21
Nyári vakáció

Amikor Raoul elolvasta a PH támadását az ifjúsági találkozó ellen, jéghideg tárgyilagossággal azt mondta magának, a terve tehát vízbe esett, egyszer s mindenkorra nevetségessé tette magát a németek, a franciák, Federsen, Heydebregg és Spitzi, az anyja és önmaga előtt.

A Rue de la Ferme-i házban, a szép szobájában ült a könyvei, a szorgalommal és ízléssel összeválogatott, kedves bútorai közt, a sarokban állt a házioltár a rulettkoronggal, André Gide fényképével s a koponyával. Odakint perzselő hőség volt, de itt bent a szobában kellemes hűvös.

Raoul mégis otthagyta az árnyas szobát, kiment a tűző napra. Furcsa kábultságban, lassan, öregesen lépkedett, arcán szórakozottság és éveit meghazudtoló komorság tükröződött.

A Bois-ba tévedt. A park tele volt sétálókkal, akik e forró napon itt egy kis hűvösséget kerestek, valamennyi árnyékos padot elfoglalták. Az a pad, amelyre Raoul végül is leült, a tűző napon állt; ő azonban nem is hederített a hőségre, sem pedig a járókelőkre, akik csodálkozva méregették a napos helyen furcsa mód egyenes tartásban, merev, zárkózott arccal üldögélő ifjút.

Hidegvér, hidegvér, gondolta magában. De ki ad nekem bármit is a hidegvéremért, mi szükségem van rá? Most mindennek vége, erre kell beállítanom magamat. A hidegvéremet amúgy is valószínűleg tőle, attól a bizonyos Monsieur Wiesenertől örököltem, aki az apám, de ezt tagadja. Amit meg is lehet érteni, mit hencegjen egy olyan fiúval, aki mindörökre blamálta magát. Valószínűleg igaza volt, hogy pofon vágott. Amellett az ő helyzete se sokkal jobb az enyémnél. A PH uraságok neki éppúgy beadtak, őt éppúgy ízekre tépték, sőt tán még nálam is alaposabban. Egyébként az egész az ő bűne, gyűlöletük őellene irányul, nem ellenem. Bizonyára felingerelte őket. Tudnia kellett volna, hogy csak akkor szabad felingerelni valakit, ha ezt büntetlenül teheti. Monsieur Wiesener, az apám, aki nem akar az apám lenni, tehát még csak nem is gazember, hanem egyszerűen tökfilkó.

Kár rágódni a múlton. A számla le van zárva, itt áll az összeg, nulla egész nulla, sőt kevesebb, mint nulla, végleges, kiegyenlíthetetlen mínusz. A fenségestől a nevetségesig csak egy lépés, de a nevetségestől a fenségeshez nincs visszaút. Elintéztek, a politikai karrieremet még az indulás pillanata előtt elvágták. Nincs számomra más hátra, mint lenyelni a gúnyolódásokat, hidegvérrel vagy anélkül, ahogy tetszik.

– Rosszul van, fiatalember? – kérdezi tőle hirtelen valaki. – Nagyon sápadt és zöld. Minek ül itt a napon, a végén még napszúrást kap.

– Köszönöm, uram – válaszolja udvariasan Raoul. Engedelmesen felkel, s valóban alig áll a lábán.

– Igyekezzen minél gyorsabban elkerülni a napról, feküdjön le az árnyékban – tanácsolja az illető.

– Köszönöm, uram – ismétli Raoul. Engedelmesen elmegy a napról, és lefekszik egy fa alá. Körülötte játszadozó gyerekek, cselédlányok gyerekkocsikkal, szerelmespárok, tömérdek ember; por és izzadságszag úszik a levegőben. Ez azonban a máskor oly kényes Raoult most nem zavarja.

Ami körülötte zajlik, nem létezik számára. Csak a szívét érzi, rettenetesen zakatol; a harag, amelyet eleinte el tudott fojtani, most egyszerre forró, fullasztó hullámokban kavarog benne. Mi értelme van élni, ha valaki a becsvágyait nem elégítheti ki? Bármit is tesz majd vagy nem tesz, éppoly értelmetlen lesz, mint itt a fák alatt feküdni.

A heves vágy, amely az imént a szabadba űzte, most kergeti vissza a szobája csendjébe. Gyors léptekkel hazasiet. A pamlagon fekszik, abban a helyzetben, ahogy kisgyerek kora óta szeretett feküdni, lábát felhúzva, mint egy halálosan szomorú, durcás kis kölyök. Egyetlen falatot se eszik többé, csak itt fog feküdni, mindörökre.

Aztán ebédelni hívták, felállt, és bement az ebédlőbe. Vágyott rá, hogy anyja arcát lássa. Az ebédlő kellemesen hűvös, félhomály; könnyű, ízletes hideg ételeket tálaltak, Émile zajtalan járkált ki-be. Anyjának arca most is halványszínű volt, keveset szólt, de barátságosan, nyugodtan viselkedett. És mégis lerítt róla, milyen súlyos csapás érte. Közelsége jólesett Raoulnak; ugyanaz az ember ugyanolyan fájdalmat okozott anyjának is, mint neki.

A PH cikkének olvasásakor Leában mélységes ellenszenv ébredt Erich iránt, valamiféle harag, olyan érzés, amit eddig még sohase érzett iránta. Esze ugyan azt diktálta, hogy ez a támadás inkább Erich ártatlanságát, mint bűnösségét igazolja, mert ha részt vett volna a szegény ember bárányának elrablására irányuló mesterkedésekben, bizonyára meglelte volna a módját, hogy az efféle támadásokat megakadályozza. Csakhogy érzelmei lázadoztak ezek ellen az észérvek ellen. Erich megérdemelte a támadásokat. Lea szégyellte magát, mert idáig hagyta jutni a dolgokat. Egy biztos: akár bűnös Erich, akár nem, ő, Lea nem tűr el többé ilyen támadásokat. Ebben a hangulatában, szinte önkéntelenül adta ki az utasítást, hogy Arcachonba mennek, azonnal tegyenek meg minden előkészületet az utazáshoz.

Amikor Raoul most bejött a szobába, Leát kissé feszélyezte a gondolat, hogyan közölje vele hirtelen elhatározását. Raoul persze sejteni fogja indokait. Voltaképpen beszélnie kellene vele erről a gyalázatos újságcikkről, hiszen az Raoult még nála és Erichnél is súlyosabban érinti. De tudta, ha ezt megpróbálná, a fiú csak még inkább magába zárkózna. Ebéd közben rejtett aggodalommal figyelte őt. Raoul nemigen szólalt meg, de Lea ismerte fiát, és látta, hogy érzései mintegy feléje áramlanak. Ez a szótlan együttérzés nagy vigasz volt számára.

Most már szinte örült, hogy egyedül lesz Raoullal Arcachonban. – Mégis elszántam magamat – mondta neki egészen könnyedén, csaknem vidáman –, hogy még ma Arcachonba utazunk. Nem is értem, hogyan bírtuk ki ilyen sokáig ebben a pokoli Párizsban.

Raoul, ahogy ezt Lea várta, nem érdeklődött az indokai felől. Egy másodperc töredékéig ő is vigaszt lelt a gondolatban, hogy elmehet innét, nem kell többé mások szemébe néznie, egyedül lehet anyjával, aki szereti őt, és nem tartja nevetségesnek. De aztán ismét elfogta a csüggedés. Mit nyer vele, hogy Arcachonba megy? Akármilyen messze menne, ha az egyik helyről a másikra futna, a nevetségesség elől akkor se tudna menekülni.

Lea látta, mi megy végbe a fiúban. Segíteni akart neki. Idáig mindig magától értetődő volt, hogy Raoul is vele megy. Most – önállóságának hangsúlyozására – Lea megkérdezte tőle: – Velem jössz?

Raoul hálásan e tapintatosságért, világfias könnyedséggel vágta rá: – Hát hogyne, nagyon szívesen.

Lea egyetlen ismerősét sem értesítette, hogy máris elutazik Párizsból. Így aztán anya és fia sokáig kettesben voltak Arcachonban. Tétlen, kellemes nyári heteket töltöttek ott. Fürödtek, teniszeztek, a napon sütkéreztek, beszívták a só, a tengeri szél szagát. Esténként sakkoztak. Nem sokat beszéltek egymással, de jó egyetértés uralkodott köztük. Olykor-olykor Raoul még neheztelt az anyjára, hogy egy ilyen áldatlan apát szerzett neki, de már nem gyűlölte érte, inkább sajnálta.

Lea viszont azt mondta magának, hogy Raoul koraérett, bolond becsvágya miatt kellett neki megszakítania kapcsolatait Erichhel. De hát nem jó, hogy ez a kapcsolat végre megszakadt? A napon sütkérezett, arcát, karcsú hátát barnára süttette. Lassan, lomhán, szakadatlanul egy és ugyanazok a gondolatok keringtek agyában. Valóban végleg szakított Erichhel? Ha most Erich felhívná őt Arcachonban, mit tenne? Természetesen azt kellene üzennie neki, hogy nincs idehaza. De vajon tényleg ezt tenné-e? És ha ezt tenné, nem zakatolna-e a szíve, nem bánkódna-e miatta napokon, heteken keresztül, örökkön-örökké?

Ámde Erich nem telefonált, nem is írt.

Lea gyötrődött hallgatása miatt, de önmagában most már egészen biztos volt: nem fog neki válaszolni, a legcsekélyebb lehetőséget sem fogja neki nyújtani. Bosszantotta, hogy sem annak idején, sem később nem vonta kérdőre Erichet, miféle arcátlan ostobaságot mondott Raoulnak. Miért tagadta le az apaságát? Ő meg rossz anya, hogy ezt szó nélkül lenyelte. Talán csak egy esztelen pillanatában csúsztak ki Erich szájából azok a szerencsétlen szavak. De akárhogy is van, érdekes lett volna hallani, hogyan köntörfalazik, hogyan próbálja letagadni, amit mondott. Ám akármilyen ügyesen is állította volna be a dolgot, kétségtelenül azért tagadta le, hogy Raoulnak ő az apja, mert gyötri a félelem, hogy a kapcsolata egy olyan asszonnyal, akinek ereiben egy csepp zsidó vér is csörgedezik, kínos következményekkel járhat számára. Nem, itt semmiféle köntörfalazás nem segít. Egy férfit egyszer s mindenkorra lealjasít, ha saját elhatározásából egy afféle embercsoporthoz csatlakozik, amely egy ilyen kapcsolatot bűnösnek tekint. És egy ilyen emberrel ő nem akar többé együtt élni. Nem érez iránta többé vonzalmat. Egészen biztosan nem érez. Ha gyűlölné, persze másként állna a dolog. De így csak határtalan ellenszenvet érez iránta. Nem a menekülés vágya hajtotta el Párizsból, hanem inkább az undor Erichhel és önmagával szemben. És ez az egyetlen helyes reakció az afféle egyénekkel szemben, mint amilyen Erich. Az ember nem meghatározott nagyság, változik, másokhoz fűződő viszonyában állandóan változik. Ezzel az Erichhel való viszonyában Lea valamiféle rossz, amit a jó, az igazi Leának ki kell tépnie, egyszer s mindenkorra ki kell irtania önmagából.

De továbbra sem volt módja érzelmeit próbára tenni, kifürkészni, mennyire őszinték, mert Erich nem moccant.

A szép, csendes arcachoni nyár. Tenger. Szél. Nap. A lomha, pár szavas beszélgetések Raoullal. Leát ugyan szakadatlanul gyötri a Wiesener és önmaga iránti utálkozás, de mégse élt át már régen ilyen szép heteket, mint most itt Arcachonban.

A harmadik héten megérkezett Heydebregg.

Először Raoul vette észre. A strand mentén húzódó keskeny úton sétált, amikor Heydebregg – nyilvánvalóan Lea üdvözlése végett – a vendégpavilon irányából feléje közeledett. Heydebregg lassan, testesen bandukolt, nagy, fénytelen, vizenyős, csaknem pilla nélküli szemét egyenesen Raoulra meresztette. Raoul azt hitte magáról, mindörökre rezignált lett, s így már közömbös számára, hogy nevetségesnek találják-e, vagy sem. Csakhogy amikor Heydebregg most ezen a keskeny úton fehér nyersselyem öltönyben a maga groteszk módján, súlyos léptekkel, kikerülhetetlenül feléje közeledett, a tudat, hogy ez az ember olyan pontosan ismeri az őt ért ostoba szerencsétlenséget, egész lényét elviselhetetlen, mardosó szégyennel töltötte el. Ugyanekkor – és ez volt a legostobább az egészben – Raoul felfigyelt rá, hogy a víziló nem visel többé gyászszalagot, selyemkabátjának karja véges-végig tiszta fehér. Hogy leküzdje szégyenérzetét, minden gondolatát erre a levetett gyászszalagra összpontosította. Vajon kit gyászolhatott a víziló? És tulajdonképpen kár, hogy már nem visel gyászszalagot. A fehér kabát és a fekete szalag közti kontraszt felettébb pikáns volna. De Raoulnak mégsem sikerült elfojtania félelmét, hogy Heydebregg gúnyolódni fog rajta. Bizsergő rosszkedvvel várta, hogy a víziló mély, recsegő hangján menten elárasztja megsemmisítő, fölényes csúfondároskodásaival.

De tévedett. – Hogy s mint, mon vieux? – kérdezte ehelyett a víziló jókedvűen. Ez gyanús volt. Ám később se történt semmi. Hogyan lehetséges ez? Ennek az embernek az egész, rettenetes történet egyszerűen nem létezik? Vagy ez éppen a politika lényege? Az efféle katasztrófák tán nem is olyan szokatlanok, s így Raoul egyáltalán nem is tette magát nevetségessé? Vagy Heydebregg csak alakoskodik, amilyen nagy diplomata?

Lea szívesen látta Monsieur Heydebregget, hisz Erich világából érkezett. Heydebregg egyébként Biarritzban jól kipihente magát, ereje teljében volt, duzzadt az egészségtől, s Lea anélkül, hogy bármi különösebb történt volna, anélkül, hogy Heydebregg valamilyen megjegyzést tett volna, hamarosan újból érezte azt a belőle áradó vonzerőt, amelyet már Párizsban is érzett. Most megint hosszasan üldögélt e nagy darab ember mellett, akinek ünnepélyességében valami félelmetes és ugyanakkor enyhén komikus rejtőzött. Keserűen hasonlította össze e férfinak egy fából faragottságát, határozottságát Erich és önmaga felemás voltával. Igen, ha Erich olyan igazi barbár volna, mint ez itt, akkor ő jó lelkiismerettel átadhatná magát az iránta való érzelmeinek. Ha egy civilizált ember olykor megundorodik a maga kultúrájától, és vonzódást érez a barbárság iránt, ebben nincs semmi szégyellnivaló. De hát Erich maga is a civilizáltak közé, közénk tartozik, s ha a barbárok álarcát hordja, ezt undorító számításból teszi.

Heydebregg elégedetten állapította meg, hogy jelenlétét Madame de Chassefierre kellemesnek találja. Jólesett neki testesen, félelmetesen, félmeztelenül Lea mellett ülni vagy feküdni, ő maga is érezte és élvezte a kettejük közti ellentétességet, s ha némi borzadállyal töltötte is el, hogy egy ilyen nem egészen tiszta vérű személlyel érintkezik, ez még csak fokozta a kaland vonzerejét. Most Odüsszeusz volt Kalüpszó nimfa oldalán.

Nem furcsa, gondolta egyszer-másszor magában, hogy ő fekszik itt e kecses, bájos Madame de Chassefierre mellett s nem Wiesener. A hölgy és Wiesener közt bizonyára egyenetlenkedés támadt. Sajnálná, de egy kissé örülne is neki, ha ennek ő volna az oka. Heydebregg kedvelte Wiesenert. Midőn annak idején hírét vette a Friedrich Benjamin-ügyben megalakult döntőbíróság kedvező összetételének, őszintén örült, hogy ez az esemény bizonyos értelemben rehabilitálja Wiesenert. Most azonban mégis szívesen nélkülözte társaságát.

Ezen a nyáron Arcachonban mind a hárman jól érezték magukat, semmi sem zavarta nyugalmukat. Lea újból és újból átérezte Heydebregg veszedelmes kellemkedéseinek vonzerejét. Raoult elégedettséggel töltötte el, hogy a víziló ugyanúgy viselkedik vele szemben, mint korábban, s így tán mégse tette magát olyan nevetségessé, mint ahogy tartott tőle; a szerencsétlenség ütötte sebei kezdtek hát behegedni. Hát csak a politikai sikerben lelheti meg az ember a boldogságát? A politika terén tett első lépései ugyan siralmas botlásban és kisiklásban végződtek, de egyéniségét végeredményben érvényre juttathatja másutt is, nem csak a politika forgatagában.

Mármost Raoul ezen az arcachoni nyáron lett tizenkilenc éves.

Raoul születésnapjából Lea is, Erich is mindig nagy hűhót csináltak. Ez a nap, amelyet úgyszólván mindenkor Arcachonban ünnepeltek meg, a nyár tetőpontja, az év legszebb napja volt. Lea izgatottan várta, vajon Erich kihasználja-e ezt az alkalmat, hogy megtörje hallgatását. Titokban attól félt, azt remélte, hogy maga Erich is megjelenik.

Ehelyett már korán reggel egy csinos kis autó érkezett. A sofőr átadta a Raoul de Chassefierre nevére kiállított jogosítványt, s ezenkívül egy nagy csomó könyvet is hozott.

Amikor Raoul reggel visszajött a tengeri fürdőzésből, Lea a reggelizőasztalnál várta. A maga ajándékait szépen elrendezte, a karcsú, csinos autó pedig a közelben állt. Raoul azt hitte, ez is az anyja ajándéka, arca felragyogott. De aztán meghökkenve hallotta, kitől jött a kocsi. – Par exemple! – kiáltotta meglepetten, s máris megbánta, hogy nem tudott uralkodni magán. Lea magában mosolyogva olvasta le arcáról, hogyan kavarognak agyában a gondolatok.

– Csinos autó – ismerte el végül.

– Igen – mondta Lea.

– Eszem ágában sincs elfogadni – jelentette ki vadul Raoul. – De azért csinos kocsi – tette hozzá habozva.

– Ne hamarkodd el a dolgot – tanácsolta minden nyomaték nélkül Lea. – Tán maga Monsieur Wiesener is lejön – fűzte hozzá, de tüstént elszégyellte magát, hogy Raoul előtt reménykedésének hangot adott. Ám Raoul nem is figyelt rá, az autóval volt elfoglalva, meg azzal, hogy ebben a helyzetben mitévő legyen.

– Visszaküldöm a kocsit – kötelezte végül is el magát. – Itt van még az az ember, aki hozta? – tette hozzá sietve. – Vigye is mindjárt vissza. De azért egypár sort küldök vele. A könyveket ugyanis elfogadom. Ezt minden megalkuvás nélkül megtehetem. – Igen, ez szerencsés megoldás, világfias és a helyzetnek megfelelő. Nincs többé semmi kapcsolata Monsieur Wiesenerrel, se gyűlöletet, se szeretetet nem érez iránta. Monsieur Wiesener tehát egy idegen úr, akitől olyan értékes ajándékot, mint egy autó, nem fogadhat el, de pár könyvet, azt igen.

Az egész reggeli alatt gondolatban azon a néhány soron törte a fejét, amit Wiesenernek írni akart, s rögtön utána nekiült, hogy megfogalmazza a rövid levelet. Gyorsan meg kellett írnia, mielőtt még megbánja elhatározását, s talán mégis megtartja a szép kocsit. A levél sok fáradságába került, háromszor-négyszer is összetépte, míg végre sikerült. Aztán a sofőrnek szokatlanul nagy borravalót adott, mire a szép kocsi meg a levélke eltűntek, de a becsületét megmentette.

Lea közben eldöntötte magában, hogyan fogja Erichet fogadni; most ugyanis már biztos volt benne, hogy Erich megjön. Ha délelőtt jön, fogadja, de hűvös lesz hozzá. De ha csak akkor jön, miután már asztalhoz ültek, nem lesz számára idehaza. Halogatta az ebédet. Erich nem jött. Csúnya dolog tőle, Lea egész napja el volt rontva.

Ebéd után Raoul a Monsieur Wiesenertől kapott könyvekkel foglalkozott. Ez a halom könyv ugyan gyatra kárpótlás volt az autóért, azt azonban Raoulnak el kellett ismernie, hogy Wiesener ízléssel és jó érzékkel válogatta össze őket. Egyebek közt megkapta szép kötésben Proust összes műveit, Barrére és Leland szlengszótárát, valamint néhány német emigráns író könyvét. Monsieur Wiesener megerőltette magát, előítéletmentesnek mutatkozott, s Raoul mindenesetre örvendetesnek találta, hogy fut utána, és szeretné őt visszahódítani.

A könyvekben lapozgatott. Szeme megakadt az előszón, amelyet egy bizonyos Oskar Tschernigg egy bizonyos Harry Meisel 66. Szonett című művéhez írt. A ragyogó esszé felkeltette kíváncsiságát, s feszült várakozással eltelve nekiállt a kötet olvasásának.

Olvasott. Elfelejtette, hogy Arcachonban van, hogy ma lett tizenkilenc éves, hogy nyár van. Olvasott. Hát ez lehetséges?! Hogy valaki így tudjon írni, a maga mindössze tizenkilenc évével ilyen sokat láthatott, megélhetett, megemészthetett, hogy valaki ilyen bölcs, ilyen keserű lehessen, így felette álljon jónak és rossznak, gyűlöletnek és szeretetnek. Ha ez a Harry Meisel még élne, Raoul a legközelebbi repülőgéppel hozzáutazna, és a keblére vetné magát. Könyörögne neki, hogy legyen a barátja, vagy tán irigységből megölné, amiért tizenkilenc éves, és ilyen sokat tud. Micsoda szörnyű szerencsétlenség, hogy ez a Harry Meisel halott. Micsoda óriási szerencse, hogy ez a Harry Meisel már nem él, s így neki, Raoul de Chassefierre-nek szabaddá tette a teret.

Mert Raoul most rájött, mit kell tennie, miben találhatja meg életének értelmét. Világosan maga előtt látta hivatását. Micsoda szerencse, hogy a sors eltaszította a politikától, ettől az alacsony rendű, undorító tevékenységtől. Micsoda szerencse, hogy Monsieur Wiesenerhez fűződő kapcsolatai úgy alakultak, hogy ezeket a könyveket küldte neki. Micsoda szerencse, hogy rögtön nekiállt a könyvek lapozgatásának, mert így egy-két nappal, sőt talán egy héttel korábban kezébe került ez az értékes könyv, amely egész jövőjének irányt szab.

Akadnak, akik azt mondják, hogy az irodalom öncélú dolog, nincs hatása. Milyen bolondok! Hát akadhat ember, aki Harry Meisel könyvének olvastán nem rendül meg, S tovább folytatja addigi életét? Ami Raoult illeti, őt a könyv megtanította arra, hogy mindaz, amit idáig átélt, időpocsé-kolás, merő esztelenség volt.

Napokig a könyv hatása alatt élt. Minden szót, minden betűt elmélyülten tanulmányozott. A világ megváltozott szemében, az emberek és dolgok lényege kitárulkozott előtte. Tizenkilenc éves létére olyan öreg volt, mint egy teknősbéka. Semmi se állhat meg előtte; felismerte a dolgok jelentéktelenségét, s épp ezért könnyen végzett velük.

De őrá várt a feladat, hogy Harry Meisel bölcsességét, amely csigavonalakban emelkedett felfelé, még egy fokkal feljebb emelje. A dolgok értéktelenek, mert mulandók, de egyetlen értékük mégis van: hogy léteznek, hogy vannak. Ezt az értéket, ezt az önmagában való egzisztenciát, önmagában való létezést kétszeresen kiélvezheti az ember, ha egyszer a dolgok múlandóságát teljesen felismeri. „Többet ér egy élő egér, mint egy döglött oroszlán; mert az élők tudják, hogy meghalnak, a halottak meg semmit se tudnak.”

Életének értelme megvilágosodott előtte. Az élőt kiélvezni annyit jelent, mint ábrázolni azt, mint a múlandóságát megragadni.

Az ábrázolás számára a legtermészetesebb anyag önmaga, Raoul de Chassefierre múlandó énje volt. Megvizsgálta ezt az anyagot meg az összetevőit: Monsieur Wiesenert és az anyját. Gondolatban maga elé állította Monsieur Wiesenert, elfojtotta iránta érzett haragját, mint ahogy Harry Meisel is elfojtott magában minden gyűlöletet és szeretetet; kíváncsian, tudományosan, vámtiszthez illő tárgyilagossággal méricskélte, vizsgálgatta Monsieur Wiesenert. És aztán nekifogott az írásnak.

Rendezte, építette anyagát, ahogy azt Harry Meisel példáján megtanulta. És az anyag nőtt, formát öltött. Raoult az erő érzete töltötte el, Harry Meisel utóda, tanítványa, művének betetőzője volt.

Noha Wiesener évek óta most először töltötte az egész nyarat a forró, poros Párizsban ahelyett, hogy szabadságot engedélyezett volna magának, mégis kitűnő formában volt, szenvedélyesen dolgozott mind a Beaumarchais-án, mind a politikai cikkein. Úgy tudta leplezni aljas politikai támadásait, hogy azok semmilyen sebezhető felületet nem nyújtottak, ennek a módszernek alkalmazásában páratlan mester volt, a nemzetiszocialisták sorában vitathatatlanul az első újságírónak számított.

Örömét lelte e pökhendi, mérgezett irományok megfogalmazásában, egyre növekvő élvezettel diktálta őket Mariának, aki ellenségesen ült ott, és utálkozását nem is rejtette véka alá. Wiesener megengedhette magának ezt a mulatságot, mert a Beaumarchais-n végzett tisztes munka kárpótolta mindazért a rosszindulatú kisszerűségért, amely újságírói íirkálmányaiban rejtőzött.

Ez az áldott munka, ez a Beaumarchais! Ezzel minden időkre irodalmi alibit szerez magának. A Beaumarchais amolyan kacsintás az utókor felé, bizonyíték, hogy Erich Wiesener mindig tudta, mit csinál; majdani kritikusaival folytatott vitatkozás. A História Arcanában ismét hosszas fejtegetésekbe bocsátkozott arról a szerencsés adottságáról, hogy egy irodalmi műben képes kiírni magából mindazokat a lelkifurdalásokat, amelyeket politikai tevékenysége ébreszt benne.

Egyelőre persze csak a politikai újságírói tevékenységének hatása látható. Cikkei nemcsak a hatalom birtokosainál találnak elismerésre, hanem elaltatják az aggályokat abban a sok-sok emberben is, akik a rezsim nyújtotta előnyöket ugyan örömmel fogadják, de ugyanakkor szemrehányást tesznek maguknak az egyre fokozódó barbárság miatt, amelybe e rezsim az országot, sőt az egész földrészt taszítja. Ha Erich Wiesener cikkeit olvassák, a barbárság többé nem barbárság; erő, amely legrosszabb esetben hébe-hóba kissé veszettül viselkedik.

Persze azért akadtak olyanok is, akiket irkafirkái felháborítottak. Előfordult, hogy valaki névtelenül egy Puskin-kötetet küldött neki, s ebben aláhúzta a következő szavakat: „Aki árnyékszékben él, megszokja a szart.” Más alkalommal pedig egy vendéglőben a szomszéd asztalnál megszólalt valaki: „Ott ül az a Wiesener. Valaha régen emberi ábrázata volt, most a náciknál zabálja magát degeszre. Csak egy vályút kell odatenni, a disznók aztán már maguktól jönnek.”

Wiesener a maga fensőbbséges módján eleresztette füle mellett ezeket a gyalázkodásokat, s ha sértő leveleket kapott, ilyesféle szavakkal nyújtotta át Mariának: – Ez megint a maga malmára hajtja a vizet, mi, Maria? – De azért ezek a gyalázkodások egyre piszkálták. A História Arcanában hosszú oldalakon át igyekezett igazolni magát ellenségei előtt. Mit nyernének vele, ha nagy dérrel-dúrral odavágná a náciknak a hivatalát. Helyébe csak rosszabb jöhetne, aki otrombábban írna. Ezzel semmiféle változást nem lehetne elérni, legfeljebb azt, hogy rosszabbra fordulna a dolog. Ha már valakinek itt Párizsban a nácik újságíró képviselőjének kell lennie, nem az-e a legjobb mindenki számára, ha ő tölti be ezt a hivatalt.

Mióta a döntőbíróság kedvező összetétele a Párizsi Hírek jelentéktelenségét napnál is világosabbá tette, Wiesener szinte élvezettel olvasta a lapot. Ha egy-egy különösen jól megírt cikk került a szeme elé, szakszerű dicsérettel illette. Csak töltsék meg az urak háromszor egy héten a maguk napi tíz oldalát. A cikkek, amiket összeirkálnak, akkor is csak akadémikus stílusgyakorlatok. Neki nem sürgős, a terve lassan, de biztosan érlelődik. Már úgy csücsül ő a PH-ban, mint almában a féreg.

És különben is nem ostobaság egy tevékeny politikus kijelentéseit erkölcsi mércével mérni? Mi egyebek azok, mint fegyverek? Egy politikai kijelentésből éppoly kevéssé lehet a szerző jellemére következtetni, mint egy időjárásra vonatkozó megjegyzésből. A született politikusnak a politika öncél, magáért való művészet, izgalmas játék, s hogy ehhez vagy ahhoz a párthoz tartozik-e valaki, ebből éppoly kevéssé szabad az illető jellemét megítélni, mint abból a tényből, hogy egy játékos vörösre tesz-e vagy feketére. Aki egy politikust helyesen akar megítélni, annak csakis a művészi alkotást, az eleganciát szabad figyelembe vennie, amellyel az a terveit végrehajtja, függetlenül az ügytől, amelyet képvisel. Wiesener a História Arcana oldalain számos variációban fejtegette ezeket a gondolatokat. „A politikus ne tegye magát saját szavai rabszolgájává.” Jól mondta ezt Machiavelli, s ő, Wiesener megszívleli e tanácsot.

Gyakran álldogált Lea portréja előtt. Lea előkelően, enyhe gúnnyal mosolygott le rá, mulatott Erich felemásságán. „Nem szeretném, ha ezt a dolgot tréfára vennéd”, mondta neki, amikor az iránt érdeklődött, nem ártotta-e bele magát a PH ügyeibe. Nem, sajnos egyáltalán nem veheti tréfára a dolgot, másként már rég leutazott volna Arcachonba. Így azonban fél Leával találkozni s ugyanakkor őrjítően vágyódik utána.

Lea portréja gyakran egyáltalán nem létezett számára, elsétált előtte, s úgy pillantott fel rá közömbösen, mintha a fal egy része, valamilyen díszítmény volna. Máskor meg hihetetlenül elevennek látta. Arra gondolt, hogy olykor ölelés közben Lea nyugodt arca hirtelen milyen feszültté válik, majd megint hirtelen milyen odaadóan feloldódik, s ilyenkor Wiesenert féktelen vágy fogta el az asszony után, úgy érezte, egyszerűen nem tud tovább várni, holnap, nem, még ma leutazik Arcachonba.

Ezen a nyáron sok nővel cicázott, nem vetette meg a jót, cinikus, rutinos nőcsábász volt. De épp amikor más nőknél talált élvezetet, fogta el az üresség érzete s a vágy Lea után. Övé kell hogy legyen, most, ebben a pillanatban, az arcát, a testét, a hangját, a csúfolódását, a csodálatát, a gyűlöletét, a szerelmét akarja. De nem, nem szabad szabadjára engednie magát, mindent elrontana, ha most nem türtőztetné magát. Kiszámította: csakis úgy tudja Leát visszahódítani, ha halottnak tetteti magát, ha nem moccan, ha megvárja, amíg Lea jön őhozzá. Ha kibírja ezt a várakozást, Lea magától hull az ölébe. De undok dolog, hogy ez a ravasz taktika ellene fordul.

Lea ugyanekkor Arcachonban naponta háromszor is végiggondolta, mit tegyen, ha Erich jelentkezik.

Wiesener pedig Lea távolmaradása miatti haragját egyre gyakrabban élte ki abban, hogy Mariát apró-cseprő dolgokkal nyaggassa, évődjék vele. Mindig jól mulatott rajta, hogy Goethe Christianéja a szerelméhez intézett egyik levelét helyesírási hibákkal megtűzdelve így írta alá: „a te csöp kis ciccuskád”. Most, ha Wiesener valami különösen gonoszkodó cikket diktált, egyszer-másszor így szólt Mariához: – Na, én csöpp kis cicuskám, a maga romlatlan lelke, ugye, most megint felháborodik a machiavellizmu-som miatt? – Maria mozdulatlanul ült, talán a szokottnál valamivel sápadtabb, szigorúbb arccal, de uralkodott magán és hallgatott.

Eljött a nap, amikor Wiesener a Beaumarchais utolsó mondatát is lediktálta. Ragyogó arccal, büszkén diktálta tovább: – „Finis.”

Maria leírta: „Finis.” Aztán felállt, s oly hangon, amelybe elkeseredés, dac, megkönnyebbülés és elégedettség keveredett, ő is kijelentette: – Finis.

Wiesener rögtön megértette, mit jelent ez. Hogy Maria csak e munka végét akarta kivárni, s most egyszer s mindenkorra itthagyja. Rávallott, hogy minden ellenszenve dacára sem ment el korábban, s hogy előre egy szót se szólt neki.

Nem szabad így elmennie. Egyáltalán nem szabad elmennie. Az utóbbi időben a lány ugyan szófukar volt, s Wiesener olykor-olykor egy barátságosabb arcot szívesen látott volna maga körül, de egyszerűen nem tudott meglenni Maria nélkül, szüksége volt rá. Maria nemcsak azt tanulta meg, mikor kell gépnek s mikor élő embernek lennie, hanem a szó eredeti értelmében titkárnő is volt, olyanvalaki, akire az ember rábízhatta titkait. Wiesener számára a lányhoz fűződő kapcsolata csaknem éppoly fontos volt, mint a Leával való viszonya. Mindazt az örömet, amit a Beaumarchais befejezése fölött érzett, elrontotta ez a felmondás, az ő „Finis”-ének ez a hetyke, rosszindulatú visszhangja. Mariának nem szabad őt így faképnél hagynia, ez hűtlen, csúnya dolog volna. Hol felháborodott, hol szeretetteljes hangon megpróbálta levenni lábáról a lányt, ékesszólásának egész skáláját bevetette, de eleve tudta, mindhiába. Mariában nincs semmi felemás, amit egyszer fejébe vesz, végre is hajtja.

Kapcsolatuk felbontásánál Maria tisztességesen, lelkiismeretesen viselkedett. Mindent került, ami Wiesenernek kárt okozhatott volna vagy akár csak megbánthatta őt, s az indokok helyett, amelyek elűzték tőle, más, többé-kevésbé hihető indokokat adott meg. Amellett használható utódról is gondoskodott, s minden lényeges munkára betanította. És aztán eljött az utolsó nap is. Maria minden teketória nélkül elfogadta a pénzt, amit Wiesener búcsúzáskor adott neki. De arra a kérdésre, hogy most mihez kezd, nem válaszolt. Egyszerűen eltűnt Wiesener látóköréből.

Maria utódja ügyes lány volt, Wiesener azonban kezdettől fogva valamilyen halvány ellenszenvet érzett iránta, egyszerűen csak azért, mert nem Maria. Charlotte Bittner-nek hívták, de Wiesener – jóllehet a lánynak csinos arca és kellemes hangja volt – gondolatban nem nevezte se Charlotte-nak, se Lotténak, se Bittner kisasszonynak, számára a lány örökre „az új” maradt, s fáradságába került, hogy olyan bűbájos legyen hozzá, mint amilyen bűbájosán puszta megszokottságból másokkal viselkedett. Nem is sejtette, hogy Maria ennyire hiányozni fog neki. A mű befejezésén érzett diadalát, ezt az évek óta áhított diadalt megkeserítette, hogy Maria ennyire megveti őt.

Most, a Beaumarchais befejezése után már semmi oka nem volt rá, hogy a forró városban maradjon. Utazzon le Arcachonba? Öt nap múlva van Raoul születésnapja, ez jó ürügy volna. Minden bajban van valami jó is, még a zugfirkászok támadásának is megvan az a haszna, hogy a közte és a fiacskája közti viszály tárgyát elsöpörte a színről. Ha Raoul születésnapján betoppan, válogatott ajándékokkal a fiúnak és a befejezett Beaumarchais-val Leának, akkor Lea egész biztosan felenged, nem lesz ereje kitartani eddigi merevsége mellett.

Nem szabad erre rábeszélnie magát. Meg kell várnia, hogy Lea tegye meg az első lépést. Majd különösen szép ajándékokat fog kiválasztani, de csak eddig mehet s nem tovább. Meg kell várnia, ajándékainak milyen hatása lesz. On verra ce que ca donne – majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Csak bosszúsága lett belőle. A Raoulnak küldött autó visszajött. Wiesener elolvasta Raoul levelét, olyan levél volt, amit egy igen fiatal ember egy idősebb úrnak ír, udvarias, kimért, kedves levél. Wiesenert nagyon lehangolta. Vállat vont, az autót egyik nőcskéjének ajándékozta, s nem ment le Arcachonba.

De most a Beaumarchais nélkül. Lea nélkül, Maria helyén az „újjal”, nem bírta ki tovább Párizsban. A Földközi-tengerhez utazott, St. Tropez-ba.

Szerette a St. Tropez-i kis félszigetet, de ezúttal nem lelte örömét benne. Kiment a homokos, fehér, hosszan elnyúló strandra, ahol egyedül lehetett. De az egyedüllét is bosszantotta, visszamenekült a városkába. A tarkabarka kikötőben üldögélt. Olykor az öblöt megkerülve elkocsikázott Ste Maxime-ba meg a hegyeken túl Cannes-ba, ahol tudta, sok ismerőst találhat. De az emberek is bosszantották, visszament hát a strand magányába. Micsoda hülyeség! Befejezte legjobb művét, s nincs itt senki, akivel efeletti örömét megoszthatná!

Egyszer, amikor Cannes-ban barátokkal ebédelt, a társaságban volt egy férfi, aki ismerősnek tűnt neki. Ezt a vörösesszőke koponyát, e furcsamód pőre arcot, ezeket a nagy, erős fogakat, a mélyen ülő, fürge szemet, hegyes orrot, mindezt már nemegyszer látta képeken, újságokban. Persze, persze, mondta magának, amikor bemutatták neki a férfit: Jacques Tüverlin. Wiesener örült, hogy végre megismerhette ezt a nagy írót, akit igen-igen tisztelt.

A Szovjetunióról beszélgettek, Tüverlin nemrégiben tért vissza onnét. Egy ismert francia író a közelmúltban kiadott a Szovjetunióról egy röpiratot, barátként ment az országba, és ellenségként tért vissza; esztéticizmusa nem bírta megbocsátani a rezsimnek azt az egyénekkel szembeni soksok részvétlenséget, amellyel a szocialista módszerek következetes alkalmazása együtt járt. Az asztalnál ülők közül valaki hevesen védelmébe vette a szerző álláspontját, azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy a részvét az egyén szocializmusa.

Jacques Tüverlin élesen szembeszállt ezzel a nézettel. A szocializmus felépítésének akarata, jelentette ki, számtalan esetben kizárja az egyén részvétét az egyén iránt. A szocialista társadalom megvalósítását nem lehet másként elképzelni, mint hogy a mozgalom vezetői elfojtják egyéni részvétüket. Aki politikai döntéseiben az egyéni részvéttől hagyja magát vezettetni, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy szocializmIlsellenesen cselekszik és a közösség érdekeit az egyének érdekeinek áldozza fel.

Wiesener buzgón helyeselt, s gondolatban mindazt, amit Tüverlin a szocializmusról mondott, a maga nemzetiszocializmusára alkalmazta, Lenin és Sztálin helyére Hitlert, Göringet és önmagát ültette. – Aki gyümölcsöző politikát akar folytatni – mondta hát Tüverlin fejtegetéseit felvizezve –, annak egyszerűsítenie kell. Aki az egyes események ezer és ezer esetlegességét és enyhítő körülményeit gondosan mérlegelni akarja, sosem fog tudni határozott „igent” vagy „nemet” mondani. Mert minden esetnek megvan a maga jó és rossz oldala, megvannak a maga enyhítő körülményei. A filozófus kritikus számára nincs fekete és nincs fehér, minden politikai véleményt egyidejűleg tagadni és helyeselnie kell. A tevékeny politikusnak azonban muszáj döntenie, a relativitásból kievickélve abszolút döntéshez kell eljutnia. A túlságosan sok erkölcs, tudás, műveltség, intellektus olyan tulajdonságok, amelyek a politikai vezetőknek csak árthatnak, „Túl sok tudás – fejezte be – csak füst és puszta szó.”

A szálló teraszát, ahol az ebédet felszolgálták, vidám zsivaj töltötte be, a vendégek jó része fürdőöltözékben, könnyű strandköpenyekben üldögélt, a tarka napernyők vígan lebegtek az asztalok felett.

– Az olyan általánosságok – jegyezte meg Tüverlin, miközben egy sült tengeri márnát szeletelt fel –, amilyeneket ön itt elmondott, uram, veszélyes elvek. – És mivel ezt a mondatot, úgy látszik, túl száraznak és tudálékosnak találta, tréfálkozva hozzáfűzte: – Ilyen elvekkel végeredményben akár egy Erich Wiesener is előállhatna.

A többiek mosolyogtak, maga Wiesener is mosolygott, kissé görcsösen. Tán Tüverlin a bemutatkozáskor nem értette meg a nevét? – Én vagyok az a Wiesener – szólalt meg udvariasan.

Jacques Tüverlin gondosan egymás mellé tolta tányérján a halvillát és halkést. Aztán felállt. – Kár ezért a szép márnáért – mondta s a társaság felé biccentve távozott.

Erich Wiesenernek nehezére esett közömbösséget színlelve végigennie az ebédet. De azért sikerült neki. Amikor pedig ezt már illőn megtehette, odábbállt, és visszakocsizott St. Tropez-ba.

Kihajtott az elhagyatott strandra, sokáig úszkált, hogy kiadja magából a mérgét. Nagyon bántotta, hogy egy ilyen ember, mint Tüverlin, így megsértette. Ellenségeskedni szabad Erich Wiesenerrel, de megvetni nem szabad. Maga előtt látta Tüverlin arcát, kiálló pofacsontját, éles pillantású, fürge szemét. Látta erős, szeplős, vörösesszőke szőrrel borított kezét, ahogy a tányéron a halvillát és halkést egymás mellé tolja. Hallotta, amint tiszta, éles fejhangon odavágja: „Kár ezért a szép márnáért”, látta, ahogy szikáran, karját lóbálva távozik. És most hirtelen a pofonra gondolt, amit Raoulnak adott.

Nem, ezúttal, az ő esetében Jacques Tüverlin elhamarkodottan ítélt. Tüverlin az ő lényének csak egyik oldalát ismeri, a Beaumarchais-ról mit sem tud. Majd ha elolvassa a Beaumarchais-t, megváltoztatja véleményét.

Aki nem egyoldalú, annak nehéz a dolga egy olyan korban, amelyet egy nagy barikád vág ketté. Aki távol tartja magát az előítéletektől, bele kell nyugodnia, hogy félreismerik. Mariát elvesztette; kellemetlen, hogy Tüverlin ilyen durván megsértette, s Leában se lehet már egyáltalán biztos. „Felismerten és megvetetten” – ötlött fel hirtelen az agyában egy gyermekkorában olvasott népszerű, szentimentális regény egyik fejezetének címe, amely a maga primitív pátoszával belevésődött emlékezetébe.

Aznap este a História Arcana fölé hajolva igyekezett csúnyán megtépázott önbecsülését összetoldozni-foldozni. A Beaumarchais kiválóságának fejtegetésével vigasztalta magát. De fejtegetései eredeti szándéka ellenére hamarosan a téma szerencsés kiválasztására vonatkozó elmélkedésekbe csaptak át. Ez a téma a könyv nyilvános pályafutása szempontjából is telitalálat. A pártkorifeusok előtt minden további nélkül nyilvánvalóvá teheti, hogy a Beaumarchais a francia szellemiség ironikus ábrázolása, a franciák viszont az árnyalatok iránti érzékükkel maguktól is kiérzik majd azt a rokonszenvet, amelyet hőse iránt tanúsított. Mind a németek, mind a franciák előtt becsületes közvetítőnek játszhatja meg magát, s mivel a pillanatnyi berlini politikát a megbékülési törekvések jellemzik, így a Beaumarchais-val politikai téren is érdemeket szerezhet magának. De a mű irodalmi és könyvkereskedői sikere Németországban ettől függetlenül is biztosnak tekinthető, hisz a Német Birodalom határain belül valamennyi írástudó összes könyvét indexre tették, s ezért az olvasók fellélegezve vetik majd rá magukat a Beaurnarchais-ra.

Elolvasta, amit idáig írt, s megdöbbent. Nem ezért ült le a História Arcanához. Örömét akarta kifejezni a teljesítmény felett, amellyel lélekben Jacques Tüverlin előtt igazolhatta magát.

„Kár ezért a szép márnáért”, hallotta a tiszta, éles fejhangot. Nem, nincs szerencséje ezzel a vakációval. Elpackázott nyár ez. „Felismerten és megvetetten.”

Két nap múlva visszatért Párizsba.