14

Az­nap este pre­mi­er­re men­tünk a Ra­dio City Mu­sic Hall­ba, de egy óra után úgy dön­töt­tünk, hogy elég be­lő­le, és olaj­ra lép­tünk. – Most hova? – kér­dez­te Nora.

– Ne­kem mind­egy. Ne ke­res­sük meg azt az Ön­tött­vas Klu­bot, ami­ről Mo­rel­li me­sélt ne­künk? Imád­ni fo­god Studsy Bur­ke-öt. Az­előtt kassza­fú­ró volt. Azt me­sé­li, hogy meg­fúr­ta a ha­ger­stow­ni bör­tön széf­jét is, mi­alatt ott csü­csült rend­za­va­rá­sért.

– Gye­rünk – mond­ta Nora.

Le­men­tünk a Negy­ven­ki­len­ce­dik ut­cá­ig, az­tán két ta­xi­so­főr, két új­ság­árus és egy rend­őr ki­fag­ga­tá­sa után a hely­színt is meg­ta­lál­tuk. A por­tás ki­je­len­tett, hogy sem­mi­fé­le Bur­ke-öt nem is­mer, de utá­na­néz. Studsy sze­mé­lye­sen jött elénk. – Hogy van, Nick? – kér­dez­te. – Ke­rül­jön bel­jebb.

Ke­mény­kö­té­sű, kö­zép­ma­gas fic­kó volt, ki­csit már tes­te­se­dett, de el nem hí­zott. Leg­alább öt­ven­éves­nek kell len­nie, de tíz­zel ke­ve­seb­bet mu­ta­tott. Szé­les, ro­kon­szen­ve­sen csúf, seb­he­lyes áb­rá­za­ta volt, fö­löt­te meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan szí­nű, de ho­va­to­vább már meg­szám­lál­ha­tó mennyi­sé­gű haj, de a hom­lo­ka még a ko­pasz­ság­tól se lett ma­ga­sabb. A hang­ja: mély, basszus dör­mö­gés.

Ke­zet ráz­tam vele, és be­mu­tat­tam No­rá­nak.

– Fe­le­sé­ge van! – mond­ta. – El­gon­dol­ni is ne­héz! Is­te­nem­re, ha most nem isz­nak ve­lem pezs­gőt, ölre me­gyek a fér­jé­vel!

Mond­tam, hogy nem aka­rok ölre men­ni vele, és bel­jebb ke­rül­tünk. A hely bi­za­lom­ger­jesz­tő­en to­pis volt. A csúcs­for­ga­lom még nem tört ki, s csak há­rom ven­dég lé­zen­gett ben­ne. A sa­rok­ban ül­tünk le egy asz­tal­hoz, és Studsy pon­to­san meg­je­löl­te a pin­cér­nek, me­lyik üve­get hoz­za. Az­tán gon­do­san vé­gig­mért és bó­lo­ga­tott. – Jót tett ma­gá­nak a há­zas­ság. – Meg­va­kar­ta az ál­lát. – Már jó ide­je nem lát­tam ma­gát.

– Bi­zony épp elég ide­je – is­mé­tel­tem.

– Ő vá­gott sitt­re – ma­gya­ráz­ta No­rá­nak.

Nora rész­vét­tel­je­sen in­gat­ta fe­jét. – Olyan jó de­tek­tív volt?

Studsy ránc­ba von­ta, ami hom­lo­ka volt. – Úgy mond­ják, de én nem tu­dom. En­gem csak egy­szer ka­pott el, és ak­kor is vé­let­len­ség­ből: jobb­egye­nes­sel akar­tam le­üt­ni.

– Hogy ju­tott eszé­be, hogy rám sza­ba­dít­sa azt a vad­em­ber Mo­rel­lit? – kér­dez­tem.

– Tud­ja, mi­lye­nek ezek a be­ván­dor­lók meg az iva­dé­ka­ik – mond­ta. – Mind hisz­té­ri­kus. Fo­gal­mam se volt róla, hogy ilyen hü­lye­sé­get tesz majd. Be volt toj­va, hogy a zsa­ruk a nya­ká­ba varr­ják a Wolf nagy­sád ki­nyí­rá­sát, és mi ol­vas­tuk az új­ság­ban, hogy maga is szi­ma­tol eb­ben az ügy­ben, így az­tán mond­tam Mo­rel­li­nek: “Apa­fej, Nick nem az a faj­ta, aki el­ad­ja a sa­ját any­ját is, és ha már ennyi­re esz a fene, nem árt, ha ta­ná­csot kérsz va­la­ki­től”, ő pe­dig azt mond­ta, oké. Mit csi­nált vele, po­fá­kat vá­gott neki?

– Hagy­ta, hogy a zsa­ruk ki­les­sék, amint be­slisszol, és az­tán en­gem okolt érte. Ho­gyan ta­lált rám?

– Van­nak ha­ver­jai, maga pe­dig nem buj­kál, igaz?

– Csak egy hete vol­tam itt a vá­ros­ban, és az új­ság sem­mit se írt ar­ról, hogy hol la­kom.

– Vagy úgy? – kér­dez­te Studsy nö­vek­vő ér­dek­lő­dés­sel. – Hát hol él?

– Mos­ta­ná­ban oda­át, San Fran­cis­có­ban. Hogy ta­lált rám a fic­kó?

– Kasa vá­ros ez. Én se va­gyok itt sok éve, de kasa vá­ros. Er­ről én nem köp­he­tek, Nick. Kér­dez­ze tőle. Az ő dol­ga.

– Csak ab­ban nem, hogy maga küld­te a nya­kam­ra.

– No per­sze, ab­ban nem, de ez­zel, érti ugye, csak rek­lá­mot csi­nál­tam ma­gá­nak. – Ko­mo­lyan gon­dol­ta.

– Mi­cso­da ha­ver! – mond­tam.

– Hon­nan tud­hat­tam vol­na, hogy majd stuk­ker­ral ha­do­ná­szik? De hát kü­lön­ben se tett sok kárt ma­gá­ban, vagy igen?

– Le­het, hogy nem, de ki­bír­tam vol­na enél­kül is és… – meg­áll­tam, mert a pin­cér hoz­ta a pezs­gőt. Meg­kós­tol­tuk, és azt mond­tam, re­mek. Ret­te­ne­tes volt. – Gon­dol­ja, hogy ő ölte meg a nőt? – kér­dez­tem.

Studsy tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal ráz­ta meg a fe­jét. – Ki van zár­va.

– Az ilyen fic­kót könnyű rá­ven­ni a lö­völ­dö­zés­re – mond­tam.

– Tu­dom. Ezek az ide­ge­nek mind hisz­té­ri­ku­sak, de álló dél­után ki se moz­dult in­nen.

– Álló dél­után?

– Igen. Sza­vam­ra mon­dom. Pár pa­sas meg csaj oda­fent ün­ne­pel­tek va­la­mit, s egész biz­tos tu­dom, hogy álló dél­után ki se tet­te in­nen a lá­bát. Sem­mi át­ve­rés, ezt ő be is tud­ja bi­zo­nyí­ta­ni.

– Ak­kor meg mi­től volt be­ga­zol­va?

– Hon­nan tud­jam? Hát nem ezt kér­dez­tem tőle ma­gam is? De hát tud­ja, mi­lye­nek ezek az ide­ge­nek.

– Per­sze, per­sze, mind hisz­té­ri­kus. S ugye, egy ha­vert se kül­dött a nő­höz lá­to­ga­tó­ba?

– Azt hi­szem, rosszul is­me­ri ezt a fiút – mond­ta Studsy. – Tu­dom, mi­lyen volt a csaj. Néha el­lá­to­ga­tott hoz­zám Shep­py­vel. Csak já­ték volt az egész. A fiú nem volt be­le­es­ve, s így sem­mi oka se volt rá, hogy ki­nyír­ja. Sza­vam­ra mon­dom.

– A nő is nar­kós volt?

– Nem tu­dom. Néha lát­tam, hogy be­le­kós­tol, de nyil­ván csak ud­va­ri­as­ság­ból, be­le­dö­fe­tett ma­gá­ba egy-egy ada­got, mert a ha­ver­ja nar­kós volt.

– S ki más volt még itt a ha­ver­ja?

– Sen­ki, akit is­mer­nék – fe­lel­te Studsy kö­zö­nyö­sen. – Jár­kált ide néha egy Nun­heim ne­ve­ze­tű pat­kány, aki na­gyon sze­ret­te vol­na fűz­ni, de ahogy lát­tam, sem­mi­re se ment vele.

– Szó­val at­tól kap­ta meg Mo­rel­li a cí­me­met.

– El­ment az esze? Mo­rel­li sem­mi mást nem akart vele, mint is­ten­iga­zá­ból el­hi­ri­gel­ni. Mire való volt az a be­nyö­gés a rend­őr­ség­nek, hogy Mo­rel­li is­me­ri a csajt? Ba­rát­ja ma­gá­nak az a pa­sas?

Ezen el­gon­dol­koz­tam, csak az­tán mond­tam: – Nem is­me­rem. De hal­lot­tam, hogy oly­kor-oly­kor szí­ves­sé­ge­ket tesz a rend­őr­ség­nek.

– Aha. Kösz.

– Mit kö­szön? Egy szót se szól­tam.

– Az is elég. De árul­jon már el va­la­mit: mire jó ez az egész ga­tyá­zás? Hát nem az a Wy­nant nevű pa­cák tet­te el láb alól azt a nagy­sá­gát?

– So­kan így hi­szik – mond­tam. – De tíz ron­gyot öt el­le­né­ben, hogy nem ő volt.

A fe­jét ráz­ta. – Mért fo­gad­nék arra, amit maga tud job­ban? – Föl­ra­gyo­gott az arca. – De azt meg­mon­dom, én mire ké­szü­lök, s arra fo­gad­ha­tunk is, ha akar. Tud­ja, hogy ami­kor en­gem el­ka­pott, merő vé­let­len­ség­ből jobb­egye­nes­sel ütöt­tem, ahogy már mond­tam is, és az­óta is kí­ván­csi va­gyok, hogy el tud­nak-e in­téz­ni má­sod­szor is. Szó­val ha már job­ban érzi ma­gát, sze­ret­nék…

Ne­vet­ve köz­be­vág­tam: – Nem, már ré­ges-rég nem va­gyok kon­di­ban.

– Ma­gam is há­jas va­gyok, mint a disz­nó – ra­gasz­ko­dott az öt­le­té­hez.

– Kü­lön­ben is, máz­li volt az egész: maga épp el­vesz­tet­te az egyen­sú­lyát, én meg nem.

– Csak vi­gasz­tal­ni akar – mond­ta, majd töp­reng­ve hoz­zá­tet­te: – Bár azt hi­szem, úgy van, ahogy mond­ja. Hát ha nem akar bu­nyóz­ni, leg­alább igyunk egyet.

Nora úgy dön­tött, hogy ko­rán és jó­za­nul akar ha­za­men­ni, így va­la­mi­vel ti­zen­egy után bú­csút mond­tunk Studsy­nak és az Ön­tött­vas Klub­nak. Studsy ki­kí­sért min­ket a ta­xi­hoz, és lel­ke­sen ke­zet szo­rí­tott ve­lünk. – Hát ez re­mek este volt! – mond­ta.

Mi is ef­fé­le ud­va­ri­as szö­ve­ge­ket mond­tunk, és el­haj­tot­tunk.

Nora sze­rint Studsy cso­dá­la­tos volt. – Fe­lét se ér­tet­tem an­nak, amit mon­dott.

– Re­mek fic­kó.

– Nem mond­tad neki, hogy már föl­hagy­tál a szi­ma­to­lás­sal.

– Azt hit­te vol­na, hogy bele aka­rom ke­ver­ni va­la­mi­be – ma­gya­ráz­tam. – Az olyan pa­cák­nak, mint ő, egy kopó min­dig kopó ma­rad, és in­kább ha­zu­dok neki, mint­sem ő higgye ró­lam, hogy ha­zu­dok. Van egy ci­ga­ret­tád? Iga­zán bí­zik ben­nem, a maga mód­ján.

– Iga­zat mond­tál, ami­kor azt mond­tad, hogy nem Wy­nant a gyil­kos?

– Nem tu­dom. Azt hi­szem, iga­zat.

A Nor­man­di­á­ban táv­irat várt Al­len­town­ból, Ma­ca­u­lay­tól:

AZ ÁL­DO­ZAT NEM WY­NANT, ÉS NEM AKART ÖN­GYIL­KOS LEN­NI.