33. fejezet

Otthon,– gondolta Stanach. Itthon vagyok! A bal karját és a vállát használva odagörgetett még egy követ az egyre növekvő sírhalomhoz. Hajnal óta ismételgette magának, hogy tényleg otthon van. Most, hogy a lemenő nap vörös fénnyel festette meg a Tánok völgyének falát, még mindig szüksége volt az emlékeztetésre. Nem mintha Thorbardin megváltozott volna. Kő és acél, a hely még most is ugyanúgy nézett ki. Ő változott meg. Nem szívesen gondolt vissza a szüleivel és a barátaival történt találkozásra. Rossz volt felidézni a döbbenetüket, amikor meglátták összeroncsolt kezét, vagy a pillantásukat, amikor észrevették, hogy már nem az a csendes, békés kovács, amilyennek alig néhány hete még ismerték. A külterületen járt, és megváltozva tért haza. A változásnak semmi köze nem volt a sérüléséhez.

Inkább az az idegen tekintet árulkodott, amelyet a szemében láttak. Sötét lett a szeme, és késnyomok éktelenkedtek az arcán, és ez valahogy megváltoztatta, hogy kiszélesedett a látóhatára, jobban, mint a legtöbb törpének valaha. A szél élesen és jegesen fújt át a Tánok völgyén. A völgy volt az egyetlen hely Thorbardinban, amely a szabad égre nézett. Az ősi időkben ez is egy tárna volt. Most a tárna már rég beomlott, a süllyedés helyén völgy alakult ki, egy kis tóval az alján, amelyet gondosan ápolt kertek vettek körbe. A völgy szélén az egyszerű népek sírdombjai álltak körben. A kertekben tánok és nagy-királyok sírhalmai magasodtak. A Tánok völgye nemcsak arra szolgált, hogy a törpék itt temették el a halottaikat, de akkor is ide jöttek, ők, akik amúgy olyannyira nem bíztak a mágiában, amikor gyönyörködni akartak a varázslat csodájában. Magasan a tó fölött Duncan sírkamrája lógott, mindig árnyékot vetve a vízre és a völgyre. Semmi nem tartotta a sírt, csak egy rég meghalt mágus varázslata. Itt nyugodott Duncan, a törpék-utolsó nagy-királya. A halála óta eltelt háromszáz év során senki sem uralkodott Thorbardinban.

Hiába esett annyi élet áldozatul, hogy visszaszerezzék a Viharpengét, a királykardot, nem, a jövőben sem fog senki uralkodni Thorbardinban. Kharas, Duncan barátja és bajnoka, elrejtette a harci bárdját a mágia, és az isten segítségével, aki készítette. Azóta sem találta meg senki. Homfelből nagy-király lesz, Isarn azt mondta. Stanach megrázta a fejét. Nem, Hornfel nem fog, felülni a nagy-király trónjára. Megbízott király lett belőle, bár Reorx tudta, hogy úgy irányítja majd a birodalmat, mintha nagy-király lenne. Ezzel kell megelégedniük. Nekidőlt a kőhalomnak, és karjával megtörölte az arcát. Verejték és sár mocskolta be a fehér kovácsinget, amelyet viselt. Nem fog többé kovácstűznél állni, de nem ismert kényelmesebb viseletet ennél a régi ingnél és a barna bőr térdnadrágnál, amelyet annak idején a kovácsmunkához hordott. Lett volna, aki megépíti ezt a sírhalmot helyette, kőművesek és sírásók, akiknek ez volt a munkája. Stanach nem engedte volna, hogy. bárki más építse meg Tyorl végső nyughelyét, mint ő.

Tilinkó sírjáról,- amelyet a; magányos szirten emeltek, Qualinestiben, azt mondta Tyorl: Te már egész jól csinálod. Úgy tűnik, nem élnek túl soká a barátaid, Stanach. Hány sírhalmot emeltél, mióta elhagytad Thorbardint? Aztán Kelida, aki, a dombtetőn állt őrt, halkan megfeddte az elfet a számára kegyetlennek hangzó megjegyzésért. Stanach akkor nem találta kegyetlennek a szavakat, és most sem gondolta azt, hogy azok lennének. Csupán igazak! A törpe ajka gúnyos, keserű mosolyra húzódott. Tilinkó sírja volt az első, amelyet az életében épített. Tyorlé lesz a második.

– És az utolsó – Suttogta. – Igen, az utolsó, Tyorl. Igaz, soha nem gondoltam, hogy én fogom megépíteni a sírodat, azt pedig még inkább nem, hogy itt, a Tánok völgyében, egy nagy-király sírboltjának az árnyékában. – Szél fütyült a magasban, aztán leereszkedett a völgy falai mentén, lassú, szomorú gyászénekként. Stanachnak eszébe jutott Tilinkó furulyája. Thorbardin gyászolt, és nem utolsó sorban Jordy mágust, akit a gyermekek Tilinkónak neveztek el. Lavim betegesen és hajthatatlanul, még mindig állította, hogy a Tilinkó meghalt ugyan, de mégis beszélt hozzá, suttogott a fejében. Leginkább kioktatta és megfeddte, a surranó szerint. Stanach újra nekigörnyedt a munkának. Nem hajlott rá, hogy higgyen a szellemekben. Tilinkó meghalt. Ő temette el, úgy, ahogy most Tyorlt készült eltemetni.

* * *

Heten gyűltek össze a Tánok völgyében, Duncan sírjának az árnyékában, és az alkonyat gyenge derengésében, Tyorl tiszteletére. Hornfel azzal fejezte ki a háláját az elf iránt, aki az ő életét megmentve halt meg, hogy elrendelte, a kertben emeljenek neki sírhalmot, ahol egészen mostanáig, kizárólag tánok és királyok nyugodtak. Tiszteletének a kifejezéseképpen ő mondott gyászbeszédet Tyorl felett. Miért, tűnődött Stanach, hozta el magával Hornfel a Viharpengét a Tánok völgyébe? Stanach mocskosan, és még mindig izzadva nézte, ahogy Kelida, Haukkal az oldalán, elfoglalja a helyét a sír mellett. A törpe elmosolyodott, most először tiszta szívvel. A két ifjú csak néhány napja volt együtt. Mégis összhangban mozogtak, mintha évek óta ismerték volna egymás szokásait. Kembal és Finn hozta Tyorl testét a völgybe, és fektette be a sírgödörbe, amelyet Stanach ásott. A kőhalmok púpozott sötétségnek látszottak Tyorl sírhalmának a körvonala mellett. Az erdőkerülők odaálltak Hauk mellé. Csak ők maradtak a Lidérc Társaságból, hogy testvéri búcsút vegyenek. Hornfel csendes tiszteletadásként az összegyűlt barátok felé, a földbe szúrta a Viharpenge hegyét, mintha tisztelegne, majd a felhalmozott köveknek támasztotta a kardot, mielőtt elfoglalta helyét a sírhalom lábánál. Lavim Stanach mellé állt, zöld szeme jámbor komolysággal fénylett. A törpe remélte, hogy most nem kezd el kísértetekről hadoválni. Lavim felnyúlt, és finoman,-megkocogtatta Stanach vállát.

– Az egészet te építetted? – Stanach mogorván bólintott. – Nagyon szép – suttogta a surranó –, majd hüvelykujjával Duncan Sírja felé bökött. – De annak a nagy lebegő izének az árnyéka valahogy útban van, nem gondolod? Tilinkó azt mondja, hogy az Duncan Sírja, és… – Stanach lehunyta a szemét.

– Csss, Lavim! Ne most!

A lengedező, hideg szél végigfütyült a Tánok völgyén. Éneke nem zavarta meg a sír körül összegyűltek hallgatását, hanem keretet adott neki. Hornfel, amikor megszólalt, a közmondás bölcsességét idézte, amely az Északi kapu falánál jutott az eszébe, amikor a forradalom örvénylett a háta mögött, és a guyll fyr tombolt a lábánál.

– Testvér lesz az idegenből – mondta csendesen –, ha az ajtóban áll a farkas. A farkas ott acsarkodott és vonított Thorbardin kapujában, és túl sokáig reteszeltük el előle az ajtót, azt gondolván, hogy ha nem halljuk, nincs is farkas. Most már halljuk a vonítást, mi akik túl sokáig nem vettünk róla tudomást. Halljuk a megfosztott rokonok gyászában, és azoknak a sikolyában, akik a háború karmai és agyarai által halnak meg. Halljuk a farkas vonítását a sárkány szárnyai keltette szél süvítésében. Tyorl elhallgattatta egy pillanatra, de újra fogjuk hallani. – Hornfel ekkor felemelte a tekintetét, és egyenként végignézett a sírhalom körül állókon. – De látunk is. Látjuk a testvéreket ott, ahol valaha azt hittük, idegenek állnak. Látjuk a rokonokat, ha más fajból valók is. A rokonokat, akiktől túl régen elfordultunk, akik megpróbálták elhallgattatni a farkas ocsmány üvöltését, amíg mi arra vártunk, hogy elmenjen, és valahol máshol vadásszon. A farkas nem fog elmenni; Verminaard még mindig a mi földünkön jár, és a háború nem fog elvonulni, amíg el nem rabolt mindenkitől mindent. Ahogy Tyorlt is elrabolta. Veletek együtt gyászolom egy barát halálát.

Stanach annyira elmélyedt a Tyorl halála felett érzett bánatban és a múlt gyászának a visszhangjaiban, hogy észre sem vette, Hornfel befejezte a beszédét, csak amikor hallotta és érezte, hogy megváltozik a szél zúgása. Felnézett Kelidára, aki pont vele szemben állt, a sír túloldalán. Félrebillentett fejjel, a hajában megcsillanó utolsó fénysugarakkal, mintha ő is észrevette volna a változást. Hauk Kembalra pillantott. Finn hátravetett fejjel nézett fel a völgy sötét peremére. Lavim vett egy rövid lélegzetet, és halk, ámuló sóhajjal engedte ki. Stanach megfordult, és éppen látta, hogy a surranó kiveszi az öreg furulyát a zsebéből. Tilinkó furulyáját. A surranó egy pillanatig hallgatózott, mintha meg akarna bizonyosodni a dallam felől, és hogy hol kell neki bekapcsolódni, az ajkához emelte a furulyát, és játszani kezdett. A Tánok völgyének kemény falai elhalványultak és elszürkültek, mint az ősi emlékek. Napfény táncolt végig egy ezüst folyón, és Stanach nemcsak látta a fény tündöklő játékát, érezte is a dús, sötét iszap szagát a folyóparton, és magát az édes folyóvizet. Gyémánt jég vonta be a téli fákat, felolvadt egy kéz érintésére, és elillant, hogy új ékkövekké váljon. Kelida felemelte a kezét, az egyik ujjával megérintette az ajkát, és Stanach is megérezte a hideget a saját száján. Harmat szívódott fel az égre a nyári nap alatt, amely megcsillant Hauk arcán; könnyként csorgott le a fekete szakállába. Mint egy látomás, vagy csak a harmat, ami volt, eltűnt a napfény alatt. Még egy pillanatba beletelt, mire Stanach arcáról is felszáradtak a könnyek.

Napokkal később megpróbálta felidézni annak a dalnak a dallamát. Hiába emlékezett azonban, és derengett fel újra az erdő képe, amelyet az alkonyi szürkület árnyéktalan fényében látott, mindig elillant előle a dal, és csak arra emlékezett félig-meddig, ahogy a szél kacagott a fák között.

* * *

Lavim lecsüccsent a sarkára, és nézte, ahogy Hauk, Kembal és Finn elrendezik az utolsó sírköveket is Tyorl teste felett. A szomorú építkezés hangja tompán verődött vissza a völgy falairól.

– Nem akartam megríkatni őket – suttogta a surranó.

Igen, bűvész? Tilinkó hangja nagyon szelíden csengett. Akkor mit akartál elérni?

– Csak akartam költeni nekik egy dalt, amiről Tyorlra emlékezhetnek, ennyi. – Sóhajtott, és megrázta a fejét, hallgatva a szelet, amely most csak szél volt. – És… és tudom, hogy Stanach egyedül építette itt ezt a sírhalmot, és Hornfel azt mondta, hogy nyugodhat királyok és tánok között. De valahogy olyan szomorúnak éreztem, hogy Tyorl nem tér vissza többé az erdeibe. Azt akartam, hogy Qualinesti jusson az eszükbe róla.

Az is fog. Szép dalt költöttél, Lavim. – Lavim akkor összevonta a szemöldökét.

– Én költöttem? Egyes-egyedül? Nem te voltál, vagy a furulya?

Kié volt a szándék?

– Az enyém.

Akkor a te dalod volt, nem? – Varázsolt, egyes-egyedül! Lavim elkerekedett szemmel tápászkodott fel.

– Tilinkó! Tényleg…?

Hallgass most, Lavim! Még nincs vége. Figyelj – csendben! – még egy pillanatig! Aztán, csak tedd, amit mondok.

* * *

A Viharpenge az acél magas hangján dalolt, ahogy Hornfel kivonta a hüvelyéből. Már az utolsó fénysugarak is elhagyták ugyan a Tánok völgyét, de a penge vörös acélszíve tündöklött. Reorx tüzének fénye lágyan lüktetett, vörös ragyogással világítva meg a kész sír körül összegyűltek arcát. Mint véres árnyék, gondolta Stanach. Aztán, ahogy megérintette a ragyogás, a királykard fénye, amelynek a megalkotásában segédkezett, hirtelen eszébe jutott, milyen örömet okozott a Viharpenge elkészülte, az acél szívének ígérete és a remény, amelyet képviselt, meggondolta magát.

Egyáltalán nem olyan, mint a véres árnyék, bár Reorx tudja, hogy épp elég vér folyt a Viharpengéért. A véres árnyék hideg lenne, mint a halál. A királykard fénye tündökölve ragyogott ennek a temetkezési helynek a sötétjében. Mint lámpás, egy bátor férfi kezében. Igen, olyan. Hornfel a magasba emelte a Viharpengét, és még Duncan sírjának az árnyéka sem takarta el a fényét. A szél elcsendesült. A Tyorl sírja körül állók egy kissé felemelték a fejüket, mintha mindannyian, ugyanabban a pillanatban, megéreztek volna valamit a csendben. Stanach hallotta, hogy Lavimnak elakad a lélegzete, az elragadtatott meglepetés hangjaként. Hornfel a tündöklő pengét a sírhalom legnagyobb kövéhez érintette, egy katona búcsúzásaként. Ahogy a kard hegye hozzáért a kőhöz, a Viharpenge fénye mintha egy pillanatra még jobban felragyogott volna, szétzúzta a sötétséget, abban a pillanatban, amikor Lavim kacagása, vidám kurjantása szétzúzta a csendet.

– Persze! Persze! – rikkantotta a surranó. Kelida felhördült. Stanach hirtelen odafordult, a surranó után nyúlt, hogy elkapja, és elhallgattassa. Lavim fürgén lebukott Stanach keze elől, és Tyorl sírját megkerülve odafutott Hornfelhez. – Tudom, hogy hol van! Tudom, hol van! Tilinkó elmondta! Valahogy sejtette végig, azóta, hogy visszakaptad a kardod. Én azonnal el akartam menni érte, de azt mondta, hogy még ne, mert még nem biztos benne. Olyan bizsergésféleként volt ott az agyában, azt móndta. De várnia kellett. Amint idejött, már tudta. Azt mondta, néhányszor járt már a völgyben, de még akkor, amikor élt, és nem úgy látta a dolgokat, mint most, hogy már halott. Sosem fogod elhinni! Hornfel… uram! Tudom, hol van! – Finn megragadta a vén surranót a vállánál fogva, és felemelte.

– Átkozott surranó! Hát nem lehet egy pillanatnyi nyugtunk tőled, legalább most?

Hornfel, a szemét még mindig a királykardon tartva, amelynek közben halványulni kezdett a fénye, intett az erdőkerülő-vezérnek, hogy tegye le Lavimot.

– Mi van Lavim? Miről tudod, hogy hol van?

Lavim gyorsan ellépett Finn mellől. Felnézett Hornfelre, olyan széles vigyorral, hogy majd’ szétrepedt a feje.

– Tilinkó elmondta. Tudom, hol van! Már hamarabb megmondtam volna neked, de nem igazán értettem, hogy miről beszél. Azt mondta, hogy ez a megbízott királyi poszt nem neked való. Mondtam, hogy én ehhez nem sokat értek, de tényleg nem olyan alaknak tűnsz, mint aki majd vigyáz a boltra, amíg a tulajdonos vacsorázik. Azt mondta, mondjam meg neked, hogy hozd ide a Viharpengét ma este, és az majd megmutatja, mert a királykard tudja, hogy hol van. És akkor mondtam, hogy persze, megteszem… – Stanach gerincén úgy kúszott végig a türelmetlen várakozás, mint egy pók. Isarn utolsó szavai suttogtak az emlékezetében.

– Lavim! – kiáltotta. – Ki vele! – Lavim ijedten ugrott egyet, megfordult, és nagy szemeket meresztett Stanachra.

– Valami igazán fontos dolgot próbálok közölni Hornfellel éppen, ifjú Stanach. Egyszer az életben szeretnék végigmondani valamit, anélkül hogy félbeszakítanának. Szóval – fordult vissza Hornfelhez –, hol is tartottam? Ja, igen. Tudom, hol van Kharas Bárdja. – Hornfel aki még mindig a Viharpenge markolatán tartotta a kezét a hitetlenkedés és a remény sajgó egyvelegével meredt a surranóra.

– Hol? – suttogta.

– Ó, egyáltalán nem messze innen – nevetett Lavim. – Egyáltalán nem túl messze. Persze el kell érte küldened valakit. Valószínűleg többeket is, mert, tudod, Kharas igazán alaposan elrejtette. Láthatatlanná tette, mindenféle csapdákkal és varázslatokkal védte le, mert nem akarta, hogy bárki megtalálja. Azt akarta, hogy egy igazi nagy-király találja meg. Valaki, olyan, mint Duncan, tudod. Valaki olyan, mint te.

– Hol? – suttogta megint Hornfel. Lavim elmosolyodott, és egyenesen felmutatott. Hornfel felnézett az égre. Stanach, Hornfel tekintetét követve; felbámult az első, halványan pislákoló csillagokra, és meglátta azt a vörös csillagot, amelyet a törpék a Kovácstűz Parazsának hívnak. Ne, gondolta, ó, Lavim, most meg miben mesterkedsz?

Kelida pontosan oda nézett, ahová Lavim mutatott, elakadt a lélegzete, és megérintette Stanach karját. Hauk elvigyorodva bólintott.

– Nem az égen, Stanach – mondta Kelida a csodálkozástól és a hirtelen megértéstől reszkető hangon. – A sírban.

Lavim bólintott.

– Pontosan. Duncan sírjában. Hol máshol lehetne? – Stanach Hornfelre nézett, aki lehajtotta a fejét a kezében, tartott vörös szívű királykardra. A törpék nagy-királyát látta.

– Hornfel király – suttogta. Hornfel felemelte a fejét, és Stanach térdre esett, hirtelen késztetéssel, hogy ezzel a ritka gesztussal fejezze ki a hódolatát. Megszólalt, mielőtt még gondolkodott volna, de a szavak így is a szívéből szóltak. – Hornfel király, a Bárd a tiéd. Megtalálom. Elhozom neked.

– Ó, igen! – rikkantotta Lavim, és fürgén Stanach mellett termett. – Egyáltalán nem lesz nehéz. Csak egy-két apróbb csapda van, egy kevés mágiaféle, meg ilyesmi. Tilinkó ismeri az egészet, és olyan hamar megszerezzük, hogy észre sem veszed. – Stanach odafordult.

– Megszerezzük?

– Te, és én, és Tilinkó, és… – Lavim az erdőkerülőkre és Kelidára pillantott. – Meg bárki, akinek kedve van csatlakozni. Gondoltam, biztos mindenkinek van, mert… hát ugyan mi máshoz kezdenének magukban Thorbardinban, amíg te, meg én, meg Tilinkó a Bárd után járunk? Tudod, hogy mennek ezek a dolgok, Stanach. Lehet, hogy rámegy egy nap, vagy kettő is.

* * *

Leszállt az éj a Tánok völgyére. Az árnyakból sötétség lett. Stanach a földön ült Tyorl sírja mellett, és felnézett Kelidára.

– Egy-két nap, azt mondja. – Görbe mosolyra húzódott a szája. – Vagyis, hogy Tilinkó azt mondja.

– Stanach, te elhiszed? – A törpe megvonta a vállát.

– Az tagadhatatlan, hogy Finn megerősítette a történetet, miszerint Tilinkó vezette őket végig a szoroson. Lavim azt mondja, hogy Tilinkó irányította Tyorl íjpuskáját, amikor megölte a sárkányt. – Stanach egy hosszú pillanatig hallgatott. Tyorl remek céllövő volt. De… – Kelida bólintott.

– Sötét, volt. Senki sem láthatott volna keresztül rajta annyira, hogy ilyen tökéletesen eltalálja a sárkány egyetlen érzékeny pontját. Szép lett volna azt gondolni… – Stanach sóhajtott. Szép lett volna azt gondolni, hogy Tilinkó, valamiféle módon, még mindig itt volt vele. Szép lett volna azt gondolni… Stanach a homlokát ráncolva hátrahőkölt.

– Egy kísérteteket látó surranó szava alapján megyek el megkeresni Kharas Bárdját?

– Együtt megyünk a Bárdot keresni.

– Együtt, mi? – Kelida lehuppant mellé, és nem válaszolt a kérdésre. A mutatóujjával könnyedén végigsimította a sírhalom egyik kövét. Egy pillanat múlva így szólt:

– Hiányozni fog.

– Igen, nekem is. – Kelida hirtelen odafordult, csak úgy lángolt az arca.

– Stanach, ezt mondtam a Mély Üregekben, és ezt mondom most is: oda megyek, ahová Hauk megy. Oda megyek, ahová te mész. Segíteni fogok neked megtalálni Kharas Bárdját.

Stanach felnézett a tó felett lebegő sírra. A nyugodt, jeges vizet megborzolta egy enyhe fuvallat. A csillagfény szürkévé lágyította a partot csendesen nyaldosó víz fekete felszínét. Kelida gyengéden betakarta a törpe összeroncsolt kezét a sajátjával. A törpe felállt, és felhúzta a lányt is.

– Jobb lesz, ha visszamegyünk. Nem emlékszem, hogy Lavim odaadta volna Tilinkó furulyáját Hornfelnek. Eleget hallottam, hogy miket művelt vele, úgyhogy addig nem alszom, amíg nem kerül Hornfel kezébe.

Kelida csendben lépkedett mellette, ahogy elhagyták a Tánok völgyét. Amikor a törpe megállt a hegybe vezető kapuban, és visszanézett, látta, hogy Duncan sírja árnyékot vet a Solinari fényében, és betakarja Tyorl sírját. A fuvallatból halkan dúdoló szél lett, és Stanach erdőkre gondolt, amikor belépett Thorbardinba.

 

Tyorl dala

 

A folyó szélesen hömpölyög át az erdőn

Mosolyogva tündököl a napfény

Csillogó napsugarak övezik

Az őszi táj képét.

Jégvirágok cifra ékköveinek díszében

Új szépséget öltenek a csupasz fák

A hideg téli alkonyatban.

Gyémántok? Csak puszta üveg egy ilyen éjszakán.

Az elsuttogott ígéretektől buján

Új élet rejtezik a vén bokrok között.

A fiókák nyüzsögnek a fészekben

Szelíd szemmel nézve a tavaszt.

A levelekről elillanó párának szárnyán,

A déli nap forróságában járva,

Szellő táncol át a réten

Egy forró nyári éjszakán.

 

 

Kórus:

 

Szépséges évszakok,

A béke csendes szigetén,

A fák lombja alatt

Leld meg a szépséget a lábad előtt.