11. fejezet

A hideg, éjszakai szél áthasított a völgyön, énekelt a fenyők ágai között, a nappal lehullott esőt csúszós jéggé változtatta a hegyhátakon. Valahol, a hegy sziklái alatt maga Thorbardin feküdt. A nők gyermekekkel a csípőjükön, férfiak, akiknek a szeméből szinte teljesen kihunyt a remény, a hegy lábánál álltak, a csúcsok oldalait és domborulatait kémlelték, hátha megpillantják a hatalmas Déli kaput. Néhányan úgy vélték, hogy látták derengeni az éjszakában. Mások elfordultak, mert már belefáradtak a folytonos pásztázásba. Egy gyermek nevetése magasra szárnyalt az éjszakában. Nehéz volt csendben tartani a gyerekeket. Csak a kimerültség bírt volna velük, de az elmúlt nap során lassan haladtak. Olybá tűnt, mintha a nyolcszáz ember most már vonakodott volna odaérni a törpék erődítményének a kapujához, attól félve, hogy hiábavalónak bizonyul a reménykedésük, és kiderül, csak azért menekültek meg Verminaard bányáiból, a rabszolgaság iszonyatából, hogy aztán visszautasítsák őket Thorbardinból, az egyetlen helyről, ahol menedéket remélhettek. Tüzek gyúltak a völgyben, tompa fények, akárcsak apró, bizonytalan csillagok. Fa füstje, aztán főzés illata jött a széllel, és szürke ködként ült meg a folyó felett. Egy várakozással és imádsággal teli éjszaka várt rájuk. Ezen az éjjelen nem alszanak, hiszen elküldték a követeiket: Tanist, és a síkvidéki nőt, Aranyholdat, hogy előterjesszék kérésüket a thorbardini Tánok Tanácsa elé.

* * *

Hornfel sok mindent szeretett a népben. Csodálta a kézügyességüket, öröme telt benne, hogy a lelkük mélyéig hívek a fajtájukhoz és a klánjukhoz, és elismeréssel adózott a harcban mutatott bátorságuk előtt. Értékelte keményfejű makacsságukat és józan eszüket. Imádta a függetlenségüket. Ennek a függetlenségnek volt köszönhető, hogy nem sértésnek, hanem tiszteletnek számított, amikor az őszes daewari harcos, aki az őr-sereg tagja volt a Déli kapu bástyáin, csak egy pillanatra fordult oda, hogy egy biccentéssel üdvözölje a két tánt a pirkadat fényeiben, és már vissza is fordult, hogy tovább őrködjön. Nem esnek hasra a náluk magasabb pozícióban lévőktől, gondolta Hornfel. Azért bíznak a tánjaikban, mert a vérükből valók vagyunk. Senki nem hajt fejet vagy térdet a rokona előtt. Az útitársára nézett, aki élesebb szemmel tekintett az örökre, mint ő maga. Ebben az órában Gneiss daewarijai adták az őr-sereget, és Hornfel ismerte annyira a barátját, hogy tudja, a lehető legnagyobb katonai fegyelmet várja el az őreitől.

Ha eljön az idő, és Thorbardin belép a háborúba, ezek a daewariak alkotják majd a törpék seregének krémjét. Gneiss szenvedélyesen büszke volt a katonáira. Hornfel hallgatta a páncél és acél csengését, a csizmák kopogását a kövön, az őrség kapitányának elvakkantott parancsait, és megint Gneissre nézett, aki odalépett a mellmagasságig érő falhoz, hogy lenézzen a messze alattuk elterülő völgyre. Jeges szél süvített a bástyák körül. Az égre törő büszke hegyek közt született szél, fagy-csípte fenyvesek és már befagyott, tavak illatát hozta, a tél jeges ígéreteként. Ezer lábbal alattuk széles sávban terültek el a hegyi kaszálók. A kaszáló, amely most az őszi füvek rozsdás-barna gúnyáját viselte, és selymesen csillant meg rajta a felkelő nap, a Kharolis-hegység legdúsabb talajú területei közé tartozott. Ez a völgy nemzedékek óta parlagon feküdt. Thorbardin városait a hegység mélyében lévő kertgazdaságok táplálták.

– Figyelj csak, Gneiss – mondta Hornfel, és a kezével végigmutatott a völgy határain. – Nyolcszázan meg tudnák művelni ezt a völgyet, és nem lennének útban maguknak és nekünk sem. – Gneiss felhorkantott.

– Megint kezded?

– Még mindig nem hagytam abba, barátom. Nem halogathatjuk tovább a témát. Te magad hoztad a hírt, hogy a menekültekbe belekötöttek a határőrök. Szerinted mennyi ideig tudnak visszatartani a határőrök nyolcszáz éhes és rémült embert? Békésen várnak a tanács döntésére. Nem fognak túl sokáig várakozni.

– Aha, zsarolás, mi? – Gneiss ökölbe szorult kézzel fordult el a faltól, és a szeme hirtelen haraggal villant. – Beengedjük őket, vagy a csatatéren kell szembenéznünk velük? – A völgy felé bökött a hüvelykujjával. – Azt a mezőt hamarosan hó fogja borítani, és az a hó emberi vértől lesz vörös, Hornfel. A tanácsot nem lehet kényszeríteni.

Hornfel óvatosan megválogatta a következő szavait.

– Elhatároztad magad az ügyben? Szerinted Realgar és Rance jutott valamire?

– Azt gondolom, ami az én fejemben van – morgott Gneiss. A szél belekapott ezüsttel átszőtt, barna szakállába. Még mindig háttal állt a falnak, a völgynek, és az ötletnek, hogy emberek telepedjenek meg Thorbardinhoz ilyen közel, és nézte, ahogy az emberei őrséget váltanak. Szigorú arckifejezéséből, összeszűkült szeméből Hornfel nem találhatta ki a gondolatait, hogy a szóban forgó daewariak nem Realgarhoz, hanem hozzá tartoznak.

– Mondd el, mit gondolsz, Gneiss! Már túl messzire mentem a találgatásban, és úgy tűnik, egyik feltevésem sem bizonyult helyesnek. – Gneiss nem vette le a szemét az őreiről, úgy csóválta a fejét.

– Azt gondolom, hogy a katonáim messze fognak meghalni ezektől a hegyektől, ahol születtünk. Azt gondolom, hogy olyan háborúban fognak meghalni, amihez semmi közük. – A régi érvek! Hornfel már hónapokkal korábban belefáradt ebbe, és nem tudott jobb védekezést felhozni ellne, mint azt, amellyel számtalan tanácsülésen előállt. Mégsem szólalt meg, amíg uralkodni nem tudott a türelmetlenségén.

– Már van közünk hozzá. Gneiss, nyolcszáz menekült tolong a mi kapunk előtt. Az előbb közölted, hogy a vérükkel fogod öntözni ezeket a mezőket. Ők nem az ellenségeink. Az ellenségünk, Verminaard az, aki kiüldözte az elfeket Qualinestiből, és aki Pax Tharkas védfalait rója. Verminaard rabszolgasorba hajtotta ezeket az embereket. Ugyanezt akarja tenni velünk is. Ha a kezére kerül a Kharolis-hegység, Gneiss, ő fogja uralni a kontinens egész északi és keleti részét. Ha most azt hiszed, hogy nem akarja megszerezni Thorbardint, akkor nem vagy az a hadvezér, akinek gondollak. – A Hornfel iránti tisztelete nyilvánult meg abban, hogy Gneiss az oldala mellett tartotta az öklét.

– Kemény szavakat mondasz – jegyezte meg hidegen.

– Igen, keményeket. Kemény időket élünk, Gneiss. Ha nem határozzuk el magunkat hamarosan, Verminaard fog dönteni helyettünk. Nem hiszem, hogy az ő választásával sokáig élhetünk. – Gneiss keserűen elmosolyodott.

– Nem illik hozzád az akasztófahumor.

– Hozzád pedig nem illik az akasztófa. – A daewari szúrósan nézett rá.

– Az akasztás az árulók halála.

– Gondolod, hogy Realgar nem annak fog tekinteni, ha ő kerül hatalomra Thorbardinban?

– Realgar? Verminaard bábja? Ez durva vád! – Hornfel megvonta a vállát.

– Csak gyanakszom, barátom. – Gneiss körülpillantott, a hegyekre és a mezőkre, az égre, amerre ellátott, mintha hirtelen megértett volna valamit, amit már hamarabb fel kellett volna fognia. Amikor visszanézett Hornfelre, a szemében egyszerre tükröződött a csodálat és a harag.

– Van egy királykard. – Hornfel bólintott.

– Van.

– Mit mondasz? Ilyesmit nem lehet csak úgy csináltatni, Hornfel! Nem lehet – Reorxra’! – nem lehet csak úgy leballagni a kovácshoz, és rendelni egyet! – Hornfel fáradtan elmosolyodott.

– Tudom. Isarn nem akart mást készíteni, csak egy mesterkardot. Reorx azonban megérintette kezével az acélt azon az estén, királykard készült. Hallottad a szóbeszédet, hallanod kellett. Ellopták, Gneiss.

– De akkor miért…?

– Tudom, hogy hol van. Realgar is tudja. – Hornfel röviden elmesélte neki a kard ellopásának és megtalálásának a történetét. – Realgar ugyanannyira akarja a kardot, amennyire én. Reorx védjen minket, remélem, nem áll közelebb hozzá, hogy megszerezze, mint én. Akár Verminaard bábja, akár nem, Realgar veszélyes.

Gneiss keze a kardjára kulcsolódott, az oldalán.

– Meg fogjuk állítani.

– Nem. Nem, hacsak nem akarsz felkelést szítani Thorbardinban. – Gneiss azonnal megértette, mire is figyelmezteti őt Hornfel. A Tánok Tanácsa igencsak megoszlott a háború és a menekültek kérdését illetően. Néha úgy tűnt, a kettő egy és ugyanaz. Az érzelmek, főként a harag, erősen eluralkodtak. Ha Realgar most meghalna, akár természetes úton, akár cselszövés által, a birodalma felkelne. Na igen, akkor aztán nem számítana, hogy kinél van a királykard. Az acél szívében lángoló tűz nem lenne más, csak a véres forradalom jelképe. Thorbardin termei a törpék által legyilkolt testvéreik jajgatásától lennének hangosak, amire a Törpekapu-háború óta, háromszáz éve nem volt példa.

– Ma este az ő egészségére iszom – mordult Gneiss –, és imádkozom, hogy még hajnal előtt meghaljon álmában.

Hornfel felnevetett.

– Gneiss, az óvatos! – Elkomolyodott. – Itt az ideje, hogy abbahagyjuk az óvatoskodást; itt az ideje, hogy befogadjuk azt a nyolcszáz menekültet. Verminaard vagy Realgar, szükségünk lesz rájuk, mint szövetségesekre.

– Emberekre? Nem lesznek mind olyanok, mint az a félnótás mágusod, Jordy.

– Senki sem olyan, mint Tilinkó. Ő okos és a végletekig megbízható. Csodálom, hogy az a mélyre-látó szemed nem veszi ezt észre. Az sem számítana, ha a menekültek mind annyira lennének értelmesek, mint a mocsári törpék. Szövetségesekre van szükségünk. – Gneiss egy hosszú pillanatig hallgatott. Amikor végül megszólalt, Hornfel tudta, hogy ha a daewari még nem is jutott elhatározásra, már nagyon közel állt hozzá.

– Hívj össze tanácskozást ma estére, Hornfel! Addigra megmondom, mire jutottam. – Visszaindult a kapu felé, aztán, amikor Hornfel indult, hogy csatlakozzon hozzá, megrázta a fejét. – Nem, maradj még egy kicsit. Szereted itt a levegőt. Maradj, nézz le a mezőidre, és próbáld meg elképzelni, hogy fognak kinézni, ha elárasztják őket az emberek. Aztán hallgasd kicsit a hangjukat a Déli kapunál, barátom. Ott, kint nem tudnak áttelelni, és a hegyben kell nekik menedéket adnunk. Nyolcszáz – horkantott Gneiss. – A törpéknek nem is marad majd levegő Thorbardinban.

Hornfel a távozó daewari után nézett, aztán visszafordult a völgy felé. Egy sas vitorlázott a szél hátán, messze a mezők felett, a nap aranyosan csillant meg a hátán. Nem fogja megpróbálni meggyőzni Gneisst. Úgysem járna sikerrel. A „félbolond mágusára”, Jordyra gondolt, és eltűnődött, merre járhatott most a varázsló, s vajon ő, és Vörös-fejsze Kyan, meg Isarn inasa, Stanach vajon életben vannak-e még. Tilinkó négy napja teleportálta el magát és két társát Hosszú-hátra. Lehet, hogy négy napba telik megtalálni a királykardot? Na persze, akár még többe is, ha az erdőkerülő, akinél állítólag a kardot látták, elhagyta a várost, mielőtt odaértek. Lehet, hogy mindhárman odavesztek. Vagy nem. Lehet, hogy megtalálták a kardot. Vagy nem. Egy dolgot tudott biztosan, mégpedig azt, hogy Realgar nem szerezte még meg. Erre az volt a bizonyíték, hogy ő, Hornfel, még életben volt. Hornfel soha nem látta ugyan a Viharpengét, de úgy vágyott a kardra, mintha az övé lett volna, és hosszú éveken át dédelgette volna, mielőtt ellopták. Meg akarta érinteni a pengét, érezni az évszázadok óta halott uralkodókkal összekapcsoló hidat. A Viharpenge az öröksége volt, egy hylari kard, amely a hylari tánnak készült, aki uralkodni fog Thorbardinban, ahogy az ősapái tették őelőtte. A hegyekből érkező szél zúgott a magasban, mintha Tilinkó egyik harci dalát visszhangozta volna, vagy valamelyik kocsmai nótáját. Hornfel elfordult a völgytől.

– Ifjú Jordy – mondta –, ha még élsz, imádkozom, hogy visszahozd a kardot. – Ha nem, gondolta, miközben viszonozta az őrök biccentését, és belépett a kapuházba, akkor jobb, ha mindannyian figyelünk a hátunk mögé. Ha Realgar megtalálja a királykardot, csak idő kérdése, hogy mikor tör ki a háború, a forradalom, és uralkodik el az erőszak Thorbardinban.

* * *

A Brek nevű törpe leült, a háta mögé vette a nagy kő- és sziklarakást, hogy elbújjon a gyűlölt nap vörös fénye elől. E között a hatalmas, természet által kialakított halom és a kisebb, ember által épített között terült el a legsötétebb árnyékfolt. Itt tanácskozott a Szürke Hírnök néven is ismert Agus a tánjukkal. Brek lehunyta a szemét, hogy kizárja az egyre erősödő fényt, és remélte, hogy Realgar hamarosan hazahívja őket. Öt hajnalt töltött az őrjáratával a külső területeken, a nappalt átkozva, és vágyakozva Thorbardin gyomrának mély odúi után. Mica és Chert, akik most aludtak, ahogy tudtak az árnyékban, derekasan állták a kegyetlen napsugarakat. Wulfennek viszont, akit a „Kegyetlen” néven is ismertek, hiányzott egy kereke. Brek csodálta, hogy Hornfel kedvenc mágusa túlélte Wulfen felügyeletét.

Brek vadállati vigyorra húzta az ajkát. Jól működött a csapda. Elkapták Tilinkót, amikor a holdak lementek. A közeli erdőből tért vissza éppen, egy nyúllal a kezében, reggelire. Még egy mágus is kénytelen megadni magát, ha egy felhúzott íj van a hátában, és kardok villognak az orra előtt. Brek remélte, hogy Realgar nem akarja teljes épségben megkapni a mágust. Wulfen úgy tűnt, minden bosszúját a máguson élte ki a sebesülésért, amit a négy nappal ezelőtti csatában szerzett. Hallgatta a hajnali a zúzmarától merev füvek közt susogó hajnali szelet. Úgy hangzott ez a szél, mint a Szürke Hírnök száraz suttogása. Brek megborzongott. Nem a varázslástól rázta ki a hideg. Ő maga nem volt ugyan mágus, de elég régóta szolgálta már a derro tánt, hogy ha kényelmesen nem is érezte magát, ha mágiára került sor, de legalább nem idegenkedett tőle. Nem, a klánból kivetett Szürke Hírnök volt az, akitől felállt a szőr a tarkóján. A két hatalmas kőrakás között elvált az árnyék az árnyéktól, és a Hírnök kijött az enyhülést adó sötét széléig.

Hátratolta sötét köpenye csuklyáját. Hideg, vészjósló fény villogott a mágus fekete szemében; sötétség töltötte meg a szemgödrét a bal szeme helyén. Az arca, amelyen általában mozgékonyan váltották egymást a különös, sötét gondolatok, most olyan merev volt, mintha faragott álarc volna. Brek úgy nézett a Szürke Hírnökre, ahogy egy kiéhezett farkasra néz az ember, és jobban nekinyomta a hátát a kőrakásnak.

– A tán beszélni kíván veled – suttogta a Hírnök, majd felemelte a fejét. Mintha távoli viharok verődtek volna vissza, fény villant élesen a szemében, aztán elhalt. Amikor újra megszólalt, nem a saját érdes, dörmögő hangján szólt. Brek úgy hallotta Realgar zengő, határozott hangját, mintha a tán közvetlenül mellette állt volna.

Elkaptad a mágust. – A törpe idegesen megnedvesítette az ajkát, levegőt vett, hogy megszólaljon, és azon kapta magát, hogy még egyet kell lélegeznie, mielőtt képes volt válaszolni. A Szürke Hírnök, Realgar hangja, várt.

– Igen, tán, még mindig életben van.

A kard? – Brek szárazon nyelt egyet.

– Nincs nála, tán. Hajnal előtt kaptuk el. Wulfen faggatja azóta. A mágus nem mond semmit. – Brek a nemrég rakott, kisebb kőhalomra pillantott. Egy tűz helye, és korábbi étkezések nyomaként apró csontok hevertek a közelben. – De valakire várt itt, és úgy tűnik, hogy azóta, mióta először keveredtünk harcba vele, és megöltük Vörös-fejsze Kyant. – A Szürke Hírnök sóhajtott, mintha hallott volna valamit, amit a társa nem. Realgar szólalt meg azonban, sok-mérföldnyi távolságból, és a tán haragjának tüzét látta Brek fellobbani a Hírnök fél szemében.

Az inas? A harmadik?

– Semmi nyoma. – Brek most sietve beszélt. – A mágus várt valakit. Szerintem erre az inasra várt, erre a Pörölyverő Stanachra. Biztosan nála lesz a kard, tán. Vagy legalábbis, lesz róla valami híre.

Igazán? Nos, talán lesz. Várd meg. Ha nála van a kard, öld meg, és vedd el. Nem kár érte. – A tán hangja keserűvé, gúnyossá vált. – Ezt, valószínűleg el tudod intézni. Ha nincs nála a kard, a Hírnök majd idehozza hozzám. Ő talán inkább hajlandó lesz megadni a válaszokat, amelyeket ez az istenverte erdőkerülő nem akar. 

– És ha nem tud semmit? – Brek megint megborzongott, mert a tán most egyedül Agushoz beszélt, és úgy tűnt, mintha a Szürke Hírnök magában beszélne, ahogy állítólag a tébolyultak szoktak.

Igen, Hírnök, igen. Tiéd lesz a feladat, hogy végezz vele, ahogy mindig. Menj, élvezkedj egy kicsit Hornfel kedvenc kis-mágusával. Tegyél róla, hogy ne legyen vele gondunk.

* * *

Tilinkó szeme előtt tűz táncolt, vörös ragyogással, ahogy állítólag a királykardban lángol a jel, karmazsinvörösen, mint a vér, amiről a halott Kyan fejszéje a nevét kapta. Látta a felkelő nap fényét a szorosan behunyt szeme mögött, ahogy igyekezett kibírni az eltört kezei okozta rettenetes fájdalmat. A theiwarok egymással beszéltek az árnyékban Kyan sírhalma és a hatalmas kőrakás között. Tilinkó hallotta a szavakat, ahogy visszhangzottak a két kőrakás között, és tudta, hamarosan eljönnek, hogy megöljék. Aztán, gondolta, leülnek majd kényelmesen a halmok közé, és várnak Stanachra meg a kardra. Ma ide fog érni a karddal, vagy anélkül. Egy gyógyítóvarázslat szavai vibráltak az agyában, ígéretként, amelyet éppen nem tudott elérni. Sehogy sem tudta létrehozni a varázslatot: Wulfen, mielőtt bármi mást tett volna vele, eltörte mindkét kezét. A táncoló kézmozdulatok nélkül mit sem ért a varázsige. Wulfen nem volt ostoba. Gyorsan megszüntetett minden lehetőséget, hogy Tilinkó netán a mágia útján megvédje magát. Az egyetlen ilyen dolog, ami maradt neki, az öreg fafurulyája volt, amely az övén lógott. Nem gondolták, hogy ártalmas lehet-egy furulya, amelyről régóta úgy tudják, hogy gyermekeket szoktak vele szórakoztatni. Tévedtek, és igazuk volt.

A furulya nagy varázserővel rendelkezett, és számos varázslatot elő lehetett hívni vele. Egyesekhez pontosan ügyelnie kellett az ujjaira, másokhoz egyáltalán nem. Ezek voltak a legnehezebb varázslatok, mert ezek kizárólag Tilinkó lélegzésének ütemén alapultak. Mégis, mindez tökéletesen hasznavehetetlen volt egy olyan varázsló számára, akinek összezúzták az ujjait, és aki alig kapott levegőt. „Hornfel kedvenc kis-mágusa”, így nevezték ezek a theiwarok. Jordy nem neheztelt ezért az elnevezésért, noha ő, ahogy a legtöbb thorbardini törpe, Tilinkónak nevezte magát. A tán embere volt, ízig-vérig, és egyáltalán nem számított sértésnek, hogy Hornfelhez tartozónak nyilvánították.

Vér került Tilinkó tüdejébe. Hallotta, ahogy bugyborékol és szörcsög minden fájdalmas levegővételnél, amelyet sikerült kipréselnie magából. Amikor köhögött, ahogy most is, apró pettyekben borította be az ajkát, aztán a hideg, kemény földet. Gondolatai, szakadozottan és szétszórtan áramlottak a fájdalomhullámok mentén. Mintha nem bírt volna erre a pillanatra, erre a helyre, erre a fájdalomra gondolni, Tilinkó gondolatai más vidékek felé terelődtek.

Hornfel kedvenc kis-mágusa. Na igen. Tilinkó hirtelen érkezett Thorbardinba, csapzottan, mint egy kutya, három éve. Heves viharok dúltak azon az éjen: vad, nyári égiháború, teli fülsiketítő mennydörgéssel és vakító villámokkal. Tilinkó még mindig nem sok mindenre emlékezett a megérkeztéből, bár épp elégszer hallotta már a történetet. A Déli kapu őr-seregének az egyik tagja kis híján hasra esett a mágusban. Átázott, alig lélegzett, és összekuporodva feküdt a mellmagasságú fal árnyékában, ahol. egy pillanattal korábban még csak az őr állt magában.

– Mint a vihar maradékai egy vízmosás szélén – mondta később az őr, miközben lelkesen oltotta a szomját társaival az őrházban. – Mondom nektek, azt hittem, halott a fiú. – Ezután ivott egy nagyot, elgondolkodó tekintettel. – Talán az is volt, és újra életre varázsolta magát. Sohasem lehet tudni ezeknél a mágusoknál.

Tilinkó nem volt halott, noha olyan közel állt hozzá, mint még soha. Mostanáig. Tilinkó csak kicsiket nyelt, és megpróbált egyáltalán nem lélegezni. Elkezdte lehúzni a törött kezét, hüvelykről hüvelykre, az oldala mentén. Nem igazán tudták, hogy mihez kezdjenek vele Thorbardinban. Az őrség kapitánya annak a gyanúnak adott hangot, hogy a mágust esetleg kémként küldték, hogy felderítse Thorbardin védelmi rendszerét, és ezzel meg is találta a megoldást a küszöbön heverő mágus okozta problémára. Thorbardin mély és sötét börtöncellákkal büszkélkedhetett, és Tilinkó ezek egyikében ébredt leláncolva. Felmerült benne a gondolat, hogy olyan komolyan eltévesztett egy varázslatot, hogy véletlenül az Abyssba teleportálta magát. Ő csak a Révbe szeretett volna eljutni, és az nem volt túl nagy ugrás Wayreth erdejétől. Nem nagy ugrás, mágikus mértékkel. Akkor bizonyosodott meg róla, hogy még a halandók világában van, amikor felfedezte, hogy a börtönőrei a cellája előtt, törpék. Az a törpe, aki behozta neki a meleg vízből és száraz kenyérből álló fejadagját, nem volt bőbeszédű, csak morgással válaszolt a kérdéseire, vagy úgy sem.

Egyszer hozott ugyan a mágusnak melegebb takarókat a hideg és a nedvesség ellen, de soha nem szólt egy szót sem fölöslegesen, és ügyelt rá, hogy Tilinkó keze soha ne kerüljön ki a láncokból. Mindig, gondolta, a fájdalom miatt még mindig lehunyt szemmel, miközben a keze kezdett furcsán érzéketlenné válni, miközben a furulya felé vonszolta, mindig tudják, hogy a mágusoknak fontos a kezük. Két nap után Tilinkót a Tánok Tanácsa elé vitték. Még mindig meg volt kötözve és láncolva, mert féltek, hogy mágikus úton próbálja megvédeni magát, vagy igézetet bocsát a tanácsra, hogy azt higgyék, ártatlan a kémkedés vádjában. Elmondta a félresikerült teleportálóvarázslat történetét a hat tánnak, az óriási tanácstermükben. Hosszasan és hangosan vitáztak a témán, ahogy általában szinte minden ügy felett szoktak. „Kém!”, kiáltotta valaki. Mások kételkedtek ebben a vádban, de azt a bűnt nem voltak hajlandóak elnézni, vagy megbocsátani a mágusnak, hogy behatolt a törpék területére. Krynn egén szabadon repkedtek a sárkányok ezekben az időkben, és seregek gyülekeztek a határokon túl, háborúra készülve. Ha nem tudnak megbizonyosodni róla, hogy Tilinkó ártatlan volt a kémkedés vádjában, a Tánok Tanácsa boldogan tömlöcre és láncra ítélte volna az élete hátralévő részére, így rendezve az ügyet mindenki megelégedésére, persze Tilinkó kivételével.

Csupán egyetlen tánban merült fel a lehetőség, hogy Tilinkó szabadlábra is kerülhet. Ez volt Hornfel, és kemény vitába szállt a fiatalember érdekében, akinek lefegyverző ártatlansága és őszinte jóakarata, a félresikerült varázslat történetével együtt megindította. Hornfel a saját szavára esküdött, hogy felel a mágusért, és ezzel a záloggal kiváltotta Tilinkó szabadságát. Tilinkó, akinek most már teljesen elzsibbadt a keze, onnan tudta, hogy hozzáért a furulyához, hogy érezte, amint nekigördül az oldalának. Hallgatta saját vérének bugyborékolását a tüdejében, és mintha újra hallotta volna Hornfel tűnődő sóhaját.

– Általában első látásra jól ítélem meg az embereket. De ezt jegyezd meg, ifjú Jordy: most rajtad áll, hogy tartom-e a szavam. Tegyél róla, hogy ne kelljen csalódnom benned.

Jordy akkor úgy gondolta, hogy nem lesz nehéz megtartani Hornfel ígéretét. Ösztönösen kedvelte a törpét, és neki köszönhette a szabadságát. Ugyanakkor elbűvölte Thorbardin, ahol azelőtt nem sok ember járt. Jordy a pillanat hatása alatt szólalt meg, és soha nem bánta meg, hogy így alakult.

– Ígéretet cserélünk, uram – mondta komolyan a törpének, aki megmentette Thorbardin tömlöceinek örökös hidegétől és ’ sötétjétől. – Az adósod lettem, és ha elfogadod, szolgálni foglak.

Ebben a két évben egyesek Jordynak nevezték az ifjút, mások pedig Hornfel kedvenc kis-mágusának. Aztán a Thorbardin utcáin és hatalmas kertjeiben szaladgáló gyerkőcök, akik imádták a szőke óriás zenéjét, elkezdték Tilinkónak szólítani. A mágus kapott becenevet, egy tánt és urat, akit szolgálhat, és noha nem kereste, egy otthont. Tilinkó izzadt a hideg hajnalban, és összeszedte minden erejét, majd az alkarjával óvatosan kipiszkálta a furulyát, és elgörgette az oldalától. Most a válla magasságában feküdt. Nekifeszítette lábát a kemény talajnak, és lassan, fájdalmasan lehajolt, hogy a foga közé szorítsa a hangszer üreges száját. Az egyik theiwar felnevetett, olyan hangon, ahogy a szél süvölt a sírhalmok között. Tilinkó kiegyenesedett. Ettől egy törött borda elmozdult a tüdejében, tépve és szakítva. Vér csordult oda, ahol levegőnek kellett volna lennie. Már nem maradt levegője a bonyolult varázslatokhoz – és ideje sem. Egy varázslat, gondolta, ami gyorsan és biztosan elrepít innen! Egy teleportálóvarázslat. Nem kell, hogy messzire vigye, ahhoz nem marad elég ereje, csak hogy jól elrejtse az erdőben, ahol keresni fogják. Valószínűleg nem indulnak majd mindannyian a keresésére, gondolta, miközben lassan, kínok között megtöltötte levegővel a tüdejét. Stanach azonban talán meghallja üldözőit, és jóval azelőtt észbe kap, mielőtt meglátná őket. Tilinkó lehunyta a szemét, és egy tisztásra gondolt, amelyet ismert az erdő mélyén, közel az elfek erdejének határához. Ezek a theiwarok sokáig és messze fogják keresni, mielőtt túl közel merészkednének a kísértet-járta Qualinestihez.

Három hangjegyre volt szüksége, mind alacsony, és a szél zúgásához hasonlatos, amikor végigseper a füveken. Három varázsszó. A szavak, amelyeket ismert, és a levegő, amelyet beszívott. Egy időtlen, üres pillanatig nem érzett fájdalmat, és nem kellett lélegeznie. Minden érzékével átélte, ahogy elrepül a zene szárnyán, mint ahogy a hullámok sodródnak el a parttól.