Huszonkettedik fejezet
AZ ÁRUHÁZBAN

- Mindez januárban történt, amikor épp hóvihar készült kitörni - márpedig ha rám esik a hó, mindjárt el is árul! -, fáradt voltam, fáztam, sajgott mindenem, elmondhatatlanul nyomorultul éreztem magamat, és még csak félig-meddig tudtam meggyőződni a láthatatlanság mibenlétéről - mégis új életet kezdtem, amelyet a mai napig is élek. Nem volt menedékem, nem volt kihez forduljak, nem volt kerek e világon egyetlen élőlény, akiben megbízhattam volna. Ha kiadom a titkomat, kiszolgáltatom magam - puszta mutatvány, cirkuszi szenzáció lett volna belőle. Mindazonáltal már-már hajlottam rá, hogy megszólítok egy járókelőt és az irgalmára bízom magam. De nagyon is tisztán láttam, micsoda rémületet és brutális kegyetlenséget idézne elő a legbarátságosabb közeledésem is. Az utcán nem született semmilyen terv. Egyetlen célt láttam magam előtt, hogy menedéket szerezzek a hó elől, ahol megmelegedhetnék, betakarózhatnék, s ott még talán tervezni is tudnék. Ám a londoni házak zárva voltak, belülről pántok, keresztrudak erősítették az ajtókat, s ezeken még én, a Láthatatlan Ember se tudtam átjutni.

Mindössze egy dolog lebegett a szemem előtt, az viszont annál láthatóbban: a hideg, a hóvihar és az éjszaka pokla, nyomorúsága.

És ekkor ragyogó ötletem támadt. Befordultam az egyik utcán, amely a Gower Streetet a Tottenham Court Roaddal köti össze, s máris ott álltam az Omnium előtt. Te is ismered azt az áruházat: mindent lehet kapni benne, húst, fűszerárut, ágyneműt, bútort, ruhát, sőt olajfestményt is - az egész inkább óriási, egymásba kapcsolódó bolthálózat, mint egyetlen üzlet. Azt gondoltam, nyitva találom az ajtókat, de tévedtem; ám ahogy ott ácsorogtam a széles bejárat előtt, az utcán megállt egy hintó, mire az egyenruhás ajtónálló - biztos te is tudod, az a személy, akinek Omnium van a sapkájára írva - kitárta az ajtót. Sikerült belépnem, s ahogy egyre beljebb kerültem, előbb arra az osztályra jutottam, ahol szalagokat, kesztyűt, zoknit meg ilyesmit árulnak, aztán egy tágasabb rész következett, itt fedeles kosarakat és fonott bútort lehetett kapni.

A jövő-menő emberek között bizony nem éreztem biztonságban magam, és nyugtalanul ődöngtem, míg az egyik felső emeleten hatalmas helyiségre nem bukkantam, ahol rengeteg ágy állt glédában; átmásztam rajtuk, és egy nagy halom összehajtott, pehely derékalj között végre megpihenhettem. Már felgyújtották a lámpát, kellemes meleg fogadott, ezért úgy döntöttem, hogy záróráig ott maradok, s a rejtekhelyről szemmel tartom az elárusítókat meg a vásárlókat. Zárás után könnyedén kifoszthatom az áruházat, hogy élelemhez, ruhához és álarchoz jussak, gondoltam; majd bebarangolom, átvizsgálom a készleteket, és esetleg alszom egyet valamelyik ágyon. Ez egészen elfogadható tervnek látszott. Úgy véltem, ruhát kell szereznem, hogy bebugyolált, de azért elfogadható külsőt ölthessek, aztán pénzre lesz szükségem, hogy kiváltsam a rám váró könyveket és a csomagokat, majd kiveszek valahol egy szobát, hogy végleges formába öntsem tervemet, amellyel kiaknázhatom, sőt érvényesíthetem embertársaimmal szemben a láthatatlanság előnyeit (akkor még úgy képzeltem, hogy vannak előnyei).

Egész gyorsan telt az idő záróráig. Legfeljebb egy órája foglalhattam el helyemet a derékaljakon, amikor láttam, hogy lehúzzák a redőnyt, s kezdik a vásárlókat a kijárat felé terelni. Most egy csapat fürge fiatalember látott munkához, hogy rendkívül gyors mozdulatokkal rendbe rakja a széthányt holmit. Mihelyt a tömeg valamelyest csökkent, én is elhagytam rejtekhelyemet, és körülportyáztam az áruház kevésbé elhagyatott részein. Meglepődve tapasztaltam, hogy ezek a fiúk és lányok milyen gyorsan elrakják a napközben kitett árut. Elrakták a dobozokat, a felfüggesztett anyagokat, csipkefüzéreket, a fűszerosztályon a helyükre kerültek a cukorkás- és csokoládésdobozok, mindent összehajtogattak, polcokra és rekeszekbe helyeztek, amit pedig nem lehetett összehajtogatni, levenni, arra valami durva leplet - többnyire zsákvásznat - dobtak. Végül a székeket felfordítva a pultokra tették, hogy szabadon hagyják a padlót. Mihelyt egyikük végzett, mindjárt az ajtó felé vette útját, de arcán olyan élénkség tükröződött, amilyet bolti eladón azelőtt soha nem láttam. Ezek után újabb fiatal csapat érkezett, fűrészport szórtak szét és vödröt meg seprűt hoztak. Folyton félre kellett ugranom az útjukból, de így is a fűrészpor csiklandozta a bokámat. A letakart és elsötétített osztályokon sétálva még jó darabig hallottam a seprűk zaját. Jó óra múltán, vagy még több is lehetett, végre zárak kattanását hallottam a bejárat felől. Csönd borult az áruházra, s én egyedül kószáltam a megszámlálhatatlanul sok és zegzugos bolt, galéria és bemutatóterem között. Olyan csönd volt odabenn, hogy emlékszem, egyszer a Tottenham Court Road felőli bejárathoz keveredtem, és hallottam a járókelők cipősarkának kopogását.

Elsőnek azt a helyet látogattam meg, ahol láttam, hogy harisnyát meg kesztyűt árusítanak. Sötét volt, és valóságos hajtóvadászatot kellett tartanom, míg a kis pénztárpult egyik fiókjában végre rábukkantam a gyufára. Akkor viszont gyertyát kellett kerítenem. Leszaggattam egy tucat vászonhuzatot, feltúrtam egy csomó dobozt és fiókot, de végül sikerült előkotornom, amit kerestem, a doboz címkéjén ugyanis ez állt: gyapjú alsónadrág és gyapjú alsóing. Aztán a harisnya következett, meg egy vastag gyapjúsál; innen a ruházati osztályra mentem, ahol nadrágot szereztem, zakót, felsőkabátot és egy jókora puhakalapot - paposat, lehajtott karimájút. Kezdtem újra embernek érezni magam, s a következő gondolatom az étel volt.

Az emeleten lévő büfében hideg húst ettem. A kannában kávét találtam, meggyújtottam a gázt és fölmelegítettem; egyszóval nem éltem rosszul. Ezek után takaróra vadászva még egyszer átkutattam az áruházat - végül is be kellett érnem egy nagy rakás pehelypaplannal -, s keresés közben betévedtem a fűszerosztályra, itt aztán annyi csokoládét, cukrozott gyümölcsöt ettem, annyi burgundit ittam, hogy csoda, hogy nem ártott meg. Ezután a játékosztály következett, ahol is nagyszerű ötletem támadt. Találtam pár műorrot - jelmezbálba való krumpliorrot, tudod, mire gondolok -, és eszembe jutott, hogy sötét szemüveget fogok föltenni. Csakhogy az áruházban nincs optikai osztály. Az orromból bizony elég sok kalamajka lett. Gondoltam, befestem. De a felfedezéstől nem tudtam többé nyugodni, és egyre parókán, álarcon és efféléken járt az agyam. Végül is elnyúltam a pehelypaplandomb tetején; az legalább meleg és kényelmes volt.

A változás óta még egyszer sem éreztem olyan nagyszerűen magam, mint akkor, elalvás előtt. Testem kellemesen elernyedt, s ettől a gondolataim is vidámabbak lettek. Úgy véltem, reggel észrevétlenül ki tudok surranni, akkor is, ha felöltözöm, csak az arcomat kell majd bebugyolálni az odakészített fehér sállal, aztán a lopott pénzből szemüveget kell vennem, s máris kész az álruha. Nem csoda, hogy álmomban összekavarodott mindaz a sok fantasztikus dolog, ami az utóbbi napokban történt velem. Előbb a szobájában rikácsoló csúnya kis zsidó háziurat láttam, aztán két csodálkozó fiát, végül a ráncos vénasszony bibircsókos arcát, amint a macskáját kéri tőlem számon. Újraéltem azt a különös élményt, amit a szövet eltűnése jelentett, innen pedig a szeles domboldalra jutottam, meg a szipákoló öreg paphoz, aki apám nyitott sírja fölött azt motyogta: - Föld a földhöz, por a porhoz, hamu a hamuhoz. Porból vétettél, porrá leszel magad is.

- Magad is - mondta egy hang, és hirtelen a sír felé kezdtek tuszkolni. Hadakoztam, ordítottam, könyörögtem a gyászolóknak, de azok fagyos arccal a szertartást figyelték; az öreg pap zavartalanul motyogott és szipákolt tovább. Ekkor rájöttem, hogy láthatatlan vagyok, a hangomat se hallják, és hogy nálam jóval erősebb hatalmak csíptek nyakon. Hiába hadakoztam, a sír szélére taszítottak; a koporsó üresen kongott, ahogy rázuhantam: végül föntről kavicsot lapátoltak rám. Senki se törődött velem, a gyászolók ügyet se vetettek rám. Görcsösen próbáltam kiszabadulni, s ekkor fölébredtem.

Odakint megvirradt, s az áruház megtelt a redőnyök mentén beszivárgó sápadt londoni hajnal fakó fényeivel. Felültem, és egy darabig sehogy sem értettem, mi lehet ez a hatalmas terem, a pultok, az óriási vászongöngyölegek, paplan- és párnahegyek meg ezek a vasoszlopok. Lassan derengeni kezdett, hol vagyok, s ezzel egy időben hangok ütötték meg a fülem: két férfi beszélgetett.

Jóval arrébb, az egyik osztályon már fölhúzták a redőnyöket, s a beömlő fényben láttam, hogy két férfi közeledik. Feltápászkodtam, körülnéztem, merre menekülhetnék, de mindezt kissé zajosan csináltam, s azok észrevettek. Gyanítom, hogy csak egy csöndben és gyorsan mozgó alakot láttak. - Ki van ott? - kiáltott az egyik. - Megállj! - üvöltött a másik. Mint az őrült, rohanni kezdtem, s a sarkon teljes sebességgel - hangsúlyozom, arc nélkül! - beleszaladtam egy hórihorgas, tizenöt éves legénykébe. A fiú felüvöltött, amikor feldöntöttem, majd rohantam tovább, befordultam a következő sarkon, és valami szerencsés sugallat hatására lekuporodtam az egyik pult mögött. A következő pillanatban léptek dobogtak mellettem, és hallottam, hogy valaki azt kiáltja: - Futás az ajtókhoz! -, mások meg azt: - Mi van itt? -, megint mások bölcs tanácsokat osztogattak egymásnak, hogyan foghatnának el.

Én meg csak feküdtem a földön, és félelmemben majd eszemet vesztettem. De - lehet, hogy különösnek tartod - akkor egyszerűen nem is gondoltam rá, hogy le kellene vetni a ruhát, és máris szabad vagyok. Gyanítom, azért, mert annyira eltökéltem magamban, hogy abban megyek ki az áruházból. Ám ekkor a pultok vége felől kiáltás harsant: - Itt van!

Talpra ugrottam, lekaptam egy széket a pultról, s a fejem fölött megpörgetve a kiáltozó férfihoz vágtam, aztán megfordultam, de a sarkon újabb üldözőbe botlottam; ezt is megtaszítottam, aztán felrohantam a lépcsőn. Ám ez utóbbi nem esett el, kiáltott egyet, aztán utánam futott az emeletre. A lépcső tetején volt egy nagy halom olyan tarka agyagedény - hogy is hívják?

- Művészi kerámia - kockáztatta meg Kemp.

- Az az! Művészi kerámia. Na, hát fölértem, megpördültem, kirántottam egyet a halomból, és amikor elég közel ért az üldözőm, szétvertem ezt a művészi kerámiát azon az ostoba fején. Közben leomlott az egész edényhegy, és én minden irányból futva közeledő lépteket hallottam. Őrült tempóban berontottam a büfébe, ahol egy férfit találtam, talpig fehérben - szakács lehetett -: ő is utánam vetette magát. Tettem egy utolsó, elkeseredett kísérletet a menekülésre, s ezúttal lámpák, vas- és fémáruk között találtam magam. Újra a pult mögé futottam, s ott vártam be szakácsomat, akit, mihelyt berontott az üldözőcsapat élén, leterítettem egy lámpával. Az emberem szép csöndben összecsuklott, én meg leguggoltam a pult mögé, és amilyen gyorsan csak tudtam, lehánytam magamról a ruhát. A kabáttal, zakóval, nadrággal, cipővel nem is volt baj, de a gyapjú alsóing úgy tapad az emberre, mint a bőre. Hallottam, hogy többen rohannak felém, a pult túlsó oldalán viszont ott feküdt a szakács, csöndben volt, elalélt vagy annyira megijedt, hogy hang se jött ki a torkán; nekem azonban rohannom kellett tovább, mint a bokorból kiugratott nyúlnak.

- Erre tessék, biztos úr! - kiáltott valaki. Ismét az ágyak osztályán találtam magam; a helyiség túlsó végén egy csomó ruhásszekrény állt. Berohantam közéjük, meglapultam, miközben végtelennek tűnő vonaglás után sikerült levetnem az alsóinget; ziháltam, rettegtem, de újra szabad voltam, és most már nyugodt szívvel néztem, amint a rendőr és három eladó befordul a sarkon. Odarohantak az alsóinghez, aztán felkapták az alsónadrágot, majd a nadrágot. - Eldobálja a rablott holmit - állapította meg az egyik fiatalember. - Valahol itt kell lennie.

De persze nem találtak meg.

Egy darabig csak álltam, figyeltem üldözőim rohamát, és közben átkoztam balszerencsémet, hogy el kellett vesztegetnem a ruhát. Aztán átmentem a büfébe, találtam egy kis tejet, azt megittam, és leültem a tűz mellé, hogy átgondoljam helyzetemet.

Nem sokkal később két segéd jött be, roppant izgatottan tárgyalni kezdték az esetet, meg hogy milyen ostobák is voltak. Előbb a rombolásomról adtak számot egymásnak - ugyancsak felnagyítva a tényeket -, aztán azon tanakodtak, hogy vajon most hol lehetek. Nem sokáig tudtam rájuk figyelni, inkább folytattam a tervezgetést. Lehetetlenségnek látszott mindenekelőtt, hogy innen - különösen most, miután fellármáztam a személyzetet - bármit is ki tudjak menekíteni. Lementem a raktárba, és körülnéztem, hogy nem lehetne-e összeszedni és elküldetni a címemre egy csomagot, de nem sikerült kiderítenem, hogyan történik a feladás. Odakint esett a hó, de mindjárt el is olvadt, kicsit enyhébb és melegebb volt az idő, mint előző nap, ezért úgy döntöttem, hogy reménytelen tovább itt maradnom, és legjobb, ha megint megyek tovább; az áruházi kudarc elkeserített, egyelőre halvány fogalmam sem volt, mit tegyek, de tizenegy óra körül mégis kiléptem az utcára.