1

Épp a bár­pul­tot tá­mo­gat­tam va­la­hol az Öt­ven­ket­te­dik utca tá­ján egy cse­hó­ban, No­rá­ra vá­ra­koz­va, aki a ka­rá­cso­nyi be­vá­sár­lá­so­kat vé­gez­te, ami­kor az egyik asz­tal­tól, há­rom ott ücsör­gő pa­sas kö­zül föl­pat­tant egy ba­bu­ci, és oda­jött hoz­zám. Sző­ke volt és pöt­töm­ke, de po­fi­ká­ja is, alak­ja is meg­le­he­tős a spric­celt kék sport­kosz­tüm­ben. – Ugye, maga Nick Char­les? – kér­dez­te.

Mond­tam neki, hogy igen.

Ke­zet nyúj­tott. – Én meg Do­ro­thy Wy­nant va­gyok. Biz­tos már rég el­fe­lej­tett, de apus­ra, Cly­de Wy­nant­ra csak em­lék­szik. Hisz őve­le…

– Hogy­ne – fe­lel­tem. – És most már ma­gá­ra is, csak ugye, ak­kor még ti­zen­egy-ti­zen­két éves gye­rek volt.

– Per­sze, hisz nyolc éve már. Em­lék­szik még, mi­ket me­sélt ne­kem? Mind igaz volt?

– Azt hi­szem, egy szó sem. Apu­ka hogy van?

Ne­ve­tett. – Épp ma­gá­tól akar­tam meg­kér­dez­ni. Tud­ja, anyu el­vált tőle, és így sose hal­lunk fe­lő­le, csak néha az új­sá­gok­ból, ha va­la­mi ta­lál­má­nyá­ról ír­nak. Nem ta­lál­ko­zott vele maga se?

A po­ha­ram üres volt, kér­dez­tem a lányt, mit inna, whis­kyt akart, szó­dá­val, ket­tőt ren­del­tem, az­tán fe­lel­tem: – Nem, mos­ta­ná­ban San Fran­cis­có­ban élek.

– Sze­ret­nék ta­lál­koz­ni apus­sal – mond­ta las­san. – Anyu szí­jat ha­sít a há­tam­ból, ha meg­tud­ja, még­is sze­ret­ném lát­ni.

– És?

– Már nem ott él, a Ri­vers­ide-on, ahol ak­kor lak­tunk, és nem sze­re­pel se a te­le­fon­könyv­ben, se a vá­ro­si név- és cím­jegy­zék­ben.

– Ke­res­se meg az ügy­véd­jét – ta­ná­csol­tam.

Föl­de­rült az arca. – Az ki­cso­da?

– Va­la­mi­lyen Mac vagy ef­fé­le volt. Meg­van: Ma­ca­u­lay, igen, Her­bert Ma­ca­u­lay­nak hív­ják. A Sin­ger Bu­il­ding­ben van az iro­dá­ja.

– Adna egy tan­tuszt? – kér­dez­te, s nyom­ban el­ro­hant te­le­fo­nál­ni. Ki­vi­rul­va jött vissza. – Meg­ta­lál­tam. Itt la­kik egy sa­rok­kal odébb, az Ötö­dik su­gár­úton.

– Apu­ka?

– De­hogy, az ügy­véd. Azt mond­ja, apus nincs a vá­ros­ban. – Föl­emel­te a po­ha­rát. – Él­jen a csa­lá­di béke! Most me­gyek és ta­lál­ko­zom vele. Mond­ja, mi­ért nem…

Asta rám ug­rott, és mell­ső man­csá­val has­ba bö­kött. Nora a pó­ráz má­sik vé­gén meg­szó­lalt: – Tün­dé­ri dél­után­ja volt. Lord & Tay­lor­nál föl­bo­rí­tott egy pul­tot tele já­ték­kal, ha­lál­ra ré­mí­tett egy vén csajt az­zal, hogy meg­nyal­ta a bo­ká­ját, s há­rom rend­őr is meg­ve­re­get­te a fe­jét.

Be­mu­tat­tam őket. – A fe­le­sé­gem, Nora, Do­ro­thy Wy­nant. Az apu­ká­ja egy­szer ügy­fe­lem volt, de ő maga ak­kor még épp­hogy ki­nőtt a föld­ből. Ren­des tag az öreg, csak egy ki­csit flú­gos.

– El vol­tam bű­völ­ve tőle – szólt köz­be Do­ro­thy, rám cé­loz­va. – Egy élő, iga­zi de­tek­tív, úr­is­ten, per­sze foly­vást a nya­kán lóg­tam, hogy me­sél­jen a nyo­mo­zá­sa­i­ról. Nyil­ván bő­dü­le­tes ha­zug­sá­gok­kal ete­tett, de én el­hit­tem min­den sza­vát.

– Fá­radt­nak lát­szol, Nora – mond­tam.

– Az is va­gyok. Mért nem ülünk le?

Do­ro­thy kö­zöl­te, hogy vissza kell men­nie az asz­ta­lá­hoz. Ke­zet fog­tak No­rá­val; ok­vet­len föl kell majd ug­ra­nunk hoz­zá­juk egy kok­tél­ra a Court­land­ba, ahol lak­nak; az any­ját most Jor­gen­sen­né­nek hív­ják. Bor­zasz­tó­an örü­lünk, s egy­szer neki is el kell jön­nie hoz­zánk, a Nor­man­di­á­ban száll­tunk meg, és még egy-két hé­tig New York­ban ma­ra­dunk. Do­ro­thy meg­ve­re­get­te a ku­tya fe­jét, s el­li­be­gett.

Ta­lál­tunk egy üres asz­talt. Nora meg­je­gyez­te:

– Egész csi­nos­ka.

– Igen. Ha va­la­ki­nek ez az ese­te.

– Van­nak ese­te­id? – vi­gyor­gott vissza.

– Ó, hi­szen tu­dod, drá­gám! A ma­gas, bar­na nők go­nosz szö­ve­gek­kel.

– No és az a vö­rös csaj, aki­vel el­húz­tad a csí­kot Quin­nék­től teg­nap éj­sza­ka?

– Ne hü­lyés­kedj, csak a lep­ke­gyűj­te­mé­nyét akar­ta meg­mu­tat­ni.