22

Most az­tán ment a bolt az Ön­tött­vas Klub­ban. Töm­ve volt nép­pel, zsi­vaj­jal, füst­tel. Studsy a kassza mö­gül jött elő az üd­vöz­lé­sünk­re. – Örü­lök, hogy újra el­jöt­tek. – Ke­zet rá­zott ve­lem meg No­rá­val, és szé­les vi­gyor­ral né­zett Do­ro­thy­ra.

– A mai spe­ci­a­li­tás? – kér­dez­tem.

Mély bó­kot vá­gott: – Ilyen szép höl­gyek­nek sem­mi­fé­le spe­ci­a­li­tás nem elég jó!

Be­mu­tat­tam Do­ro­thy­nak.

Előt­te is meg­ha­jolt, s va­la­mi fi­no­mat mon­dott ar­ról, hogy akik Nick ba­rá­tai, az ő ba­rá­tai is, majd meg­ál­lí­tott egy pin­cért. – Pete, ke­ríts egy asz­talt Mr. Char­les­nak.

– Min­den este így meg van­nak pa­kol­va? – kér­dez­tem.

– Nem kell ide rek­lám – mond­ta. – Be­ve­tőd­nek egy­szer, az­tán ide­jön­nek újra. Már­vány kö­pő­csé­szék nin­cse­nek, de az italt se kell ki­köp­ni, amit mi adunk. Nem jön­né­nek ad­dig a bár­hoz, amíg meg­lesz az asz­tal?

Mond­tuk, hogy me­gyünk, és italt ren­del­tünk.

– Hal­lott már Nun­heim­ről? – kér­dez­tem.

Né­zett rám egy per­cig, amíg meg­gon­dol­ta, hogy mit mond­jon. – Már hogy­ne hal­lot­tam vol­na – fe­lel­te. – Ott van a nője – fe­jé­vel a te­rem túl­só sar­ka felé in­tett. – Gon­do­lom, ün­ne­pel.

Vé­gig­néz­tem a he­lyi­sé­gen, s meg is pil­lan­tot­tam a vö­rös hajú Mi­ri­a­mot; egy asz­tal­nál ült fél tu­cat fér­fi és nő tár­sa­sá­gá­ban. – Hal­lot­ta, hogy ki volt? – kér­dez­tem.

– A nő sze­rint a rend­őr­ség tet­te el láb alól. Túl so­kat tu­dott.

– Kész rö­hej.

– Kész rö­hej – he­lye­selt Studsy. – Na, ott az asz­ta­luk. Fog­lal­ják el gyor­san. Egy perc, és én is ott le­szek.

Oda­vit­tük a po­ha­run­kat az asz­tal­hoz, amit két má­sik közé szo­rí­tot­tak: há­rom asz­tal egy­nek való he­lyen. Amennyi­re tud­tunk, ké­nye­lem­be he­lyez­ked­tünk.

Nora be­le­ivott a po­hár­ba, és össze­bor­zon­gott. – Gon­do­lod, hogy ezt hív­ják a ke­reszt­rejt­vé­nyek­ben “ke­se­rű be­lén­dek­nek”?

Do­ro­thy föl­ki­ál­tott: – Úr­is­ten, néz­zé­tek csak!

Néz­tük és lát­tuk Shepp Mo­rel­lit, amint fe­lénk tart. Az arca ke­rí­tet­te ha­tal­má­ba Do­ro­thyt. Ahol nem volt seb­hely, ott da­ga­nat volt, a szí­ne pe­dig a sze­me kö­rü­li mély bí­bor­tól az ál­lán lévő rag­ta­pasz hal­vány ró­zsa­szí­né­ig a pi­ros va­la­mennyi ár­nya­la­tá­ban ját­szott.

Oda­jött és rá­ha­jolt az asz­tal­ra, két ök­lét rá­tá­maszt­va. – Ide fi­gyel­jen – mond­ta. – Studsy úgy gon­dol­ja, bo­csá­na­tot kell kér­nem.

Nora dünnyö­gött. – Studsy, mint bé­ke­bí­ró – mi­alatt én meg­kér­dez­tem: – És?

Mo­rel­li meg­ráz­ta össze­vert fe­jét: – De én nem ké­rek bo­csá­na­tot. Tet­tem, amit tet­tem, az em­be­rek­nek vagy tet­szik, vagy nem, de annyit azért mond­ha­tok, hogy saj­ná­lom, hogy el­ment az eszem, és ki akar­tam csi­nál­ni ma­gát, de re­mé­lem, nem vet­te na­gyon a szí­vé­re, és meg se ár­tott na­gyon, s akár­mit meg­te­szek, amit csak tu­dok, hogy sem­mi hé­zag ne le­gyen.

– Nincs sem­mi hé­zag. Ül­jön le, és igyon ve­lünk. Mr. Mo­rel­li, Miss Wy­nant.

Do­ro­thy sze­me ki­tá­gult, és meg­telt kí­ván­csi­ság­gal.

Mo­rel­li ke­rí­tett egy szé­ket, és le­ült. – Re­mé­lem, maga se za­bol rám – mond­ta No­rá­nak.

Az rá­fe­lelt: – Vicc volt az egész.

Mo­rel­li gya­na­kod­va für­kész­te.

– Vége a sitt­nek? – kér­dez­tem.

– Hogy­ne, épp ma dél­után. – Te­nye­ré­vel óva­to­san vé­gig­ta­po­gat­ta az ar­cát. – On­nan va­lók ezek az újak. Biz­ton­ság ked­vé­ért még bú­csú­zó­ul kap­tam egy­pár em­lé­ket.

Nora mél­tat­lan­kod­va föl­ki­ál­tott: – Ez bor­zal­mas! Azt akar­ja mon­da­ni, hogy a rend­őr­ség…

Meg­ve­re­get­tem a ke­zét.

– Mi mást vár tő­lük? – kér­dez­te Mo­rel­li. Da­gadt alsó ajka fél­re­csú­szott egy gri­masz­ba, amit ő meg­ve­tő mo­soly­nak szánt. – Sem­mi baj ad­dig, amíg két-há­rom zser­nyák is kell, hogy meg­bír­jon ve­lem.

Nora fe­lém for­dult: – Te is ilyes­mi­ket mű­vel­tél?

– Ki? Én?

Studsy oda­jött. – Jól el­in­téz­ték a ké­pét, igaz? – mond­ta, Mo­rel­li felé int­ve. He­lyet szo­rí­tot­tunk neki, s le­ült. Ön­elé­gül­ten néz­te Nora ita­lát, majd No­rát. – Azt hi­szem, en­nél kü­lön­bet azok­ban az úri ká­vé­há­zak­ban sem kap, de itt nem ke­rül egy korty egy va­gyon­ba.

Nora mo­so­lya hal­vány volt, de még­is­csak mo­soly volt. Az asz­tal alatt meg­nyom­ta a lá­ba­mat.

Mo­rel­lit kér­dez­tem: – Ugye még Cleve­land­ból is­mer­te Ju­lia Wol­fot?

Mo­rel­li egy ol­dal­pil­lan­tást ve­tett Studsy­ra, aki hát­ra­dőlt a szé­ké­ben, kör­be­jár­tat­ta te­kin­te­tét, s néz­te, ho­gyan nő a be­vé­tel.

– Ami­kor még Rho­da Ste­wart­nak hív­ták – tet­tem hoz­zá.

Mo­rel­li most Do­ro­thy­ra né­zett.

– Fö­lös­le­ges óva­tos­kod­nia – mond­tam. – Ő Cly­de Wy­nant lá­nya.

Studsy ab­ba­hagy­ta a szem­lé­lő­dést, és su­gár­zó szí­vé­lyes­ség­gel né­zett Do­ro­thy­ra. – Hát maga az? Hogy van apu­ka?

– Nem is lát­tam kis­ko­rom óta – fe­lel­te Do­ro­thy.

Mo­rel­li meg­nyá­laz­ta a ci­ga­ret­ta vé­gét, és da­gadt aj­kai közé dug­ta. – Én Cleve­lan­dól jöt­tem. – Gyu­fát gyúj­tott. A te­kin­te­te kö­zöm­bös volt – leg­alább­is an­nak szán­ta. – Csak egy­szer hív­ták Rho­da Ste­wart­nak – Nan­cy Kane az iga­zi neve. – Újra Do­ro­thy­ra né­zett. – A maga fa­ter­ja tud­ja.

– Is­me­ri az apá­mat?

– Volt vele be­szé­dem.

– Mi­ről? – kér­dez­tem.

– Róla. Nan­cy­ről. – A gyu­fa a kör­mé­re égett. El­dob­ta, má­si­kat vett elő, rá­gyúj­tott. Föl­hú­zott szem­öl­dök­kel, össze­rán­colt hom­lok­kal né­zett rám. – Min­den oké? – kér­dez­te.

– Per­sze. Itt nincs sen­ki, aki előtt tit­ko­lóz­nia kel­le­ne.

– Oké. Az öreg mar­há­ra fél­té­keny volt. Szí­ve­sen or­ron vág­tam vol­na, de Nan­cy nem en­ged­te. S így volt rend­jén: az öreg volt Nan­cy pén­zes­zsák­ja.

– Mennyi ide­je en­nek?

– Hat hó­nap­ja. Vagy tán nyolc is.

– Ta­lál­ko­zott Wy­nant­tal az­óta, hogy a lányt ki­csi­nál­ták?

A fe­jét ráz­ta. – Az­előtt is csak pár­szor, s ami­ről be­szél­tem, az volt az utol­só.

– Rá­járt a lány a kasszá­ra?

– Nem mond­ta, hogy rá­jár. De én ki­ta­lál­tam, hogy igen.

– Ho­gyan?

– Gó­gyis csaj volt; az esze, akár a be­ret­va. S va­la­ho­gyan csak sze­rez­te a do­hányt. Egy­szer kér­tem tőle öt­ezer dol­csit. – Pat­tin­tott az uj­já­val. – Kész­pénz­ben!

Úgy dön­töt­tem, nem kér­de­zem meg, hogy vissza­ad­ta-e. – Ta­lán az öreg adott neki?

– Ta­lán. Le­het.

– Be­szélt er­ről a rend­őr­ség­nek? – kér­dez­tem.

El­ne­vet­te ma­gát mély meg­ve­tés­sel. – Azt hit­ték, ki­ver­nek be­lő­lem va­la­mit. Kér­dez­ze meg tő­lük, mit hisz­nek most. Maga ren­des pa­sas, és én nem… – el­ha­rap­ta a mon­da­tot, s ki­vet­te a ci­ga­ret­tát a szá­já­ból. – Ni­csak, La­pát­fül! – mond­ta, s ki­nyújt­va a ke­zét, meg­fog­ta egy tag fü­lét, aki a szom­széd asz­tal­nál ült, s mind hát­rább meg hát­rább dőlt fe­lénk.

A pa­sas föl­ug­rott, és Mo­rel­li felé for­dí­tot­ta ré­mült, sá­padt, be­esett ar­cát.

– Húzd be a klaf­fa­nó­dat! – mor­dult rá Mo­rel­li. – Már a pi­ánk­ba ér!

A pa­cu­lek da­dog­ni kez­dett. – Shep, én nem akar­tam sem­mi rosszat – és egé­szen az asz­ta­luk­hoz nyom­ta a ha­sát, hogy mi­nél tá­vo­labb ke­rül­jön tő­lünk, de még így is hal­ló­tá­vol­sá­gon be­lül ma­radt.

Mo­rel­li nem érte be ennyi­vel. – Sose akarsz te sem­mi rosszat, de et­től még pró­bál­ko­zol vele – adta meg neki, és is­mét fe­lém for­dult. – El­mon­dom ma­gá­nak ele­jé­től vé­gig, hisz a lány már meg­halt, és sen­ki­nek se árt­ha­tok vele, de nincs annyi zser­nyák a vi­lá­gon, aki erő­szak­kal ki tud­ná szed­ni be­lő­lem!

– Klassz! – mond­tam. – Be­szél­jen a lány­ról, mi­kor akad­tak egy­más­ba, mi tör­tént vele, mi­előtt Wy­nant­hoz ke­rült vol­na, és hol szúr­ta ki az öreg.

– Ennyi szö­veg­hez nem elég a pia – kör­be­for­dult a szé­ken, és el­ki­ál­tot­ta ma­gát: – Hé, gar­szony! Te ott, a kis­kö­lyök­kel a há­t­a­don!

A kis­sé gör­be hátú pin­cér, akit Studsy Pete-nek szó­lí­tott, át­tört a so­ka­sá­gon az asz­ta­lunk­hoz, és sze­re­tet­tel­je­sen vi­gyor­gott Mo­rel­li­re. – Mi le­gyen? – Han­go­san szív­ta a fo­gát.

Ren­del­tünk, és a pin­cér el­ment.

Mo­rel­li rá­kezd­te: – Nan­cy meg jó­ma­gam egy ház­ban lak­tunk. A sar­kon volt az öreg Kane cuk­ros­bolt­ja. A lá­nya csór­ta ne­kem a ci­ga­ret­tát. – Ne­ve­tett. – A fa­ter­ja egy­szer ala­po­san el­lát­ta a ba­jom, mert meg­mu­tat­tam Nan­cy­nek, ho­gyan le­het a tan­tu­szo­kat drót­tal ki­pisz­kál­ni a te­le­fon­ból. Tud­ja, azok­ból a ré­gi­mó­di au­to­ma­ták­ból. Ki­csik vol­tunk még, ta­lán har­ma­di­ko­sok. – Újra ne­ve­tett foj­tot­tan, to­rok­han­gon. – Én meg el akar­tam csór­ni a szom­széd épít­ke­zés­ről va­la­mit és el­dug­ni az öreg pin­cé­jé­be, az­tán be­nyög­ni Schultz­nak, a sar­ki rend­őr­nek, csak­hogy vissza­fi­zes­sek a vén Kane-nek, de Nan­cy nem en­ged­te.

Nora köz­be­szólt: – Ara­nyos kö­lyök le­he­tett.

– Bi­zony az vol­tam – fe­lel­te Mo­rel­li el­ér­zé­ke­nyül­ve. – Fi­gyel­jen csak. Nem vol­tam több öt­éves­nél, ami­kor…

Egy női hang köz­be­vá­gott: – Tud­tam, hogy maga az!

Föl­néz­tem, s a vö­rös Mi­ri­a­mot pil­lan­tot­tam meg. Hoz­zám be­szélt. – Hel­ló! – üd­vö­zöl­tem.

Csí­pő­re tet­te a ke­zét, és sö­té­ten bá­mult rám: – Szó­val túl so­kat tu­dott!

– Le­het, hogy túl so­kat, de ész nél­kül meg­sö­pört vele a tűz­lép­csőn, ke­zé­ben a ci­pő­jé­vel, mi­előtt még bár­mit mon­dott vol­na.

– Ha­do­va!

– Jól van. Mit gon­dol, mi volt az a túl sok, amit tu­dott?

– Hogy hol van Wy­nant.

– Aha. És hol van?

– Én nem tu­dom. De Art tud­ta.

– Bár meg­mond­ta vol­na. Mi…

– Ha­do­va! – is­mé­tel­te. – Maga is tud­ja, és a rend­őr­ség is tud­ja. Mit gon­dol, ki az, akit maga át tud ver­ni?

– Sen­kit se aka­rok át­ver­ni. Fo­gal­mam sincs, hol van Wy­nant.

– Maga neki dol­go­zik, és a rend­őr­ség ma­gá­val dol­go­zik. Ne tart­son hü­lyé­nek. Art azt hit­te, tud va­la­mit, és egy va­gyont ke­res­het vele, sze­gény hü­lye. De azt már nem tud­ta, ho­gyan vég­zi a nagy fene tu­dá­sá­val.

– Mond­ta ma­gá­nak, hogy mit tud?

– Nem va­gyok olyan hü­lye, mint maga hi­szi. Mond­ta, hogy tud va­la­mit, ami­ért nagy do­hányt fog le­sza­kí­ta­ni, és tes­sék: mit sza­kí­tott le? Egye­lő­re még tu­dom, mennyi két­szer ket­tő.

– Néha négy – fe­lel­tem –, de néha hu­szon­ket­tő. Nem dol­go­zom Wy­nant­nak. És most ne haj­to­gas­sa megint, hogy ez ha­do­va. Akar se­gí­te­ni ab­ban, hogy…

– Nem. Art vam­zer volt, és azok­ból élt, akik­nek vam­ze­rolt. Azt kap­ta, amit ér­de­melt, de ne vár­ja tő­lem, hogy el­fe­lejt­sem: maga meg Guild vol­tak vele, ami­kor el­men­tem, és leg­kö­ze­lebb már csak hol­tan lát­ták.

– Nem aka­rom, hogy el­fe­lejt­sen bár­mit is. Csak azt sze­ret­ném, ha em­lé­kez­ne, hogy va­jon…

– Men­nem kell – kö­zöl­te, és el­pá­lyá­zott. Ha­tá­ro­zot­tan kel­lem­dús volt a ka­rosszé­ri­á­ja.

– Nem tu­dom, szí­ve­sen cse­resz­nyéz­nék-e egy tál­ból ez­zel a nagy­sá­gá­val – mond­ta Studsy el­mé­láz­va. – Sok vol­na a jó­ból.

Do­ro­thy meg­érin­tet­te a ka­ro­mat: – Sem­mit se ér­tek.

Mond­tam neki, hogy min­den rend­ben van, az­tán Mo­rel­li­hez for­dul­tam: – Ju­lia Wolf­ról me­sélt.

– Per­sze, per­sze. Na, az öreg Kane ki­akol­bó­lí­tot­ta, ami­kor ti­zen­öt vagy ti­zen­hat éves ko­rá­ban össze­szűr­te a le­vet egy ta­nár­ral, az­tán egy Face Pepp­ler nevű kra­pek kö­vet­ke­zett, gó­gyis fic­kó, ha nem ha­do­vál túl so­kat. Em­lék­szem, egy­szer én meg Face… – ab­ba­hagy­ta, krá­ko­gott pá­rat. – Na mind­egy. Szó­val Face meg a lány so­ká­ig együtt fu­tot­tak, öt vagy hat év is le­he­tett, nem szá­mít­va, ami­kor Face-t be­hív­ták ka­to­ná­nak, és Nan­cy össze­állt egy má­sik tag­gal, a ne­vé­re nem em­lék­szem… Dick O’Bri­an uno­ka­öccse volt, cson­tos, fe­ke­te kra­pek, igen­csak oda volt a tin­tá­ért. De az­tán, mi­helyt Face le­sze­relt, a lány vissza­ment hoz­zá, és újra együtt fu­tot­tak, amíg el nem kap­ták őket To­ron­tó­ban, mert egy pa­sast meg akar­tak sza­ba­dí­ta­ni a pén­zé­től. Face ma­gá­ra vál­lal­ta az ügyet, és Nan­cy hat hó­nap­pal meg­úsz­ta, a kra­pek­nak ju­tott a java. Mi­kor utol­já­ra hal­lot­tam fe­lő­le, még min­dig bent volt. Ta­lál­koz­tam Nan­cy­vel, mi­kor ki­sza­ba­dult, ő jött hoz­zám, mert pár száz dol­csi­ra volt szük­sé­ge, hogy New York­ba jö­hes­sen. Az­tán ak­kor hal­lot­tam róla, ami­kor vissza­küld­te a pénzt, és meg­üzen­te, hogy prí­mán érzi ma­gát itt a nagy­vá­ros­ban, és Ju­lia Wolf a neve, de tud­tam, hogy Face-nek is íro­gat a bör­tön­be. Így hát, ami­kor 28-ban én is ide­jöt­tem, meg­ke­res­tem a kis­paj­tást. Ak­kor már…

Mi­ri­am vissza­jött, és meg­állt, mint előbb, csí­pő­re tett kéz­zel. – Gon­dol­koz­tam azon, amit az előbb mon­dott. Biz­tos azt hi­szi ró­lam, hogy hü­lye tyúk va­gyok.

– Ugyan – mond­tam, de csöp­pet se hang­zott meg­győ­ző­en.

– De azért annyi­ra nem va­gyok hü­lye, hogy úgy tán­col­jak, ahogy maga fü­tyül. S azt azért lá­tom, ami az or­rom előtt fo­lyik.

– Nagy­sze­rű.

– Csöp­pet se nagy­sze­rű. Maga meg­gyil­kol­ta Ar­tot és…

– Hal­kab­ban, ga­lam­bom! – Studsy föl­állt, és ka­ron fog­ta. A hang­ja be­hí­zel­gő volt. – Gye­re csak. Pár sza­vam vol­na ve­led. – És el­ve­zet­te a bár­pult­hoz.

Mo­rel­li újra ka­csin­tott. – Studsy sze­re­ti az ilyet. Na, ott tar­tot­tam, hogy föl­ke­res­tem Nan­cyt, ami­kor én is ide­jöt­tem, és ő el­me­sél­te, hogy Wy­nant­nál dol­go­zik, és az öreg fü­lig be­le­esett, így hát biz­to­san ül a nye­reg­ben. Ki­de­rült, hogy Ohi­ó­ban, a sit­ten meg­ta­ní­tot­ták gyors­ír­ni, s ki­ter­vel­te, hogy ez­zel majd be­ke­rül­het va­la­ho­vá… érti ugye, va­la­mi iro­dá­ba, ahol nyit­va fe­lej­tik a mac­kót, ami­kor ki­men­nek. Egy ügy­nök­ség pár napi me­ló­ra Wy­nant­hoz küld­te, s Nan­cy úgy szá­molt, oko­sabb, ha ott ma­rad a nagy­pénz mel­lett, mint­ha el­sze­lel­ne a kis pénz­zel, így hát be­fész­kel­te ma­gát az üz­let­be, és egész jól járt. Volt annyi esze, hogy be­vall­ja az öreg­nek a pri­u­szát, s be­me­sél­te, hogy most már jó útra akar tér­ni meg ef­fé­lé­ket, így nem koc­káz­tat­ta, hogy baj­ba ke­ve­re­dik, ha ki­de­rül va­la­mi, mert az öreg ügy­véd­je, amint Nan­cy me­sél­te ne­kem, kez­det­től fog­va rossz szem­mel né­zett rá, és le­het, hogy ki akart ásni róla va­la­mit. Per­sze én sem­mit se tud­tam, csak azt, hogy hol dol­go­zik, de azt már nem, hogy mit mű­vel ott, hi­szen, érti ugye, az az ő játsz­má­ja volt, és nem volt rám szo­rul­va, és akár­mi­lyen jó ha­ve­rok is vol­tunk, sem­mi ér­tel­me se lett vol­na, hogy ne­kem bár­mit is el­mond­jon, amit el­köp­het­nék a fő­nö­ké­nek. Hisz nem volt a nőm, érti, nem volt köz­tünk sem­mi, csak a régi ha­ver­ság, az, hogy együtt ját­szot­tunk kis­kö­lök ko­runk­ban. Szó­val, ta­lál­koz­tunk pár­szor, el­já­ro­gat­tunk ide, amíg az öreg ki nem ver­te a bal­hét, ak­kor Nan­cy azt mond­ta, hagy­juk abba, mert nem akar­ja a pap­la­nos ágyát el­vesz­te­ni azért a po­hár pi­á­ért, amit együtt megiszunk. Hát ennyi volt az egész. Ez, úgy gon­do­lom, ok­tó­ber­ben tör­tént, és Nan­cy nem en­ge­dett be­lő­le. Az­óta se lát­tam.

– S ki más­sal járt még? – kér­dez­tem.

Mo­rel­li meg­ráz­ta a fe­jét. – Nem tu­dom. Nem na­gyon be­szélt ő sen­ki­ről.

– Va­la­ki­től brill jegy­gyű­rűt ka­pott. Tud er­ről?

– Csak azt, hogy nem tőle kap­ta. Ak­kor még nem volt raj­ta, ami­kor össze­jár­tunk.

– Gon­dol­ja, hogy újra össze­állt vol­na Pepp­ler­rel, ha az ki­sza­ba­dul?

– Ta­lán. Nem na­gyon iz­gat­ta ma­gát, hogy a fiú sit­ten van, de jól ki­jöt­tek egy­más­sal, és sze­re­tett vele dol­goz­ni. Azt hi­szem, össze­áll­tak vol­na.

– És mi van Dick O’Bri­an öccsé­vel, az­zal a cson­tos, fe­ke­te pi­am­ar­ci­val? Hova lett?

Mo­rel­li meg­le­pőd­ve né­zett rám: – Hon­nan tud­nám?

Studsy egy­ma­gá­ban jött vissza. – Le­het, hogy nincs iga­zam – mond­ta, amint le­ült –, de sze­rin­tem le­het­ne kez­de­ni va­la­mit ez­zel a pi­pi­vel, csak tud­ni kell, hol kell meg­fog­ni.

– A tor­ká­nál – vél­te Mo­rel­li.

Studsy sze­re­tet­re mél­tón vi­gyor­gott. – De­hogy. Vin­ni akar­ja va­la­mi­re. Ke­mé­nyen me­ló­zik: ének­lec­ké­ket vesz, és…

Mo­rel­li az üres po­hár­ra né­zett: – A te vit­ri­o­lod biz­tos jót tesz a hang­já­nak. – Meg­for­dult, és el­or­dí­tot­ta ma­gát: – Hé, te fiú, az­zal a ba­tyu­val, hozz eb­ből még egy run­dot! Hol­nap zsol­tá­ro­kat kell éne­kel­nünk!

– Azon­nal, Shep­py! – Pete el­gyö­tört, szür­ke ar­cá­ról nyom­ban el­tűnt a tom­pa kö­zöny, mi­helyt Mo­rel­li hang­ját meg­hal­lot­ta.

Egy iszo­nya­to­san kö­vér, sző­ke alak – olyan sző­ke volt, hogy szin­te al­bí­nó­nak néz­tem –, aki az előbb még Mi­ri­am asz­ta­lá­nál ült, most oda­jött, és vé­kony, nő­i­es, re­zeg­te­tős han­gon meg­szó­lalt: – Szó­val te vagy az, aki a sze­gény kis Art Nun­hei­met…

Mo­rel­li has­ba vág­ta, ami­lyen erő­vel ül­té­ből csak tud­ta. Studsy nyom­ban tal­pon volt, s Mo­rel­lin át­ha­jol­va ök­lé­vel or­ron ver­te. Os­to­bán fi­gyel­tem, hogy most is jobb­egye­nes­sel. A pú­pos Pete a kö­vér háta mögé ke­rült, és az üres tál­cát tel­jes erő­vel a fe­jé­hez csap­ta. Az ha­nyatt esett, föl­bo­rít­va egy asz­talt és há­rom ven­dé­get. Ak­kor­ra már mind­két bár­fiú mel­let­te ter­mett. Az egyik bo­xer­rel tar­kón vág­ta, amint föl akart áll­ni, így is­mét el­esett, a tér­dé­re meg a te­nye­ré­re, a má­sik a gal­lér­ja mögé nyúlt, és meg­csa­var­ta a nya­kát, hogy ful­do­kol­ni kez­dett. Mo­rel­li se­gít­sé­gé­vel vég­re láb­ra rán­gat­ták, és ki­tet­ték a szű­rét.

Pete utá­nuk bá­mult, és szív­ta a fo­gát. – Ez az át­ko­zott Ve­réb – ma­gya­ráz­ta ne­kem –, nem le­het vele bír­ni, ha be­pi­ál.

Studsy a szom­széd asz­tal­nál se­gí­tett a ta­gok­nak, hogy össze­szed­jék ma­gu­kat s bé­kén le­te­le­ped­hes­se­nek. – Ez bi­zony baj – mond­ta ép­pen –, nem tesz jót az üz­let­nek, de hát min­den­nek van ha­tá­ra. Az én cse­hóm nem bűn­ta­nya, de hát nem is le­ány­ne­ve­lő in­té­zet.

Do­ro­thy ré­mült volt és ha­lál­sá­padt, Nora tág­ra nyi­tott sze­mek­kel ámul­do­zott. – Tisz­tá­ra őrül­tek­há­za – mon­dot­ta. – Ezt meg mért csi­nál­ták?

– Gon­do­lod, hogy én job­ban tu­dom? – fe­lel­tem.

Mo­rel­li meg a bár­fi­úk vissza­jöt­tek, s lát­szott, hogy na­gyon elé­ge­det­tek ön­ma­guk­kal. Mo­rel­li és Studsy vissza­ül­tek az asz­ta­lunk­hoz.

– Ma­guk, fiúk, kis­sé im­pul­zív ter­mé­sze­tű­ek – mond­tam.

Studsy vi­gyo­rog­va is­mé­tel­te: – Im­pul­zív! Ha­ha­ha!

Mo­rel­li ko­mo­lyan vet­te. – Va­la­hány­szor ez a háj­tö­meg hoz­zá­lát, mu­száj meg­előz­ni. Már késő, ha ben­ne van. Volt már ré­szünk ben­ne egy­szer-egy­szer, igaz, Studsy?

– Mi­ben? – kér­dez­tem. – Hisz nem csi­nált sem­mit.

– Nem csi­nált – mond­ta Mo­rel­li las­san. – De akart! Meg­ér­zi azt az em­ber nála, igaz, Studsy?

– Bi­zony, bi­zony, hisz­té­ri­kus a fic­kó.