6
Levél a börtönből

Von Gehrke úrnak még nem is olyan régen a mostaninál sokkal ragyogóbb kedve volt. A sors egy figyelmeztetést küldött a címére, s most a kifogástalanul funkcionáló új fogsora ellenére sem érezte magát elég fiatalnak ahhoz, hogy ezt a figyelmeztetést félvállról vegye.

A medve ugyanis váratlanul megbetegedett, s két napig úgy látszott, nem ússza meg a dolgot. E két nap alatt Spitzi érezte – még a máskor olyan udvarias nagykövet is éreztette vele –, milyen bizonytalan a lába alatt a talaj. Ha a medve beadja a kulcsot, neki is befütyültek. A medve nem adta be a kulcsot, Spitzi pedig már megszokta az efféle fel-le hintázást. Ennek ellenére nem siklott el a szokott könnyedségével a figyelmeztetés felett: benőtt már a feje lágya, biztonságra vágyott.

Butaság volt, hogy a Heydebregg idejövetele nyújtotta lehetőségeket nem használta ki. Heydebregg számára bizalmi emberként elsősorban ő jött számításba, s egyszerűen kényelmességből, közönyösségből Wiesenernek engedte át a teret.

Végleg elkésett vele? Ez a PH-cikkel kapcsolatos incidens új lehetőséget nyújt neki. Spitzi jóindulattal viseltetett Wiesener iránt. Nem sajnálta tőle kellemes viszonyát Lea de Chassefierre-rel, s mivel nem voltak különösebb ambíciói, nem sajnálta a becsvágyó férfitól a pozícióját, növekvő befolyását sem. De hiába, Heydebreggnél muszáj bevágódnia, Wiesenernek el kell onnét tűnnie, s így kapóra jött neki, hogy ez a PH-csürhe éppen most állította pellengérre Wiesenert a német vér tisztasága ellen elkövetett vétkei miatt.

Spitzi tehát újból megkörnyékezte Heydebregget. Heydebregg politikailag ugyan fedezte Wiesenert, de mint magánember a cikk megjelenése óta távol tartotta tőle magát, és Spitzi most azon fáradozott, hogy elhódítsa az így szabaddá vált teret. Kamaszosságát játszotta ki. Őszintén beismerte, milyen hálára van kötelezve Heydebregg iránt, mert a Benjamin-ügyben elkövetett baklövéséért nem mosta meg jó alaposan a fejét. Buzgón szánta-bánta, hogy meggondolatlanságával a pártnak ilyen kellemetlen dolgot akasztott a nyakába.

Heydebregg figyelmesen s láthatólag nem minden jóindulat nélkül hallgatta Spitzit. Sok fontos elintéznivalója volt Párizsban. Persze nem csak azért jött ide, hogy a Benjamin-ügyet felszámolja, s a PH-t ártalmatlanná tegye, bármennyire is vonzotta e két cél elérése. De nagyobb feladatok álltak előtte, s ezeknek keresztülviteléhez rátermett, megbízható emberekre volt szüksége. Eddig tulajdonképpen csak Wiesenert találta alkalmas embernek, s ezért nagyon sajnálta, hogy a kényszerű körülmények folytán ettől az ügyes, rokonszenves embertől legalábbis egy időre távol kell tartania magát. És mi a figura ezzel a Gehrkével? Tanácsos-e legbelsőbb munkatársként igénybe vennie? A medve ajánlása alapján erre az úgynevezett Spitzire eleve barátságos szemmel nézett. Kellemes embernek, „remek pofának” találta, birtokában van annak a bevetésre való készségnek, amelyet a párt olyan nagyra értékel. Ámde Heydebregg a maga éppoly primitív, mint tévedhetetlen pszichológiájával azt is felismerte, hogy von Gehrke úr szeleburdi alak, ahhoz a fajtához tartozik, akit a Varázshegyen, a Vezér vidéki kastélyában hebrencsnek neveznek. Így aztán Heydebregg, bár jó néven vette, hogy Spitzi legyeskedik körülötte, de azért esze ágában se volt Wiesenert emiatt végleg elejteni. Spitzi töredelmes, ifjonti vallomása közben Heydebregg jóindulatúan és fontoskodva járkált fel-alá, szinte teljesen betöltötte a Watteau szálló cicomás, kék rokokó szalonját.

– Ha ön, kedves Gehrke – válaszolta a vallomás meghallgatása után oktató hangon –, ebből a Benjamin-ügyből azt a tanulságot vonta le, hogy az igazi nemzetiszocialista egy efféle vállalkozásba csak akkor vágja a fejszéjét, ha az legalább ötvenegy százalékos sikerrel kecsegtet, úgy ennek a dolognak megvolt a maga jó oldala is. Egyébként ezzel a Benjamin-üggyel végeztünk. Magam vettem kézbe a dolgot.

Spitzi akaratlanul is Heydebregg kezére pillantott. Tehát mégis fait accomplit teremtettek? Csakhogy hamarosan kiderült, a látszat ezúttal is csalt. A tagtárs ugyanis jóindulatú bizalmassággal így folytatta: – Elfogadjuk Svájc javaslatát, s akceptáljuk a hasonló esetekre szerződésileg kikötött döntőbíróságot. A döntőbíróság felállítását a lehetőség szerint halogatni fogjuk. Megpróbálunk a bíróságba megbízható embereket beültetni. És hogyha legrosszabb esetben arra kényszerülnénk, hogy az ön Benjaminját kiadjuk, ezt mindenképpen már csak akkor fogjuk megtenni, amikorra ez a hűhó réges-rég elaludt. Hadd hozsannázzon néhány ezer emigráns, ott egye a fene, a világ rájuk se fog hederíteni. – És aztán ez a nagydarab ember egy lépéssel közelebb ment Spitzihez, megállt előtte, elmosolyodott, ábrázatát barázdák szántották keresztül-kasul, úgyhogy az arca félelmetesen ravasz és mogorva kifejezést öltött, s a nemzetiszocialista külpolitikáról egy barátságos kiselőadást tartott Spitzinek. – A svájci szövetségi államok – fejtegette – egy rakás pénzt kölcsönöztek nekünk, amelyet aligha fognak viszontlátni. Ha minden kötél szakad, kárpótlásként isten nevében kiszolgáltatjuk nekik Friedrich Benjamin urat, s részünkről a fáklyásmenet.

Tehát a bázeli halál még nem jött el a kis poloskáért. Spitzi vegyes érzelmekkel hallgatta Heydebregg szavait. Jóllehet a tagtárs szemmel láthatóan nem rótta fel neki a dolgot, ennek ellenére a Benjamin-ügy, ameddig a főszereplője még él, Spitzi számára továbbra is kellemetlen következményekkel járhatott. Másfelől, mérlegelte Spitzi agyafúrtan, villámgyorsan, ez lehetőséget nyújt neki, hogy Heydebregg Wiesener iránti neheztelését kellőképpen felszítsa.

Ha már egyszer a Benjamin-ügy, jegyezte meg, ilyen nyílt négyszemközti beszélgetésben szőnyegre került, szeretné a figyelmet felhívni egy rosszindulatú pletykára, amely ebben a kellemetlen ügyben újból és újból undorító csaholásra szolgáltat ürügyet. – Az emigránsok ugyanis – jelentette Spitzi – azt a hírt terjesztik, hogy már elintéztük Benjamint, ezt a Fricikét, vagyis fait accomplit teremtettünk. Még a legjobb tagtársaink se merészelik ezt – tette hozzá – olyan nyíltan és egyértelműen visszautasítani, mint ahogy kellene. A mi Wiesener barátunkat például valósággal mardossa a kétely, hogy vajon a kis poloska él-e még.

– Tényleg? – kérdezte Heydebregg. Ennyi volt az egész, de Spitzi tudta, jól célzott, a nyíl talált. Ha Heydebregg a Benjamin-ügyet kezébe vette, bizonyára gondosan mérlegelte, vajon tanácsos-e fait accomplit teremteni vagy sem. Ha pedig nem teremtett fait accomplit, nyilvánvalóan ostobaságnak tartotta az ügyet ilyen módon elintézni. Ha pedig ostobaságnak tartotta, bizonyára bosszantja, hogy ilyen ostobaságot tételeznek fel róla. Az a tény tehát, hogy Wiesener ilyen ostobaságot tételezett fel Heydebreggről, még inkább alá fogja ásni helyzetét.

Csak az a kérdés, Heydebregg hitelt ad-e Spitzi szavának. Fénytelen szeméből semmit se lehetett kiolvasni. Tartásából sem. – Köszönöm – csak ennyit válaszolt Spitzinek. – Ezt a pletykát majd elhallgattatom.

Amit meg is tett.

Ilse Benjamin szerényen metrón utazott haza. Mostanában takarékoskodott, minden nélkülözhető centime-ot férje dolgára kellett fordítania.

Egyszerűen, feltűnésmentesen öltözködött, hetyke, divatos tiroli kalapjai a szekrényben pihentek. Nem volt többé a régi Ilse, a kényeskedő, finnyás „szász hölgynek” nyoma se maradt.

A Vöröskereszttől jött. A Vöröskereszt útján hetente írt Fricikének, bár persze senki se tudta, eljutnak-e levelei a címzetthez.

Fricike képe is nagyon megváltozott szemében. Olyan férfinak látta, akire egész életében alázatosan felnézett; akinek egy-egy jó órában ihletet nyújthatott. Így hát most mintegy mögötte állt az árnyéka, egy sötét, nagy, jelentős árny, amely Ilse törékeny, gyengéd alakját még vonzóbbá tette. Ilse nem volt buta, mindig érezte önnön ürességét, s ha korábban ki is nevette a férfiakat, akik „lelket” akartak beletölteni, most hálás volt a sorsnak, hogy bizonyos értelemben tartalmat erőltetett belé. Most egy nagy ügy szolgálatában állt, Friedrich Benjaminért és az igazságért viaskodott, az emigráció Madame Legros-ja lett. Ügyvédekkel tárgyalt, megtanulta a szakkifejezéseket, s állandóan ezekkel dobálódzott. Miként korábban arcfestékkel és rúzzsal sminkelte magát, úgy ékesítette most a nemzetközi büntető-és magánjog szavaival és kifejezéseivel beszédét.

Így hát a metróban ült, ez a karcsú, csinos, gyámoltalan, megindító teremtés, s még ellenségeinek is el kellett ismerniök, hogy ez az új egyszerűsége jórészt őszinte.

Kiszállt, az Atlantic szállóba ment. A portás a kulccsal együtt átadta postáját. A liftben megnézte a leveleket, az egyiken német bélyeg volt, a címzés Fricike írására vallott. Ilse még a liftben megpróbálta felbontani a levelet, de nehezen nyílt, az asszony ügyetlenül tépdeste a borítékot, s a végén még magába a levélbe is beleszakított.

Félig nyitott szájjal, mohó szemmel futotta át a sorokat. Az egész levelet, a betűket, sorokat, a megszólítást és az aláírást egyetlen képben látta, s ugyanakkor felfogta és megérezte a levél tartalmát is. Egyetlen pillanat alatt felmérte a szavakat, és máris tudta, hogy miért vannak így fogalmazva és nem másképpen, s hogy az egész levél és az egyes szavak mit jelentenek.

A levél nem mondott sokat. Fricike igazolta, hogy két levelet kapott tőle. Egészséges, írta, s ha nem jön semmi közbe, havonta írhat és kaphat egy-egy levelet. Jól bánnak vele. A levél négy nap előtt volt keltezve, feladási hely hiányzott róla, a borítékot Berlinben bélyegezték le.

Ilse minden tagjában reszketett. Veríték öntötte el, térde rogyadozott. Nem is tudta, hogyan jutott el a szobájáig. Leült az ágyra, s a levélre bámult. Gépiesen kisimította a borítékot meg a beszakított helyeket, újból és újból elolvasta a levelet, noha már réges-rég kívülről tudta; pontosan meg tudta volna mondani, hol milyen betű van, milyen az alakjuk, minden vessző, minden pont helyét ismerte. Fricike képére pillantott, majd a levélre, majd újból a képre. Felállt, fel-alá járkált, nagyon gyöngének érezte magát, s mégis muszáj volt fel-alá járkálnia. Eközben állandóan kezében tartotta a levelet, nem bírta letenni. Úgy érezte, ha kiengedi kezéből, elveszti, s hozzá nemcsak a levelet veszti el, hanem Fricikét is.

Mi történt? Megváltozott valami? Minden megváltozott. Mostanig körülötte és a Németországban levő férje körül iszonyatos félhomály honolt. Fricikére, mint halottra, mint elveszett emberre gondolni, szörnyű, fájdalmas s mégis kissé édes dolog volt. Most egyszerre mindent éles fény árasztott el, az egész ügy, mondhatni, józanabbá vált; kétségtelenül jobb így, ahogy most van, Fricike mindenesetre él. De ez az új fényesség bántotta. És mégis jó volt tudni, hogy Fricike életben van. Ilse erőtlensége és kételyei közepette is mély elégedettséget érzett. Nagyon szerette férjét, ebben az első pillanatban egyáltalán nem – vagy legalábbis csak nagyon keveset – gondolt önmagára; az az érzése támadt, mostantól kezdve még többet kell tennie, mint eddig; jó jel, hogy a nácik megengedték Fricikének, hogy írjon, s egész biztosan minden jól fog végződni.

Most érezte csak igazán, hogy az egész idő alatt milyen egyedül állt a világban. Persze abban is volt valami, hogy eddig teljesen magára utalva küszködött, hogy nem egy valóságos embernek tartozott felelősséggel és kötelezettséggel, hanem Valaminek, amiről senki se tudhatta, létezik-e vagy sem. De mégis sokkal jobb tudni, hogy az az egyetlen férfi, akihez tartozik, életben van. Csak még meg kell szoknia ezt az új állapotot. Most egészen másféle ösztönzést kapott, most már rettenetes feneség volna, ha Fricikét nem tudná végképpen kiszabadítani.

Amikor gondolatban idáig eljutott, mindinkább jókedvre derült. Fricike levelét eleven fantáziájával máris azzá az értesítéssé varázsolta át, hogy férje hamarosan Párizsba érkezik. Hát megadták volna a náci hatóságok ilyen hirtelen ezt a kedvezményt Fricikének, ha nem sejtenék végleges vereségüket? Ilse egyre inkább felvillanyozódott. Felvette a hallgatót, hogy a jó hírt barátaival, elsősorban Edithtel közölje. De máris letette a kagylót. Mindenekelőtt rendbe akarta tenni magát. Ezt meg is tette, nagy gonddal és kedvvel. Aztán ragyogó arccal, fontoskodva mindenkit felhívott, s tudtul adta a nagyszerű hírt.

Spitzi egy aktával foglalatoskodott, végigolvasta, pontról pontra megvizsgálta. Évek óta nem dolgozott ilyen serényen. Az akta Wiesener feljegyzése volt a PH ártalmatlanná tétele dolgában. Heydebregg „véleményezés végett” küldte át neki.

Ez a Wiesener pokolian ügyes dolgot hordott itt össze. Tehetséges fráter, csudajó kombinátor, s a PH iránti gyűlölete még csak találékonyabbá tette. Hülyeség volt tőlem, rótta meg magát Spitzi, hogy Gingoldra és társaira vonatkozóan ilyen bőséges anyagot adtam neki. De amit Wiesener ebből az anyagból kihozott, le a kalappal! Spitzi, a szakértő teljes elismeréssel adózott vetélytársának. Wiesener messze túlhaladt az elébe kitűzött célon: a PH elhallgattatásán. Terve arra irányult, hogy a PH-t kezükbe kaparintsák, s náciellenes harci orgánumnak álcázva vezessék tovább; persze csak a kormányzat jelentéktelen visszásságait támadnák, s így az olvasókat akaratuk ellenére is arra a felismerésre kényszerítenék, hogy a Harmadik Birodalomban kitűnően mennek a dolgok, és csupán rosszindulatú vagy elvi okokból mindenben gáncsoskodó emberek lődöz-hetnek ilyen apró hiányosságokra ekkora ágyúkkal. Wiesener nem szorítkozott puszta általánosságokra, tervét a legapróbb részletekig kidolgozta. Megjelölte a módszereket, amelyekkel Gingoldot térdre lehet kényszeríteni, költségszámítást készített, s megszabta az irányelveket, hogyan adjanak a lapnak, ha már kezükbe kaparintották, ellenzéki orgánum jelleget, de úgy, hogy a párt a maga propagandacéljaira mégis felhasználhassa.

Ha a medve betegsége, a sorsnak ez a figyelmeztetése nem jön közbe, Spitzi megelégedett volna azzal, hogy a feljegyzést átfussa és kitűnőnek találja. Most azonban gyenge pontját kereste. És meg is találta. A terv, amit Wiesener tagtárs kifundált, a nordikus furfang diadala, csakhogy kivitelezése rendkívül hosszú időt vesz majd igénybe. Akarnak-e, szabad-e nekik ennyi időt rászánniok? Ha csakis arra szorítkoznának, hogy a PH-t megbénítsák, néhány hét alatt célhoz érhetnének. Wiesener terve viszont hosszú hónapokat igényel. Ez hát Wiesener Achilles-sarka.

Heydebregg mindkét urat, Wiesenert és Gehrkét magához kérette, hármasban kívánta megbeszélni a dolgot. Amikor Spitzi megjelent a Watteau szállóban, azonnal ésarevette, hogy Wiesener nyilvánvalóan már túljutott a Heilbrun-cikk feletti megrázkódtatáson, s újból biztos a dolgában.

És nem is tévedett. A feljegyzés kidolgozása Wiesenert mély elégedettséggel töltötte el. Rendkívül derült a gondolatra, hogy Heilbrun és Trautwein feneke alól olyan szép simán, olyan észrevétlen húzzák ki majd a széket, hogy egyszerre csak legnagyobb meghökkenésükre a földön csücsülve találják magukat. Tervével egészében és részleteiben is meg volt elégedve. Jó, tiszta munkát végzett, az elébe tűzött feladatot nagyszerűen megoldotta, feljegyzése Heydebregg szemében egész biztosan rehabilitálja.

Gehrke mindezt megszimatolta. De abban se kételkedett, hogy a terv gyenge pontját sikerült kifürkésznie, s ezúttal esze ágában se volt ellenfelének harc nélkül átengedni a terepet. Heydebregg a maga részéről tüstént észrevette a két férfi közt támadt vetélkedést. Amikor megbeszélésre hívta őket, nem várta, hogy bármi újat fog hallani. Wiese-ner terve kezdettől fogva vonzotta, de ő is felismerte, hogy a terv kivitelezése sok időt vesz majd igénybe. A megbeszéléstől tehát csak azt várta, hogy a pro és kontra érveket világosabban fogja látni, s ez majd megkönnyíti neki a döntést.

Így hát e három ápolt uraság ott ült a Watteau szálló kis szalonjának kék bársonnyal borított, kecses székein. Ez a három uraság sok ember sorsa felett döntött, s a jövőben is fog még jó néhány ember sorsa felett ítélkezni. Mindhárman falánk, életerős vadállatok voltak, nem éppen vérszomjasak, de ha ingerelték őket, veszedelmessé váltak. Ha egy élénk fantáziájú ember így együtt látta üldögélni őket ezeken a kis kék székeken, képzeletében esetleg idomított ragadozókká változtak át, amelyek a cirkuszban az állatszelídítő akaratának engedelmeskedve a maguk zsámolyán csücsülnek, alig-alig morognak, de macskatermészetük mégis bármely pillanatban felülkerekedhetik az idomítás művészetén.

Heydebregg rövid bevezetés után felszólította Gehrkét, mondja el Wiesener tervéről a véleményét. Spitzi tüstént nekilátott, s kifejtette a terv finomságait, szakértő módra dicsérte azt a nordikus furfangot, rafináltságot, amellyel e terv a modern machiavellizmust egy jó ügy szolgálatába állította, azt a körültekintést, amellyel Wiesener minden kis részletet figyelembe vett.

Wiesener nyájas arckifejezéssel, figyelmesen hallgatta Spitzi szavait, és várt. A nagy DE-re várt, amely egész biztosan jönni fog. Mindig rokonszenvvel nézett Spitzire. Még most is kedvelte őt, ahogy itt ült, és a PH-ról beszélt, nemtörődöm, orrát kissé rézsútosan az égnek bökve, egész halkan és gőgösen szipákolva. Ezt az úrias hányavetiséget nem lehet megtanulni, ez vagy vele születik az emberrel vagy nem. Amellett Wiesener úgy érezte, lekötelezettje Spitzi-nek. Mert Spitzi nem „ugratta ki” a bolhát, amit a fülébe dugott, kifogástalanul viselkedett, megszerezte neki a PH-ra vonatkozó anyagot; sőt, ha alaposan meggondolja az ember, Wiesener valójában neki köszönheti, hogy a legutóbbi slamasztikából kihúzhatta magát. De ennek s minden kollegiális elismerésnek ellenére, amellyel Spitzi a tervének adózott, Wiesener megszagolta a kettejük közt egyik napról a másikra támadt rivalizálást, érezte, hogy a DE jönni fog.

És már itt is volt, a nagy DE. A tervnek, mondta ugyanis elgondolkodva, baráti aggodalommal eltelve von Gehrke úr, minden kiválósága ellenére van egy nagy hátránya. Keresztülvitele időt, sok időt vesz majd igénybe. – És bár uralmunk – tette hozzá mosolyogva – ezer évig fennmarad, mégis mindenki számára örvendetes volna, ha ezeknek a mocskot hajigáló emigránsoknak már előzetesen lefoghatnánk a kezét. Ha jól értettem Heydebregg tagtársat – fejezte be Spitzi mondókáját –, Berlinben is azt kívánják, hogy a PH-t egykettőre kicsináljuk, s nem évek múlva.

Wiesener ezt az ellenvetést éppoly nyájas arckifejezéssel fogadta, mint a dicsérő szavakat. Magában elismerte, hogy Spitzi jól célzott, s jól lőtt. – Von Gehrke tagtársnak – állapította meg udvariasan – igaza van. Csak azt kell megfontolnunk, hogy ha a PH-t egyszerűen megfojtjuk, ez az eljárás kínos feltűnést fog kelteni. Az én módszerem időveszteséggel jár, ez igaz. De nem kárpótolnak-e minket ezért az időveszteségért az abból fakadó előnyök, hogy egy ellenséges újságot észrevétlenül saját propagandánk eszközévé változtatunk át?

Spitzi még udvariasabban mindezt elismerte. De ezek után rendíthetetlenül visszatért iménti ellenvetésére. Célszerű-e ilyen sokáig várni? Nemzetiszocialista módszer-e ez? Megfelel-e ez a párt ideológiájának és szokásos gyakorlatának? Mindezt tárgyilagosan, kellő lendülettel adta elő. De aztán belefáradt a tárgyilagosságba, és személyes-kedőbb hangot ütött meg, egyszeribe a régi, frivol Spitzi lett. – „Tűrj, légy türelmes”, így tanultuk persze az iskolában – mosolygott könnyedén. – De ez a verssor egy félzsidó tollából származik, túlhaladott dolog. Szerintem nem volna illő többé e tanácsot megszívlelnünk.

Furcsa módon épp ez a kissé bárgyú évődés buktatta meg Spitzi ravaszul kitervelt hadjáratát, és biztosította Wiesener számára a végső győzelmet. Heydebregg ugyanis ez ideig még tétovázott. Ráncos szemhéját leeresztve hallgatta a vitát, anélkül, hogy beleavatkozott volna. Jóllehet Gehrke aggályai hatással voltak rá, eddig még nem döntött sem az igen, sem a nem mellett. Most azonban Spitzi kön-nyelmű enyelgése egyszeribe lerombolta ellenvetései hatását. Heydebregg Wiesener javára döntött.

Magát Wiesenert még Heydebreggnél is inkább felingerelte Spitzi olcsó, bárgyú csúfolódása. Ellenfele viselkedésében eddig csupán érthető vetélkedést látott. Spitzi vissza akarta hódítani helyét Heydebreggnél, Wiesener ezt rendben levőnek találta, adott esetben maga is ugyanezt tette volna. De az már ostoba arisztokrata gőgre vallott, hogy ez a legényke az ő oly sok elmésséggel és fáradsággal kidolgozott tervét egy buta viccel akarja elintézni, így aztán az alacsony származásának tudatában levő Wiesener alaposan felhergelődött. Most már a puszta vetélkedésnél többről volt nála szó, gyűlölet kerítette hatalmába, gyűlölet minden iránt, amit Spitzi mondott, tett, képviselt.

Egyelőre azonban ebből mit se árult el. Megelégedett azzal a megjegyzéssel, hogy szerinte tervének lassú tempója nem mond ellent a nemzetiszocialista szellemnek. Nem a fejlődés tempója a döntő, idézte a Vezért, hanem az egyszer helyesnek elfogadott cél könyörtelen, szívós megvalósítása.

Ezek után nem is volt több mondanivalójuk. – Köszönöm, uraim – fejezte be a megbeszélést Heydebregg. – Úgy határoztam, hogy megvalósítjuk Wiesener tagtárs tervét. Felhatalmazom önt, Wiesener tagtárs, hogy minden, ön által szükségesnek tartott intézkedést megtegyen. Ön pedig, kedves Gehrke, legyen segítségére Wiesenernek.

A két uraság meghajolt. Spitzi megnyerő, ifjonti mozdulattal kezet nyújtott Wiesenernek. – Szívből örülök – mondta nyájasan –, hogy ezt a szép tervet módja lesz megvalósítani. Remélem, hatékony segédeszközöket tudok majd rendelkezésére bocsátani. – Wiesener magában elismerte, hogy Spitzi milyen kitűnően viseli el vereségét.

De tévedett. Spitzi nem tudta megállni, hogy még egyszer meg ne szurkálja. Amikor nemrégiben Wiesenert a Benjamin-ügyben tanúsított bosszantó hiszékenysége miatt bemártotta, Heydebregg, úgy látszott, nem volt meggyőzve. Spitzi ebből a mai összejövetelből legalább egy előnyt akart kicsiholni: be akarta a tagtársnak bizonyítani, hogy Wiesenert annak idején nem légből kapott váddal illette. – Egyébként, kedves Wiesener – mondta s még a karját is könnyedén ellenfele vállára tette –, még egy örvendetes hírem van az ön számára. Mindjárt mondtam önnek, hogy Frícike hogyléte miatt fölösleges aggódnia. Ezt most az erre legilletékesebb személy is megerősítheti. Kérem, Heydebregg tagtárs, nyugtassa meg a barátunkat. Mondja meg neki, hogy a kis poloskát nem tapostuk el, hogy a kis poloska vidám és egészséges. Gondolja csak meg, mon vieux, az ön Friedrich Benjaminja még Párizsba is hírt adott magáról. Saját kezű, kétségtelenül hiteles levelet írt a feleségének. Az egész emigráns banda fejtetőre állt. Az emberiesség győzedelmeskedett. Kielégíti ez az ön indogermán lelkületének buddhista vetületét?

Wiesenert fényes rehabilitálása feletti örömmámorában Spitzi alattomos sakkhúzása teljesen váratlanul érte. Minden önuralmára szükség volt, hogy le ne rázza magáról Spitzi karját, amit az még mindig a vállán tartott. Nagy nehezen kinyögött egy-két tréfálkozó szót, igyekezett a kételyeire, hiszékenységére vonatkozó vád alól tisztára mosni magát. De erőtlen szavak voltak, ezt maga is tudta, s beszéd közben nem is mert Heydebregg merev arcába nézni. Majd pedig sietve odábbállt.