berozsdásodott, s alig mertem lenyomni őket. A szobákban, amelyeket sikerült földerítenem, többnyire nem volt bútor, a többi viszont mindenféle színházi kacattal volt telezsúfolva, amely - a külleméről ítélve - zsibárusoktól kerülhetett ide. Az egyik emeleti szobában egy csomó régi göncöt találtam. Turkálni kezdtem közöttük, és annyira belejöttem a keresésbe, hogy megint megfeledkeztem a férfi éles hallásáról. Óvatos léptek zaja ütötte meg a fülemet, és épp idejében néztem föl, hogy lássam, amint ósdi mordályt szorongatva, bekukkant az összedobált jelmezhegy alá. Meg se moccantam, míg nyitott szájjal, gyanakodva körülvizslatott. - Ez csakis ő lehetett - mondta lassan. - A nyomorult!

Csöndben becsukta az ajtót, s a következő pillanatban hallottam, hogy kulcs fordul a zárban. Aztán eltávolodtak a léptei. Abban a minutumban rádöbbentem, hogy be vagyok zárva. Egy pillanatig fogalmam sem volt, mit tegyek. Az ajtótól az ablakhoz mentem, majd vissza, és tanácstalanul megálltam. Egyszerre pokoli dühbe gurultam. Elhatároztam, mielőtt bármi mást tennék, végigmustrálom a ruhákat, ám mindjárt első próbálkozásra nagy halom göncöt vertem le a felső polcról. Erre ismét megjelent a férfi, s most még fenyegetőbben meresztgette a szemét, mint az imént. Ezúttal valóban hozzám ért, s a meglepetéstől hátraszökkent, majd megállt a szoba közepén.

Ám hamarosan kissé lehiggadt. - Patkányok - mondta halkan, ujját az ajkára téve. Láthatóan kissé begyulladt. Csöndben kihátráltam a szobából, de egy padlódeszka megnyikordult. Ekkor az a pokolfajzat pisztollyal a kezében elindult, hogy körüljárja a házat, bezárjon minden ajtót és zsebre vágjon minden kulcsot. Amikor rájöttem, mire készül, elöntötte agyamat a vér - alig tudtam uralkodni magamon, hogy kivárjam a kedvező alkalmat. De legalább megtudtam, hogy egyedül van a házban, nem teketóriáztam tovább, leütöttem.

- Leütötted? - kiáltott Kemp.

- Le; fejbe vágtam, amint ment lefelé. A lépcsőfordulóban találtam egy széket, azzal hátulról leütöttem. Úgy lebucskázott a lépcsőn, mint egy zsák krumpli.

- No de, már megbocsáss! Az emberiesség elemi szabályai...

- Nagyon jók a közembereknek. De a helyzet az, Kemp, hogy nem volt szabad meglátnia engem, viszont álruhában kellett kijutnom a házból. Nem maradt más választásom. Azután pedig betömtem a száját egy XIV. Lajos korabeli mellénnyel, és becsomagoltam egy lepedőbe.

- Bekötötted egy lepedőbe?

- Bugyrot csináltam belőle. Kitűnő ötletnek látszott, ha kicsit megijesztem és elhallgattatom azt az idiótát, arról nem is beszélve, hogy ugyancsak megizzadhatott, míg ki tudta húzni a fejét a zsinórok közül. De drága Kemp, te csak ülsz, és úgy nézel rám, mintha gyilkosságot követtem volna él. Holott neki volt pisztolya. És ha egyszer meglát, nyilván le is tudott volna írni...

- De akkor is - mondta Kemp -, Angliában... manapság! És végül is az az ember a saját házában volt, te pedig... hm, hogy úgy mondjam, betörtél hozzá.

- Betörtem! Az ördögbe is! Még a végén tolvajnak nevezel. Ne kezdjük a régi nótát, Kemp, ne légy ilyen ostoba. Nem látod, milyen kutyaszorítóba kerültem?

- Hát még az az ember.

A Láthatatlan Ember felcsattant:

- Mit akarsz ezzel mondani?

Kemp arca egy árnyalattal komorabb lett. Mondani akart valamit, de megtorpant. - Azt hiszem, végül is - mondta hirtelen hangot váltva -, végül is nem volt más választásod. Kutyaszorítóba kerültél. De akkor is...

- Hát persze hogy kutyaszorítóba kerültem... pokoli kutyaszorítóba! És amellett fel is bőszített; a szó szoros értelmében vadászott rám, pisztollyal hadonászott, ki-be zárta az ajtókat. Egész egyszerűen kihozott a sodromból. És még nekem akarsz szemrehányást tenni? Nekem?

- Én soha senkinek nem teszek szemrehányást - mondta Kemp. - Rég kiment a divatból. És aztán mit csináltál?

- Éhes voltam. A földszinten találtam egy cipót meg egy kis avas sajtot, több is volt a kelleténél. Konyakot ittam vízzel, aztán fölmentem, elhaladtam a rögtönzött bugyor mellett - mondhatom, csöndben feküdt -, és meg se álltam a szobáig, ahol a régi ruhákat találtam. A szoba az utcára nézett, és piszoktól megbarnult csipkefüggöny takarta el az ablakot. Odamentem, és kilestem a résen. Odakint fényárban úszott minden, csak a lehangoló ház, amelyből kinéztem, vetett barna árnyékot, máskülönben vakítóan ragyogott az utca. A forgalom is megélénkült: gyümölcsös szekerek döcögtek tova, majd egy konflis, egy ládákkal megrakott kocsi, aztán egy halárus kordéja. Amikor visszafordultam a sötét bútorok felé, színes pettyek úsztak a szemem előtt. Mihelyt tiszta aggyal felmértem a helyzetet, rögtön lehűlt a lelkesedésem. Lakkbenzin szaga terjengett a szobában, gondolom, ezzel tisztították a ruhákat.

Mindenekelőtt módszeresen átfésültem a terepet. Annyit sikerült megállapítanom, hogy a púpos vénember egyedül lakik a házban. Furcsa kis ember volt... Először mindent, aminek netán hasznát vehetem, összegyűjtöttem a ruharaktárban, aztán gondosan szétválogattam. Találtam egy kézitáskát, gondoltam, ez is jól jöhet még; púder, rúzs meg ragtapasz volt benne.

Az már korábban eszembe jutott, hogy be is festhetném, bepúderozhatnám az arcomat, meg ami kilátszik a ruha alól, hogy ismét láthatóvá válják; ám ennek is megvolt a hátulütője, mert ahhoz, hogy újra el tudjak tűnni az emberek szeme elől, folyton terpentinre és egyéb segédeszközökre volna szükségem, s amellett sok-sok időre is a művelethez. Végül egy viszonylag jobb formájú orrot választottam, enyhén groteszk ívelésűt, de csak annyira furcsát, amilyet máson is el tudnék képzelni, aztán sötét szemüveget, szürke pofaszakállat és parókát szereztem. Nem találtam alsóneműt, de gondoltam, ezt később is beszerezhetek; addig is dominóba bújtam és fehér kasmírsálba bugyoláltam magam. Zoknit se találtam, de a vén púpos cipője szerencsére elég nagy volt, s így a célnak éppen megfelelt. Lent az üzletben, az egyik fiókban fölfedeztem három aranyat és vagy harminc shillingnyi ezüstöt, majd miután behatoltam az egyik belső szobába, a lezárt pohárszékben rábukkantam nyolc aranyfontra. Emigyen fölszerelkezve, most már nyakamba vehettem a világot.

Ám ekkor furcsán elbizonytalanodtam. Vajon valóban hihető a megjelenésem? Egy kis hálószobai tükör elé álltam, és minden oldalról megvizsgáltam magam, nem feledkeztem-e meg egy kis hézagról; ám úgy látszott, tökéletesre sikerült az álca. Színpadon szerencsétlen flótásnak néztek volna; groteszk látvány voltam, annyi szent, de nem fizikai képtelenség, és most ez volt a lényeg. Ez egy kis önbizalmat adott, levittem a tükröt az üzletbe, lehúztam a kirakat redőnyeit, aztán a sarokban lévő nagy, forgatható tükör segítségével minden oldalról megvizsgáltam magam.

Beletelt egy-két percbe, míg sikerült összeszedni a bátorságomat, de végül is kinyitottam a bolt ajtaját, és kisétáltam az utcára, a kis embert pedig otthagytam a lepedőjében; gondoltam, majd kimászik, ha akar. Öt percen belül tucatnyi útkanyar választott el tőle meg a jelmezboltjától. Egyelőre úgy látszott, senkinek se tűnt föl a jelenlétem. Vagyis a jelek szerint az utolsó nehézségen is úrrá lettem.

Itt megint elhallgatott a Láthatatlan Ember.

- És a púpos sorsával mit sem törődtél? - kérdezte Kemp.

- Nem - felelte a Láthatatlan Ember. - Fogalmam sincs, mi lehet vele. Gondolom, végül kibogozta magát, vagy szétrúgta a lepedőt. Elég rendesen összekötöttem.

Elhallgatott, az ablakhoz ment és kinézett.

- Mi történt, amikor kiértél a Strandre?

- Ó! Újabb csalódás. Azt hittem, vége a szenvedéseimnek. Azt hittem, ha nem árulom el a titkomat, tulajdonképpen büntetlenül garázdálkodhatok, és azt csinálok, amit akarok. Mondom, így hittem. Azt csinálok, amit akarok, és legyen bármi következménye, nem veszíthetek rajta. Csak el kell hajítanom a ruhámat és máris eltűnök. Attól kezdve nincs ember, aki nyakon tudna csípni. Onnan szerzek pénzt, ahol találok. Elhatároztam, hogy először is fejedelmi módon megvendégelem magam, azután keresek egy jó szállodát, és hozzálátok vagyoni helyzetem megerősítéséhez. Roppant magabiztos voltam; nem is szívesen gondolok vissza rá, milyen szamár voltam. Beültem valahova, és már javában rendeltem az ebédet, amikor rádöbbentem, hogy csak úgy tudok enni, ha felfedem a láthatatlan arcomat. Gyorsan befejeztem a rendelést, mondtam a pincérnek, hogy tíz perc múlva visszajövök, aztán bosszúsan kisiettem. Nem tudom, valaha is hoppon maradtál-e így.

- Ennyire még nem - mondta Kemp -, de el tudom képzelni, milyen érzés lehetett.

- Legszívesebben szétcsaptam volna a sok ostoba szamár között. Végre, félig aléltan a vágytól, hogy ízletes ebédet ehessek, bevánszorogtam egy másik étterembe, és különtermet kértem. Iszonyúan torz vagyok - mondtam. Kíváncsi tekintetek szegeződtek rám, de persze ez nem rájuk tartozott - s így nagy sokára ebédhez jutottam. A kiszolgálás nem volt különösebben jó, de a célnak megfelelt, és miután jóllaktam, szivarral a számban nekiláttam, hogy nagyjából eltervezzem a következő feladatokat. Odakint közben hóvihar támadt.

Minél többet gondolkodtam rajta, Kemp, annál világosabb lett számomra, milyen képtelenség egy Láthatatlan Ember, milyen tehetetlen vagyok ebben a hideg és szutykos télben, ebben a zsúfolt, modern nagyvárosban. Mielőtt nekiláttam a kísérletnek, ezernyi előny lebegett a szemem előtt. Aznap délután mindegyikről bebizonyosodott, hogy csalóka ábránd. Könnyűszerrel hozzájuthattam mindahhoz, amire ember vágyhat. Semmi kétség, ezt a láthatatlanság tette lehetővé, ám abban már megakadályozott, hogy miután megszereztem ezeket a javakat, élvezhessem is őket. Becsvágy - legyek büszke a szép házamra, amikor meg se jelenhetek benne? Legyek szerelmes, amikor szívem választottja könnyen a romlásomat okozhatja? Mi értelme mindennek? Politikához, a siker bármi áron való eléréséhez, emberbaráti gesztusokhoz, sporthoz nincs kedvem. Akkor hát mihez kezdjek? És mindennek tetejébe bebugyolált talány lettem, az emberiség bepólyált, bekötözött karikatúrája.

A Láthatatlan Ember kis szünetet tartott, és kutató pillantást vetett az ablakra.

- De hát hogy kerültél Ipingbe? - kérdezte Kemp, aki egyre azon buzgólkodott, hogy vendége ki ne fogyjon a szóból.

- Dolgozni akartam. Volt egy halvány reménysugár. Amolyan félig kész ötlet! Egyébként még mindig megvan. De most már egészen kiterebélyesedett. Arról, hogy hogyan lehet visszaváltozni. Hogyan lehet visszaállítani az eredeti állapotot. Amikor akarom. Mármint hogy miután elvégeztem mindazt, amit csak láthatatlanul lehet megcsinálni. No mármost erről akarok én veled beszélni...

- Vagyis egyenesen Ipingbe mentél?

- Igen. Mindössze el kellett hoznom a háromkötetnyi jegyzetemet és a csekk-könyvet; a poggyászomat és alsóneműt, rendelni valamennyi vegyszert, hogy kidolgozhassam az ötletet - mihelyt megkapom a könyveimet, megmutatom a számításokat -, és máris indulhattam. Úristen! Emlékszem a hóviharra, és hogy milyen átkozottul nehéz volt vigyázni, nehogy a hó eláztassa a papírmasé orromat...

- Végül - szólalt meg Kemp -, tegnapelőtt, amikor lelepleztek, te, az újságok szerint legalábbis, hogy úgy mondjam, kissé...

- Való igaz. Kissé. Megöltem volna azt a bolond rendőrt?

- Nem - felelt Kemp. - Állítólag gyógyulófélben van.

- Akkor szerencséje volt. Tökkelütöttek; tisztára elvesztettem a fejem. Miért nem tudtak békében hagyni? És az a fűszeres mufurc?

- A hírek szerint senki sem halt meg - jelentette ki Kemp.

- Az én csavargó barátomról se tudok semmit - mondta a Láthatatlan Ember, és kelletlenül göcögött. - Az isten szerelmére, Kemp, a magadfajta embernek fogalma sincs róla, mi az a méreg!... Éveken át dolgozom, tervezek, álmodozom, és akkor egy kétbalkezes, nehéz felfogású idióta mindent összezavar!... A földkerekség összes fajankója, a teremtett világ valamennyi félnótása egyszer csak rád szabadul... Ha még sokáig tart ez a megpróbáltatás, hamarosan megvadulok, és lekaszabolom őket. Ezerszeresen megnehezítették a dolgomat.