18. fejezet

Mire Lavim több száz yardra távolodott a bejárattól, a járatok alacsony mennyezete megemelkedett. A folyó nedvessége ott csillogott a sziklafalakon, és rátapasztotta a port a sima kőaljzatra. Az erdőkerülők rejtekhelyéről beszűrődő tompa fény csak nagyon gyéren világította meg ezeket a belső járatokat, és csak arra volt jó, hogy zavaros árnyakat keltsen. Lavim hallotta maga mögött Tyorl és Kelida óvatos lépteit a sötétben.

– Tilinkó – suttogta, miközben valami póknak látszó dolog, csak túl sok lábbal, átszaladt a csizmáján. – Gondolom, nem tudsz egy kicsit varázsolni onnan, ahol vagy, hogy adj egy kis fényt, ugye? Ez úgy nézett ki, mint egy pók, de nem vagyok benne igazán biztos…

Nem, nem tudok. Ne vesztegesd arra az időt, hogy a sötétben bóklászol és eltévedsz. Gyerünk, érd utol Tyorlt!

– Ó, ne, aggódj! Én sosem tévedek el. Csak új helyeket találok, ahol lehetek. Én… hmmm, vajon az ott mi lehet?

Sár. Lavim, Tyorl és Kelida megelőznek téged.

– Ó… Köszönöm, hogy figyelmeztetsz. Megyek, utolérem őket. – A surranónak ez is állt a szándékában – egy pillanat múlva. Nem látott ugyan túl jól, de a keze és a kíváncsisága azért a rendelkezésére állt. Korábban azt mondta Tyorlnak, hogy ezek rablók barlangjai voltak, és mialatt meggyőzte az elfet erről, sikerült saját magát is meggyőznie. Megkerült egy törmelékhalmot, körbetapogatott egy kis fülkét, kihátrált belőle, amikor semmi érdekeset nem talált, és besomfordált egy másikba. Olyan hanggal, mint ahogy a nyugtalan szél borzolja a fák tetejét, susogni kezdett a szemközti fal. – Tilinkó! Nézd! Szerintem az a fal, ott hátul, mozog!

Denevérek, figyelmeztette Tilinkó, menj innen, Lavim! 

– Denevérek? És? Nem félek én a…

Ők félnek tőled, és ha felrepülnek, mindenkit, aki csak látótávolságon belül van, figyelmeztetnek az ittlétedről. Menj innen! – Lavim sóhajtott. Sejtette, hogy Tilinkónak igaza van. Kihátrált a barlangból, olyan halkan, ahogy csak egy surranó tud. Keletnek vette az irányt, követte a folyó szagát, de letért épp csak egy kicsit, hogy bepréselje magát egy pókhálós sarokba. Tilinkó, aki életében a világ legtürelmesebb emberének gondolta magát, most negyed órán belül negyedszerre veszítette el a türelmét.

Lavim! Haladj!

– De ezek rablók barlangjai, Tilinkó, és én…

Nem rablók barlangjai. Menj, érd utol Tyorlt! És add oda neki a furulyám!

Lavim megböködte lábával a törmeléket és a port egy természetes benyílóban. Tyorl és Kelida néhány perce haladt el mellette, de biztos volt benne, hogy utol tudja érni őket. Csak a folyó illatát kellett követnie, és a lélegzésük zaját.

– Azt mondtad, hogy rablók barlangjai. – Közben arra gondolt, hogy Tilinkó esetleg tévedett. A benyílóban nem talált semmi mást, csak sziklatörmeléket. Még csak egy régi csonthalmot sem.

Miben reménykedtél, valami csontvázban? És te mondtad, hogy ezek rablók barlangjai, nem én.

Lavim mélyet sóhajtott. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy tetszik neki, hogy valaki ott van a fejében, és kiolvassa minden gondolatát.

– Nem, Tilinkó, én tényleg úgy emlékszem, hogy te mondtad, hogy ezek…

A fenébe, Lavim!!! – Nemcsak, hogy kísértet, gondolta savanyúan Lavim, hanem még ingerlékeny is, aki még rosszabb, mint Stanach és Tyorl akármikor, a mondatok félbeszakítását illetően.

Na persze, ingerlékeny! Ha olyan mondatba kezdesz bele, aminek értelme is van, akkor lehet, hogy…

A sikoly tompán, kétségbeesetten, fájdalmasan lüktetett át a sötéten. Ahogy egy kísértetnek kellene hangzania, gondolta Lavim. A surranó minden reménye szertefoszlott, hogy megtalálja a rablók kincsét, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy miért is van itt.

– Stanach? – suttogta. Valahonnan elölről hallotta, hogy Kelida felhördül, Tyorl pedig halkan mormol valamit.

Igen, Stanach. Lavim, maradj hátra egy kicsit.

– De épp most mondtad, hogy érjem őket utol… Tilinkó, mégis honnan találjam ki, hogy mit akarsz tőlem, ha még te sem tudod?

Maradj! Várj itt!

– Jó, de…

Vedd elő a furulyámat!

Lavim elvigyorodott. Ohó, azt boldogan megteszi! Egy kicsit különösnek találta ugyan, hogy most zenéljen, amikor Stanachnak szüksége volt a segítségére, de azért benyúlt a zsebébe, kivette a furulyát, és az ajkához emelte.

Ne! Még ne! Üvöltötte. Tedd le, és figyelj rám nagyon! – Lavim vonakodva leengedte a furulyát. – Jó, most tedd pontosan azt, amit mondok, Lavim. Az istenek látják, elmehetett az eszem, de ha figyelsz – nagyon figyelsz! – és pontosan azt teszed, amit mondok, pontosan úgy, ahogy mondom… – A második kiáltás rettenetes kacajként hasított át a barlangon. – Most figyelj rám! A furulya tudja, hogy a közelben vagyok – nem, ne kezdj el kérdezősködni! Érzékeli a tudatomat… vagy a lelkemet, azt hiszem ez a jó szó, nem? Kölcsönadja a varázslatát, ha szükségem van rá. Vegyél mély lélegzetet, nem, mélyebbet. Ez az. A furulya játssza a dallamot, és a dallam a varázslat, de neked kell adnod a levegőt és a szándékot. – Na jó, gondolta Lavim (mert beszélni nem nagyon tudott, miközben visszatartotta a levegőt), de mi legyen a szándékom? Előhívhatok szörnyeket? Láthatatlanná válok? Lángra tudom lobbantani Tyorl összes nyilát? – Most semmi ilyesmi, Lavim, mondta szigorúan Tilinkó. A következőt akarod – és csak ezt.

Lavim érezte, hogy Tilinkó elmosolyodik, és mivel úgy tűnt, hogy a mágus olyan jó hangulatban van, rögvest elhatározta, hogy megpróbálkozik egy kis saját ötlettel.

* * *

Az alacsony, szűk járatban, amely összekötötte az erdei barlangot a másikkal, amely a folyóra nyílt, több percig visszhangzott a sikoltás. Tyorl megborzongott, és hátrapillantott a válla felett Kelidára. A lány ott állt, ahova az elf küldte, a sötét árnyak között, ahol a járat balra kanyarodott, visszafelé, arra amerről jöttek. Kelida szeme csillogott, a szája kemény, elszánt vonallá keskenyedett, és határozott, biztos kézzel markolta a tőrt, ahogy Lavim tanította.

A járatban nehéz, rothadó földszag terjengett, és áporodott, büdös víz állt a közepén. Egy-két lábnyomtól eltekintve nagyrészt érintetlennek látszott a földet szennyező törmelék és sár. Ha a theiwariak egyáltalán felfedezték ezt a járatot, vagy a mögötte megbújó barlangot, valószínűleg visszafordultak a láthatólag áthatolhatatlan fal miatt, amely az erdei barlang hátulját alkotta. Tyorlban futólag felmerült a kérdés, hogy Lavim vajon hogy találta meg a bejáratot.

Na persze, hiszen a Surranók még egy fösvény pénztárcájába is be tudnak jutni, ha akarnak. Ugyan miért állítaná meg őket egy tömör sziklafal? A partra vetett halak félig elrothadt tetemei, amelyet a viharok miatt megduzzadt ár mosott be a járatba, különös, a bomlás ördögi fényével csillámlottak. A hátát a falnak vetve óvatosan eloldalazott a víz mellett, vigyázva, hogy a leghalkabb csobbanást se okozza. A második üvöltés, a torok mélyéből jövő, rettenetes ordítás hallatán Tyorl gyomra öklendezve összerándult. A visszhang leple alatt előreóvakodott, egészen a folyóra nyíló barlang bejáratáig. A bejárat szűk volt, Tyorl oldalazva is alig fért át rajta, és egy köpenyes, csuklyás törpe állta el, háttal az erdőkerülőnek. A törpe megmozdult, előrébb és oldalra lépett, és akkor Tyorl lehunyta a szemét. Nem látott sokat, csak egy kart és egy kézfejét. Rázkódott a jeges haragtól. A kéz minden ujja ki volt csavarva és össze volt törve. A saját ujjai rászorultak a tőre markolatára. A csuklyás törpe elég közel állt, hogy leszúrhassa, és az elf tudta, hogy mosolyogva megtenné, és élvezné, ahogy a tőre pengéje behatol ennek a bordái közé. Mielőtt még megmozdulhatott volna, egy furulya hangja szállt végig a járaton, fakón és a saját visszhangjától üldözve. Hátulról.

Nem! Istenek! A surranónál van a mágus furulyája! A theiwari vadul sarkon fordult. Egyetlen szeme gyűlölettel és a halál imádatával volt teli. Fogvicsorgatva elkáromkodta magát, amikor meglátta Tyorlt. A keze belemarkolt a folyóparti barlang hideg, nedves levegőjébe, és hirtelen lebegni kezdett a varázslat szárnyaló tánca által irányítva. Tyorl épp észrevette, hogy a theiwari keze elernyed, akár a nyíllal átlőtt madár, és már a saját térde is elgyengült és megreszketett. Odabent, az alagútban Kelida felsikoltott, de a kiáltása köhögésbe és öklendezésbe fulladt. A természetellenesen könnyű és derűs dallam olyan ocsmány bűz hullámaival érkezett az elfhez, amilyet még életében nem érzett. Évek óta nem tisztított pöcegödrök, rothadó tojás, döglött patkányok egy kocsma padlója alatt, és oszladozó, sűrű, nyákos masszává váló növények bűze töltötte be a járatot. Tyorl térdre esett, képtelen volt bármire; karjaival átölelte magát, és összeszorította a fogait, hogy legyűrje a rátörő hányingert. A folyóra néző barlangból, és távolabbról, odakintről, öklendezés és heves fájdalmak hangja hallatszott. Mély, öblös kacagás hallatszott az elf mögül, amely csakis Lavimtól származhatott. Apró kezek ütögették meg a vállát, és meghúzkodták a karját.

– Tyorl! Hát nem borzalmas ez a szag? Mindenki mindjárt kihány mindent, amit az elmúlt egy hét során evett! Nem nagyszerű? Hé, Tyorl! Kelj már fel! Tyorl! Be kellene rohannod, és megmenteni Stanachot, és megszabadulni azoktól a hogyishívjákoktól, amíg mind… hé, Tyorl?

– Surranó – lihegte erőtlenül Tyorl. – Minden létező istenre esküszöm, hogy… – Hirtelen erőteljesen összerándult a gyomra, és egyszerre tudta, hogy nagyon rossz ötlet volt, hogy megpróbált beszélni. Nyögve és öklendezve fejezte be a fenyegetőzést. Amikor megint fel tudott nézni, már egyedül volt. Megölöm, gondolta, miközben a keze fejével letörölte a száját. Feltápászkodott, a falnak támasztotta a hátát, és megpróbált lélegezni. Ki fogom nyuvasztani azt az átkozott surranót! A hirtelen rátörő heves rosszulléttől reszketeg kéz ragadta meg Tyorl karját. Kelida kábán és elgyengülve dőlt neki az elfnek. Reszketve suttogta:

– Jól vagy?

– Igen. – Tyorl felemelte a lány állát. Aztán, meglepődve magán, leengedte a kezét, és gyengéden eltolta magától. – És te? – Kelida vállat vont, és kipréselt magából egy halovány mosolyt. A kártékony szagok kezdtek lesodródni a folyó felé, ímmel-ámmal lassan elsodorta őket a nedves, hideg légáramlat.

– Tyorl, mi történt? Mi ez a rettenetes bűz?

– A nyomorult surranónál van a mágus furulyája! Láttad, hová ment?

Kelida gyorsan körbenézett, majd megrázta a fejét.

– Azok a sikolyok… – Fehér volt az arca. – Stanach. – A folyó melletti barlangban elhallgattak a keserves, kínlódó öklendezés hangjai. Lavim felnevetett, aztán baljós hirtelenséggel elhallgatott. Tyorl belépett a barlangba, Kelida a nyomában. A friss esti szél elsöpörte Lavim bűz-varázslatának utolsó foszlányait is. Tyorl óvatosan sóhajtott egyet, aztán még egyet. Elmúlt a rettenetes hányingere. Körülnézett, és meglátta Stanachot, ahogy a sötétben feküdt a falnak támasztva. Kelida elsurrant mellette, egyenesen a törpéhez. Realgar bérgyilkosai a kőpadlón hevertek, és nem mozdultak többé. Kettőnek össze volt zúzva a koponyája, és a kő, amely végzett velük ott hevert Tyorl lába mellett, vérrel és agyvelő darabokkal borítva. A harmadikkal egy tőrszúrás végzett. Tyorl gyorsan körülnézett odakint, és látta, hogy egy törpe messzebb, a folyónál fekszik, félig a vízben.

– Lavim – szólalt meg Stanach döbbenettől csendes hangon. – Mindet megölted?

Lavim, aki az éjszakai sötétbe burkolózó barlang legsötétebb sarkában kuporgott, körülnézett.

– Remélem! Az egyikük meglépett, Tyorl, pedig az volt a kedvencem, vagyis, őt akartam megölni a leginkább. Meg kellett volna várjalak, azt hiszem, de úgy tűnt, hogy átmeneti nehézségeid támadtak, és…

– Stanach! – Kelida ajkát apró, szánakozó sóhaj hagyta el, térdre ereszkedett, és bizonytalanul Stanach nyakához érintette az ujjait. Bólintott Tyorlnak; halványan érezte a szívverését. Tyorl gyomra összerándult a látványtól, amelyben a halovány holdfényben része volt. A törpe fekete szakállát vér és sár tapasztotta össze. Az állától a szeméig egy tőr hasította fel az arcát. Leginkább az összeroncsolt jobb keze láttán lett rosszul. Tyorl nem csak a háború művészetében volt jártas, hanem egyéb területeken is. Egy mesterember keze, mondta egyszer neki valaki, szent. Anélkül nincs híd, ami összekösse azt, amit megálmodik és amit végül megvalósít. Stanach hídja összezúzva, romokban hevert. Halk, fájdalmas hörgés riasztotta meg Tyorlt. Stanach Kelidára nézett kék pettyes, fekete szemével, kábán és kifejezéstelenül. Amikor megszólalt, csak vékony suttogás hagyta el az ajkát.

– Nem… nem érzem a kezem. – Páni félelem csillant a tompa tekintetében. Egy kicsit megmozdult, és megpróbálta megmozdítani az ujjait. Amikor a kisujja sem reagált, újra lehunyta a szemét. – – Ott van? A karomat érzem… de a kezemet nem. – Kelida megpróbált megszólalni, de nem talált szavakat. Gyengéden megsimogatta a törpe fejét, és kisimította a vértől csatakos haját a homlokából. Tyorl sajgó szívvel pillantotta meg a lány arcán végigszántó könnycseppek csillogását. Lavim furcsán vaskos hangon így szólt:

– Igen, ifjú Stanach, ott van a kezed.

– Nem… érzem. – Tyorl Stanach kedvéért kipréselt magából egy görbe mosolyt, és fél térdre ereszkedett mellette.

– Lehet, hogy megköszönhetnéd valamelyik istennek, hogy most nem érzed, de ott van a kezed, Stanach. – Tyorl szíve elhűlt, és majd megszakadt. Annál jobb, hogy nem érzed, gondolta. Hangosan csak ennyit mondott: – Pihenj most. – Stanach mellkasából szaggatott lélegzet tört fel.

– Tilinkó. Megölték Tilinkót. A Viharpengét akarják. – Tyorl látta, hogy a megértés elsötétíti Kelida szemét. Igen, Hauk, reméli, hogy életben vagy. Barátom, én remélem, hogy meghaltál. Néhány órájuk volt a törpére. Rád egy hetük, vagy még több is lesz. Istenek, remélem, meghaltál! Kelida keze a Viharpengére esett a csípőjén, aztán elrántotta, mintha megégette volna az ujjait. Tudta, hogy már halott lenne, ha Stanachnak nem sikerült volna valamiképpen hallgatnia, miközben kegyetlenül összetörték a kezét.

– Nem – suttogta a lány. – Ó, Stanach, ne! – Hogyan viseled el a tudat súlyát, hogy azért vagy életben, mert mások szenvednek és meghalnak érted? Tyorl a fejét csóválta. Kötést tépsz a köpenyedből, és enyhíted az elviselhetetlen tüzet a kulacsod vizével. Kelida gyengéd kezeit figyelve, hallgatva a csendes, vigasztaló szavait, miközben megtisztította Stanach arcát, és beáztatta a zöld ruhadarabokat, hogy kötést készítsen belőlük, Tyorl rájött, hogy beleszeretett Kelidába, annyira biztosan, mint ahogy a lány beleszeretett Haukba. Nem, gondolta, nem. Fáradt vagyok, még mindig gyötör a hányinger, és nem tudom, hová futunk innen. Sok mindent el lehet rólam mondani, de nem vagyok szerelmes egy szolgálóba, aki ráadásul ember. Nem, semmiképp sem egy olyan nőbe, aki Haukot szereti.

Tyorl megbökte Lavimot, és a barlangszájához sétált. Levegőre volt szüksége, hogy kitisztítsa a tüdejét és a fejét. A surranó lassan felállt, és követte.

– Lavim, azt mondod, az egyik elmenekült? – Lavim bólintott.

– Gyors volt, az a félszemű mocsári-törpe fajzat… – Hátrapillantott a válla felett, meglátta Kelidát, és megvonta a vállát. – Az a szerencséje. Azonkívül mindkét kezemet lefoglalták a többiek.

– Na igen, azt elhiszem. – Tyorl elnézett a folyó felé. – És az, amott?

– Hát, ő is halott. Vagy legalábbis közel jár hozzá.

– Azt látom. Volt egy-két elég mozgalmas pillanatod.

– Ó, igen, nagyon is mozgalmas, Tyorl. Nem volt túl sok időm, de nem tudom, meséltem-e már, hogy milyen kiváló barlangi harcos vagyok, kivéve, ha nagy túlerővel állok szemben, és meg van kötözve a kezem, és elveszítem a késem, és…

– Hol van a furulya? – Lavim az éjszakai eget kémlelte.

– Ööö a furulya?

– A mágus furulyája. – Az elf kinyújtotta a kezét. – Add ide! És ne pazarold arra a lélegzeted, hogy bizonygatod, hogy nincs nálad.

– De Tyorl, én nem… ööö azt hiszem, elhagytam, még bent, a barlangban. – Lavim bedugta a kezét öreg, fekete kabátja zsebeibe, átnézett néhány zsákot, és még végig is tapogatta magát, ártatlan és zavarodott tekintettel. – Biztosan… ööö… biztosan elhagyhattam odabent valahol. Az a bűzvarázslat szörnyűbb volt, mint gondoltam, és hát, az igazat megvallva, egy kicsit meglepett. Téged nem lepett meg? Elég meghökkentnek látszódtál, amikor utolértelek. Egész zöld voltál, Tyorl. Nem teljesen zöld, érted, csak olyan afféle. A szélek mentén, hogy úgy mondjam.

A szélek mentén! Tyorlnak nem volt kétsége felőle, hogy olyan zöld volt, mint a penészes kenyér. Nem akart erről vitázni most, sőt gondolni sem akart rá. Tudta, hogy neki kellene elmenni megkeresni a furulyát, de valami nem hagyta nyugodni a folyóparton fekvő törpével kapcsolatban.

– Menj, keresd meg, Lavim, és hozd ide!

– Jó, rendben, de nem igazán tudom, hol keressem.

– Keresd a barlangban!

– Ó! jó, a barlangban. Melyik…? – Tyorl a többi kérdést már meg sem hallotta, mert elindult a folyóhoz. Valahogy olyan helyzetben feküdt a törpe a folyóparton elterülve, széttárt karokkal, megmerevedett kezekkel markolva a levegőbe, amitől Tyorl úgy érezte, nem a koponyája tört be, és nem tőr állt a bordái közé, és hogy egyáltalán nem a surranó ölte meg.

* * *

Stanach a szélfútta gerincekre vágyott Thorbardin felett. Békét akart. Az álmai végtelen kutatással voltak tele, az érzés után, ahogy az ősi kő a hátához ér, az arany ősz fagyos illatában. Vágyott a hideg csillagfény mosta korai hóra, amelyet megvilágít a Solinari ezüst fénye, és a Lunitari ragyogása, amely vörösre festi a hegycsúcsokat és szirteket. Semmit nem talált meg ezekből a lázálmaiban, sem a néhány, eszméletén töltött pillanatában. Csak a fájdalom létezett. Egész lénye maga volt a megtestesült fájdalom. Nem hús és csont, sem vér és lélegzet. Minden egyes alkalommal, amikor megpróbált felkapaszkodni az égre, útjába állt a fájdalom, vigyorgó démonként, Wulfen őrült szemével. Nem tudta elérni az arany napfényt, a gyémánt éjszakát, a zafír alkonyatot. Elveszett a sötétségben, és hallgatta a fekete kőfalon lecsorgó nedvesség könnyezését. Amikor kiáltott, senki nem hallotta, és nem hoztak fényt. Egyedül maradt, nem volt visszaút, nem vezetett ösvény Thorbardinba, a hegyek alá…

* * *

Lavim visszatért a folyóparti barlangba. Közben belenyúlt a zsebébe, és megérintette a sima cseresznyefa furulyát. Szinte meglepődött, hogy megtalálta. A surranó nem tartotta magát hazugnak, sőt még csak hadoválónak sem. Amit mondott, azt teljes mértékben hitte is. Abban a pillanatban, amikor mondta. Félrebillentett fejjel hallgatta Tilinkó hozzáfűznivalóját. Úgy tűnt, hogy a mágusnak mindig akadt valami mondandója azzal kapcsolatban, amit Lavim gondolt. Tilinkónak most nem volt mondanivalója. Tilinkó, gondolta. Tilinkó? Semmi. Lavim letérdelt Kelida mellé. Feltételezte, hogy Tilinkó talán egy icipicit megharagudott a rögtönzése miatt. Nos, gondolta, a furulya, a jelek szerint, nem bánta. Látszólag pontosan azt a dallamot játszotta, amely szükséges volt a Lavim által bűz-varázslatnak nevezett attrakció létrehozásához. Helyre kis varázsige volt, az már igaz, gondolta, elismerésként a hallgatag mágus felé.

Kelida letörölte a vért és a sarat Stanach arcáról, kitisztította a tőrvágást, és betakarta a kabátjával. Az egyik kezével óvatosan felemelte a fejét, a másikkal pedig az ajkához tartotta a kulacsát. Amikor a törpe nem nyelte le a folyadékot, Lavim előrehajolt, és simogatni kezdte a nyakát a göcsörtös, vén kezével. A törpe nyelt egyet, aztán még egyet, bár a szemét nem nyitotta ki.

– Ez néha segít – mondta Lavim. Kelidára nézett, és megcsóválta a fejét. – Szegény Stanach.

A lány nyúzottnak és fáradtnak látszott. Egy öntudatlan mozdulattal kiseperte a kósza vörös fürtöket az arcából.

– Kellene… kellene tennünk valamit a kezével, Lavim, de én nem… én nem… – Elhallgatott, mert nem talált szavakat, hogy kifejezze, mennyire ódzkodik tőle, hogy megbolygassa azt a feldagadt, összeroncsolt kezet. Lavim, mintha megérezte volna, vett egy nagy levegőt, és hosszú sóhajjal kifújta.

– Félsz, hogy teszel valamit, amiről csak romlik a helyzet?

– Igen – suttogta a lány –, és… ó, Lavim, bármit teszek is, borzalmasan fog neki fájni!

– Milyen kár, hogy nincs egy csepp törpepálinkánk sem! Azt hallottam, hogy ha abból elegendő van benned, valószínűleg azt sem érzed meg, ha rád zuhan egy fa. Nincsen nálunk, úgyhogy jobb lesz, ha addig teszed meg, amit tenni kell, amíg magához nem tér. Nem hiszem, hogy szeretné látni, ahogy kiegyenesíted, és sínbe teszed azokat az ujjakat. – Megrázta a fejét. – Ami azt illeti, azt hiszem, én sem szeretném látni.

– Lavim, ugye segítesz? – Lavim természetesen egyáltalán nem akart. Egészen felfordult a gyomra, ha rágondolt.

– Kelida, nem hiszem… szóval… izé… nem igazán vagyok jó az efféle dolgokban, és…

Segíts neki, Lavim! – Ó, de nem hiszem, hogy… – Tartsd a kezét, és egyenesítsd ki az ujjait, amíg ő bekötözi! 

Lavim gyomra most tényleg rendetlenkedni kezdett. Csak a bűzvarázslat maradványa, biztatta magát, és önkényesen nem emlékezett rá, hogy őrá, mint a varázslat létrehozójára, egyáltalán nem hatott a bűz. – Nem, Tilinkó, mondta hangtalanul, nem hiszem, hogy szeretném ezt csinálni. – Tilinkó hangja nagyon szelíden csengett a fejében.

Lavim, soha többé nem tudja már használni ezt a kezét. De segíthetsz Kelidának enyhíteni a fájdalmán.

– Hát jó – suttogta Lavim. Valami ette Stanach kezét. Rágta az egyik ujját, csócsálta a húst, kiköpte a csontot, aztán áttért a másikra. Hangtalanul, távoli hangokkal körülvéve, amelyeknek ismerősen kellett volna csengeniük, de mégsem voltak azok, megpróbált kiáltani, de nem sikerült neki.

Három! (Kettő vagy hét…) – Négy! (Egy vagy hat…) Reorx! Könyörgök! Kegyelmezz, vagy sújts eszméletlenné!

Tűz futott végig Wulfen tőrének az élén; a penge acéljától újra csorogni kezdett a félelem a barlang hideg, nyirkos faláról, ahogy a fájdalom és a régi, elhasznált gondolatok visszhangzottak Stanach fejében.

– Hol van a Viharpenge? – Alkonyatfoszlányok és egy éjféli csillag. Lyt chwaer. 

– Na még egy, Stanach.

Stanach hallott egy távoli üvöltést. Halkan és egészen áttetszőn rezgett körülötte a sötétségben.

Öt!

– Pihenj csak, ifjú Stanach – mondta az isten egy vén surranó hangján. – Pihenj!

Stanach sóhajtott, ahogy a hegyek tiszta, hideg szele felszárította a verejtékét és átszakította a visszaverődő hangokat, szétoszlatva őket, mint a füstöt.