25

Be­men­tünk Mimi szo­bá­já­ba. Az ab­lak­nál ült egy öb­lös fo­tel­ban, és szem­mel lát­ha­tó­an rop­pant elé­ge­dett volt ma­gá­val. Ví­gan rám mo­soly­gott: – Most már pa­tyolat­tisz­ta a lel­kem! Min­dent meg­gyón­tam!

Guild egy asz­tal­nál állt, zseb­ken­dő­jé­vel az ar­cát tö­röl­get­ve. De a ha­lán­té­kán még min­dig csil­lo­gott az iz­zad­ság, s az arca el­nyűtt volt és öreg. A kés, a lánc meg a zseb­ken­dő, ami­be be­bu­gyo­lál­ták, ott he­vert előt­te az asz­ta­lon.

– Vé­gez­tek? – kér­dez­tem.

– Sej­tel­mem sincs, saj­nos ez a tény – mond­ta. Mimi felé for­dí­tot­ta a fe­jét: – Meg­mon­da­ná, asszo­nyom, hogy vé­gez­tünk-e?

Mimi föl­ne­ve­tett: – El­kép­zel­ni sem tu­dom, mi ma­rad­ha­tott még hát­ra!

– Jó – mond­ta Guild las­san, kis­sé vo­na­kod­va –, eb­ben az eset­ben úgy gon­do­lom, vál­ta­nék pár szót Mr. Char­lesszal, ha meg­bo­csát ne­künk ezért a né­hány per­cért. – Gon­do­san össze­haj­to­gat­ta a zseb­ken­dő­jét, és a zse­bé­be tet­te.

Mimi föl­állt a fo­tel­ból. – Itt is be­szél­het­nek. Ad­dig ki­me­gyek, és el­cse­ve­gek Mrs. Char­lesszal. – In­csel­ke­dő­en meg­ve­re­get­te az ar­com a mu­ta­tó­uj­já­val, amint el­ment mel­let­tem. – Ne hagy­ja, Ni­cky, hogy rém­tör­té­ne­te­ket ad­ja­nak elő ró­lam!

Andy ki­tár­ta előt­te az aj­tót, be­csuk­ta mö­göt­te, újra össze­csü­csö­rí­tet­te a szá­ját, és füttyen­tett.

Le­he­ve­red­tem az ágy­ra. – Nos? Hogy áll a bál?

Guild a tor­kát kö­szö­rül­te. – El­mond­ta, ho­gyan ta­lál­ta ezt a lán­cot meg a kést a pad­lón, s hogy egé­szen biz­to­san a Wolf nagy­sád sza­kí­tot­ta le Wy­nant­ról, ami­kor küsz­kö­dött vele, és azt is el­mond­ta, mi­ért dug­ta el mos­ta­ná­ig. Köz­tünk szól­va nem sok te­te­je van az egész­nek, ha az em­ber a maga esze sze­rint nézi ezt az ügyet, de tán olyan az egész his­tó­ria, amit nem is le­het nor­má­lis ésszel föl­fog­ni. Őszin­tén szól­va nem egé­szen tu­dom, há­nya­dán ál­lok a hölggyel.

– A leg­fon­to­sabb – ta­ná­csol­tam neki –, hogy ne hagy­ja ma­gát ki­fá­rasz­ta­ni. Mert ami­kor raj­ta­kap­ja egy ha­zug­sá­gon, nyom­ban be­is­me­ri, és elő­tá­lal egy újabb ha­zug­sá­got, s mi­kor azon is raj­ta­kap­ja, megint csak be­is­me­ri, s megint egy újabb ha­zug­ság­gal áll elő, és így to­vább a vég­te­len­sé­gig. A leg­több em­ber – még ha nő is! – el­bá­tor­ta­la­no­dik, mi­után raj­ta­kap­ták a har­ma­dik vagy ne­gye­dik nyil­ván­va­ló ha­zug­sá­gon, s vagy el­hall­gat, vagy ki­kö­pi az iga­zat, de Mimi, az nem. Ő foly­vást újra és újra pró­bál­ko­zik, és na­gyon óva­tos­nak kell len­nie vele, mert kü­lön­ben egy­szer csak azon ve­szi ész­re ma­gát, hogy hisz neki, de nem azért mert vég­re az iga­zat hall­ja tőle, ha­nem egy­sze­rű­en azért, mert be­le­fá­radt a ké­tel­ke­dés­be.

Guild hüm­mö­gött. – Le­het. – Uj­já­val a gal­lér­ját tá­gít­gat­ta. Lát­szott, hogy na­gyon ké­nyel­met­le­nül érzi ma­gát. – Fi­gyel­jen ide, nem gon­dol­ja, hogy ő gyil­kol­ta meg a Wolf nagy­sá­gát?

Ész­re­vet­tem, hogy Andy olyan me­rőn bá­mul rám, hogy majd ki­gu­vad a sze­me. Föl­ül­tem hát az ágyon, és a pad­ló­ra tet­tem a lá­ba­mat. – Bár­csak tud­nám. Ez az óra­lánc tel­je­sen úgy fest, mint­ha ha­mis bűn­jel vol­na, de… de azt azért ki­de­rít­het­jük, hogy volt-e Wy­nant­nak eh­hez ha­son­ló lán­ca, sőt, ta­lán még most is vi­se­li. Ha a volt fe­le­sé­ge olyan jól em­lék­szik rá, ami­lyen ha­tá­ro­zot­tan ál­lít­ja, ak­kor csöp­pet se ki­zárt, hogy pon­to­san le­ír­ja egy ék­sze­rész­nek, és meg­csi­nál­tat­ja a ha­son­má­sát, s bár­ki vá­sá­rol­hat ilyen arany­kést, és olyan mo­nog­ra­mot vé­set­het bele, ami­lyet csak akar. Csak­hogy na­gyon sok min­den­nel cá­fol­ha­tó is ez a föl­té­te­le­zés, hogy ilyen messzi­re ment vol­na. Ha ez a lánc ha­mis bi­zo­nyí­ték, sok­kal va­ló­szí­nűbb, hogy nála volt az ere­de­ti, le­het­sé­ges, hogy már évek óta; de hát ez mind olyas­mi, ami­nek ki­de­rí­té­se ma­guk­ra vár.

– Meg­tesszük, ami tő­lünk te­lik – mond­ta Guild tü­rel­me­sen. – Szó­val, azt hi­szi, hogy ő volt?

– A gyil­kos? – meg­ráz­tam a fe­jem. – Ed­dig még nem ju­tot­tam. Mi van Nun­heim­mel? Egyez­nek a lö­ve­dé­kek?

– Igen, ugyan­ab­ból a fegy­ver­ből va­lók, ami­vel a nőt is le­lőt­ték – mind az öt.

– Öt­ször lőt­tek rá is?

– Öt­ször, és annyi­ra kö­zel­ről, hogy meg­pör­kö­lő­dött a ru­há­ja.

– Lát­tam a nő­jét, azt a nagy vö­rös tyú­kot ma este egy cse­hó­ban – me­sél­tem neki. – Azt mond­ja, hogy maga meg én gyil­kol­tuk meg a fic­kót, mert túl so­kat tu­dott.

Hüm­mö­gött. – Me­lyik cse­hó volt? Le­het, hogy én is be­szé­lek vele.

– Studsy Bur­ke Ön­tött­vas Klub­ja – fe­lel­tem, és meg­ad­tam a pon­tos cí­met. – Ott ló­gott Mo­rel­li is. Azt mond­ja, hogy Ju­lia Wolf iga­zi neve Nan­cy Kane, és van egy ba­rát­ja, aki az ohi­ói bör­tön­ben ül, Face Pepp­ler a neve.

Guild “igen”-jé­ből, a hang­sú­lyá­ból nyom­ban rá­jöt­tem, hogy már min­dent ki­nyo­moz­tak Pepp­ler­ről és Ju­lia múlt­já­ról. De azért to­vább kér­de­zős­kö­dött: – És mit de­rí­tett ki föl­fe­de­ző útja so­rán?

– Egy új­ság­író ba­rá­tom, Larry Crow­ley, teg­nap dél­után lát­ta Jor­gen­sent, amint ki­lép egy zá­log­ház­ból a Ha­to­dik su­gár­úton, a Negy­ven­ha­to­dik utca kö­ze­lé­ben.

– Igen?

– Nem lá­tom, hogy túl­zot­tan ér­de­kel­nék a hí­re­im. Én akár…

Mimi ki­nyi­tot­ta az aj­tót, és tál­cán whis­kyt, szó­dát, po­ha­ra­kat ho­zott. – Gon­dol­tam, jól­esik egy kis ital – mond­ta el­bá­jo­lón.

Meg­kö­szön­tük.

Le­te­tet­te a tál­cát, és meg­szó­lalt: – Nem aka­rom za­var­ni ma­gu­kat… – az­zal a tü­rel­mes de­rült­ség­gel mo­soly­gott ránk, ami­vel a nők sze­ret­nek hat­ni a fér­fi­tár­sa­ság­ra, majd ki­vo­nult.

– Va­la­mit akart mon­da­ni – em­lé­kez­te­tett Guild.

– Ó, csak annyit, hogy ha ne­tán nem hin­né­nek az őszin­te­sé­gem­ben, il­le­nék meg­mon­da­ni­ok. Mos­ta­ná­ig együtt­mű­köd­tünk eb­ben a játsz­má­ban, és nem sze­ret­ném, ha…

– Nem, nem – vá­gott köz­be gyor­san Guild –, egy­ál­ta­lán nem er­ről van szó, Mr. Char­les. – Kis­sé el­vö­rö­sö­dött. – De tény, hogy a fő­nök már sür­get ben­nün­ket, s jó­ma­gam is mi­előbb föl aka­rom gön­gyö­lí­te­ni az ügyet. Ez a má­so­dik gyil­kos­ság el­mér­ge­sí­tet­te a hely­ze­tet. – A tál­ca felé for­dult. – Tisz­tán, vagy szó­dá­val?

– Kö­szö­nöm, tisz­tán. Sem­mi más nyom?

– Szó­val ugyan­az a fegy­ver, meg egy cso­mó go­lyó, ugyan­olya­nok, mint a nő­ben is, de ennyi az egész. Egy bér­ház ka­pu­al­já­ban, két bolt kö­zött. Egy lé­lek se, aki is­mer­né Nun­hei­met, vagy Wy­nan­tot, vagy bár­ki más ve­lük kap­cso­lat­ban álló sze­mélyt. A kapu nyit­va volt, akár­ki be­sé­tál­ha­tott, de ha meg­gon­dol­juk, en­nek sincs túl nagy je­len­tő­sé­ge.

– Sen­ki se lá­tott vagy hal­lott va­la­mit?

– No per­sze, a lö­vé­se­ket azért hal­lot­ták, de hogy ki lö­völ­dö­zött, azt már nem lát­ták. – Oda­ad­ta a whis­ky­met.

– Ta­lál­tak töl­tény­hü­ve­lye­ket? – kér­dez­tem.

A fe­jét ráz­ta. – Egyik he­lyen se. Va­ló­szí­nű­leg for­gó­pisz­toly.

– És a gyil­kos mind­két eset­ben ki­lőtt min­den go­lyót, ha azt is szá­mít­juk, ame­lyik a te­le­font érte, hi­szen a leg­több em­ber üre­sen hagy­ja az ütő­szeg alat­ti töl­tény­he­lyet.

Guild ép­pen inni akart, de újra le­tet­te a po­ha­rat. – Csak nem azt akar­ja bi­zony­gat­ni, hogy kí­nai a gyil­kos? – pa­nasz­ko­dott. – Azok lö­völ­döz­nek eb­ben a stí­lus­ban.

– Nem, de akár­mi­lyen föl­té­te­le­zés­ből le­het va­la­mi hasz­nunk. Ki­de­rült, mer­re járt Nun­heim az­nap dél­után, ami­kor a lányt meg­öl­ték?

– Hogy­ne. Ott ló­gott a ház kö­rül, leg­alább­is az idő jó ré­szé­ben. Lát­ták a ház előtt, lát­ták a ház mö­gött, ha ugyan hi­szünk azok­nak, akik ak­kor­tájt mit sem tö­rőd­tek vele, de most nincs kü­lö­nö­sebb okuk, hogy ha­zu­doz­za­nak róla. És a gyil­kos­ság előt­ti na­pon föl is ment a lány la­ká­sá­hoz a lif­tes­fiú sze­rint. A fiú azt mond­ja, hogy ő nyom­ban újra le­ment, és így nem tud­ja, be­ju­tott-e Nun­heim a nő­höz vagy se.

– Na tes­sék, Mi­ri­am­nak ta­lán iga­za volt, a ba­rá­tunk túl so­kat tu­dott. Si­ke­rült ki­de­rí­te­ni, hova lett az a négy­ezer dol­lár kü­lön­bö­zet, a kö­zött, amit Ma­ca­u­lay át­adott, il­let­ve Wy­nant ka­pott?

– Nem.

– Mo­rel­li sze­rint a nő min­dig tele volt pénz­zel. Azt mond­ja, egy­szer köl­csön­ka­pott tőle öt­ezer dol­lárt kész­pénz­ben.

Guild föl­von­ta a szem­öl­dö­két. – Igen?

– Igen. S azt is mond­ja, hogy Wy­nant tu­dott a nő pri­u­szá­ról.

– Úgy lát­szik – mond­ta Guild, el­nyújt­va a sza­va­kat –, ha ma­gá­val be­szél, mind­járt meg­ol­dó­dik en­nek a fic­kó­nak a nyel­ve.

– Sze­ret du­mál­ni. Ki­de­rült va­la­mi még ar­ról, hogy min dol­go­zott Wy­nant, mi­előtt el­uta­zott, vagy min akart dol­goz­ni a tá­vol­lé­té­ben?

– Nem. Ma­gát igen­csak ér­dek­li az a mű­hely.

– Mi­ért ne ér­de­kel­ne? Vég­re is föl­ta­lá­ló, a mű­hely az iga­zi ott­ho­na. Ma­gam is szí­ve­sen kö­rül­néz­nék ott egy­szer.

– Az csak ma­gán mú­lik. De mond­jon még va­la­mit Mo­rel­li­ről. Hogy tud­ta szó­ra bír­ni?

– Mond­tam, hogy sze­ret du­mál­ni. Is­mer va­la­mi Ve­réb ne­ve­ze­tű fic­kót? Nagy, kö­vér, sá­padt alak, a hang­ja akár a ho­mo­ko­so­ké.

Guild mo­gor­ván né­zett. – Nem. Mi­ért?

– Ő is ott volt – ez­zel a Mi­ri­am­mal –, s ne­kem akart esni, de nem hagy­ták.

– És mért akart ma­gá­nak esni?

– Nem tu­dom. Ta­lán mert a nő meg­mond­ta neki, hogy se­gí­tet­tem ki­nyír­ni a fi­ú­ját… vagy­is se­gí­tet­tem ma­gá­nak.

Guild föl­só­haj­tott: – Ó! –, az­tán a hü­velyk­uj­ja kör­mé­vel az ál­lát kezd­te va­kar­gat­ni, és az órá­já­ra né­zett. – Ké­ső­re jár. Be­ug­ra­na hoz­zám va­la­mi­kor hol­nap… azaz ma?

Mond­tam, hogy igen, ahe­lyett, hogy azt mond­tam vol­na, amin épp ak­kor járt az eszem. Bó­lin­tot­tam Guild­nek és An­dy­nek, és át­men­tem a nap­pa­li­ba.

Nora aludt a he­ve­rőn. Mimi le­tet­te a köny­vet, amit ol­va­sott: – Vé­get ért a tit­kos ülés­szak? – kér­dez­te.

– Igen. – A ke­re­vet felé in­dul­tam.

Mimi meg­ál­lí­tott. – Hadd alud­jon még egy ki­csit, Nick. Nem akar­na ma­rad­ni még egy da­ra­big, ha már a rend­őr­sé­gi ba­rá­ta­ink ma­gam­ra hagy­nak?

– Jól van. De aka­rok még be­szél­ni Do­ro­thy­val.

– Al­szik.

– Se­baj. Majd föl­kel­tem.

– De…

Guild és Andy be­jöt­tek, jó éj­sza­kát kí­ván­tak, Guild saj­nál­koz­va né­zett az alvó No­rá­ra, az­tán el­men­tek.

Mimi fel­só­haj­tott. – Tor­kig va­gyok a rend­őrök­kel. Em­lék­szik arra a tör­té­net­re?

– Igen.

Gil­bert lé­pett be. – Ko­mo­lyan azt hi­szik, hogy Chris a tet­tes?

– Nem – fe­lel­tem.

– Kit gya­nú­sí­ta­nak?

– Teg­nap még meg tud­tam vol­na mon­da­ni. Ma már nem.

– De hát ez ne­vet­sé­ges – mél­tat­lan­ko­dott Mimi. – Na­gyon jól tud­ják, és maga is na­gyon jól tud­ja, Nick, hogy Cly­de tet­te. – Mi­kor nem fe­lel­tem erre sem­mit, meg­is­mé­tel­te, de jó­val éle­seb­ben: – Tud­ja na­gyon jól, hogy Cly­de tet­te!

– Nem ő volt – mond­tam.

Mimi arca di­a­dal­it­ta­san fel­ra­gyo­gott: – Szó­val még­is­csak neki dol­go­zik, még most is neki dol­go­zik, igaz?

Nem­mel fe­lel­tem, de erre a “nem­re” már a füle bot­ját sem moz­gat­ta.

– Mi­ért ne le­he­tett vol­na ő? – kér­dez­te Gil­bert, de nem szó­no­ki kér­dés­ként, ha­nem mert tud­ni akar­ta.

– Le­he­tett vol­na, de nem ő volt. Meg­ír­ta vol­na azo­kat a le­ve­le­ket, Mi­mi­re te­rel­ve a gya­nút, ép­pen arra, aki el­rej­tet­te a leg­főbb, el­le­ne szó­ló bűn­je­let?

– De ta­lán nem tu­dott er­ről. Ta­lán azt gon­dol­ta, hogy a rend­őr­ség nem kö­zöl min­dent, ami a tu­do­má­sá­ra jut. Vagy ta­lán azt gon­dol­ta, si­ke­rül meg­in­gat­nia a bi­zal­mat anyu­ban, és így már nem hisz­nek majd neki, ha a bűn­je­let elő­ad­ja?

– Er­ről van szó – mond­ta Mimi. – Pon­to­san ezt akar­ta, Nick.

– Maga se hi­szi, hogy az apja volt? – kér­dez­tem Gil­bert­től.

– Nem, nem hi­szem, hogy ő lett vol­na, de sze­ret­ném tud­ni, hogy ön mi­ért nem hi­szi… tud­ja, a mód­sze­rért.

– Én is kí­ván­csi va­gyok a ma­gá­é­ra.

Kis­sé el­pi­rult, s volt va­la­mi za­var a mo­so­lyá­ban. – Ó, de hisz én… az azért más…

– Ő tud­ja, ki a gyil­kos – mond­ta Do­ro­thy az aj­tó­ból. Még most is fel volt öl­töz­ve. Me­re­ven rám bá­mult, mint­ha fél­ne más­ra néz­ni. Az arca sá­padt volt, és apró kis tes­te me­re­ven meg­fe­szült.

Nora ki­nyi­tot­ta a sze­mét, föl­kö­nyö­költ, s ál­mo­san meg­kér­dez­te: – Mi van? – Sen­ki se vá­la­szolt.

Mimi rá­szólt a lá­nyá­ra: – Dorry, most már iga­zán elég volt ezek­ből az idi­ó­ta je­le­ne­tek­ből!

Do­ro­thy nem hagy­ta ma­gát: – Meg­ver­hetsz, ha majd el­men­tek. Úgy­is meg­versz. – Úgy mond­ta ezt, hogy le nem vet­te vol­na ró­lam a sze­mét.

Mimi pró­bált olyan ár­tat­la­nul néz­ni, mint aki nem is tud­ja, hogy a lá­nya mi­ről be­szél.

– Ki­ről tud­ja Gil­bert, hogy ő a gyil­kos? – kér­dez­tem.

Gil­bert köz­be­vá­gott: – Megint hü­lyét csi­nálsz ma­gad­ból, Dorry. Te…

Fél­be­sza­kí­tot­tam: – Hagy­ja már. Hagy­ja vé­gig­mon­da­ni, amit akar. Ki ölte meg Ju­li­át, Do­ro­thy?

Az az öccsé­re né­zett, le­sü­töt­te a sze­mét, és már csöp­pet se tar­tot­ta ma­gát fe­sze­sen. A pad­lót bá­mul­va, bi­zony­ta­la­nul mond­ta: – Én nem tu­dom. Ő tud­ja. – Is­mét rám emel­te a te­kin­te­tét, és resz­ket­ni kez­dett. – Nem lát­ja, mennyi­re fé­lek? – ki­ál­tot­ta. – Fé­lek tő­lük. Vi­gyen el in­nen, és ak­kor meg­mon­dom, de tő­lük fé­lek!

Mimi rám ne­ve­tett: – Tes­sék, maga te­het róla. Meg­ér­dem­li.

Gil­bert el­vö­rö­sö­dött: – Tisz­tá­ra hü­lye­ség – dünnyög­te.

– Jól van, el­vi­szem in­nen, Do­ro­thy – mond­tam –, de sze­ret­ném most hal­la­ni, ami­kor mind együtt va­gyunk.

Do­ro­thy a fe­jét ráz­ta. – Fé­lek.

– Jobb vol­na, ha nem dé­del­get­né ennyi­re, Nick. Csak árt neki. Ő…

– Te mit szólsz hoz­zá? – kér­dez­tem No­rát.

Föl­állt és ki­nyúj­tó­zott, de a kar­ját nem emel­te föl. Arca el­ra­ga­dó­an ró­zsás volt, mint min­dig, va­la­hány­szor jó álom­ból éb­red. – Men­jünk haza. Ele­gem van ezek­ből az em­be­rek­ből. Gye­re, Do­ro­thy, vedd a ka­bá­tod meg a ka­la­pod.

Mimi rá­ki­ál­tott a lány­ra: – Ta­ka­rodj az ágy­ba!

Do­ro­thy bal te­nye­rét a szá­ja elé kap­ta, és az uj­jai kö­zül nyö­szö­rög­te: – Ne hagy­ja, hogy meg­üs­sön, Nick!

Mi­mit fi­gyel­tem, aki­nek az ar­cán sze­líd fél­mo­soly ült, de az orr­cim­pái már ki­tá­gul­tak, és jól le­he­tett hal­la­ni a lé­leg­ze­tét.

Nora meg­ke­rül­te, és Do­ro­thy­hoz ment. – Gye­re, meg­mos­suk az ar­co­dat, és…

Mimi ál­la­ti to­rok­han­got hal­la­tott, há­tul a nya­kán meg­fe­szül­tek az iz­mok, és már-már láb­ujj­hegy­re emel­ke­dett.

Nora most Mimi és Do­ro­thy közé lé­pett. El­kap­tam Mi­mit a vál­lá­nál, amint elő­re akart ug­ra­ni, a má­sik ke­zem­mel há­tul­ról át­ölel­tem a de­re­kát, és föl­emel­tem a föld­ről. Si­kol­to­zott és hát­ra­fe­le ök­lö­zött, ma­gas sar­kú ci­pő­jé­vel a síp­cson­to­mat rug­dos­ta.

Nora ki­ta­szi­gál­ta Do­ro­thyt a szo­bá­ból, és meg­állt az aj­tó­ban, min­ket fi­gyel­ve. Az arca rop­pant ele­ven volt. Csak ezt az ar­cot lát­tam tisz­tán, éle­sen: min­den más el­ho­má­lyo­so­dott. Ami­kor ép­pen ügyet­len, ha­tás­ta­lan üté­sek ér­ték a há­ta­mat, és meg­for­dul­tam, ész­re­vet­tem, hogy Gil­bert agya­bu­gyál­gat, de őt is csak ho­má­lyo­san lát­tam, és alig érez­tem a kap­cso­la­tot köz­te és az üté­sek közt, ami­kor fél­re­lök­tem. – Hagy­ja abba. Nem aka­rom, hogy baja es­sék, Gil­bert! – A he­ve­rő­höz vit­tem Mi­mit, és rá­dob­tam, a tér­dé­re ül­tem, s két ke­zem­mel le­fog­tam a csuk­ló­ját.

Gil­bert megint csak raj­tam volt. Meg­pró­bál­tam el­ta­lál­ni a térd­ka­lá­csát, de ala­cso­nyan rúg­tam, ki­rúg­tam sze­gény alól a lá­bát. Össze­gör­nyed­ve esett a pad­ló­ra. Újra felé rúg­tam, de el­té­vesz­tet­tem, erre oda­szól­tam neki: – Utá­na ve­re­ked­he­tünk. Most hoz­zon egy kis vi­zet.

Mimi arca vér­vö­rös volt. A sze­me ki­da­gadt, üve­ges, ér­zé­ket­len, ret­te­ne­tes lett. Zi­há­lá­sá­val vér­csöp­pek bugy­bo­ré­kol­tak és szi­vá­rog­tak ki össze­szo­rí­tott fo­gai kö­zül, és a vö­rös nya­ka, az egész tes­te vo­nag­ló erek és iz­mok tö­me­ge volt; úgy lát­szott, men­ten szét­pat­tan. Csuk­ló­ja for­ró volt, s az iz­zadt­ság­tól sí­kos, úgy­hogy alig tud­tam tar­ta­ni.

Vég­re a vár­va várt lát­vány: Nora mel­let­tem, egy po­hár víz­zel a ke­zé­ben. – Öntsd az ar­cá­ba – mond­tam.

Az ar­cá­ba ön­töt­te. Mimi fog­so­ra vég­re szét­nyílt, nyelt egyet, és be­csuk­ta a sze­mét. A fe­jét he­ve­sen in­gat­ta, de a tes­te vo­nag­lá­sa már csil­la­pu­ló­ban volt.

– Még egy­szer – szól­tam No­rá­nak.

A má­so­dik po­hár víz köp­kö­dős til­ta­ko­zást vál­tott ki Mi­mi­ből, de a gyöt­rő vo­nag­lás egé­szen ki­állt a tes­té­ből. Csön­de­sen, pety­hüd­ten, li­heg­ve fe­küdt.

El­eresz­tet­tem a csuk­ló­ját, és föl­áll­tam. Gil­bert fél lá­bon áll­va s az asz­tal­nak dől­ve si­mo­gat­ta meg­rú­gott lá­bát. Do­ro­thy tág­ra nyílt szem­mel és sá­pad­tan az aj­tó­ban állt, té­to­ván, hogy be­jöj­jön-e vagy el­ro­han­jon és el­rej­tőz­zön. Nora az üres po­hár­ral a ke­zé­ben meg­kér­dez­te: – Gon­do­lod, hogy már jól van?

– Hogy­ne.

Ké­sőbb Mimi ki­nyi­tot­ta a sze­mét, sű­rűn pis­log­va, hogy a be­le­ke­rült víz­től meg­sza­ba­dul­jon. Egy zseb­ken­dőt ad­tam a ke­zé­be. Meg­tö­röl­te az ar­cát, s hosszan só­hajt­va meg­bor­zon­gott, majd fel­ült a he­ve­rőn. Kö­rül­né­zett a szo­bá­ban, gyön­gén el­mo­so­lyo­dott. Volt némi rös­tel­ke­dés a te­kin­te­té­ben, de bűn­tu­dat­nak nyo­ma sem. Bi­zony­ta­la­nul a ha­já­hoz nyúlt, és meg­szó­lalt: – Kis hí­ján meg­ful­lad­tam.

– Egy­szer majd be­le­haj­szol­ja ma­gát va­la­mi ef­fé­lé­be, az­tán úgy­is ma­rad – fi­gyel­mez­tet­tem.

El­né­zett mel­let­tem, a fi­á­ra. – Gil! Mi tör­tént ve­led?

A fiú el­kap­ta a ke­zét a lá­bá­ról, s pró­bált ren­de­sen meg­áll­ni. – Ó, csak… iga­zán sem­mi­ség – da­dog­ta. – Ku­tya ba­jom. – Vé­gig­si­mí­tot­ta a ha­ját, meg­iga­zí­tott a nyak­ken­dő­jét.

Mimi föl­ka­ca­gott: – Ó, Gil, csak nem akar­tál meg­vé­de­ni? Még­hoz­zá Nick­től? – El­fog­ta a ne­ve­tés. – Ugyan, hisz ő egy ször­nye­teg. Sen­ki sem tud­ja meg­fé­kez­ni… – szá­ja elé kap­ta a zseb­ken­dőt, s elő­re-hát­ra dü­lön­gélt.

Ol­dalt pil­lan­tot­tam, No­rá­ra. Össze­szo­rí­tot­ta a szá­ját, és a sze­me csak­nem fe­ke­te volt a düh­től. Meg­érin­tet­tem a kar­ját. – Ide­je, hogy le­lép­jünk. Ad­jon va­la­mi italt az any­já­nak, Gil­bert. Egy-két perc múl­va sem­mi baja se lesz.

Do­ro­thy, ke­zé­ben ka­bát és ka­lap, láb­ujj­he­gyen az elő­szo­ba­aj­tó felé set­ten­ke­dett. Nora meg én is meg­ke­res­tük a hol­min­kat, s ott­hagy­tuk a he­ve­rőn Mi­mit, aki még ak­kor is ka­ca­gott a zseb­ken­dőm­be.

Ha­za­fe­lé me­net a ta­xi­ban egyi­künk­nek sem volt be­szél­het­nék­je. Nora tű­nő­dött, Do­ro­thy még min­dig ré­mült­nek lát­szott, én meg ha­lál­fá­radt vol­tam – szép kis na­pot hagy­tunk a há­tunk mö­gött.

Csak­nem haj­na­li ötre járt, mire ha­za­ér­tünk. Asta lár­má­san üd­vö­zölt. Én a pad­ló­ra he­ve­red­tem, és ját­szot­tam vele egy ki­csit, mi­alatt Nora a kony­há­ban ká­vét fő­zött. Do­ro­thy el akar­ta mon­da­ni, mi tör­tént vele kis­gye­rek­ko­rá­ban.

Til­ta­koz­tam: – Nem. Ez­zel jött már hét­főn is. Késő van. Azt köp­je ki, mi az, amit nem mert ott­hon, előt­tük el­mon­da­ni?

– De sok­kal job­ban meg­ér­te­né, ha hagy­ná, hogy…

– Ezt mond­ta már ak­kor, azon a hét­főn. Én nem va­gyok pszi­cho-ana­li­ti­kus. Nem ér­tek ezek­hez a gye­rek­ko­ri tra­u­mák­hoz. És fü­tyü­lök rá­juk. És fá­radt va­gyok. Álló nap ke­gyet­le­nül gü­riz­tem.

Rám fin­to­rí­tott. – Úgy lát­szik, meg akar­ja ne­he­zí­te­ni a dol­go­mat, amennyi­re csak tud­ja.

A szok­nyá­ja szé­lét gyű­rö­get­te, és duz­zog­va bá­mult rá, az­tán föl­emel­te a te­kin­te­tét, mely egy­szer­re föl­ra­gyo­gott az iz­ga­lom­tól. Sut­tog­ni kez­dett, de olyan han­go­san, hogy akár­ki meg­hall­hat­ta vol­na a szo­bá­ban: – Gil ta­lál­koz­ni szo­kott apu­val, ma is ta­lál­koz­tak, és apu meg­mond­ta neki, hogy ki ölte meg Ju­lia Wol­fot!

– És ki ölte meg?

A fe­jét ráz­ta. – Gil azt már nem mond­ta meg. Csak annyit, hogy ő tud­ja.

– És maga et­től re­zelt be úgy, hogy nem mer­te Gil és Mimi je­len­lé­té­ben el­mon­da­ni?

– Igen­is et­től. Job­ban meg­ér­te­né, ha hagy­ná, hogy el­me­sél­jem…

– Hogy mi tör­tént ma­gá­val kis­gye­rek­ko­rá­ban. Hát nem ha­gyom. Eb­ből elég. Mit mon­dott még ma­gá­nak?

– Sem­mit.

– Nun­heim­ről se?

– Nem, róla se.

– Hol van az apja?

– Gil nem mond­ta meg.

– Mi­kor ta­lál­ko­zott vele?

– Ezt se mond­ta. Kö­nyör­gök, Nick, ne dü­höng­jön. Min­dent el­mond­tam, amit hal­lot­tam tőle.

– Fene so­kat hal­lott – mo­rog­tam. – Mi­kor mond­ta ezt?

– Ma este. Ép­pen ezt me­sél­te, ami­kor maga be­nyi­tott, és becs­szó, ennyi az egész, egy kuk­kal se mon­dott töb­bet.

Föl­só­haj­tot­tam: – Cso­dá­la­tos vol­na, ha egy­szer ma­guk kö­zül va­la­ki tisz­tán, vi­lá­go­san és össze­füg­gő­en el­mon­da­na va­la­mit, egé­szen mind­egy, hogy mit.

Nora be­jött a ká­vé­val. – Most meg min gyöt­röd ma­gad, fiam? – kér­dez­te.

– Min­den va­ca­kon. Ha­zug­sá­go­kon, fa­ra­mu­ci rejt­vé­nye­ken, és már öreg és fá­radt va­gyok ah­hoz, hogy örö­mem tel­jen ben­nük. Men­jünk vissza San Fran­cis­có­ba.

– Még újév előtt?

– Hol­nap. Még ma.

– Csöp­pet se bá­nom. – Át­ad­ta a ká­vé­mat. – Ha aka­rod, re­pü­lő­gép­pel me­gyünk, ak­kor szil­vesz­ter­re már ott­hon le­he­tünk.

Do­ro­thy re­me­gő han­gon köz­be­szólt: – Nick, iga­zán nem ha­zud­tam. Min­dent el­mond­tam, amit… ké­rem, kö­nyör­gök, ne dü­höng­jön rám. Hisz én olyan… – zo­ko­gás­ban tört ki.

Asta fe­jét va­kar­gat­tam és mo­rog­tam.

Nora nyug­ta­tott: – Mind­annyi­an tel­je­sen ki­va­gyunk. Küld­jük le a ku­tyust éj­sza­ká­ra, for­dul­junk a fal­nak, és hagy­juk a du­mát ak­kor­ra, ami­kor már ki­alud­tuk ma­gun­kat. Gye­re, Do­ro­thy, be­vi­szem a ká­vé­dat a há­ló­ba, és ke­re­sek ne­ked va­la­mi há­ló­hol­mit.

Do­ro­thy föl­állt, és jó éj­sza­kát kí­vánt. – Ne ha­ra­gud­jon, hogy os­to­ba va­gyok… – mo­tyog­ta és Nora után ment.

Mi­kor Nora vissza­tért, le­ült mel­lém a pad­ló­ra. – A mi kis Dorrynk­nak ma na­gyon nya­fo­gós nap­ja van – mond­ta. – Iga­zán be­lá­tom, hogy mos­ta­ná­ban nem va­la­mi kel­le­mes az éle­te, de ak­kor is… – ásí­tott. – Mi volt az a fé­lel­me­tes ti­tok?

El­mond­tam, amit hal­lot­tam Do­ro­thy­tól. – Sze­rin­tem tisz­tá­ra han­ta az egész.

– Mi­ért?

– Mi­ért ne? Ed­dig min­den, amit hal­lot­tunk tő­lük, blöff volt meg ha­do­va.

Nora újra ásí­tott. – Ez­zel tán be­éri egy de­tek­tív, de én nem. Fi­gyelj ide, mért nem csi­ná­lunk lis­tát va­la­mennyi gya­nú­sí­tott­ról meg az összes szám­ba jö­he­tő in­dok­ról és nyom­ról, az­tán össze­vet­jük őket…

– Te meg­te­he­ted. Én me­gyek alud­ni. Mit ne­ve­zel te nyom­nak, anyu­ka?

– Pél­dá­ul, hogy Gil­bert ma este a te­le­fon­hoz lo­pó­zott, mi­kor egye­dül vol­tam a nap­pa­li­ban, és azt hit­te, hogy al­szom, s le­szólt a por­tá­ra, hogy reg­ge­lig sem­mi­lyen hí­vást ne kap­csol­ja­nak.

– Igen, igen.

– Az­tán – foly­tat­ta – olyas­mi, hogy Do­ro­thy vé­gül meg­ta­lál­ta Ali­ce néni la­ká­sá­nak a kul­csát. Egész idő alatt nála volt.

– To­vább, to­vább!

– S olyas­mi, hogy Studsy az asz­tal alatt ol­dal­ba bök­te Mo­rel­lit, ami­kor az el­kez­dett be­szél­ni a piás uno­ka­öccsé­ről… hogy is hív­ják… an­nak a Dick O’Bri­en­nek az uno­ka­öccsé­ről, aki jó­ban volt Ju­lia Wolf­fal.

Föl­áll­tam és az asz­tal­ra tet­tem a két ká­vés­csé­szét. – Nem ér­tem, ho­gyan is hi­he­ti akár­me­lyik de­tek­tív, hogy el­bol­do­gul­hat ilyen fe­le­ség nél­kül, ám­bá­tor kis­sé túl­zás­ba vi­szed a sze­re­pe­det. Az, hogy Studsy ol­dal­ba bök­te Mo­rel­lit, ne­kem is eszem­be jut­ta­tott va­la­mit, amin so­kat tör­tem a fe­jem, de kár nyug­ta­lan­kod­nunk mi­at­ta. En­gem in­kább az iz­gat­na, va­jon azért tet­ték-e ki Ve­réb szű­rét, hogy en­gem meg­véd­je­nek, vagy pe­dig azért, mert fél­tek, hogy meg ta­lá­lok tőle tud­ni va­la­mit. Ál­mos va­gyok.