2
A „Párizsi Hírek”

Szép reggel volt, és szép délelőtt lesz.

Sepp Trautwein a Hírek szerkesztőségében a kollégák morgását leszerelve az írógéphez ülteti Erna Redlichet, azt a gépírónőt, akivel legszívesebben dolgozik. Jó formában van, és a Harmadik Birodalom zenéért rajongó vezetőinek ábrázatáról szóló cikk lehetőséget nyújt neki, hogy arról beszéljen, amit leginkább a szívén visel: zenéről és politikáról. A cikk lendületes, az a nyers, müncheni erő tölti el, amelyet kölcsönözni akart neki.

Csakhogy elég sok a sürgős anyag, s így kétséges, hogy a cikket már a legközelebbi számban lehozzák-e, ha Trautwein nem jár utána. Ezért aztán kissé gyámoltalan lépteivel, befelé fordított lábakkal Franz Heilbrunnak, a főszerkesztőnek irodájába cammog.

Ha valaki belép a párnázott ajtón, amely a sivár szerkesztőségi szobákból Heilbrun irodájához vezet, úgy érzi, egy más, egy korábbi világba került. Heilbrun, mint a Porosz Újság-nak, a főváros legtekintélyesebb lapjának főszerkesztője, Berlinben igen befolyásos ember volt, ha ott nagyúrként viselkedett, fenséges szavai és gesztusai illettek állásához. Itt, a Párizsi Hírek – vagy ahogy általában nevezik: a PH – szerkesztőségében csaknem nevetségesnek tűnnek. De Heilbrun, jóllehet nagyon is tudatában van ennek, mégsem tudja feladni a remek udvartartást, száműzetésben élő királyként viselkedik, s Trautwein felső-bajorországi fantáziájával úgy látja, széles, nagyúri magatartása olyanformán lötyög rajta, mint egy lesoványodott emberen a bő ruha. És magában mosolyogva, jóindulatú iróniával ismét csak megállapítja, hogy Heilbrun a nagy, sivár irodát úgy igyekezett átalakítani, hogy „fogadhasson” benne, minden szűkösség ellenére megpróbálta a maga gondtalan, elegáns életének maradványaival átitatni a szobát. Egy drága, de persze túlságosan kicsi szőnyeg van benne, kényelmes heverő, a tekintélyes íróasztal jó minőségű fából készült, s mindenfelé nyitott cigarettadobozok hevernek a kockázat ellenére, hogy a sok idejáró, kiéhezett ember csór belőlük.

Amikor Trautwein belép, Heilbrun főszerkesztő nem veszi ki szája sarkából, vastag, élveteg ajkai közül a szivarját. Trautwein tudja, hogy ez nem jelent semmit, jóban vannak egymással, politikai nézeteik megegyeznek, mindketten toleránsak, de ugyanakkor hevesek is. Egyébként Franz Heilbrun most is, mint úgyszólván mindig, kialvatlan. Hatvanéves, szívesen dolgozik, de jól élni is szeret, nappala-éjszakája egyaránt túlságosan rövid.

– Na, kedvesem – üdvözli Trautweint –, mi jót hozott nekünk? – És nagy kezének széles gesztusával a látogatóknak szánt kényelmes székre mutat. Trautwein átnyújtja neki a kéziratot. Heilbrun olvassa, somolyog. – Jó, goromba, belemenős, bajoros – jegyzi meg. – Kicsit sok benne a segg, a fingás és más hasonló. Ha egyikét-másikát elhagyná, az egész hatásosabb volna.

– Bon – mondja békésen Trautwein. – Mindjárt kijavítom, aztán nyomdába megy, legyen mindenesetre kész, hátha már a következő számban megjelenhet.

– Meg is kell jelennie – válaszolja Heilbrun.

– De van egy-két sürgős dolog – jegyzi meg a tisztesség kedvéért Trautwein.

– A jó cikk mindig sürgős – feleli Heilbrun. – Sajnos, vagy ha akarja, szerencsére, az aktualitásnak itt nincs akkora jelentősége, mint Berlinben volt. – A cikk olvasása és az azt követő kurta beszélgetés során Heilbrun felélénkült, most azonban újból elernyed, rövidre vágott ősz, sörtehajjal borított négyszögletes nagy feje fáradtnak látszik.

Trautwein elbúcsúzott, és már az ajtónál volt, amikor belépett Gingold úr, a kiadó. – Á, a mi drága munkatársunk – mondta Gingold mesterkélt szívélyességgel, és karját szorosan a testéhez lapítva kezet nyújtott Trautweinnek. – Drága? – replikázott Trautwein. – Az önök tiszteletdíjai mellett? – Nem szívesen beszélt pénzdolgokról, de Gingold a maga hamisan barátságos mosolyával és rossz fogaival a közé a néhány ember közé tartozott, akik iránt kifejezett ellenszenvet érzett. Gingold kemény, csontos arca, négyszögletes, szürkésfekete szakálla, szemüvege alól kikémlelő kis szeme, régimódi, hangsúlyozottan polgári öltözéke, hosszú kabátja, cúgos gumicipője, mindez bosszantotta a különben türelmes Trautweint. – Mióta a lapot megalapítottam, folyton a tiszteletdíjak felemeléséről álmodozom – válaszolta Gingold, még szélesebb vigyorral, igyekezve, hogy száraz hangja lágyan, hízelgően csengjen, de a muzikális Trautweinnek ez a recsegő beszéd mégis az idegeire ment. Már maga az a kijelentés is, hogy Gingold alapította a lapot, dühítette Trautweint; ország-világ tudja, hogy a Hírek ötlete Heilbrun agyában született meg, s ő alapította a lapot, Gingold csak finanszírozza a vállalkozást s hozzá nyomasztó feltételek mellett. Trautwein csodálkozott, milyen türelmesen fogadja Heilbrun Gingold megjegyzését. – De – folytatta Gingold – ön is nagyon jól tudja, mi minden áll a tiszteletdíjak felemelésének útjában. – És aztán körülményesen elmagyarázta, hogy épp azért jött Heilbrunhoz, mert a tárcarovat össztiszteletdíjára vonatkozóan további korlátozást kell javasolnia.

Mivel Heilbrun semmit se válaszolt – talán nem akarta, hogy Trautwein jelenlétében veszekedésre kerüljön a sor –, Gingold nem erőltette a témát, ehelyett fesztelenül Trautwein kézirata után nyúlt. – Mint látom, nekünk szóló kézirat – szólt. – Onnét ismerem meg – fűzte hozzá –, hogy a mi írógépünkön írták. – Kellemetlenül mosolygott, nem volt ínyére, hogy a külső munkatársak az ő gépírónőit vegyék igénybe. Ha még tovább gáncsoskodott volna, Trautwein gorombán nekimegy. De Gingold bölcsen lemondott minden egyéb célzásról, s Trautwein végül is nem tagadhatta meg tőle, hogy elolvassa a kéziratot. Gingold kemény szeme, akár egy mohó patkány futott végig a sorokon, míg aztán egy helyen beléjük akaszkodott. Mindannyian hallgattak. Gingold végre befejezte az olvasást. – Nagyon rendes – mondta –, jó írás, valódi Trautwein –, s aztán a cikket még néhány lapos dicséretre méltatta. – De – tette hozzá, és recsegő hangja akarata ellenére parancsolóvá vált –, ha megengedi, azt tanácsolnám, húzzon ki egy-két gorombaságot –, s merev ujjával végigfutva a sorokon, felolvasta azokat a részeket, amelyek nem tetszettek neki. Úgy, ahogy Gingold olvasta a mondatokat, valóban trágárnak és szellemtelennek hangzottak. – Ön egy olyan emberrel szemben használja ezeket az erős szavakat – magyarázta –, aki jogilag végeredményben mégiscsak államfő. Különben se nagyon szeretnek minket, s e cikk miatt esetleg nehézségeket okoznak majd nekünk. De a szóban forgó sorokat önmagukban sem tartom nagyon jónak, szerény véleményem szerint, nem méltók önhöz, professzor úr. És az olvasóimnak se tetszenének.

Gingold előadásában magának Trautweinnek se tetszettek, de a hozzájuk fűzött megjegyzés és az a pimaszság, ahogy Gingold az „olvasóimat” emlegette, felbosszantották. – Köszönöm a kioktatást – mondta harcias, csengő hangon –, de a munkáim stilizálását legyen szíves rám bízni.

– Már megegyeztünk – szólt közbe békítően Heilbrun –, hogy egy fingás és egy segg elmarad.

– Nem akartam megbántani, professzor úr – visszakozott Gingold Trautwein hevességétől megijedve. – A mi örök „enfant terrible-ünk” – tette hozzá, s igyekezett megértő, engesztelő mosolyt erőltetni arcára. De a pillantás, amit a távozó Trautwein után küldött, korántse volt barátságos.

Trautwein bosszankodott magán. Nem lett volna szabad így elvesztenie önuralmát, ilyen fennhéjázóan válaszolnia Gingoldnak. Anna biztosan mérgelődne miatta és joggal. Szép, ha valaki politizálhat, megmondhatja véleményét, kiírhatja magából a mérgét. Csakhogy ennél a foglalkozásnál, sajnos, aljas fráterekkel van az embernek dolga. Otthagyta Németországot, hogy ne kelljen úgy táncolnia, ahogy Hitler fütyül, s most táncoljon úgy, ahogy Gingold fütyül?

Rosszkedvűen, szórakozottan maga elé bámulva indulni készült a PH szerkesztőségéből. – Halló, Sepp – rángatta ki gondolataiból egy hang. – Hová? Ebédelni megy? Akkor jöjjön velem. – Trautwein habozott. Szívesen eloszlatta volna bosszúságát egy kis beszélgetéssel, és a mozgékony, ragyogó eszű Friedrich Benjamin erre épp a megfelelő ember lett volna. De Anna várta őt ebédre, s attól is húzódozott, hogy fölöslegesen pénzt adjon ki a vendéglőben. Friedrich Benjamin azonban nem tágított: – Velem kell jönnie. Úgyis szeretnék önnel beszélni. Egy kollegiális kérésem volna. Ne kéresse magát, Sepp. Természetesen az én vendégem. – Trautwein engedett, telefonált az Aranjuez szállóba, üzenetet hagyott Annának, s Benjaminnal ment.

Benjamin a Coq d’Argent-ba, egy elegáns étterembe vezette, ahová Trautwein magától sohase tért volna be, mert túlságosan drágának látszott. Benjamin körülményesen, ínyenc módra rendelt, megkérdezte Trautweint, mit parancsol, szemrehányást tett neki, hogy ennyire nem törődik az evéssel. Trautwein ugyanis szórakozottan evett, megszokta, hogy a felesége a rendelkezésükre álló szerény anyagi eszközöknek megfelelően azt adjon enni neki, amire futja. Ami után vágyakozott, ami Párizsban hiányzott neki, csakis egynéhány tartalmas bajor étel volt. Szívesebben ült volna Münchenben Richard Strauss-szal a „Franziskanerben”, májas hurkát vagy sült kolbászt falatozva, márciusi sört hörpölve, mint ebben a francia lebujban Friedrich Benjaminnal osztriga és chablis mellett. De a „Franziskaner” és Richard Strauss már a múlté. Igaz, ez a mi Richard Straussunk sose volt valami nagy lumen – természetesen muzsikusi képességeitől eltekintve –, másként most valószínűleg itt ülne és nem a náciknál.

Benjaminnal beszélgetni hasznos dolog, ehhez kétség sem férhet. Friedrich Benjamin csak újságíró. De milyen újságíró! Milyen nagy tudású ember, milyen vaslogikával vonja le következtetéseit, milyen ragyogóan rendszerezi a fontosat és a lényegtelent, úgyhogy minden új megvilágításba kerül. Sepp Trautwein Benjaminnak mindezeket az adottságait, mint már a múltban oly gyakran, most is serényen felsorolja magában, hogy méltányos legyen vele szemben; mert alapjában véve Benjamint ellenszenvesnek tartja. Nagyon nagyra van önmagával és a tevékenységével. És Sepp Trautwein, aki megszokta, hogy ami a szívén, az a száján, immár tízezredszer elmagyarázza neki, hogy „mindannyian túlságosan fontoskodunk. Vagy tán befolyásolja a politikai eseményeket, hogy mit írunk, vagy mit nem írunk?”

Miközben Trautwein mindezt a maga vérmes módján, oly részletesen, hangosan, müncheniesen magyarázta, hogy a francia vendégek körülöttük mind felfigyeltek, Friedrich Benjamin csak ült és evett. Lassan, ínyenc módra evett, olykor-olykor kortyintott egy keveset az italából. Időnként meg ilyesmit mondott: – Egyen már, Trautwein. Kár volna azért a halért, ha kihűlne. – Egyébként nem szakította félbe őt. Csak néha felnézett, ha Trautwein egy-egy különösen vaskos kijelentést tett; szép, barna szeme ilyenkor lassan kidülledt okos arcából. E szem láttán, amely a nagy, görbe orr fölött szomorúan, kissé bohócosan, de ugyanakkor vadul és fanatikusan meredt ki a gömbölyű arcból, Trautwein kényelmetlenül érezte magát, s csak üggyel-bajjal tudta megőrizni önuralmát.

Amikor végre Trautwein szünetet tartott, Benjamin megkérdezte: – Befejezte? – És midőn Trautwein igenlően válaszolt, így szólt: – Na, akkor előbb egye meg a halat. – Benjamin rosszindulatú is tudott lenni, gúnyos logikával nemegyszer magyarázgatta, mennyire homokra épül manapság minden hit és remény, de mindemellett charme-ja volt és humora, s az az igyekezet, amellyel vendégének az ételeket ízletessé akarta tenni, vele született kedvességről tanúskodott.

Az egész ebéd alatt nem reflektált Trautwein célzásaira. Csak a kávénál, nyilvánvalóan válaszképpen, hirtelen megkérdezte: – Olvasta a cikkemet arról a két asszonyról, akiket Hitler lefejeztetett? – Igen – felelte Trautwein. Mármost e cikk a legjobbak közé tartozott, amit Benjamin valaha írt, s bár Trautwein nem szerette Benjamin hatásvadászó fordulatait, ez a cikk mélyen megindította. Benjamin előbb cáfolhatatlanul bebizonyította, hogy a két asszonyt kizárólag azért végezték ki, mert Hitler június 30-i mészárlásairól túlságosan sokat tudtak. Aztán megrázó szavakkal leírta magát a brutális eseményt. A cikk olvasása közben az ember maga előtt látta, ahogy a két asszonyt középkori módon megkötözve a tőkéhez hurcolják, látta a hóhért, a bárdot, az asszonyok nyakát, gondosan előkészítve a halálos csapás fogadására. Trautwein, mint szakember méltányolni tudta, milyen találó e helyütt Benjaminnak az a megjegyzése, hogy a két asszony nyakát természetesen német alapossággal előbb megborotválták. Még egyéb is bevésődött emlékezetébe, például Benjamin mondatai a diktátor arcáról, ahogy elutasítja a kegyelmi kérvényt, és a halálos ítéletet a maga otromba, kispolgári aláírásával szentesíti. Trautwein tehát Benjamin cikkét jó lelkiismerettel és hozzáértően dicsérhette.

Mialatt Trautwein beszélt, Benjamin fanatikus, figyelmes és mégis szórakozott tekintetét az arcára szegezte, kicsiket kortyintott kávéjából, gömbölyű, kövérkés, kellemetlenül mosolygó ábrázata most még inkább szomorú bohócálarcnak tűnt.

– Köszönöm, kollégám, a jóindulatú bírálatát – jegyezte meg csúfondáros főhajtással, amikor Trautwein befejezte mondanivalóját. – Az ember mindig szívesen fogadja a dicséretet, de nem ezért tettem fel a kérdésemet. Egyszerűen csak arról szerettem volna meggyőződni, hogy kiderül-e a cikkből, amit ki akartam vele fejezni. Látom, kiderül, a cikk tehát sikerült. És most engedje meg – elhárítólag felemelte kis, szőrös kezét, mert Trautwein közbe akart szólni –, engedje meg, hogy azt, amit az ebédünk elején mondott, erre a cikkre alkalmazzam. Önnek teljesen igaza van. Mit értem el ezzel a sikerült cikkel? Semmit se értem el. A két asszony halott, hullájukat felboncolták, levágott fejüket az anatómusok réges-rég szétvagdosták. A világ egy pillanatra felfigyelt és pfujolt. De most, tíz nappal később, már elfelejtette ezt a förtelmességet, s a cikkem ezen mit sem változtat. Én még messzebb megyek, mint ön. Ha jönne ma egy Shakespeare vagy egy Dante, s a nácik barbárságáról a legizzóbb verseket írná, ha egy Swift vagy Voltaire az ítélőképesség vagy ízlés terén való hiányosságaikat a legkeserűbb gúnnyal illetné, ha egy Beaumarchais vagy Victor Hugo a leglendületesebb cikket írná erről az esetről, az sem változtatna semmit a dolgon. A két asszony brutális kivégzése tizennégy nap után akkor is ugyanannyira a múlthoz, a megporosodott múlthoz tartozna, mintha ezer évvel ezelőtt történt volna. Milyen hatást érhetek el én, a kis Friedrich Benjamin, nebbich a Hírek-kel meg a töltőtollammal? Ha nem csalódom, ezt akarta mondani, ugye, kedves Trautwein?

Trautwein meghökkent. Benjamin valóban a szájából vette ki a szót, csak még élesebben, találóbban fejezte magát ki, egy olyan ember cinikus rezignáltságával, aki tisztában van vele, hogy Don Quijote szerepére van kárhoztatva. Trautwein tisztelettel és bűntudattal nézett Benjaminra. Mert őbelőle a művész dölyfössége szólt. A művésznek – ez a hátsó gondolat rejtőzött kijelentései mögött – joga van minden külső célkitűzés nélkül alkotnia, csak azért, hogy önmagát kifejezze, és hogy amit kifejezett, másokkal közölje, munkájának tehát van értelme; ezzel szemben az újságíró munkájának csak akkor van értelme, ha határozott, elérhető célokat követ. Ez a Friedrich Benjamin ugyanolyan jól tudja, mint ő, hogy még a legjobb esetben is csak igen csekély hatást érhet el, s az a tény, hogy ebben a tudatban mégis tovább folytatja munkáját, rangot, formátumot kölcsönöz neki. Trautwein tehát igazságtalan volt vele szemben, s most szégyellte magát.

– Berlinben – meditált tovább Benjamin – illúzióink szilárdabb alapokon álltak. Az ember érzett valamit a cikkeinek hatásából. London, Párizs, New York idézte szavait. Interpellációk hangzottak el, ricsaj támadt. Azzal áltathatta magát, hogy az írásával változást idéz elő. Ma a puszta légnek írunk. Akik olvasnak minket, eleve osztják nézeteinket, s akik ingadoznak, vagy akiknek nincs véleményük, azokhoz nem jut el az írásunk. – Szép, bánatos szemével hol maga elé, hol Trautwein arcába, hol a levegőbe nézett.

„Mit keres ez az ember az elegáns étteremben?” – gondolta magában Trautwein, s múló szégyenérzete újból ellenszenvbe csapott át. A számla legalább nyolcvan frankot fog kitenni. Benjamin zsidó kispolgári családból származik, valahonnét a Rajna vagy a Majna mellől. Éjt nappallá téve kell gürcölnie ahhoz, hogy így éljen. Nyolc frankért már meg lehet ebédelni, vannak emigránsok, akik boldogok, ha két frankjuk marad ebédre. Miért kell Friedrich Benjaminnak nyolcvan frankot kiszórnia?

De most Benjamin elmosolyodott. Trautwein ismerte ezt a mosolyt. Olykor-olykor váratlanul kiült Benjamin arcára, bölcs, rezignált, legmélyén mulatságot kifejező mosoly, amely úgy ragyogta be a világot és Friedrich Benjamint, akár a nap ragyog be, a szivárvány színeit megcsillogtatva, egy piszkos tócsát. Friedrich Benjamin tehát elmosolyodott, felemelte konyakos poharát, elgondolkodva nézegette, majd megszólalt: – Az persze esztelenség volna, ha önt vagy magamat azzal akarnám áltatni, hogy ezt a cikket abban a hiszemben írtam, hogy segítek megváltoztatni a világot. Ebben nem hiszek. Nem ezért írok. – Lehörpintette a konyakot, s aztán halkan, de nyomatékosan így folytatta: – Megszállott újságíró vagyok, ennyi az egész. Nem tudok semmit elhallgatni. Muszáj írnom, még ha ez teljesen értelmetlen is, és nincs semmi hatása. Nagyon jól tudom, mit se használ, hogy igazam van, s ezen a bolygón mindenki ellenem fordul, ha kitartok amellett, hogy igazam van. És mégis azt akarom, hogy igazam legyen, kedves Sepp, muszáj, hogy igazam legyen. Ez nekem fontosabb, mint az étel és ital.

Trautwein, bármennyire is toleráns volt, ezt az önkitárulkozást nem tartotta rokonszenvesnek. S nem tartotta rokonszenvesnek Benjamin hangját se, legkevésbé pedig azt, hogy „Seppnek” szólította. De a Benjamin arcára kiült mosolynak nem tudott ellenállni. Egyszerűen csodálni való, ahogy ez az ember átlát és gúnyolódni tud önmagán.

Sajnos, Benjamin önfelismerése csak egy kurta pillanatig csillogott. – Mindamellett – folytatta ugyanis rövid szünet után – vigasztaló a tudat, hogy a cikkemet a Quai d’Or-say-n és a Downing Streeten olvasni fogják, és hogy a PH húsz példányát elküldik Berlinbe, a Propaganda-minisztériumba. A „reklámminiszter” úr persze nem érti meg olyan jól az én stilizált finomságaimat, mint ön, Sepp, ennek ellenére kellemes gondolat magam elé képzelni az ábrázatát, ahogy a cikket olvassa. – Halkan, önelégülten beszélt, s Trautweint ez bosszantotta. A vele szemben ülő férfi most valóban nem volt más, mint egy hisztérikus kötekedő; önfel-ismerése puszta fontoskodás, bókvadászat.

Abban mindenki egyetért, hogy Ilse csábítja arra az életmódra, amelynek ürességét ő maga ilyen találó szavakkal érzékelteti. Senki se érti, miért ment a szép, gazdag, elegáns Ilse feleségül ehhez a jelentéktelen Fricikéhez, aki társadalmilag nulla. Különös asszony ez az Ilse, fűvel-fával megcsalja a férjét, s még szemtől szembe is gúnyt űz belőle. – Sepp Trautwein emiatt már nem egy kínos percet élt át. Ha azonban valaki más csúfolódni merészel a férjén, vad jeleneteket rendez. Benjaminnak nem lehet könnyű élete mellette. Valószínűleg szívesebben élne szerény, gondtalan életet, s ez az élvhajhászás inkább kötelesség, mint öröm számára.

Benjamin közben szivarra gyújtott. – Ide figyeljen, Sepp – mondta közelebb húzódva –, mire szeretném megkérni. Néhány napra el kell utaznom. Nem kéjutazásra megyek, ígéretet kaptam, hogy szabályszerű útlevelet szereznek nekem. Egyébként az ön papírjai rendben vannak? – szakította félbe magát.

– A német útlevelem rövidesen lejár – válaszolta Trautwein. – A feleségem már tett lépéseket, hogy addigra valamilyen papírt kapjak. Ezt ráhagyom, sokkal jobban intézi, mint én.

– Jó önnek – sóhajtott Benjamin. – Ha én ilyesmit kívánnék Ilsétől, volna mit hallgatnom. De akárhogy is van, a mostani személyazonossági igazolványom nem alkalmas az olyan embernek, aki sokat utazik. Nekem meg sokat kell utaznom, másként nem tudom összeszedni az anyagot a „Plattformom” számára. Ha egyszer tisztességes útlevelem lesz, minden könnyebben fog menni, akkor talán a PH-nál levő munkámat is odavághatom, és rendesen kiépíthetem a magam folyóiratát. Nevetséges, hogy az embernek mennyit kell rohangálnia, amíg egy tisztviselő pecséttel igazolja, hogy kicsoda-micsoda. Már az útlevélnélkülieknek ez a nyomorúsága is híven tükrözi, milyen értelmetlen ez a sok locsogás nemzetközi szabályozásról, megállapodásokról, népszövetségről és ehhez hasonlókról. A falra kell mászni tőle. Még azt sem tudták elérni, hogy az ember személyazonosságának igazolását nemzetközileg szabályozzák. Az elmúlt években százával pusztultak el emberek, mert nem sikerült érvényes papírt szerezniük.

Benjamin szavai Trautweint azokra az előadásokra emlékeztették, amelyeket Anna a mindennapos apró-cseprő gondokról unos-untalan tartott neki. Elismeri, hogy ezek a dolgok undorítóak, de ezt az egészet egyszer és mindenkorra tudomásul vette, és a részletekről nem akar hallani. – Ezek szerint kilátása van arra, hogy rendes útlevelet kapjon? – kérdezte elvágva Benjamin további magyarázgatásait.

– Igen – válaszolta az újságíró. – De evégett néhány napra Bázelbe kell utaznom. A szabadság dolgában már beszéltem az öreggel. Persze nehézségeket támaszt. De odáig már eljutottam vele, hogy hajlandó szabadságot adni, ha megfelelő helyettest tudok állítani. – Trautweinre mosolygott, s kedves, szerény, kollegiálisan bizalmas hangon így folytatta: – Ezért fordultam önhöz, Sepp. Hajlandó megtenni nekem ezt a szívességet?

Trautwein vegyes érzelmekkel eltelve hallgatta. Szó se róla, kellemes lenne néhány száz frankkal többet keresni, mindig nagyon élvezte, ha bankjegyeket nyomhatott Anna kezébe. Amellett egyszer már hasonló körülmények közt kisegített valakit, s egy olyan embertől, mint Benjamin, nemigen tagadhat meg efféle jelentéktelen szívességet. Másfelől nem nagy gyönyörűség a PH-nál szerkesztőként dolgozni; amikor Berger szerkesztőt helyettesítette, éppenséggel nem a legjobb tapasztalatokat szerezte. Mint külső munkatárs az ember a saját ura, mint szerkesztő kénytelen a többiekkel érintkezni, s Gingolddal nem könnyű együtt dolgozni. A Perzsák-at is félbe kellene hagynia, pedig épp ma reggel annyira hangulatban volt. – Hány napra utazna el? – kérdezte habozva. – Négy napon belül visszajövök – válaszolta élénken Benjamin –, legkésőbb öt napon belül. Legyen olyan jó – noszogatta –, tegye meg nekem ezt a szívességet. Igaz, épp az imént szitkozódtunk amúgy isten igazából a munkánk értelmetlensége miatt – fűzte hozzá mosolyogva –, de ha majd leül az íróasztalom mellé, látni fogja, hogy igazságtalanul méltatlankodtunk. Érzi majd, hogy a munkájának visszhangja, hatása van. Ezt már bizonyára Berger helyettesítésekor is tapasztalta. A PH-nál szörnyű állapotok vannak, de mégis nagyszerű, hogy van újságunk, és itt dolgozhatunk.

Pátosz nélkül beszélt, ám mosolya és megszállottsága mély hatást tett Trautweinre. Benjamin mindössze öt napra utazik el, és Benjaminban meg lehet bízni. – Egyébként nem tudom – hangzott Trautwein utolsó, inkább csak a forma kedvéért tett ellenvetése –, Gingold belemegy-e, hogy én helyettesítsem. Hadilábon állunk egymással.

– Szóval igent mond – állapította meg megkönnyebbülve Benjamin. – Köszönöm, Sepp. Rögtön telefonálok Gingold-nak.

Amíg Benjamin telefonált, Trautwein hátradőlt székében, lábát modortalanul kinyújtotta, s szórakozottan nézett maga elé. Agyában ott motoszkált a Perzsák ma reggel meglelt motívuma. Voltaképpen nem volna szabad félbehagynia a Perzsák-at. Ennek a Benjaminnak kellemetlenül mézesmázos hangja van. De a külső okoktól teljesen eltekintve, igen nagy belső vonzóereje is van annak, hogy pár napig a Hírek-nél dolgozhat. Egy s mást tapasztal, és egy s mást el is intézhet.

Benjamin visszatért. – Rendben van! – mondta.