9
Egye meg a kalapját

Monsieur Pereyro nagyon sajnálta, hogy Madame de Chassefierre kibékült Wiesenerrel, s ezáltal azoknak, akik a Notre-Dame-des-Nazis gúnynevet akasztották rá, újabb okot szolgáltatott a csúnya szóbeszédre. Hallott a PH-nál történtekről, Anna halála mélyen megrázta és elkeserítette. Leának is beszélt róla, s megemlítette, hogy a történtek mögött a nácik kezét sejtik. Jóízlésű ember lévén, tartózkodott minden megjegyzéstől, került minden célzást Wiesenerre.

Lea udvarias arccal hallgatta Monsieur Pereyrót, igyekezett nem túl nagy érdeklődést mutatni, de halvány színű arca a festék és púder alatt mégis kissé kipirult. „Semmi hír Afrikából”, gondolta magában, „nagy vadászat, szegényember báránya”, meg: „ez is csak az én rögeszmém, Erich természetesen semmiről se tudott”, és: „persze hogy tudott róla, ez a hazug fráter, gazember, náci, ízig-vérig náci”, aztán: „de én mégiscsak szeretem, mi közöm az egészhez”, s végül: „de most már elég volt, most befejezem az ügyet, egyszer s mindenkorra, felégetem magam mögött a hidakat”.

– Hozza el egyszer magával ezt a Sepp Trautweint, kedves Pereyro – mondta nyájasan, de csak amúgy mellékesen. – Szeretnék a segítségére lenni. Valamilyen koncertre gondolok. Meghívnánk néhány befolyásos személyt, kritikusokat meg egy-két embert a rádiótól. Emigráns segélyakcióként szervezhetnénk meg az estét.

– Ez remek volna – válaszolta Monsieur Pereyro leplezetlen, szívből jövő örömmel. Persze nagyon jól tudta, mit jelent Lea meghívása. Egy olyan házba, ahol Sepp Trautwein egyszer koncertet adott, a Harmadik Birodalom funkcionáriusai többé nem tehetik be a lábukat. – Monsieur Trautwein – folytatta – kissé bogaras ember, de ha kellőképpen megdolgozzuk, rá fog állni a dologra. Neki is segítség lesz, s mindannyiunknak öröm és nagy nyereség.

Öröm és nagy nyereség, gondolta magában Lea, amikor Monsieur Pereyro eltávozott. Nemcsak Sepp Trautwein végett öröm és nagy nyereség, hanem – Pereyro biztosan így látja a dolgot – Leának is nagy szerencse, ha most véget vet annak a kínos látványnak, hogy nácikat fogad a házában. Öröm és nagy nyereség. Nagy nyereség? Lehet. Öröm? Nem, öröm semmi esetre sem. Lea keserű világossággal látja, hogy ezentúl élete végéig epekedik majd Erich után, rettenetesen epekedik. Már most is, ha arra gondol, ahogy Erich mögött becsapódik az ajtó, érzi azt a szörnyű hideget, amelyben ezentúl élnie kell.

De hát máris felégette maga mögött a hidakat? Nem, még van ideje, még visszakozhat. Megbetegedhetik, hirtelen elutazhat, elhalaszthatja ezt a Monsieur Trautweinnek szóló meghívást, egyszer, kétszer, míg csak Pereyróék le nem mondanak róla. Ha szakít is Erichhel, muszáj ezt neki, mint valami filmsztárnak ország-világ előtt nagydobra vernie? Nem lehet ezt négyszemközt megbeszélnie vele? Ha már kiadja az útját, muszáj ezt tanúk jelenlétében megtennie? És titokban, anélkül, hogy szavakká formálná, még hozzáteszi: s fenntartani magának a lehetőséget, hogy egy megváltozott Erichet újból kegyeibe fogadjon? És szívének mélyebb rejtekéből valami még azt is súgja: ó, milyen nagyszerű volna egy ilyen kibékülés!

De nem. Nem élet ez az örökös tétovázás a között, amit az ember csinál és amit csinálnia kellene. A felégetett hidakat nem fogja összeeszkábálni. Leát vad vágy fogta el, hogy végre tisztán, becsületesen éljen. Ha elkergeti Erichet, ha egyszer s mindenkorra szakít vele, úgy érzi majd magát, mint amikor valaki egy hosszú, fárasztó sítúra után leveti átizzadt ruháját és megfürdik.

De nagyon hideg fürdő lesz.

Lea minden erejét összeszedi. Világosan, minden kicsinyes gyűlölködés nélkül, de félreérthetetlenül, egyszer s mindenkorra megmondja Erichnek, mire határozta el magát. Erichnek gyakran jó oka volt rá, hogy gyengesége miatt gúnyolódjon felette, megvesse őt, mert nem bír szakítani vele. Ezúttal ő fogja kigúnyolni Erichet, nem kicsinyesen, nevetséges, rosszindulatú, asszonyos tűszúrásokkal, de ki fogja élvezni, hogy most az egyszer Erich lesz kicsi és nevetséges.

Mióta Lea visszatért Párizsba, és kibékült Wiesenerrel, a férfi úgyszólván naponta Leánál ebédelt vagy vacsorázott. Wiesener ezekben a derült szeptemberi napokban ragyogó kedvében volt, már-már gyerekesen elégedett, hogy a tagtárs a kényes feladattal őt s nem Spitzit bízta meg. Minden eddiginél nagyobb nehézségek ellenére is győzelmet aratott s ezúttal végérvényesen. Persze még nem tudta, milyen közleményt fog összefabrikálni, de emiatt legkevésbé sem fájt a feje, egész biztosan támad majd valamilyen jó, életre való ötlete.

Wiesener tehát ma is, azon a napon, amikor Lea elhatározta, hogy kiadja az útját, a lehető legjobb hangulatban állított be, csupa derű volt. De Lea örömmel tapasztalta, hogy ő maga is jó formában van, s hogy Erich kellemeteskedése lepereg róla. Szíve, pulzusa nyugodtan ver; gyűlölet és szeretet nélkül, szándékának megfelelő elfogulatlansággal nézi Erichet. Elismeri mindazt, ami jó Erich-ben, szellemes, okos csevegését, kellemes modorát, férfias, magas homlokát, de e homlok mögött látja az olcsó sikerekre éhes, gátlástalan, elvetemült gondolatokat is, a szeme alatti táskákat, gyenge állat, rövid nyakát. Nem, nem, náci uram, törtető uram, ezúttal nem fog engem behálózni.

Ebédelnek, most is finom, könnyű ételeket esznek, a világos falakon ragyognak az „elfajzott” német mesterek színpompás festményei, Émile zajtalanul lépeget erre-arra. Wiesener bőbeszédű, Lea szófukar; akasztás előtti vacsora, gondolja magában. De azért Lea még mindig nagyon nyugodt, csaknem jókedvű, Erich nem is sejtheti, mi vár rá.

A kávét a könyvtárszobában isszák meg. Lea a sárga székben ül, amely olyan hálás keretül szolgál neki: milyen biztos Erich a dolgában! Á-t és B-t mondtam, sőt K-t és L-et, s most persze azt gondolod magadban, kedvesem, hogy így fogunk végigmenni az egész ábécén. De csalódsz. M-et már nem mondok. Elvakultságomnak vége szakadt, furcsa módon éppen az M előtt. Bizonyára csináltál sokkal csúnyább dolgokat is annál, mint amit a Párizsi Hírekkel tettél, ez csak egy apró tétel a számládon, de ez az a híres utolsó csepp, amelytől a pohárból kicsordul a víz. – Attól tartok, Erich – mondja, s tiszta hangja rendkívül nyugodtan cseng –, hogy ma evett nálam utoljára. – És amikor Wiesener meglepődve felpillant, hozzáteszi: – Ha ura volna a szavának, most megenné a kalapját.

Wiesener rögtön megérti, miről van szó. Tán az az alattomos Gehrke köpte be őt valamilyen célzással? Vagy megint csak Lea kombinált ki valamit, amikor a PNU históriájáról tudomást szerzett? Elnézi az asszony magas homlokát, ezt az átkozottul makacs homlokot – s milyen nyugodtan beszél, lehet, hogy valóban komolyan gondolja.

– Ne kezdje megint ezt az ostobaságot, Lea – válaszolja ugyanolyan nyugodtan, s le se teszi a kávéscsészét.

– Téved, Erich – mondja Lea. – Ez nem kezdet, ez a vég. – És amikor Erich most mégis kissé elvörösödik, és leteszi a kávéscsészét, Lea így folytatja: – Nincs értelme a tagadásnak, Erich. Úgyis tudom, hogy nem lopta el a szegény ember bárányát, mert az utolsó pillanatban kicsúszott a kezei közül. És a bárány talán nem is volt olyan szelíd, mint hittem. De maga el akarta lopni a bárányt, s tömérdek bajt is okozott. Ne erődködjék – mondja, amikor Wiesener meg akar szólalni –, ne próbálja igazolni magát, nem fog sikerülni. Ez búcsújelenet, Erich. Vegye ezt tudomásul, és ne csúfítsa el a távozását.

Wiesenerben egy egész világ omlott össze. Tudta, hogy az ember a sorstól semmit se kap ajándékba, és Heydebregg új kegyéért meg kell fizetnie. Így aztán meg se próbálta áthangolni Leát. E pillanatban leginkább az bosszantotta, hogy az asszony ilyen gúnyos nyugalommal adja ki az útját. Nem akart úgy elmenni innét, mint valami szolga, akit lopáson kaptak és elkergetnek. Ki kell csalogatnia Leát a nyugalmából, rá kell kényszerítenie, hogy vad, esztelen, őrjöngő szavakat vágjon a fejéhez. Ha már mindenképpen el kell mennie, inkább a gyűlölet szavai kísérjék, mint ezek a nyugodt, gúnyos szavak.

– Nem tudom, ki feketített be magánál, Lea – válaszolja –, s miféle ostoba pletykával traktálták már megint. Valószínűleg azt várja, hogy most dühbe gurulok. Bocsásson meg, de ezt a szívességet nem teszem meg magának, nem vagyok dühös. Az utóbbi időben túl sok jelenetet csinált nekem, túl gyakran vágott olyan vádakat a fejemhez, amelyekre nem voltak bizonyítékai. Maga nem kiabál, ezt elismerem, mint mindent, ezt is ízléssel csinálja, és mégis minden mozdulata, minden szava izgatottságról tanúskodik. Úgy látszik, szüksége van rá, hogy időnként felinduljon, de bocsásson meg, Lea, nekem ebből már elegem van. Nem vagyok hajlandó közreműködni ezekben a jelenetekben, őszintén szólva, ebből még gondot se csinálok magamnak. Biztos vagyok benne, hogy a haragja éppoly gyorsan elpárolog, mint ahogy jött.

– Erre a feltételezésre valóban okot szolgáltattam magának – jegyzi meg Lea változatlanul közömbös, gúnyos hangon. – Jobb meggyőződésem ellenére újból és újból hagytam, hogy szép szavakkal levegyen a lábamról. Á-t és B-t mondtam, sőt K-t és L-et is mondtam, de M-et már nem mondok. Higgye el, Erich, nem mondok. Legutóbb elmenekültem, mert egyszerűen nem volt erőm megmondani magának, hogy menjen. Most van erőm hozzá, s meg is mondom. Menjen, Erich, s ne jöjjön ide többet. – S amikor Wiesener csak egy halvány, gúnyos mosollyal válaszol, Lea kijátssza az aduját: – Egyébként erre nem is kell majd külön felszólítanom magát. Saját magától is távol fog maradni. A legközelebbi napok egyikén Sepp Trautwein koncertet ad nálam.

Erre már az egyébként oly kitűnő svádájú Wiesenernek is torkán akadt a szó. Az asszonyra meredt, arca most már korántse volt közömbös, és nem is volt gúnyos. – Ezt elhiggyem neked? – kérdezte egy idő múlva azon a rosszindulatúan közönséges hangon, amelyet a nemzetiszocialista szónokok használnak olykor a rádióban. – Ilyen ostobasággal ne akarj engem etetni. Hisz tegnap minderről még mit sem tudtál. Tegnap még csupa nyájasság és derű voltál, s ma egyszerre anélkül, hogy előzetesen egyetlen szót szóltál volna, e zugfirkászok őrangyalának akarod megjátszani magadat? Olyan emberek őrangyalának, akik téged éppúgy megsértettek, mint engem? Ezt ne nekem akard beadni.

Lea csak most eszmélt rá, hogy ez a Sepp Trautwein valóban azok közé tartozott, akik cikkeztek ellene. De, mondta magának, Monsieur Pereyro nagyon jól tudja, hogy ő, Lea mit tehet s mit nem, s így aztán hirtelen ébredt aggályai rögtön el is oszlottak, s csak az elégedettség maradt meg benne, hogy Erichen ilyen mély sebet ütött. – Látja, Monsieur Wiesener – mondta változatlanul udvariasan és fegyelmezetten –, ez meglepi önt. Ez nem illik bele abba a képbe, amelyet rólam alkotott. Helyesen tenné, ha még egy sereg illúzióval leszámolna, másként még több meglepetés fogja érni. Felégettem magam mögött a hidakat, s ahogy maga mondja, a zugfirkászok őrangyalának csaptam fel, s önnek bele kell törődnie, hogy a jövőben Monsieur Trautwein sűrűn megfordul majd a házamban.

Wiesener még mindig nem hitte el, hogy Lea valóban egy ilyen döntő lépésre határozta el magát, azt hitte, csak fenyegetni, ijesztgetni akarja őt. – Bocsásson meg, édes Lea – mondta s most újból a régi, nyájas, gunyoros Erich-hé vedlett vissza –, úgy látszik, nehéz a felfogásom, még mindig nem értem, mi bőszítette úgy fel magát ellenem. Tegyük fel, hogy tényleg történtek lépések a maga hírhedt báránya: Heilbrun és Sepp Trautwein urak meg a maga Párizsi Német Újság-ja. ellen. Én ebben akkor is csak legfeljebb szerény cinkostárs lehettem. Miért rám, a zsurnalisztára és íróra zúdítja egész mérgét, miért nem azokra az urakra, akik a mi párizsi tevékenységünket megszabják, Heydebregg és von Gehrke tagtársakra? Maga ne ismerné a dörgést? Hisz például a vízilóról pontosan tudta, hogy azért jött Párizsba, hogy a maga védenceit széttapossa. És Heydebregg-gel mégis nagyon jól megértették egymást, Arcachonban heteken át szíves örömest vendégül látta őt?

Lea anélkül, hogy ránézett volna, halkan megjegyezte: – Van egy határ, egy egészen pontosan meghatározható vonal, ahol valaki megszűnik becsületes ember lenni, s gazemberré válik.

Wiesener elsápadt. Eddig még élt benne némi remény, hogy mindez csak üres beszéd, most ez a reménye szertefoszlott. A Lea szavaiból áradó megvetés szinte testi fájdalmat okozott neki. „Felismerten és megvetetten” csendült fel újra a fülében, mint annak idején, amikor Tüverlin úgy megsértette. – Ez a szép mondás – válaszolta végül –, lehet igaz, de az is lehet, hogy tán csak azok közé az aforizmák közé tartozik, amelyeknek az ellenkezője éppúgy igaz. De a maga morális fejtegetései, Lea, semmiképpen se adnak választ a kérdésemre: mi szól Heydebregg mellett, és mi szól ellenem?

– Megmondom magának, Erich – felelte Lea, s Wiesener már a hangjából is kihallhatta, hogy végre sikerült az asszonyt dühbe hoznia. Némi aggodalommal, de csaknem mohó vággyal eltelve várta, hogy Lea most kipakoljon, egész felgyülemlett haragját kiöntse. És ez meg is történt. – Heydebregg – mondta Lea –, az, ami. Egyetlen fából van faragva, vállalja azt, amit tesz, nem tagadja le. Egész lényében náci, hun, s ennek örül, s voltak olyan pillanatok, amikor magam is örömet leltem a barbárságában. Te, Erich – folytatta most már szenvedélyesen, éles, csúnya hangon –, te, Erich, kacérkodsz a barbárságoddal. Te egy személyben barbár és civilizált akarsz lenni, felemás ember vagy, felemás, se hideg, se meleg, és csak hazudsz magadnak és másoknak. Heydebregg teljes szívből náci, te a magad köpenyegforgató módján éppúgy lehetnél ma kommunista, mint náci. Ha legalább vállalnád az aljasságaidat. De te még csak nem is akarod tudomásul venni, ha a karriered érdekében valamilyen gazságot követsz el. Egy ideig el tudtad hitetni velem, hogy ez amolyan reneszánsz stílus, de most már látom, hogy egyszerűen csak aljas. Most már tudom, milyen korhadt, rothadt vagy. Átlátok a benned rejlő komédiáson, kacér becsvágyadon, örökös ingadozásaidon, a gyávaságodon.

– Ha kívánja, Lea – válaszolta Wiesener –, legközelebb hozok magának egy szinonima-szótárt, hogy még egy sereg hasonló kedvességet vághasson a fejemhez. – De a csúfondárossága most nem hangzott olyan könnyednek, mint máskor. Éppúgy beszél, mint Maria, gondolta magában haragosan, ezek hárman: Lea, Maria és Tüverlin közös testületet alakíthatnának. Már-már magam is elhiszem, hogy ilyen senkiházi vagyok. De mindenesetre jobb, hogy Lea most így beszél, s nem úgy, mint kezdetben. Íígy csak egy szerelmes asszony pocskondiáz valakit. – De komolyra fordítva a szót, Lea – folytatta Wiesener –, ha az imént megnevezett tulajdonságokat valamivel kevésbé éles szavakkal fogalmazná meg, ha komédiázó helyett hatásost, ingadozó helyett simulékonyt, gyáva helyett óvatost mondana, úgy éppen azokat a tulajdonságokat jelölné meg, amelyek nélkül a valóságban egyetlen politikus sem létezhet. Én önnön egyéniségem kibontakoztatása végett s magáért a politikáért foglalkozom politikával, hogy milyen céloknak szolgálatában, az számomra édes mindegy. És ezt eddig, azt hiszem, maga is tudomásul vette. Olyannak fogadott el engem, amilyen vagyok, megértett. Megértette, hogy Párizs megér egy misét, s hogy az ember örömét lelheti az ótestamentumban anélkül, hogy zsidó, és Dan-téban anélkül, hogy katolikus legyen. Így űzök én náci politikát, s örömet lelek benne. – Felállt. – Nincs értelme erről most tovább vitatkozni. Csak ne higgye, hogy elismerem a vereségemet, amiért most átengedem magát a töprengéseinek. Majd alszik egyet rá, ebben biztos vagyok, s el fog jönni a nap, amikor nyugodtan, mértéktartóbb szavakkal beszélhetjük meg az aggályait.

– Higgyen, amit akar, Erich – mondta Lea most már újból nyugodtan, nyájasan –, fogja fel úgy, ahogy akarja. De ha egyszer Trautwein professzor koncertet adott itt, ebben a teremben, ahol most maga áll, Erich, akkor rá fog jönni, hogy köztünk valóban mindennek vége. És egy negyedév múlva, talán még ha egyedül lesz is, kételkedni fog benne, hogy maga-e Raoul apja. – Tehát Lea erről az érthetetlen megjegyzéséről is tudott, csak eddig sose hozta szóba.

Amikor Wiesener – maga sem tudta, hogyan – hazaért, nagy erőfeszítéssel elfojtotta érzelmeit, kényszerítette magát, hogy csak politikus legyen, s józanul mérlegelje, vajon Lea viselkedése hasznos-e számára, vagy sem. Ha ezt a koncertet valóban megtartják, az csúnya blamázs lesz. Mit fog ehhez Heydebregg szólni, meg Spitzi? Másfelől éppen egy ilyen nyílt szakítás a párt szemében egyszer s mindenkorra tisztára mossa.

De a gyász és harag hamarosan elsöpörték mindezeket a gyakorlati megfontolásokat, Wiesener gondolatai egyre csak Lea körül forogtak. Nem ment a fejébe, hogy ilyen hirtelen s mindörökre elveszítette. Amit tett: az az ostoba megjegyzése Raoul előtt, a PH elleni akciója – mindez időtlen idővel ezelőtt történt, s ezt Lea már százszor megbocsátotta. Nincs a világon olyan bíróság, amely egy válási keresetnek helyt adna, ha az asszony a válási okként megadott cselekedet után még a férjével hál. Lea csak színészkedett előtte és önmaga előtt. Érzelmekbe akarta beleringatni magát. Egy pillanatra már-már őt is magával ragadta. De őt nem lehet olyan könnyen átejteni. Legjobb, ha úgy tesz, mintha mi sem történt volna.

Felhívta Leát telefonon.

Émile jött a készülékhez. Máskor minden habozás nélkül jelentette, hogy Madame otthon van-e vagy elment, de ezúttal, mint valami idegennek, azt válaszolta neki, megnézi, hogy Madame otthon van-e. És Madame nem volt otthon. Wiesener letette a kagylót, arca olyan volt, mint egy öregemberé.

Lea levelet írt. Marieclaude-ot, a barátnőjét jövő hétre várták vissza Párizsba; Lea közölte vele, hogy Sepp Trautwein, az emigráns német zenész és író koncertet fog adni nála. Többet nem is írt erről az ügyről.

Egyszer egy betegség következtében tövig le kellett vágatnia a haját. Most is úgy érezte, mintha kopasz volna, kopasz, üres és tiszta.