2. fejezet

Egy gyermek nyöszörögve és sírva ébredt fel abból a rémálomból, amely majdnem nyolcszáz embert gyötört, miközben békére próbáltak lelni az alvásban: ez a rabszolgaság rémálma volt. A csillagok, ezüst fénycsóvákat húzva a sötét égbolton figyelték, ahogy egy nő fáradtan felkel, és még mindig félig álomban a gyermekhez tántorog. Ő azonban nem a csemete anyja volt, hanem egy olyan nő, aki látta meghalni a saját gyermekét ugyanazon a reggelen. Az elmúlt két napban, amióta ezek az emberek, és valamikori rabszolgák Pax Tharkas bányáiban, elözönlötték a hegyeket, öt beteg és öreg férfi, és két gyermek már meghalt. Mostanáig, gondolta Tanis. A kialvó tábortűz lángjait bámulta, majd lábfejével közelebb rugdosott egy rakás aprófát. Halálosan fáradt volt. Nyolcszáz ember haladt át lassan a szűk hegyi átjárókon, Pax Tharkas és a Déli út között. És a Déli úr még nem a Szabadsághoz vezetett. Csupán annak kiinduló helye volt. Ahogy a nő nyugtató szavakat suttogott a nyöszörgő gyermeknek, halk lépés hallatszott Tanis mögött. A férfi megfordult, kezével rövid-kardjához kapva, majd bocsánatkérően elmosolyodott, ahogy meglátta, ki áll mögötte.

– Aranyhold – suttogta. – Azon morfondíroztam, merre lehetsz.

A síkföldi nő gyönyörű volt, és, noha az arca ugyanattól a fáradtságtól volt sápadt és ráncos, mint amit Tanis is érzett, olyan nyugodt béke áradt belőle, amely simogató kézként érintette meg a félelfet.

– Tasslehoffot kerestem.

– És megtaláltad? – Aranyhold elmosolyodott.

– Nem. Természetesen nem találtam meg. Jó ürügy volt, hogy egy ideig a dombokon sétálhassak.

– Nem gondolnám, hogy bárkinek ürügyre van szüksége ahhoz, amit én két napja csinálok, és minden valószínűség szerint még jóval tovább is fogok. – A nő könnyedén letelepedett Tanis mellé.

– Néha egy kis magányos sétára van szükségem ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Tanis, hova vezetjük ezeket az embereket? – Tényleg, hova. Tanis a fejét ingatta.

– Nincs túl sok választásunk. A hegy mögöttünk hamarosan tele lesz Verminaard sárkányfattyaival – ha ugyan nincsenek már most itt. Tas elég jól lezárta a kaput, de az nem fog tartani. Gyorsan ki kell juttatnunk innen az embereket. Már nem fordulhatunk vissza; Előre kell tartanunk.

– Hova?

– Csak egyetlen hely van, amely befogadja őket, Aranyhold, csupán egyetlen hely, amely némi biztonságot jelent.

– Thorbardin. – Aranyhold megrázta a fejét. – A törpék ebben a három évben semmilyen érdeklődést nem mutattak a háborúval kapcsolatban, pedig Krynnt darabokra szaggatja. Miért gondolod, hogy most befogadnának Thorbardinba nyolcszáz menekültet?

Tanis a tűzbe tuszkolta az aprófát, és figyelte, ahogy a lángok körbenyaldossák a gallyakat és a kérget.

– Érvelni fogunk nekik.

– Már volt rá kísérlet.

– Könyörögni fogunk. – Aranyhold sóhajtott.

– Nem hallgatják meg a könyörgést, Tanis.

Tanis zöld szemei fenyegetően csillogtak, miközben keserűen elmosolyodott.

– Akkor teszünk róla, hogy meghallják. – Nyolcszáz hangot, gondolta, nem lehet figyelmen kívül hagyni.

* * *

Magasan, a sasok otthonát jelentő lejtőkön, Thorbardinon kívül számtalan keskeny sziklaszirt húzódott, amelyeket nem lehetett ugyan látni az alatta húzódó mély hasadékokból és völgyekből, de a törpék azóta ismerték őket, amióta Thorbardin állt. A völgyből képtelenség volt felmászni a szirtekre. A hegy nem engedte. A törpe erődből viszont el lehetett jutni hozzájuk. Szűk ösvények vezettek oda a Déli kapu falától, olyan ösvények, amiket csak egy hegyi kecske vagy egy Thorbardinban született törpe használna. Vad szél dala süvített végig az ösvényeken, és lehetett tél vagy nyár, itt mindig csípős és sűrű volt a levegő. Pörölyverő Stanach mindig saját tulajdonaként gondolt ezekre a szirtekre. Most felmászott ide, egy teli palackkal az övén. A kovácsműhelyben töltött nap folyamán a tűz teljesen kivette testéből a folyadékot, mintha a vérét szívta volna el; a hűtést szolgáló víz gőzétől pedig a tüdeje aszalódott úgy össze, hogy már azon morfondírozott, tud-e még valaha lélegezni. Ezért szüksége volt a magasságok nyújtotta nyugalomra; egy helyre, ahol gondolkodni tudott. Stanach nekivetette hátát a hegy végeérhetetlen szikláinak.

Az erős törpepálinka első kortya megmelengette a gyomrát. Messze a völgyben, a leszálló éjszaka töltötte meg a mélyedéseket és a szirteket, hideg fekete selyemmel betakarva az arany és barna falevelekkel borított lejtőket. Csupán egy órája annak, hogy Stanach megtudta, a Viharpengét megtalálták a Külterületen, Thorbardin mögött. Azon a földön, ahol a sárkányok széles szárnyai hasítják az eget, ahol katonák és istenek küzdenek egymás ellen, szóbeszéd járt egy fiatal erdőkerülőről, aki egy zafírmarkolatú kardot viselt. Két évvel az elrablása után, a királykardot meglelték, és Hornfel megint arra készült, hogy az embereivel hazahozassa. Nem lesz egyszerű dolog. Hornfel tartott attól, hogy a theiwari Realgarhoz szintén eljutott a hír. Hylar embereinek tehát gyorsnak és jól felfegyverzettnek kell lenniük, Realgar akár ölni is képes volt, hogy megszerezze a királykardot. Egyetlen olyan pillanat sem volt, amikor Stanach a kovácsműhely tüzébe meredt, hogy ne jutott volna eszébe az az éjszaka, amikor vasból, tűzből és vízből megszületett a Viharpenge. Egyetlen olyan pillanat sem volt, hogy elfelejtette volna, hogy azon az éjjelen, amikor megszületett a Viharpenge, el is lopták. Azon az éjjelen, Isarn – mestere, rokona és barátja – lassan gyászba, és őrületbe kezdett zuhanni. Stanach nem törődött a veszéllyel, haza akarta hozni a Viharpengét.

Menne, ha mehetne, a rokonával, Vörös-fejsze Kyannal. Mivel Kyan határjárőr volt, senki nem ismerte nála jobban a külterületet. Legalábbis Kyan ezt állította, és Stanach nagyrészt hitt is neki. Noha egyidősek voltak, Kyan mindig idősebbnek tűnt. Ez köszönhető volt jártasságának, és szemének, amellyel mintha állandóan a veszélyt fürkészné, ám könnyedén meg is birkózna vele. Stanach, aki még soha nem kalandozott Thorbardinon kívül, hanem a legtöbb törpéhez hasonlóan otthona és családja közelében tartózkodott, önként Kyan kezébe tette volna életét és biztonságát.

Mintha Kyan nem lenne eléggé biztonságban, Hornfel a mágust, Tilinkót küldi kísérőjeként. Vajon mi történhet, gondolta Stanach, amit esetleg Tilinkó ne tudna megoldani? Azóta ismerte az arany hajú embert, amióta az három évvel ezelőtt Thorbardinba érkezett. Jordy, ez volt a valódi neve, ám Thorbardinban mindenki csak Tilinkónak hívta. A hórihorgas Tilinkót, aki közeli barátja volt Stanachnak, a törpe gyerekek nevezték el így, mivel annyi vidám dalt játszott a furulyáján. A mágus gondtalan jókedve felvidította az amúgy sötét gondolatoktól gyötört Stanachot. A legjobban akkor érezte magát, amikor Thorbardin fogadóiban együtt ütötték agyon az időt, néhány hordócska sörrel, Kyan pedig a határról csatlakozott hozzájuk, és képtelenebbnél képtelenebb történeteket talált ki Reorxról. Stanach nagyon szeretett volna velük menni. De ehhez valahogy meg kellett győznie Homfelt, hogy neki is azok között kell lennie, akik a kard visszaszerzésére indulnak. Számára sem volt ez könnyű döntés. A gondolat, hogy elhagyja a hegyet és elszakad a jól megszokott hétköznapjaitól, megijesztette. A gazdag Pörölyverő klán leszármazottjaként a jövője biztosítva volt. Ráadásul ügyes mesterembere volt egy tiszteletnek örvendő szakmának. Apja mostanában házassági szerződésekről kezdett beszélni, anyja vacsorabeszélgetései pedig tele voltak szőve törpe hajadonokról szóló utalásokkal, és ezek olyan finom utalgatások voltak, amik szórakoztatták és egyben kíváncsivá tették Stanachot.

Hetvenöt év nem számított túl nagy időnek egy törpe életében. Stanachot a törpék között fiatalnak tartották még, és nem kellett különösebben sietnie, hogy feleséget találjon és családot alapítson. A család azonban kincsnek és gazdagságnak számított. Ilyen gazdagságot nem lehetett az apuka kincsesládáiból örökölni.

– Ezt a bizalommal szerezheted meg – mesélte az anyja. – Nem annyit jelent csupán, hogy megtöltöd a bölcsőket, és végignézed, ahogy felnőnek a gyerekek. Azt jelenti, hogy annak a nőnek, akit elveszel, azoknak a gyerekeknek, akiket nemzel, azoknak a barátoknak, akikre rálelsz, okot szolgáltatsz arra, hogy bízzanak benned. És akkor, akár rongyokba is öltözhetsz, gazdag vagy. Stanach a fejét felhúzott térdeire hajtotta. Szegényebb volt akármelyik rongyos csatornatöltelék törpénél. Egy szószegő törpe volt. Jobban kellett volna őriznem a kardot! Igen, de nem tette. A királykardot ellopták. Noha Isarn nem hibáztatta a tanoncát, erre nem is volt szükség; Stanach így is magát okolta, és lelkiismeretfurdalás gyötörte minden alkalommal, amikor meglátta a kovácsműhely tüzét. Hornfel egy harcost és egy mágust fog küldeni. Miért lenne hát szükség egy inasra, aki hagyta elveszni a kardot? Azután Stanach elmosolyodott. Az unokatestvére, Vörös-fejsze Kyan jó harcos volt; Tilinkó pedig nagy erejű varázsló. Csakhogy egyikük sem látta még a kardot, és semmi másból nem ismerik, csupán a leírásokból. Stanach azonban minden éjszaka látta álmában. Tekintetét a felékszerezett égboltra emelte, a vörös csillagra, amely a legmagasabb hegycsúcs felett ragyogott. A legenda szerint ez a csillag Reorx kovácsműhelyének fénye volt.

– Tudom, hogy jobban kellett volna őriznem – mondta az istennek. – Atyám, ha segítesz, meggyőzni Hornfelt, hogy el kell kísérnem Kyant és Tilinkót, magára a Viharpengére esküszöm, hogy nagyon fogom őrizni, és hazahozom.

Miután befejezte az imádkozást, Stanach felállt a sziklaszirten, és a tánhoz szóló kívánságát fogalmazgatva visszament Thorbardinba. Szószegő, így hívta magát – de nem volt képes többé ezzel a névvel élni. Reorx segítségével megtalálja a módját, hogyan tartson unokatestvérével és Tilinkóval a külterületre, hogy hazahozza a Viharpengét.