9. fejezet

A hideg szél egészen az erdő széléig kergette őket, és csak akkor enyhült valamelyest, amikor beléptek a lombok takarásába. Stanach megborzongott, torkát babonás félelem szorította össze. Sosem gondolta, hogy valaha is eljön Qualinestibe, és az sem segített, hogy mindössze egy negyednapnyi járásra hatolt be az elfek erdejébe. Stanach biztos volt benne, mindegy, hogy az erdő szélén, vagy a szívében tartózkodik, akkor is úgy érzi, hogy a hely őrizve, védve, figyelve van. Egész életében hallotta a Qualinestibe tévedt utazókról szóló történeteket. Ezeket a történeteket sohasem maguk az utazók mesélték. Aki hívatlanul lépett be az elfek erdejébe, az biztos, hogy soha többé nem távozott onnan. Csak a Viharpengének volt köszönhető, no meg a fogadalomnak, hogy visszaszerzi, hogy nem mondott búcsút az erdő szélén, és vállalta inkább a sárkányfattyúkkal való találkozás kockázatát. Azonban felesküdött a kard nevére, és Hornfelnek, a tánjának tett ígéretet. Ő, Lavim és Kelida, Tyorl nyomában léptek be az erdőbe. Az elf sántított, és csak lassan tudott járni, de senki nem szállt vele vitába, amikor biztosította őket, hogy egy sárkányfattyú sem fog utánuk menni a legendás Qualinestibe. Stanach sem tiltakozott ugyan, de nem örült, hogy nyugatra tartanak az erdő belseje felé, miközben Tilinkó elvileg a délkeleti hegyeknél várta. Két napja vált el a mágustól, hogy boldoguljon maga, a Hosszú-háttól délre eső domboknál. Vajon Tilinkó meglógott az üldözőik elől? A négy egy ellen elég kedvezőtlen aránynak számított. Akkor is, gondolta, miközben átverekedte magát néhány szúrós bokor között, nem volt más választásunk. Egyikünknek el kellett jutnia Hosszú-hátra. Valakinek meg kellett találnia a kardot.

Stanach szíve elnehezedett. Letörött ágakba gabalyodott kúszónövények, bokrok és sűrű bozót terült el az erdő talaján, mintha az lett volna a feladatuk, hogy nehezítsék a haladást. Vakon követte a Viharpengét az elfek erdejébe, és betolakodónak érezte magát. Valakinek azonban meg kellett találnia a kardot, valakinek értelmet kellett adnia Vörös-fejsze Kyan halálának. Követni fogja a Viharpengét, valahogy talál rá módot, hogy visszaszerezze, és bízni fog benne, hogy Tilinkó ott lesz a találkahelyen. Kelida azóta magánál hordta a Viharpengét, amióta csak beléptek az erdőbe. Tyorl felajánlotta, hogy viszi helyette, de visszautasította. Stanach nem értette, miért ragaszkodik hozzá, hogy ő cipelje. A kard szinte minden lépésnél nekiütődött a lábának. Ő nem kívánta volna magának azokat a horzsolásokat.

A törpe azon is elmélázott, hogy hogyan kerülhetett hozzá a kard. Végső soron nem számított, miként jutott Kelida a Viharpengéhez; most csak az számított, hogy valahogy visszavigye Thorbardinba. Fogalma sem volt róla, hogy ezt miként fogja megoldani. Igaz ugyan, hogy habozás nélkül ellopta volna a Viharpengét, azt ugyanakkor nem kockáztatta volna, hogy egy elftől tulajdonítsa el, Qualinestiben. Azt sem tudta, milyen szálak fűzték össze a lányt és az elfet, de azt rögtön megérezte, hogy Kelidától lopni ugyanazt jelentené, mint Tyorltól lopni. Az elf megsebesült, az igaz, de annyira azért nem, hogy ne tudott volna a nyomában maradni egy ilyen értékes fegyver tolvajának, abban az erdőben, amelyet gyerekkora óta ismert, Stanach viszont egyáltalán nem. Ha nekieredt volna az erdőnek a Viharpengével, az csak úgy végződhetett volna, hogy neki egy gyilkos nyíl fúródik a tarkójába, a királykardnak pedig újra nyoma vész. Nem, gondolta morcosan, vigye csak a lány még egy darabig, amíg kitalálom, hogy mit mondjak, és mit tegyek. Így aztán, bár didergett a hidegtől a napfényt sosem látott erdőben, de azért követte Tyorlt. Most már túl közel került a kardhoz, semhogy azt kelljen látnia, hogy eltűnik az elfek sötét és mély erdejében.

Lavim, aki Tyorl mellett baktatott, felnézett csillogó zöld-szemével.

– Nincs itt túl sok szellem, ugye? – Tyorl ezen elmosolyodott.

– Szellemekre számítottál, surranó?

– És fantomokra és kísértetekre, bár azt hiszem az a kettő talán ugyanaz. Mindenféle történetet lehet hallani erről a helyről. Elég fura, nem? Úgy értem, azt mondják, nem lehet kijutni, ha egyszer bejössz, aztán meg jönnek azok a történetek a szívtelen, lelketlen, sőt talán fejetlen lényektől! Hogyan tudhatnak róla, ha…

– Lavim, fogd be! – szólt rá Stanach. Lavim hátranézett, és a törpe sötét ábrázata láttán becsukta a száját.

Kelida, aki a Hosszú-háttól való menekülés során gyászos hallgatásba mélyedt, a Viharpenge akadályoztatása ellenére tartotta a lépést a többiekkel. Nem szólt egy szót sem, de az árnyékok rémálmokként vonultak át falfehér arcán. Stanach elkapta a könyökét, és megtámasztotta.

– Mondd hát meg, Tyorl – suttogta – kísértet-járta ez a hely, vagy egyszerűen csak meg akarsz minket félemlíteni?

Tyorl megállt és visszanézett, álmos, fátyolos tekintettel.

– Nem jár itt több kísértet, mint Krynn bármelyik másik vidékén. – Lavim megvonta a vállát Kelida irányába, majd fürge léptekkel letért az ösvényről. Nem értette, miért nyugtalankodik Kelida, és remélte, hogy később nem felejti majd el megkérdezni. Mindenesetre, itt járt az elfek erdejében, és remélte, hogy egy kis szerencsével, tekintve, hogy Tyorl kissé homályosan fogalmazott, mégiscsak járnak erre kísértetek. Bekukucskált a sűrűbe, a mély, sötét árnyak közé, azon morfondírozva, hogy vajon milyen formában jelenik majd meg a kísértet. A surranó nézőpontjából kezdtek jóra fordulni a dolgok. Egy újabb óra gyaloglás után, amikor lenyugodott a karmazsinvörös hold, és az ezüst csak halvány, kísérteties derengésként bújt meg a gyülekező felhők mögött, Tyorl végül megállt egy tölgyekkel körülvett tisztáson. Amikor Lavim ajánlkozott, hogy majd ő kezdi az őrködést, senki sem tiltakozott.

Az elf odabicegett a patakhoz, hogy megtisztítsa a vágásokat az arcán, és a hosszú, mély sebet a vállán. Stanach fát gyűjtött, és megrakta a tüzet éjszakára. Lavim vadászott, miközben felderítő úton járt, és két kövér fajddal tért vissza. Kelida elaludt, mielőtt még a madarakat megpucolták volna. A nedves, hideg szélben táncoltak a lángok, és odafönt egymásnak verődve nyikorogtak a csupasz ágak. Stanach megpiszkálta a tüzet, és a felhősödő eget fürkészte.

– Esni fog, mielőtt megvirrad – mondta. Tyorl egyetértett vele. Egy bagoly húzott el alacsonyan, éppen a tűz fénykörén kívül, csak egy árnyék és a szárnyak suhogása jelezte. A patak túlpartján egy róka ugatott. Lavim egy kis csoport ezüstnyár közelében rótta az őrjáratát. Sem Stanach, sem Tyorl nem számított rá, hogy a surranó túl sokáig bírja az őrködést, ezért kimondatlan egyetértésben ültek ébren. Tyorl egy fatörzsnek támasztotta a hátát, a lábát pedig kinyújtotta a tűz mellé. Teli hassal, a tűz melegében, szinte teljes békesség szállta meg. Stanachra nézett, lusta és mindentudó mosollyal, miközben a hüvelykujjával végigsimította az állát.

– Mondd ki, törpe! – Stanach meglepve pillantott fel a tűzből.

– Mit akarsz, mit mondjak?

– Azt, amit egész este próbálsz mondani. Azt, amit mondani akarsz, ahányszor csak Kelida kardjára nézel. Remek fegyver, és te nyilván kíváncsi vagy rá, hogyan jutott hozzá. – Az elf Kelida irányába biccentett. A lány alvás közben az egyik kezére hajtotta a fejét, a másik pedig a kardon nyugodott. – Azt nyilván észrevetted, hogy nem igazán tud bánni vele.

– Na és, hogyan jutott hozzá? ’

– Ez a kérdés?

– Az egyik – mondta kurtán a törpe.

– Tisztességesen, azt hiszem. Ajándékba kapta.

– Kitől?

– Miért számít? – Stanach nézte ahogy a lángok felszöknek, és körülölelik a hikori- és tölgyfarönköket. Tyorl meglehetősen burkoltan tette fel a kérdését, de akkor is meg kellett válaszolni. Tekergetni kezdte fekete szakállát az ujjaival, és elgondolkodva húzgálta. Eszébe jutott Tilinkó figyelmeztetése: Tegyél meg mindent, amit meg kell tenned, hogy megszerezd a kardot! Felsóhajtott.

– Többet számít, mint gondolnád – intett a törpe a kard felé, amely Kelida keze alatt feküdt. – Viharpengének hívják. – Öreg, megbarnult levelek söpörtek végig a tisztáson, kaparászó hanggal végigsúrolták a sziklákat és a patak partját, és sustorogva kavarogtak a bokrok között. A vörös hold fénye egy pillanatra kiszökött a takaró felhők mögül, és lilára festette az árnyékokat. Tyorl előrehajolt.

– Szép név. Honnan tudod?

– Nem csak kitaláltam, ha erre célzol. Ahhoz a részhez közel, ahol a markolat találkozik a pengével, ott van a kovács jele, aki készítette: egy kalapács, amelyet kettévág egy kard. Thorbardini Pörölyverő Isarn kovácsolta a pengét, és ő nevezte el. Van egy érdes rész a markolaton, ahol a drágakő foglalata nem lett lecsiszolva. Nézd meg, ha nem hiszel nekem.

– Láttam mindkettőt. Még mindig nem feleltél, Stanach barátom. Miért számít, hogy ki adta Kelidának a kardot?

– Jó vér folyt a Viharpengéért. És rossz is. Akiktől én tudok, négyen haltak meg, amikor megpróbálták megszerezni. Az egyikük, egy törpe, akit Vörös-fejsze Kyannak hívtak, két napja veszett oda. A rokonom volt.

Tyorl visszadőlt a fatörzsnek. Egyszerre eszébe jutott a két törpe Tennynél, és hogy milyen feltűnő érdeklődéssel figyelték a tőrhajítást. Sem Haukot, sem a törpéket nem látták az óta az este óta Hosszú-háton. Semmi oka nem volt rá, hogy összekösse a törpéket Hauk eltűnésével. Eddig.

– Folytasd! – Stanach kihallotta az élt a hangjából, és próbált nem reagálni rá. Ez az egész históriát akarja majd hallani, és a törpe tudta, hogy már túl messzire ment a mesélésben, semhogy most elkezdje elferdíteni a történetet.

– Nem vagyok mesemondó, Tyorl, de itt a történet. A kard Thorbardinban készült, és onnan lopták el, két évvel ezelőtt. A tánom, Hornfel, és egy másik, Realgar, azóta keresteti. Nemrég hírt kaptunk, hogy látták a Viharpengét. Egy erdőkerülő hordta, és utoljára állítólag Hosszú-háton látták.

– Ez csak egy kard, Stanach – horkantott Tyorl. – Az emberek nem a kardokért ölnek, hanem velük.

– Ezért ölnek. Ez egy királykard. Senki nem lehet a törpék uralkodója, ha nincs a birtokában egy ilyen. Vagy talán akkor sem, ha van… – megvonta a vállát. – Az a törpe uralmat gyakorolhat Thorbardin felett, akinél a Viharpenge van.

– Jó ok, hogy te is magadnak akard. – Ez egy idegen, emlékeztette magát Stanach, és annyira nem látja át a helyzetet, hogy azt sem tudja, mit beszél. A törpe megpróbálta türelmesen elmagyarázni.

– Nekem egyáltalán semmi hasznom nem válna belőle. Én csak egy kardkészítő vagyok, semmi több. Engem nem támogat olyan sereg, mint Realgart. Elég szedett-vedett forradalmat bírnék csak összehozni, ha nem lenne egy-két katona a hátam mögött, nem gondolod? – Tyorl megvonta a vállát.

– Lefogadom, hogy a te Homfelednek van egy-két katonája.

– Van neki.

– Őt szolgálod?

– Ő a tánom – felelte egyszerűen Stanach. – Segítettem elkészíteni a kardot a számára. Ott voltam, amikor… amikor Reorx megérintette az acélt. – Egy hosszú pillanatig a kezét bámulta, nézte a forradásokat a tenyerén. – Háromszáz éve nem tett ilyet, Tyorl. Az isten érintése nélkül semmilyen kard nem lehet királykard. Nekem… nekem kellett volna őriznem a kardot. Csak egy pillanatra fordítottam hátat…

– És elvitték tőled. – Stanach nem szólalt meg, amíg az elf nógatni nem kezdte, hogy folytassa. Különös egy história volt. Tyorlnak kisebb nehézségekbe tellett követni a törpék hatalmi harcait, de azt minden nehézség nélkül megértette, hogy Stanachnak és a két tánnak, akik a kard után kutattak, a Viharpenge nem csak egy szép mestermunka volt. Ereklye volt, amely egyesíthette a pártokra szakadt Tánok Tanácsát Thorbardinban. Tyorl figyelmesen hallgatott, és közben az járt a fejében, vajon a törpék tudják-e, hogy Verminaard most is terveket sző, hogy a sárkányseregeit a Kharolis-hegység keleti lábához irányítsa. A sárkánynagyúr mohó szemeket meresztett Thorbardin felé. Ő elf isteneket tisztelt, ezüst Paladine-t és az erdő urát, a lantos királyt, Astrát. Miközben azonban a fák alatt gyülekező árnyékokat nézte, amint végigkúsztak a tölgylevelek barna szőnyegén, felismert egy mintát, amilyet csak Takhisis, a Sötétség Királynője tudott szőni. Hirtelen kirázta a hideg, és közelebb húzódott a tűzhöz.

– Ha ismered a kardot – folytatta Stanach –, láttad a vörös sávot az acélban. Az az isten kovácstüzének jele, Reorx saját tüzének a visszaverődése. Láttam, ahogy kivörösödik a tűzben, aztán, ahogy hűlt az acél, láttam az isten kézjegyét. Ez egy királykard, és az a tán, aki megszerzi a Viharpengét, megbízott királyként fog uralkodni Thorbardinban. Az elmúlt háromszáz év során nem akadt olyan tán, aki az egész törpe birodalmon uralkodott volna. Nehéz dolog király nélkül lenni. Valami mindig… hiányzik, valami után mindig vágyódunk, de soha nem találunk rá. Tudjuk, hogy soha többé nem lesz nagy-királyunk. Kharas Bárdja legendák és reménykedés szüleménye; nem fogják újra megtalálni. A Viharpenge azonban ad nekünk megbízott királyt, egy gondnokot, aki a trónra ül a nagy-király helyett, aki már soha nem lesz. Ha Realgarból lesz ez a megbízott király, Thorbardin törpéi rabszolgaságra jutnak. Ő derro, mágus, és Takhisis követője. Thorbardin az övé lesz, és harc nélkül fog elveszni. Mindent meg fog tenni, hogy megkaparintsa a Viharpengét, és ennél jóval kevesebbért is ölt már. – Egy világos, szürke hamuval borított tönk kicsúszott a tűzből, és Stanach visszatuszkolta a lábával. – Végül is, azt hiszem, nem számít, hogyan jutott Kelida a kardhoz.

– Számít, törpe. – Az elf felült, kék szeme olyan szúrósan villogott, mint a tőre hegye a tűz fényében.

Stanach tökéletes mozdulatlanságban ült, a tekintetét az acélon nyugtatta.

– Na jó. És miért?

– Azért számít, mert egy barátomtól kapta ajándékba. Az erdőkerülőtől, akiről beszéltél. Két napja eltűnt. Nem tudsz erről valamit? Két törpe, az egyik félszemű, volt ott Tennynél azon az estén, amikor Hauk eltűnt. Nem voltak véletlenül azok a te barátaid? – Stanach a csontja velejéig elhűlt. Realgar emberei Hosszú-háton jártak! 

– Nem a barátaim. Én Vörös-fejsze Kyannal és egy Tilinkó nevű ember mágussal hagytam el Thorbardint. Tilinkó a hegyekben vár rám. Egyedül mentem Hosszú-hátra.

– Azon tűnődöm, nem hazudsz-e…?

– Azon tűnődsz, amin akarsz! – csattant fel Stanach. Eszébe jutott Kyan, és a varjak szívtelen károgása az égen. – Az a kettő, Hosszú-háton, nem volt a barátom. Sőt, valószínűleg Realgar emberei közül valók voltak. Lefogadom, hogy legalább az egyikük mágus. Biztosan ők rabolták el a barátodat, és nem találták nála a kardot, mert már odaadta a lánynak. Ha pedig az a kettő tényleg mágus, Tyorl, akkor elvihették Thorbardinba, még mielőtt eszedbe jutott, hogy nincs meg. Ha nem halott, Realgar tartja fogva. Én, inkább a halált választanám. Csak hogy tudd: minden módszert felhasznál, hogy megtudja, hol van most a királykard. – Van rá esély, gondolta Stanach, hogy az erdőkerülő már halott. Két napot sem él, ha Realgar könyörületére kell hagyatkoznia. Hauk azonban biztosan a végsőkig hallgatott. Ugyanezt a gondolatot látta az elf hirtelen elsötétülő tekintetében is. – Szóval tudod – suttogta Stanach.

Tyorl megrázta a fejét, és felnézett.

– Csak hiszem, hogy elveszítettük az őrünket. A surranó eltűnt. – Nem kételkedsz bennem, gondolta a törpe. Ha kételkedsz, nem fogod kockáztatni, hogy valaki, aki ölni képes a Viharpengéért, most a nyomunkban van, követi a lányt. Stanach biccentett a nyírfák felé, amelyek kísértetiesen szürkéllettek a sötétben.

– Majd én őrzöm a tüzet. Aludj egy kicsit. – Tyorl a fejét rázta.

– A surranó a te barátod. Elég kézenfekvőnek látszik a számomra, hogy esetleg azért ment el, hogy te vedd át az őrséget… és netán eltűnj a karddal.

– Én? – horkantott Stanach. – Ugyan hová mennék vele? Na persze, vissza Thorbardinba, ha tehetném. Gondolom, megölhetnélek álmodban. Csakhogy te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Előbb halnék meg végelgyengülésben, minthogy kikerüljek ebből az erdőből. – Stanach mosolyában nyoma sem volt a szellemességnek. – Lavim maga mondta: aki, belép az elfek erdejébe, nem jut ki, hacsak egy elf nem mutatja neki az utat. Menj aludni. Hajlandó vagyok várni reggelig, hogy akkor újra beszéljünk a dologról.

Tyorl, aki Hosszú-háton még bízott a törpében, most már nem. Az erdőben azonban bízott. Nem tudta, hogy vajon mit tenne Stanach, ha nem kellene tartania Qualinestitől. A törpe könnyedén és nyájasan tette az ígéretét, de az elf elgondolkodott rajta, hogy vajon komolyan is gondolta-e.

* * *

Kelida egészen összegömbölyödött, mert a kemény földből nedves hideg szivárgott a csontjaiba. Eleget meghallott a történetből, amelyet Stanach mesélt Tyorlnak, hogy tudja, a kard, amely összehorzsolta a lábát, és amely most a keze alatt feküdt, nem mindennapi fegyver. Felébredt a hangjukra, pedig halkan beszéltek. Aztán már nagyon is örült, hogy felébredt. Borzalmasan rosszat álmodott, tűzről és halálról. Nem állt szándékában hallgatózni, de amikor meghallotta, hogy a kardról beszélnek, és az ő nevét is említik, képtelen volt visszafogni magát. Hauk! Vajon meghalt? Vajon ez a Realgar tartja fogva? Kelida szorosan behunyta a szemét. Emlékezett a férfi nagy, kérges kezére, ahogy odahelyezte a kardot – a Viharpengét! – a lába elé. Emlékezett a mosolyára, és arra, ahogy megbicsakló hangon bocsánatot kért. Mi történhetett vele? Ha nem halott, Realgar tartja fogva. Én, inkább a halált választanám. 

Tyorl ott aludt a közelében. A tűz másik oldalán Stanach őrködött ülve. A tűz fénye bearanyozta az ezüstkarikát, amelyet a fülében viselt, és sűrű, fekete szakállát is vörösre festette. Amikor egy vastag ág után nyúlt, hogy a tűzre dobja, Kelida felült. A törpe nem mondott semmit, csak biccentett felé. Kelida a füle mögé gyűrt egy kósza hajfürtöt, és odanyújtott neki még egy ágat. Stanach elvette a fát, és megköszönte. A lány meglepődött, hogy a hangja, amely sokszor mély, mogorva dörmögés volt, ha Tyorlhoz beszélt, ilyen lágy is tud lenni. Kelida megpróbálkozott egy félszeg mosollyal. A törpe nem viszonozta ugyan, de a sötét tekintete mintha megenyhült volna. Kelida ezen felbátorodva odatelepedett mellé. Nem ült rá a rönkre, amelyen a törpe ült, hanem a földre kuporodott, és nekivetette a hátát. Nem vette le szemét a forrón táncoló lángokról. A sárkány pofájából ömlött a tűz, sűrűn és forrón, mintha száz fáklya lángja egyesült volna. Kelida felsikoltott, miközben a lángok megtalálták a tanyaház csontszáraz zsindelytetejét. A ház felrobbant a bátyja és az anyja körül. Egy hosszú, iszonyatos pillanatig látta az édesanyja és a testvére arcát. A fiú visított, vérszínű könnyek öntötték el az arcát, ahogy visszatükröződtek bennük a lángok. Az anyja a fiú fölé kuporodott, mintha a saját testével meg tudná védeni a forróságtól, és a tekintetében kétségbeesés és beletörődés különös elegye ült. Aztán már nem látszott más, csak két apró, emberi fáklya a lángokban álló házban. 

Kelidát egyáltalán nem melegítette a tábortűz. A családja halálára juttatta eszébe, és kirázta tőle a hideg.

– Stanach, hol van Lavim? – A törpe megvonta a vállát.

– Valahol Surranó utakon. Ki tudja? Valószínűleg visszatér még hajnal előtt. – Kísérteteket keres, gondolta, de ezt inkább nem mondta ki hangosan.

– Megköszöntük már, hogy megmentettétek az életünket? – kérdezte a lány csendesen. Nem válaszolt azonnal, hanem mélyen hallgatott, mintha feltenné magának a kérdést.

– Nem – mondta végül.

– Bocsánat. Már meg kellett volna. Köszönöm. Ha te és Lavim nem jöttök, Tyorl már halott lenne, én pedig… – elcsuklott a hangja, mert meghallotta, a rémálmai suttogását a lángok sziszegésében és sóhajtozásában. Stanach megrázta a fejét.

 – Nem is gondolok rá. Nem tesz semmit. Mond csak, hogyan kerültél a barikádhoz Tyorllal?

– Elbúcsúztam tőle. Készült elhagyni Hosszú-hátat.

– Ó? – Kelida látta a szemén, hogy elkezd gondolkodni, és elvörösödött.

– Nem, nem úgy van, ahogy gondolod. Csak… csak egy vagy két napja ismerem. Miután Hauk odaadta nekem a kardot, aztán eltűnt, Tyorlnak próbáltam visszaadni. Ő nem akarta elvenni. Azt mondta, Hauk talán visszajön majd érte.

Stanach elmosolyodott. Most már értette. A lányt egyáltalán nem Tyorl érdekelte. Nem, hanem ez az eltűnt erdőkerülő, Hauk. Hallotta a hangján, és látta a tekintetén, ahogy visszanézett a Viharpengére. A kardnak lehetett volna ólommarkolata, a zafírok helyén lehettek volna egyszerű folyami kavicsok. Ez Hauk kardja volt, és Kelidának csak ez számított. – Tyorlnak azonban más járt a fejében. Őt érdekelte a lány. De mennyire, az elf szeme lehetett olyan rideg, mint a Viharpenge ékkövei, de olyankor soha, amikor Kelidára nézett, vagy róla beszélt. Ezt érdemes lesz figyelembe venni.

– Kelida – mondta –, nem fog hiányolni, a családod?

– Az apám, az anyám, és Mival, a kisöcsém… – Kelida vett egy bátorító lélegzetet – halottak. Volt egy tanyánk a völgyben. Aztán… jött a sárkány, és…

Stanach elfordult, elnézett a tűzön túlra, a mozdulatlan, csendes erdőbe. A szél hangja fosztogatók üvöltözésére emlékeztetett. Egyszerre úgy érezte magát, mint aki puszta kíváncsiságból belebámul egy idegen nyílt, vérző sebébe.

– Csss, Kelida – mondta kedvesen. – Csss. Láttam a völgyet. – A lány szaggatottan felsóhajtott.

– Nincs senkim, akinek hiányoznék. – Csinos teremtés volt, emberi mérce szerint. Stanach megnézte magának a szeme sarkából. Hány éves lehet? Talán húsz. Nehéz volt megállapítani. A hosszú-háti gazdák fiai biztosan úgy rajzanak a magas, gesztenyebarna hajú leány zöld szeme körül, mint éjjeli lepkék a gyertya körül. Itt, a sötét erdőben azonban nem egy nő szeme volt ez, hanem egy elveszett gyermeké, amely hatalmasan, riadtan bámult az egyszerre megbolondult világba. Húsz év! Stanach, aki húszévesen még csak gyereknek számított, és aki soha nem volt képes felfogni, hogy hogyan lehet valakit, aki még csak ilyen kevés évet élt, felnőttnek tekinteni, gyermeknek látta Kelidát.

Gyermek, akinek senkije sincs. Az embereknél a család a legfontosabb, azonkívül mindenki más gyakran idegennek számít. Nincsenek klánjaik, nincs az erőnek és megértésnek az a tágas és mély kútja, amelyből töltekezni lehet, ha egy szülő, egy testvér vagy egy gyerek elhalálozik. Stanach megpróbálta elképzelni, milyen lehet ez az üresség, de nem sikerült neki. Nagyon-nagyon ritkán, a klán ellen elkövetett főbenjáró vétkek vagy bűnök miatt előfordult, hogy kiközösítettek egy törpét, kitagadták a klánból. Az ilyen szerencsétleneket mindenki kerülte, és néhányan szánták.

Kelida más helyzetbe került. Számára olyan volt, mintha az egész klánja, a szülei, a testvérei, gyerekei, unokatestvérei, nagynénjei, nagybátyjai, mindenki, aki az ő nevét viselte, meghalt volna. Stanach megborzongott. Ezt nem lehetett elképzelni. Megint megpiszkálta a tüzet, és nézte, ahogy a feltörő kis felhő szikrái táncolnak az éjszakában. A tűz fénye rásiklott a Viharpenge aranymarkolatára, narancsra festette az ezüstcizellálást, és végigfutott a zafírok kék során. Stanach a szakállát tépkedte. Na igen, jelentett számára valamit az erdőkerülő.

– Ezt a Hauk nevű fickót, régóta ismerted?

– Nem. Csak annyi ideje, hogy rám bízza a kardot – Kelida szégyenlősen elmosolyodott. – Bolond egy történet. – A mosoly már le is hervadt az arcáról. Zöld szeme szomorúan elsötétedett. – Meghalt, igaz? Hallottam, mit mondtál Tyorlnak. – Stanach majdnem azt mondta neki, hogy Hauk tényleg meghalt. Hogyan lehetne még életben? Aztán rájött, hogy ha a lány azt hiszi, hogy Hauk életben van, és még mindig Realgar fogságában senyved, fogolyként, aki lovagiasan nem hajlandó elárulni, hol van a kard, hogy ne árulja el a lányt, akinek adta, akkor Kelida talán odaadja neki a kardot. De csak akkor, ha meg tudja győzni, hogy ezzel van esélye megmenteni Haukot a haláltól. Csak nem lesz nehéz elhitetni vele, hogy ha Realgar megszerzi a kardot, Hauk biztosan meghal. A theiwari nem hagyhatja életben, nehogy figyelmeztessen bárkit, aki közbeléphet, mielőtt átveszi a hatalmat Thorbardin felett. Ó, igen, odaadná neki a kardot. Elég halovány esély látszott rá, hogy ezzel megmentené Hauk életét, de Stanach tudta, hogy ezt a kevés esélyt is megadná. Elcipelte a Viharpengét az erdőbe, és fogta, miközben aludt. Hauk kardja volt, és senki másnak nem engedné meg, hogy akár a kezébe fogja… hacsak nem gondolja úgy, hogy azzal megmentheti az erdőkerülő életét. Kelidára pillantott. A karjával átölelte felhúzott lábait, fejét a térdére hajtotta, és elaludt egy-ültő helyében. Csak egy ágrólszakadt ember leány, gondolta, aki beleszeretett egy erdőkerülőbe –, noha valószínűleg ezt még maga sem tudta. Stanach finoman megérintette a vállát, hogy felébressze. Egy bólintással viszonozta a lány kérdő mosolyát.

– Menj, aludj kényelmesebben Kelida! Mindjárt virrad. – A lány visszatért a hideg fekhelyére, a kardjához. Stanach az őrség hátralévő részében kigondolta a tervének a részleteit, nem törődve a lelkiismeret-furdalással, amely folyamatosan ott motoszkált benne. Tedd meg, amit meg kell tenned. – mondta Tilinkó. Arra gondolt, merre lehet most Tilinkó, és hogy biztonságban van-e, ha annál a kőhalomnál várakozik, amely annyira emlékeztetett egy sírhalomra. Négyen egy ellen. Na jó, de négyen egy mágus ellen. Azért az nem mindegy. Tedd meg, amit meg kell tenned. Nos, Tilinkó, gondolta, azt teszem.