3
Gumi vagy művészet

Sepp gondolatai ezen az estén egy cikk körül forogtak, amit meg akart írni, amit meg kellett írnia, egy cikk körül, amely egész lényét tűzbe hozta. A nácik ugyanis – ahogy ezt délután olvasta – megbízást adtak egy senkiházinak, hogy Handel Júdás Makkabeus oratóriuma számára új szöveget készítsen, s hozzá oly módon, hogy a zsidó nemzeti hős helyébe a Harmadik Birodalom félistenét, Adolf Hitlert állítsa.

A gondolatok és érzelmek, amelyeket ez a hír ébresztett benne, a nevethetnék és a mardosó szégyen akadályozták meg abban, hogy felesége mondanivalójának olyan figyelmet szenteljen, mint amilyet annak egyébként egész biztosan szentelt volna. Mások talán elsiklanak ez újsághír felett, a nácik többi iszonyatos bűntette mellett ez csupán nevetséges epizód. Őt, Sepp Trautweint azonban épp ez az ostoba csíny gerjesztette haragra; nem hallgathat, a gúny és a felháborodás egész lényét eltölti. Voltaképpen el akarta mesélni Annának a dolgot, de aztán erőt vett magán; tudta, hogy amit beszélgetés során megfogalmaz, az utóbb megfosztja őt az írás élvezetétől.

Tehát ezért sietett el hazulról, ezért rohant most vissza a szerkesztőségbe, ezért lélegzett fel, amikor Erna Redlich végre leült az írógéphez, ő pedig nekifoghatott a diktálásnak.

Fel-alá szaladgált, rikácsolva fogalmazta mondatait, csontos képét előrelökte, mélyen ülő szeme lázban égett, hosszú, aszott karjaival hadonászott. A témától megittasulva keményen, nekikeseredetten szállt síkra a nácik ellenében, vette védelmébe Georg Friedrich Hándelt, ezt a csodálatra méltó nagy demokratát, a harcost, a szabadsághőst. Miközben gondolatait így szavakba öntötte, nevetett, harsányan, haragosan nevetett a képtelen ötleten, amelyet ezeknek az őrülteknek a faji gyűlölet, a bibliával szembeni rögeszmés nordikus ellenszenv sugalmazott. Még a fülébe csengett a nemzetiszocialista miniszternek az a vad szóáradata, amelyet nemrégiben az éter hullámain hallott, csodálta a nagy mestert, akinek művét a nácik így meggyalázták – ez a harag és ez a csodálat szárnyakat adott szavainak. Hándel muzsikája, tüzeskedett, hadüzenet a kizsákmányolásnak és zsarnokságnak, minden egyes taktusa mindannak tagadása, amit a nácik tesznek és hirdetnek. Igen, ez a Hándel, aki udvari zeneszerzőből a nép muzsikusa lett, ez a nagy emigráns, aki németből világpolgárrá magasodott fel, a miénk. Ezt nem lehet gleichsaltolni. Férfias muzsikájának semmi köze a néptársak idegen területek bekebelezését követelő hisztérikus üvöltözéséhez. A Júdás Makkabeus kürtszólóit és diadalmas kórusait az SA-zászlóaljak verekedéseinél és mészárlásainál nem lehet felhasználni, s csataáriák allegrója, az induló kurta, kemény ütemezése a biblia súlyos szavaihoz illik, nem pedig a Mein Kampf hisztérikus ordibálásához.

Sepp Trautwein őszintén átérezte mindazt, amit e cikkében kifejezésre juttatott, s akármilyen ösztönösnek is hangzottak szavai, nyersnek, ahol ez helyénvaló volt, gyengédnek, ahol így illett, mégis átgondolt, és harmonikus egészet alkottak. Sepp Trautwein szíve mélyén szerény volt, nem is sejtette, milyen jó cikket ír, s amikor egyszer Erna Redlich ragyogó szemmel felpillantott rá, s így szólt: – Teringettét, ez aztán jó lesz –, nagyon meglepődött.

Amikor a végére ért, megéhezett, mint mindig, ha kemény munkát végzett. Felszólította Ernát, tartson vele, még elmegy egy bisztróba, hogy egyen valamit. Habozása azon az első éjszakán, amikor nem ment fel a lány lakásába, meghatározta jövőbeli kapcsolatát Ernához. Jó, pajtásias, meghitt viszony alakult ki kettejük közt, de semmi egyéb. A körülmények arra kényszerítették, hogy Annával újból és újból azokról a mindennapos apró-cseprő dolgokról beszéljen, amelyek terhesek voltak neki; Ernával nem kellett másról beszélnie, csak ami a szívén feküdt.

Így hát a meghitt beszélgetésre, amelyre Anna aznap este annyira vágyakozott, most Sepp és Erna közt került sor. Sepp kiöntötte szívét. Épp ez a Georg Freidrich Handel-ről írt cikk újabb fájdalmas emlékeztető volt, milyen messzire sodródott igazi hazájától, a muzsikától. Önként hagyta el ezt a hazát, önmaga ítélte száműzetésre magát. De azért muzsikus, muzsikus s újból csak muzsikus. Csak muzsikálni tud, csak a muzsika érdekli, s miféle átkos idők azok, amelyek őt, a teljesen apolitikus embert a politika karjaiba kergetik. Micsoda gyalázatosság ez! Az ember mindig az utódokért, az unokáiért harcol, sosem önmagáért; hiszen minden politikának épp az a végső értelme, hogy megszabadítson minket attól, hogy politikával kelljen foglalkoznunk.

Úgy tűnt neki, Erna Redlich mindenki másnál jobban megérti. A lányt még mindig eltöltötte a Handel-cikk feletti lelkesedés, s nem fukarkodott a baráti szavakkal, hogy csodálatát kifejezze.

Valószínűleg ez az Ernával eltöltött óra tette a máskülönben annyira szerény Seppet olyan tapintatlanná, hogy most megvalósítsa azt a szándékát, amelyet már régen szívében melengetett. Örömest látta volna egyszer vendégül Tschernigget és Harry Meiselt az Aranjuez szállóbeli szobájában. Jóllehet a környezetre sosem hederített, az emigránsbarakkban vagy a kávéházban mégsem tudta úgy kibeszélni magát, ahogy szerette volna; idegenek jelenlétében nehezére esett, hogy mindent kiöntsön magából. Az Aranjuez szállóbeli szoba – gondolta magában – szörnyűséges lyuk, de e négy fal közt mégiscsak egyedül lehetnek, s a szoba az ő szobája. De valóban az ő szobája? Hisz Annának is az az otthona, Anna pedig nem szíveli Tschernigget. Azt ugyan felismerte, milyen jók és újszerűek Tschernigg versei, ettől azonban a költő még nem lett szemében kevésbé ellenszenves, s ezért bosszantotta volna, ha Sepp ezt a lezüllött férfit meghívja az Aranjuez szállóba. Így aztán Sepp, aki kissé szégyellte magát Anna előtt, mind ez ideig lemondott erről a meghívásról. Most azonban, a Hándel-cikk megírása után nem tétovázott tovább, elhatározta, hogy Tschernigget és Harry Meiselt meghívja magához.

Ott ültek hát négyesben az Aranjuez szállóbeli agyonzsúfolt szobában. Anna, ha egyszer már ezek ketten vendégségbe jöttek a férjéhez, nem akarta elmulasztani, hogy vacsorát adjon nekik. Udvariasan, de jóformán szótlanul ült az asztalnál. És étkezés után valamilyen ürüggyel hamarosan eltávozott. Sepp örült, hogy hármasban maradt barátaival. Enyhe bűntudata, hogy bosszúságot okozott Annának, egykettőre eloszlott. Füstölni- és innivalóval kínálta vendégeit, rikácsolva topogott ide-oda a szobában, remekül érezte magát.

Harry Meisel az ütött-kopott viaszosvászon székben foglalt helyet. Ott ült, mint valami ifjú herceg – az öreg bútordarab, most hogy ő ült benne, díszes trónussá ékesedett –, s gőgös, szkeptikus beszédet tartott. Az emberek szemében, fejtegette, semmi se tesz valakit olyan gyűlöletessé, mint a tehetség. A jó képességeket az emberek talán még csak megbocsátják, sőt, az ilyen képességek olykorolykor akár kedveltté is tehetnek valakit. De a valódi tehetség felbosszantja, felháborítja az embereket, ilyesmit a csőcselék nem tűr meg. És ez érthető is. A valódi tehetség már a nagyságával is gyűlöletet ébreszt. Méretei sehová se illenek be, puszta formátumával mindenbe beleütközik. Valaki egyszer meghirdette a felsőbbrendű ember óriási eszméjét. És mit csinált a csőcselék a felsőbbrendű emberből? Hitlert. Igen, magyarázta Harry Meisel, mi mást jelent a nácik uralomra jutása, ha nem a tehetségtelenek győzelmes felkelését a tehetségesekkel szemben? Harry rossz néven vette a marxistáktól, hogy a fasizmusnak e legfontosabb lélektani tényezője felett egyszerűen elsiklanak. – Ha jól értem a marxisták világképét – gúnyolódott a tizenkilenc éves ifjú trónszékében ülve –, az a végső céljuk, hogy az emberek mindig öt grammal több vajat kenhessenek a kenyerükre. És ha végül a vaj réteg olyan vastag lesz, hogy már mindenkiben undort kelt, akkor, azt gondolják, a farkas és a bárány majd együtt legelnek. Ebből csak annyi igaz, hogy manapság egyesek belefulladnak a zsírba, ezzel szemben a többségnek alig van zabálnivalója. Én is lehetségesnek és kívánatosnak tartom, hogy ez megváltozzék, s olyan helyzet jöjjön létre, amelyben mindenkinek elég vaj jut a kenyerére. Tehát elismerem, hogy a marxisták értenek valamit a közgazdaságtanhoz. De az ember tudományához egyáltalán nem értenek. Holott ez a tudomány, már amilyen mértékben a politikai gyakorlathoz szükség van rá, igen egyszerű. Csak azzal kell egyszer s mindenkorra tisztába jönni, hogy az emberiség túlnyomó többsége menthetetlenül tehetségtelen, s hogy minél nagyobb tömegekbe sűrítik össze az embereket, annál butábbak lesznek. A marxisták tömérdek furfang és elmélet bevetésével igyekeznek kiszámítani, hogyan lehetne legjobban ennyi és ennyi milliárd tonna gabonát termelni és lehetőleg igazságosan elosztani. Ez igen dicséretreméltó dolog, jelentős matematikai, agronómiai, közlekedéstechnikai, sőt bizonyára katonai teljesítmény; mert sok makacskodó embert kell félreállitaniok. De politikai teljesítménynek nem mondható, s akármennyit is érnek el ezen a téren, a nácikat ezzel nem fogják megverni. A tömegeknek kenyeret adni, jó csalétek, vajat kenni rá nekik, még jobb, de a legjobb a butaságukat csiklandozni. Mert az első és a második csak a testet elégíti ki, a harmadik azonban a lelket.

Tschernigg szeretetteljes csodálattal hallgatta az ifjonc fennhéjázó fecsegését, de Trautwein jókedve odalett tőle. Felmerült benne a halvány gyanú, hogy Harry Meisel kirohanása a világ ellen, amely nem érti meg a tehetséget, kissé őellene is irányul. Egyre rosszkedvűbb lett. Miért kell ennek az ifjoncnak marxizmusról és tömeglélektanról ilyen fölényeskedőn ennyi minden zagyvaságot összehordania? Hiszen, isten tudja, vannak témák, amelyek sokkal közelebb állnak hozzá. Így például, akármilyen blazírtnak is játssza meg magát, bizonyára vágyva vágyik, hogy megtudja tőle, milyen hatásuk volt a PH-ban megjelent történeteinek. De szó sincs róla, itt ül ez a főokos, és pöffeszkedve marxizmusról meg lélektanról beszél. Micsoda sznob! Fiatal korára máris ilyen beképzelt. Ez az átkozott tapintatossága. Miért nem nyitotta ki még a pofáját, és miért nem kérdezett még semmit? Nem, ezt nem tartotta elég előkelőnek, ennél neki jobb modora van. Micsoda taknyos, zöldfülű kölyök, fortyogott magában Trautwein.

Hovatovább arra a meggyőződésre jutott, hogy Harry magától sose fogja szóba hozni a 66. Szonett-et, mivel pedig ő maga nagyon szeretett volna a novellák megjelenéséről beszélni, így aztán méltóság ide, méltóság oda, egy kis sóhajjal beszámolt róla, hogy e publikációval mennyire befűtött magának. Nem minden humor nélkül leírta az olvasók és a szerkesztőségi kollégák felháborodását.

Harry udvariasan, de látszólag nem túlzott érdeklődéssel hallgatta, s amikor Trautwein beszámolójának végére ért, csak egy kis gőgös kézmozdulatot tett, olyanformán, mintha ezzel valamennyi olvasóját, a rájuk gyakorolt hatást, esetleges egyetértésüket és kétségtelen felháborodásukat egyszer s mindenkorra elseperte volna az útból. Trautwein elbeszélése, jelentette ki, egyáltalán nem lepi meg. Hát nem éppen az előbb ostorozta a világ dőreségét? Előre látta, sőt természetesnek tartotta, hogy még azok is, akiknek kedvéért e kis történeteket írta, elutasítják őket, s a szerzőjükre támadnak. Éppen erről van szó. Mi mást tegyen a világ egy tehetséges emberrel? Mást nem tud tenni, mint hogy megugatja. És majd ötven esztendővel a halála után értekezni fognak arról, hogy miért ugatták meg ötven esztendővel azelőtt.

Trautwein megpróbálta csillapítani Harry keserű megvetését az emberiség iránt. A novellák közlése, ezt elismeri, talán elhibázott dolog volt, bár ez még egyáltalán nem biztos; mert a gáncsoskodók mindig hamarabb jelentkeznek, mint az egyetértők. De az az ember, aki igazán számít, akibe reményét helyezte, Jacques Tüverlin, az író, egyelőre még semmit se mondott. Harry Meisel tehát a művészet hatására vonatkozó, lenéző ítéletével kegyeskedjék várni, amíg Tüverlin nyilatkozik.

– Nekem elég a hallgatása – válaszolta Harry Meisel. – Hát a hallgatás nem elégséges ítélet?

– Már megint elhamarkodottan beszél, kedvesem – replikázott kissé oktató hangon Trautwein. – Az igaz, hogy Tüverlin eddig semmit se válaszolt, sőt még a kézirat vételét sem igazolta. Talán még nem is kapta kézhez. Ha jól emlékszem, azt olvastam, tanulmányútra indult a Szovjetunióba. Várjon hát, kérem, az ítéletével, amíg Tüverlin hazajön.

Harry Meisel vállat vont, s még borúlátóbb lett. Ha egy mű ér valamit, jegyezte meg, mindig akad egy s más dolog, ami a hatását megakadályozza. A tehetségtelenek belső törvényszerűségből gyűlölik a tehetségeseket. A természet, a sors és az emberek összefognak minden ellen, ami a középszerűt meghaladja. Ezer és ezer alattomos véletlen dolgozik a tehetség ellen. A Tüverlinnek küldött kézirat is valahol majd elvész.

Sepp Trautwein a szokásától eltérően heves hangon megrótta az ifjút indokolatlan fecsegése, türelmetlensége és dölyfössége miatt. Tüverlin, jelentette ki bizakodóan, majd elolvassa a kéziratot, felismeri értékét, s Harry Meisel ügyét sikerre fogja vinni.

– De jó lesz, ha siet vele, professzor – válaszolta közömbösen és udvariasan Harry Meisel –, mert másként már nem nagyon érdekel a segítsége. Az emigránsbarakk, ebben Tschernigg barátunknak talán igaza van, manapság a legmegfelelőbb hely egy költő számára; ha valaki ott él, példázatosan él. De végül is az ember nem csak költő, s a példázatos élet előbb-utóbb unalmassá válik. Nemrégiben kaptam egy levelet az Ohio állambeli Akronból. Mister Patrick L. Meisel az Ohio állambeli Akronból felajánlott nekem egy állást a gumigyára propagandaosztályán; úgy látszik, érzéke van a költői adottságok gyakorlati hasznosítása iránt. Mister Meisel bizonyára rokonom, nagylelkű ajánlata mögött valószínűleg az apám rejtőzik. De ilyen mélyen nem is akarok belelátni a dologba. Tizenkilenc éves vagyok, s olyan öregnek érzem magamat, mint egy teknősbéka. Szeretnek kibújni a teknőmből. „Valaminek történnie kell.” Minden emigráns így érez, naponta tízszer is hallom ezt a mondatot. Hát határidőt szabtam magamnak. Május 15-ig várok még. Ha az ön Jacques Tüverlinje addig nem lép működésbe, elfogadom a hajójegyet és a kétszáz dollárt, amit az Ohio állambeli Akron rendelkezésemre bocsátott, s egy ideig gumiban fogok dolgozni. Mondja meg, Tschernigg, és ön, Trautwein professzor – fejezte be gonoszkodó tárgyilagossággal –, mi értelmesebb: gumit vagy novellákat gyártani? – Ott ült az ócska karosszékben, lábait keresztbe rakta, közönyösen beszélt, a levegőbe, de egymástól távol ülő szemei úgy meredtek a szoba alacsony, piszkos színű mennyezetére, mintha a messzeségbe bámulnának.

Sepp Trautwein nem tudta, mire vélje ezt a beszédet. Valami komoly rejlik mögötte? Vagy csak affektáltság? Kétségbeesés? Elnézte Harry sima, nemes arcát, amelyet, úgy tűnt, semmiféle nyomorúság nem kezdhet ki. Nem, ennek az amerikai levélnek a históriáját csak kifundálta, vagy ha mégis van benne valami, az is csak egészen ködös dolog lehet. Az ifjonc egyszerűen tréfát űz vele. – Milyen határidőt szabott magának – kérdezte minden egyéb megjegyzés helyett –, május 15-ét?

– Igen – felelte barátságosan Harry –, keddre esik.