22. fejezet

Lavim belerúgott egy kavicsba, és nézte, ahogy legurul a hegyoldalon. Azt hallotta – abban nem volt biztos, hogy Tilinkótól hallotta-e vagy valaki mástól –, hogy ezt az egész sivatagot, ezt az egész hullámzó, száraz, poros, üres, árnyéktalan és unalmas helyet Vérdombságnak nevezik, és valaha füves síkság volt.

A „lehangolót” elfelejtetted.

– Tessék?

Elfelejtetted említeni, hogy a dombság lehangoló. – Lavim sóhajtott.

– Nem láttam szükségesnek. Eléggé magától értetődő, nem? – Tilinkó elmosolyodott. Lavim belerúgott a földbe, nézte, ahogy a porfelhőket elviszi a borotvaéles szél. Arra gondolt, milyen érdekes, hogy tudja, mikor mosolyog Tilinkó. Belenyúlt a zsebébe, és elővett egy gondosan összehajtott, megrepedezett pergamen térképet. – Valamikor volt ezeknek egy térképtartója, de nem tudom, mi történt vele. Nem olyan rég, úgy egy hónapja még megvolt, azelőtt, hogy Hosszú-hátra mentem. Most eltűnt. Általában sok mindenem eltűnik, közvetlenül az után, hogy megérkezem valahova, vagy eljövök onnan. – Lekuporodott, és kiterítette a térképet a földön, óvatosan végigsimítva a gyűrődéseket.

– Nézd ezt a helyet, Tilinkó. Még a térképen is ocsmány. – Végigpásztázta a térképet egy kísértet kedvéért, aki most messze előre és messze mögéjük is ellátott. Tilinkó nem mondott semmit, hagyta, hogy folytassa. – Látod? Itt, visszafelé, keletre Qualinesti van. – Lavim felpillantott, az égre hunyorgott. – Elég fura nem, hogy ott az időm nagy részében kísérteteket hajkurásztam, és egyet sem találtam, amíg el nem hagytam a helyet. Na, itt van az elfek erdeje, zöld és gyönyörűséges. Itt a folyó, amelyen átkeltünk, ez a kék, kacskaringós vonal. – Undorodva fújtatott egyet. – És itt válik csúnyává a térkép, és a vidék még annál is randábbá. Csak kis dombok, azt mondja a térkép. Há! Ezek nem dombok, ezek kis hegyek.

Nem, dombok.

– Te könnyen beszélsz; neked nem kell megmászni őket. – Lavim összehajtotta a térképet, és visszadugta a zsebébe. – Sokkal könnyebben eljutnánk Thorbardinba, ha át tudnánk vágni Dergoth síkságán – a Halál síkságán, ahogy a törpék hívják. Miért hívják úgy, Tilinkó?

Azért, mert több ezer törpe, dombi törpék és hegyi törpék haltak meg ott a Törpekapu-háborúk alatt.

Lavim felállt, és kinyújtózkodott. A szél most keletről fújt metszőn, maga előtt tolva a futótüzet. Az égen ugyan nem látszott a guyll fyr füstje, mert a síkság feletti légáramlatok elszívták a gomolygó füstöt, a mocsárvidék csatornája mentén, de a surranó érezte a szagát. Minden további megjegyzés nélkül elkocogott dél felé, felkapaszkodott a legmagasabb dombra, amit csak talált, és megint leült a sarkára. A tűz mérföldekre volt még, és a dombtetőről úgy nézett ki, mintha egy széles, vörös kígyó kúszna a keleti hegyek felé. A füst ott lógott a mocsár felett, sűrű, fekete lepelként. Ha nagyon erősen próbálta, összeszorított szemmel és behúzott vállal, úgy képzelte, hogy hallja a lángok morajlását, mint távoli mennydörgést. Tilinkó, aki mindeddig hallgatott, most hirtelen megszólalt, és Lavim ugrott egyet.

Nem keresed meg Tyorlt, hogy beszélj vele?

– Nem, nem hiszem. – Lavim hátrapillantott a válla felett, le, a domb aljába. – Még mindig nagyon dühös, amiért Kelidát és Stanachot elragadta a sárkány. Megértem. Én sem… én sem gondolok rá szívesen.

Észrevettem. Lehet, hogy Tyorlnak szüksége van rá, hogy beszéljen róla. – Lavim komoran rázta a fejét.

– De nem velem, nem. Nézz csak rá! – Tyorl a sarkán ült, és az eget nézte. Azóta a metsző kék magasságot kémlelte, amióta a sárkány elragadta Kelidát, és Stanachhal együtt hajnalban elvitte. Lavim sóhajtott. Majdnem az egész bámulatos eseményről lemaradt, és amikor visszaért a többiekhez, már csak azt látta, hogy a sárkány, ami semmi máshoz nem hasonlított jobban, mint egy éles, fekete szakadáshoz az égen, elszárnyal keletre, Thorbardin felé, Kelidával és Stanachhal, a régi lovasa nélkül. A félszemű törpét egy árokban találták meg, két domb között. Összetörtek a csontjai és ömlött belőle a vér, de nem halt meg. Lavim feltételezte, hogy Finn Lehr borzalmas haláláért állt bosszút, amikor elvágta a torkát. Tilinkó szerint az ilyenfajta ölés könyörületnek számított. Lavim most Finnre pillantott.

Az erdőkerülők vezére felhúzott térdére hajtotta a homlokát, és úgy ült mozdulatlanul a domb takarásában, láthatólag tudomást sem véve Kem nyughatatlan járkálásáról. A mindig hallgatag Kembal egy szót sem szólt azóta, hogy a fivérét megölte a sárkány. A domb aljában rótta a köreit, felszegett fejjel, mint a vadász, aki várja, hogy újra rátaláljon a zsákmány nyomára. Élesítette a nyilait a bosszú kövén, mondta Tilinkó. Amikor mindjárt hajnal után megváltozott a szél iránya, a tűz sebesen tovaterjedt a dombokon, majd délre, északra és keletre száguldva, lángfalat emelt mögöttük. Finn tanácsát követve a sivatagi dombok felé vették az irányt. Itt nem sok éghető dolog akadt, és a vezér úgy vélte, hogy itt biztonságban lesznek. Kemény futás volt, és most, hogy a közeledő naplementében az árnyékok meghosszabbodtak és vészjóslóbbakká váltak, a négy bajtárs megállt, hogy pihenjenek, mielőtt továbbsietnek keletnek.

Menj, Lavim! Beszélj Tyorllal!

– És?

És mi?

– És adjam oda neki a furulyát, igaz? Egész végig csak ezzel nyaggatsz. Add oda neki a furulyát, add oda neki a furulyát!

Jobban örülnék, ha odaadnád.

– De ő nem tudja használni, én pedig igen! – Tilinkó sóhajtott.

Igen, amíg megmondom, hogy mit tegyél vele.

– Akkor mi értelme van odaadni neki?

Lavim! Menj! – Lavim összeszorította a szemét, és a fülére tapasztotta a kezét. Azt kívánta, bárcsak Tilinkó ne kapott volna rá erre a kellemetlen szokásra, hogy a fülébe üvölt, és közben odament Tyorlhoz. Az elf egy pillanatra sem vette le a szemét az égről, még akkor sem, amikor a surranó apró árnyéka keresztezte az övét. Lavim hangosan megköszörülte a torkát. Tyorl felállt, és végigpásztázta az ég keleti negyedét.

– Körülbelül egy óránk van sötétedésig, Lavim. Ne vesztegessük beszélgetésre. – Biccentett Finn felé, aki felállt, és intett Kemnek, hogy újra készen állnak az indulásra. Kern, szokása szerint az északi pontot választotta, és hosszú léptekkel ügetett előre. Finn valamivel előrébb kocogott, délnek és keletnek, megadva az útirányt. A Halál síkságáról érkező füstköd hamarosan ott lebegett magasan a fejük felett. Lavim Tyorl mellett caplatott, szedte a lábát, hogy lépést tartson.

– Hé, Tyorl, akarok mondani valamit. – Tyorl nem válaszolt. – Tilinkóról akarok beszélni.

– Ő halott – mordult Tyorl. – Mi többet kellene még tudnom Tilinkóról? – Lavim türelmesen sóhajtott.

– Tudom, hogy halott. De úgy vélem, azt hiszed, ha nálad lett volna a furulyája, amikor a sárkány elvitte Stanachot és Kelidát, akkor valahogy közbe tudtál volna lépni. – Tyorl hallgatott. – Nem tudtál volna.

– Igazán? És miért nem?

– Mert a furulya csak nekem működik, Tyorl. Tilinkó azt mondja, hogy nem…

– Tilinkó mondja? – Lavim bólintott.

– Tudod, ő most kísértet, Tyorl. Beszél hozzám a fejemben, és mindenféle dolgokat mond…

– Lavim…

– Kérlek, Tyorl, hadd fejezzem be! Tényleg kísértet. Szólt nekem, amikor a vörös sárkány elrepült az erdő felett, és felgyújtotta a fákat. Mármint nem azt, hogy ezt fogja tenni – mármint a sárkány –, csak azt, hogy ott repül. És… és szólt nekem a fekete sárkányról is. – A surranó sóhajtott, és meggyorsította a lépteit. A homok és a vörös por mintha lehúzta volna a lábát. – Csak… csak túl messze voltam, hogy bármit is tehettem volna. Megpróbáltam! Tényleg, de Tilinkó azt mondja, hogy a varázslatoknak van bizonyos hatótávolságuk, és – sajnálom. Tényleg sajnálom. Bárcsak közelebb lettem volna! Azt kívánom, bárcsak ne lettem volna odakint, a dombok között! De ott voltam. És… és tudom, hogy azt gondolod, hogy segíthettél volna Lehren és Kelidán és Stanachon, amikor jött a sárkány, ha nálad lett volna a furulya, de nem tudtál volna. Neked nincs ott Tilinkó a fejedben.

– És neked sem. Lavim, néha azt gondolom, hogy félőrült vagy, és…

Mondd neki, hogy nem vagy meglehetősen szenilis! – Lavim felháborodva kitört:

– Nem vagyok meglehetősen szenilis! Még részben sem! – Tyorl megállt. Pontosan ezt a kifejezést akarta használni.

– Mi van?

– Én… Tilinkó azt mondta… úgy értem, én mondtam… hogy nem vagyok meglehetősen szenilis. – Lavim vett egy reszketeg lélegzetet, és megállt. A térdére támaszkodott, a fejét lehajtotta, úgy lihegett, lehunyta a szemét, és megpróbált levegőhöz jutni, miközben még mindig beszélt. – És Tilinkó azt is mondja, hogy most ebben a pillanatban azt gondolod, hogy jobb lenne, ha valahogy elhallgattatnál, mielőtt Finn meghallja. – Tyorl pislogott.

– Igen? Tényleg?

– Igen, és azt mondja, hogy most azt gondolod, hogy már csak pont egy őrült surranóra volt szükséged a lábad alatt. Nem vagyok őrült, Tyorl! Érted? Nem én találom ki! Ez az igazság. Ez a valóság. Nézd! – Beletúrt a zsebébe, és előhúzta a furulyát. Belenyomta Tyorl kezébe, mielőtt még meggondolhatta volna. – Próbáld ki! Játssz ki valamit!

– És az mit bizonyít? Tudok játszani rajta, de nem ismerem egy varázslat dallamát sem.

Lavim elfütyülte a gyors, könnyed dallamot, amellyel a bűz-varázslatot keltette.

– Próbáld ki ezt. – Megint elfütyülte. – Megvan? – Tyorl óvatosan tartotta a furulyát.

– Lavim!

– Próbáld ki! Gyerünk! Tilinkó azt mondja, hogy nyugodtan. – Az elf a furulyára nézett, vetett egy éles pillantást Lavimra, aztán vett egy gyors lélegzetet. – Rajta! – Tyorl kipróbálta a dallamot, felkészülve a legszörnyűbb katasztrófára, az elképzelhetetlenül fertelmes bűzre, amitől olyan rosszul lett a folyóparti barlangban. Semmi nem történt, csak a szél erősödött fel kissé. – Tilinkó azt mondja, hogy a szélnek semmi köze nincs a furulyához. Valami a tűz feletti légáramlatokkal, vagy ilyesmi. Látod? Próbáld meg újra! – Tyorl megpróbálta. A szél nem erősödött tovább, és a levegőben csak a futótűz füstjét lehetett érezni, semmi mást. A kezében tartott furulyára meredt, és látta, csak egy pillanattal túl későn, hogy a surranó odakap, és visszaragadja a hangszert. Már el is rejtette a legmélyebb zsebébe, mielőtt még Tyorl tiltakozhatott volna.

– Lavim! Várj! Add… – Lavim azonban már kereket oldott, rohant előre, hogy utolérje Finnt, most, hogy megint a birtokában volt a furulya. Tyorl megindult utána. Ha Lavim ott lett volna a dombnál, amikor a fekete sárkány lecsapott, talán tudott volna segíteni. Csakhogy épp éjszakai portyán járt, és nem volt ott. Most már ugyanolyan felesleges lett volna hibáztatni ezért, mint saját magát azért, hogy elvétette a sárkányt, amikor rálőtt. Tyorl gyorsabban futott. Nem kísértetek és elszalasztott lehetőségek jártak a fejében. Hirtelen rádöbbent, Lavim bebizonyította, hogy a furulya varázslata egyedül neki működik. Ez rémisztő kilátásokat rejtegetett.

* * *

Tyorl a dombtetőről, ahol éjszakai őrjáratát rótta az éjfél utáni órákban, látta, hogy a tűz tombol a Halál síkságának mocsarain és lápjain. A nyugati szél elállt naplemente után, de a futótűznek már nem volt szüksége a szél nyomására, magától is száguldva közeledett a hegyek felé. A mocsári fű akár lámpaolaj is lehetett volna; most már semmi nem állíthatta meg a tüzet. Tyorl keserűen elkáromkodta magát, és felnézett a csillagokra, amelyek apró, csillámló jégszilánkokként pettyezték az éjszakai eget. A Solinari magasan ragyogott, és ködös ezüst udvar vette körül. A Lunitari fénye vörösre festette a sötét hegyvonulatokat keleten, és indigókék árnyékokat vonultatott végig a sík vidéken.

A vörös holdat rózsaszín gyűrű vette körül, mint a vízzel felhígított vér. Tyorl hó szagát érezte a levegőben. Nem érünk oda a-hegyekbe a tűz előtt, gondolta, és ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem jutunk el Thorbardinba. Végighúzta a hüvelykujját az íja fényes fáján. Lágy volt a tiszafa érintése, mint a selyemé, és ismerős. És hasztalan, mert nem tudta vele megvédeni Kelidát a sárkánytól. Tyorl arca megvonaglott, ahogy fájdalom és megbánás mart a szívébe. Ez is ismerős volt. Egyenes, jól célzott nyilai úgy pattantak le az ébenfekete sárkány pikkelyes irhájáról, mintha acélról verődtek volna vissza. Ha a szörnyeteg szemébe küldött volna egy nyílvesszőt, az lelassította, sőt talán meg is ölte volna, csakhogy a sárkány túl gyorsan mozgott, és bőven kirepült Tyorl lőtávolságából, mire célozni tudott volna.

Egy pillanatig, amikor a sárkány felszökött az égre, azt hitte, hogy Stanach kiszabadította Kelidát. Nézte az óriási szörny hátán folyó küzdelmet, imádkozott, aztán átkozódott, amikor a bestia szárnyra kelt. Stanach, gondolta keserűen, a rokonaid, barátaid és a kezed lett oda a Viharpenge miatt. Azt mondod, Reorx megáldotta a kardot; én azt mondom, megátkozta. De te megpróbáltad. Úgy küzdöttél érte, mint egy farkas. Hátat fordított a guyll fyr vörös izzásának, és ahogy megakadt a szeme a mélyedésben égő tábortűz kicsi, szelíd ragyogásán, nézte füstjének árnyjátékát odalent a földön. A sivatag sziklás, vastag porral fedett földje, amely vöröslött a nap alatt, a csillagok kísérteties fényében furcsa lila színben játszott. Lavim, mint mindig, most is teljesen eltűnt. Tyorl nem érte utol táborverésig, és azóta nem bírt a nyomára akadni. Éjszakai portya, gondolta, vagy a kísértet-mágusával társalog. Ettől elkanyarodtak a gondolatai. Biztos volt benne, hogy Lavim úgy hitte, a halott Tilinkó beszél hozzá. Tyorl nem tudta, hogy ő maga mit gondoljon. Azt azonban meg kellett hagyni, Lavim tudta a szavait, amikor az ő fejében is még csak félig fogalmazódtak meg. Megpróbálta megbeszélni a dolgot Finn-nel, de az erdőkerülő-vezér megvonta a vállát, és csak a legcinikusabb hitetlenségének adott hangot. Tyorl megint végigpillantott a táborhelyen. Finn a köpenyébe burkolózva feküdt, és aludt a tűz közelében. Kern, akit az elf egy órája váltott fel az őrségben, most ült, és a sötétbe bámult.

Tyorl azon tűnődött, hogy mikor fog aludni. Kem hallgatagsága mindig afféle kedélyes, derűs megfigyelés látszatát keltette. A természeténél fogva csendes gyógyító a beszédet nagyrészt ráhagyta a nagyszájú öccsére. Most úgy tűnt, hogy Lehr halála elrabolta a kedves, jókedvű fényt Kern szeméből. Bosszúra vágyott, ahogy Tyorl is. Egyszerre a csontjáig átjárta a hideg. Most először ismerte be, akár magának is, hogy halottnak hiszi Kelidát. A fekete sárkány keletről jött. Thorbardinból. Ez csak azt jelenthette, hogy a forradalom, amelytől Stanach tartott, megvalósult. Realgar uralkodott a törpe birodalomban, és sárkányok álltak a parancsnoksága alatt. Ó, igen, és Verminaard volt a szövetségese. Megint elmormolt egy szitkot, most azért, mert hirtelen elszorult a torka. Előző estén azon tűnődött, vajon szerelmes-e Kelidába, menekült a gondolat elől, és mégis várta, hogy meghallja a lány hangját, remélte, hogy érezheti véletlen érintésének a melegséget. Ma este, túl későn, de tudta, hogy beleszeretett. Most már csak az emlékezetéből idézhette fel a hangját, érezhette a kezének könnyű érintését a karján, vagy a haján megcsillanó napfényt.

Elmondta volna neki? De mennyire, azonnal! És Hauk? Az elf keserűen elmosolyodott. Aligha számított most már. Mindketten meghaltak, és neki csak néhány pillanat maradt, amelyek már emlékké váltak, egy földműves lányáról, aki szolgáló lett. Túl késő volt azon töprengeni, hogy mi fejlődött volna ki azokból a pillanatokból. Már elmúltak.

Tyorl újra nekiindult az őrjáratnak, balján a futótűzzel, előtte és mögötte a pedig sűrű árnyakkal. Most már túl késő bármihez is, gondolta fagyosan, csak a bosszú maradt. Egyáltalán nem számított, hogy ki uralkodik most Thorbardinban. Meg fogja találni a hegyi városokba vezető utat, és bosszút fog állni Kelidáért és Haukért, akiket teljes szívéből szeretett.

* * *

Lavim a táborhelytől nyugatra eső, éjsötét szurdokból figyelte Tyorlt, amint fel-alá járkált a dombtetőn. Surranógyorsasággal kipihente a sivatagi rohanást, és tudván, hogy Tyorl most majd meg akarja szerezni a furulyát, felszívódott az alkonyati árnyak között, ezzel kerülte mindhárom erdőkerülőt. Tilinkóval akart beszélni úgy, hogy közben Tyorl nem nyaggatja a furulya miatt. Lavimnak volt egy-két válaszra váró kérdése. Fészkelődve keresett egy kényelmesebb ülőhelyet a sziklákon, és savanyú ábrázattal meredt az éjszakába. Az volt a baj, hogy Tilinkó egyáltalán nem adott neki válaszokat. Attól kezdve nem válaszolt, hogy a surranó elővette a furulyát. Lavim végigfuttatta ujját a sima cseresznyefán, és ravasz mosoly ült az arcára. Gyanította, az, hogy Tilinkó nem válaszolt a legutolsó kérdésére, önmagában hordozta a választ.

– Szerintem – mondta, arrafelé mutatva a furulyával, ahol úgy képzelte, hogy Tilinkó állt volna, ha nem csak az ő fejében lett volna. – Szerintem, akkor használhatom ezt a furulyát, amikor csak akarom. – Tilinkó nem szólalt meg. – Szerintem nem számít, megmondod-e vagy sem a furulyának, hogy melyik varázsdallamot játssza.

Tilinkó még mindig nem mondott semmit. Lavim elvigyorodott.

– Ezt gondolom. Tudod, miért? Hát, megmondom: azért, mert az a bűzvarázslat az én ötletem volt, és a furulya azt a dal játszotta, amire szükségem volt, amikor szükségem volt rá. Ezért akarod, hogy odaadjam a furulyát Tyorlnak, igaz? Tudom használni a varázslatot, és nem kell, hogy megmondd, hogy hogyan. Csak annyi kell, hogy itt legyél a fejemben, és a furulya működik. Na erre mit mondasz?

Azt mondom, hogy egy seggfej vagy, Lavim. – Lavim nem volt hajlandó megsértődni.

– Meglehet, meglehet. Csakhogy olyan seggfej vagyok, akinek van egy varázsfurulyája.

Tilinkó hangja fagyosan csengett Lavim fejében.

Na igen, és ennél őrültebb, vagy veszélyesebb dolgot el sem tudok képzelni.

Lavim nézte, ahogy a holdak fénye végigfolyik a szatén-sima fán.

– Dühös vagy, mi? Fura, hiszen nekem kellene dühösnek lennem rád, amiért azt mondtad, hogy csak akkor tudok varázsolni, ha te megmondod, hogyan kell. – Komolyan bólintott. – A barátok nem hazudnak a barátoknak.

A barátok nem is lopnak barátoktól, Lavim. – A surranó, mintha megcsípték volna, úgy ugrott le a szikláról.

– Nem loptam el a furulyát! Te adtad nekem!

Megkértelek, hogy add oda Tyorlnak.

– És én azt mondtam, hogy oda is adom. Nemsokára!

Lavim, nem tudom, hogy mit terveztél, de jobb, ha a furulyát kihagyod belőle. Csupán egy maroknyi varázsigét használhatsz a furulya varázserejével, és nem tudod, hogy melyikek azok. – Lavim kuncogott.

– Kettőt ismerek. A bűz-varázslatot meg egy teleportáló-varázslatot. Most pedig nem bűz-varázslatra van szükségem! – Otthagyta a szurdokot, felmászott a meredek oldalában, és elrohant a táborhely irányába. – Könnyű lesz! – hencegett. – Szépen elrepülünk Thorbardinba, megmentjük Kelidát és Stanachot, meg talán ezt a Hauk fickót is!

Ne! Lavim, ne! Ahhoz a varázslathoz szavak is kellenek. Ismerned kell őket, miközben játszod a dallamot. Ha megpróbálod azt a varázslatot a megfelelő szavak nélkül, ott fogsz állni a semmi közepén, három porkupaccal a barátaid helyén! – Lavim megállt, és a homlokát ráncolva félrebillentette a fejét. Aztán mosoly simította ki a ráncokat a naptól cserzett arcán. Erre a bökkenőre is talált megoldást.

– Az nem baj, Tilinkó. Csak mondd őket, amikor szükségem lesz rájuk! – Tilinkó, aki akár egy megvadult lovon is vágtázhatott volna lefelé egy hegyoldalban, kétségbeesetten kívánta, bárcsak lenne mibe kapaszkodnia. Jól jött volna. Lavimot most nem lehetett megállítani.

* * *

Tyorl tudta, hogy elhiszi Lavim kísértetét, abban a pillanatban, amikor a surranó előhúzta a mágus furulyáját. Lavim pufogott, mint egy régi fújtató, miután felrohant a szurdok oldalában, és intett az elfnek, hogy menjen le a dombtetőről.

– Tyorl! Gyere ide! Kitaláltam! Elmegyünk Thorbardinba úgy, hogy észre sem veszed! – Egyszerre eszébe jutott egy hang az emlékeiből. Stanach mély, fájdalomtól érdes suttogása: „Tilinkó a teleportáló-varázslatairól híres Thorbardinban.” Tilinkó! Könyörgött hangtalanul Tyorl, Tilinkó, ne engedd neki! Tyorl fáradtan nekiindult, megbotlott egy kiálló kőben, és az út nagy részét a sarkán csúszva tette meg a domboldalon. Csak az istenek tudják, hogy mi történhet, ha Lavim rosszul tolmácsolja a varázslatot. A varázsigék szavai és kézmozdulatai kifinomult dolgok. Még mennyivel pontosabbak lehetnek a hangjegyek, ha a varázslatot egy mágus furulyájával kell létrehozni! Vajon miféle varázslat szabadulhat el így véletlenül? Tyorl Lavimra vetette magát. – Finn is. – Kern is. – A surranó kapálózó karokkal és lábakkal vetődött a földre, rúgkapált, tekergőzött, de szilárdan szorította a furulyát.

– Hé! Várjatok! Mi a baj! Engedjetek el! Nem értitek, én… – Tyorl kihúzta magát Finn térde alól, közben folyamatosan markolva Lavim bokáját. Finn kitekerte magát Kern könyöke mellől, és közben egy pillanatig sem lazult a szorítása a surranó derekán. Kem megpróbálta talpra rántani Lavimot. Senki sem fogta a kezét, és senki nem gondolt rá, hogy befogja a száját a kezével. Lavim, aki meg volt róla győződve, hogy a barátai félreértették, amit mondott – ha megértették volna, nyilván most sokkal jobban örülnének –, teleszívta levegővel a tüdejét, és a szájához emelte a furulyát. Valahogy azt gondolta, hogy egy teleportálóvarázslat dallama egy kicsit azért izgalmasabb lehet, mint három apró hangjegy. Amikor meghallotta az elsőt, Tilinkó elüvöltötte magát a fejében. Lavim arra gondolt, hogy a varázsige hangozhatna kifinomultabban is, valahogy épp csak egy kicsit szelídebben, mint ezek a szitkok. Úgy érezte, halványul, megnyúlik, és hirtelen fordult egyet a gyomra a belsejében, és csomók keletkeztek rajta. Milyen fura, gondolta, miközben minden érzés kiszaladt belőle. (A keze és a lába ujjain át, úgy tűnt.) Azt hiszem, hogy amikor kikerülök ebből a varázslatból, keresnem kell egy helyet, ahol hányhatok egy-két percig. Úgy vélem, jobb lesz, ha valahova a városon kívülre küldöm magunkat. Kicsit kellemetlen lenne kipakolni a vacsorát egy csomó idegen…

Lavim egyszer csak nem érzett semmit.

* * *

Tyorl olyan erővel csapódott a földbe, hogy összeverődtek a fogai. Amikor megpróbált levegőt venni, füst töltötte meg a tüdejét. Tűz nyaldosott az ujjai között, és felkiáltott volna, ha lett volna levegője, hogy kiadjon bármilyen hangot. Az átkozott surranó felgyújtott minket! 

– Kelj fel! Tyorl! Talpra! – Ez Finn. Tyorl, megszokásból, megpróbált engedelmeskedni. Maga alá húzta az egyik térdét, és megcsúszott, hideg vízbe csobbant. Az átkozott surranó az óceán közepére hozott minket! 

– Tyorl, légy szíves, kelj fel! – Ez Lavim volt, és noha Tyorl nem volt felkészülve rá, hogy megesküdjön, hogy félelmet hall a surranó hangjában, amit hallott benne, az arra késztette, hogy bukdácsolva és csapkodva végül talpra küzdje magát. Az egyik kezével letörölte az arcáról a vastag sarat és a csúszós, tapadós füveket. Imbolyogva körülnézett a surranó után. Lavim csak egy apró bizonytalan körvonal volt a füstös éjszakában.

– Az istenek nevére – acsarkodott –, hol vagyunk?

– Sajnálom, Tyorl. Nem ide akartam hozni magunkat, tényleg nem. Csak a városon kívülre szerettem volna érkezni, mert egy kicsit… ööö émelyegtem, és arra gondoltam, nem lenne igazán illendő valakinek a házában megjelenni külön meghívás nélkül. Aztán valahogy nem tudtam, mit tegyek, és nem volt senki, akit megkérdezhettem volna, és az egész varázslat mondjuk úgy, szertefoszlott ezen a… – megvakarta a fejét, és körülnézett, az egyre közeledő lángokra – ööö… helyen. Jól vagy?

– Hol van-a furulya? – Lavim megvonta a vállát.

– Nem tudom, én…

– Hol van a furulya? – Lavim vett egy mély lélegzetet, és szégyenlősen elmosolyodott.

– Nálam van.

– Add ide!

– De Tyorl, én…

– Most! – bődült el Tyorl. Lavim megadón odanyújtotta neki a furulyát.

– Jó, de Tilinkó azt mondja… – Tyorl halk, veszedelmes és fenyegető hangon szólalt meg:

– Mit mond Tilinkó?

– Hogy ne dobd el. Azt mondja, még szükségünk lehet rá.

A füst most besűrűsödött, és amikor Tyorl körülnézett, látta, hogy Finn éppen felsegíti Kembalt. Mind a négyen térdig vízben álltak, magas mocsári növényekkel körülvéve. Mindössze negyed mérföldre gyékénycsomók lángoltak, mint apró fáklyák, nyugati irányban, amerre csak Tyorl ellátott. A sűrű, fekete levegőben zsarátnokok és lángoló fűcsomók repültek a széllel. Durván megragadta Lavim vállát, és körbefordította.

– Nézd! – Lavim megvonaglott.

– Látom.

– A mocsárban vagyunk, Lavim, és futótűz vesz minket körül. Nálad ezt jelenti, hogy egy kicsit a városon kívül?

– Nem, de…

Finn odacaplatott hozzájuk a sáron és a rossz szagú, állott vízen át. Megragadta Tyorl karját, és keletre mutatott.

– Erre. Egyáltalán nem ismerem ezt a lápot, de az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy a világos felé haladunk. – Metsző kék szeme Lavimra villant, aztán vissza az elfre. – Meg kellene ölnünk ezt a kis rohadékot, aztán eltűnni innen. – Lavim, mintegy bocsánatkérésképpen, becsukta a száját. Finn után nézett, ahogy eltűnt a füstben, megvárta a míg Kem elslattyog mellettük, és csak akkor nézett fel Tyorlra.

– Ugye szerinted sem gondolta komolyan? – Tyorl nem válaszolt, csak maga elé terelte a surranót.

– Tilinkó, kérdezte hangtalanul Lavim –, szerinted sem gondolta komolyan Finn, ugye? 

Ha ő nem is, felelte Tilinkó, és a szellemhangja határozottan gyengének és rekedtnek hangzott, én igen! 

– De… de Tilinkó, gondolta Lavim –, én csak segíteni próbáltam. Én csak megpróbáltam eljuttatni… Tilinkó? – A mágus nem válaszolt. – Ó, ne már, Tilinkó! Tényleg csak segíteni akartam! 

Nézz körül, Lavim! – förmedt rá Tilinkó. – Csak annyit értél el, hogy elintézted, hogy a barátaiddal együtt megsülj, mielőtt egyáltalán közelébe kerülnétek Thorbardinnak! – Lavim visszapillantott a válla felett, és egy kicsit megbotlott, ahogy próbált hátrafelé nézni, és közben előrehaladni. A mögöttük tomboló tűzfal most már közelebb ért, nyaldostak és pattogtak a lángok, vad zsarátnokcsóvákat lövellve a fekete, éjszakai égre. Lavim bölcsen úgy döntött, hogy megvárja, amíg kiérnek a tűzből és a mocsárból, majd akkor hívja fel Tyorl és Tilinkó figyelmét, hogy igaz ugyan, hogy nem pont Thorbardinba jutottak, de valószínűleg többnapi járófölddel közelebb kerültek.