23

Két óra kö­rül járt, ami­kor bú­csút mond­tunk Studsy­nak, Mo­rel­li­nek meg az Ön­tött­vas Klub­nak.

Do­ro­thy be­zu­hant a taxi sar­ká­ba, úgy nyög­te: – Rosszul le­szek. Ér­zem, hogy rosszul le­szek. – Úgy hang­zott, mint­ha iga­zat mon­da­na.

Nora só­haj­tott: – Mi­cso­da pia! – Vál­lam­ra haj­tot­ta a fe­jét. – A ne­jed be­sze­szelt, Ni­cky. Fi­gyelj ide, mu­száj el­mon­da­nod, mi tör­tént, min­dent az ég­vi­lá­gon. Nem most, hol­nap. Egy szót sem ér­tet­tem az egész­ből, se amit mond­ta, se amit csi­nál­tak. Le­nyű­gö­ző­ek vol­tak!

Do­ro­thy si­rán­ko­zott: – Nem me­he­tek Ali­ce né­ni­hez ilyen ál­la­pot­ban. Meg­po­foz.

– Azt a da­gad­tat nem lett vol­na sza­bad így el­in­téz­ni­ük – mond­ta Nora –, bár ami­lyen ször­nyű volt, olyan vic­ces az egész.

– Azt hi­szem jobb, ha ha­za­me­gyek anyu­hoz – mond­ta Do­ro­thy.

– Az a La­pát­fül nem is hall­ga­tó­zott. Nick, mi az, hogy klaf­fa­nó? –kér­dez­te Nora.

– Fül.

– Ali­ce néni biz­to­san meg­lát, mert ott fe­lej­tet­tem a kul­cso­mat; és föl kell kel­te­nem – mond­ta Do­ro­thy.

– Imád­lak, Ni­cky, mert olyan jó sza­god van, és ilyen el­bű­vö­lő fic­kó­kat is­mersz! – mond­ta Nora.

– Ugye nem nagy ke­rü­lő, ha le­ten­né­nek en­gem anyunál? – kér­dez­te Do­ro­thy.

– De­hogy ke­rü­lő – fe­lel­tem, és be­mond­tam a so­főr­nek Mimi cí­mét.

– Gye­re hoz­zánk! – in­vi­tál­ta Nora Do­ro­thyt.

– Ne-hem. In­kább nem.

– Mi­ért nem? – kér­dez­te Nora, mire Do­ro­thy rá­fe­lelt: – Nem hi­szem, hogy il­le­ne –, és ez így ment egé­szen Court­lan­dig.

Ki­száll­tam és se­gí­tet­tem Do­ro­thy­nak. Tel­jes súllyal a ka­rom­ra ne­he­ze­dett. – Na­gyon kér­lek, gyer­tek föl ve­lem, csak egy perc­re.

– Csak egy perc­re – mond­ta Nora, és ki­ká­szá­ló­dott ő is a ko­csi­ból.

Mond­tam a so­főr­nek, hogy vár­jon. Föl­men­tünk. Do­ro­thy csön­ge­tett. Gil­bert, kön­tös­ben és pi­zsa­má­ban, aj­tót nyi­tott. Fi­gyel­mez­te­tő­en emel­te föl az uj­ját, és oda­súg­ta: – Itt a rend­őr­ség.

Mimi hang­ját hal­lot­tuk a nap­pa­li­ból: – Ki az, Gil?

– Mr. és Mrs. Char­les és Do­ro­thy.

Mimi elénk si­e­tett, amint be­fe­lé men­tünk. – Még sose örül­tem így sen­ki­nek. Egy­sze­rű­en nem tud­tam, ki­hez for­dul­jak. – Hal­vány ró­zsa­szín sza­tén­pon­gyo­la volt raj­ta a hal­vány ró­zsa­szín há­ló­ing fö­lött, az arca is ró­zsa­szín volt, és ab­szo­lú­te nem szo­mo­rú. Do­ro­thyt sem­mi­be vet­te, s fél ke­zé­vel Nora ke­zét, a má­sik­kal az enyé­met szo­ron­gat­ta. – No most már nem iz­ga­tom ma­gam, és min­den gon­do­mat a maga vál­lá­ra he­lye­zem, Nick. El kell ma­gya­ráz­nia egy buta kis nő­nek, hogy mi a te­en­dő­je.

– Ha­do­va – mond­ta Do­ro­thy alig hall­ha­tó­an, de an­nál mé­lyebb meg­győ­ző­dés­sel.

Mimi nem mu­tat­ta, hogy hal­lot­ta vol­na a lá­nyát. Egy­re a ke­zün­ket szo­ron­gat­ta, s foly­vást cse­veg­ve hú­zott a nap­pa­li felé. – Nem kell be­mu­tat­nom Guild had­na­gyot. Na­gyon ked­ves volt, de biz­tos na­gyon pró­bá­ra tet­tem a tü­rel­mét. Vég­té­re is olyan… izé… úgy ér­tem, ret­te­ne­te­sen meg vol­tam za­va­rod­va. De most, hogy maga már itt van…

Be­ju­tot­tunk a nap­pa­li­ba.

– Hel­ló! – mond­ta Guild ne­kem, No­rá­nak pe­dig: – Jó es­tét, asszo­nyom. – Az az Andy nevű fic­kó volt most is vele, aki ná­lunk a ház­ku­ta­tás­nál se­gí­tett neki Mo­rel­li haj­na­li lá­to­ga­tá­sa után. Bó­lin­tott és mor­gott va­la­mit.

– Hát mi a hely­zet? – kér­dez­tem.

Guild a sze­me sar­ká­ból előbb Mi­mi­re, majd rám pil­lan­tott, az­tán be­le­kez­dett: – A bos­to­ni rend­őr­ség meg­ta­lál­ta Jor­gen­sent vagy Rosewa­tert, vagy is­ten tud­ja, hogy hív­ják, az első fe­le­sé­ge la­ká­sán ütöt­tek raj­ta, és meg­kér­dez­tek tőle egy s mást a szá­munk­ra. Fő­leg ar­ról, hogy ő ölte-e meg vagy se Ju­lia Wol­fot, per­sze azt fe­lel­te, hogy sem­mi köze az egész­hez, és Mrs. Jor­gen­sen ezt ta­nú­sít­hat­ja, mert el­du­gott va­la­mi szaj­rét, ami Wy­nant bű­nös­sé­gét bi­zo­nyít­ja. – A sze­me is­mét ol­dal­ra sik­lott, és Mi­mi­re me­redt. – A hölgy itt nem haj­lan­dó se azt mon­da­ni, hogy igen, se pe­dig azt, hogy nem. Az iga­zat meg­vall­va, Mr. Char­les, se­hogy se tu­dok zöld ágra ver­gőd­ni vele.

Tö­ké­le­te­sen meg­ér­tet­tem a lel­ki­ál­la­po­tát. – Ta­lán na­gyon rá­ijesz­tett – mond­tam, és Mimi meg­pró­bált na­gyon ijedt­nek lát­sza­ni. – El­vált az ipse az első fe­le­sé­gé­től?

– Nem, leg­alább­is a fe­le­sé­ge sze­rint.

– Le­fo­ga­dom, hogy ha­zu­dik a nő – szólt köz­be Mimi.

Le­in­tet­tem: – Csitt, drá­gám. Vissza­hoz­zák a ta­got New York­ba?

– Úgy fest, mint­ha ez len­ne a leg­főbb óha­ja. Ki­kér­het­jük, ha akar­juk. A bos­to­ni­ak sze­rint re­kedt­re or­dít­ja ma­gát ügy­véd után.

– S na­gyon oda­van­nak a ki­ada­tá­sá­ért?

Guild meg­von­ta ha­tal­mas vál­lát. – Ha ez se­gít a gyil­kos­ság ki­de­rí­té­sé­ben. Mert en­gem ugyan nem na­gyon ér­de­kel ez az ős­ré­gi his­tó­ria a bi­gá­mi­á­val. Nem ke­nye­rem, hogy olyas­mi­ért haj­szol­jak va­la­kit, ami­hez ne­kem sem­mi kö­zöm.

– Nos? – kér­dez­tem Mi­mit.

– Be­szél­het­nénk négy­szem­közt?

Guild­re néz­tem. – Te­gye­nek bár­mit, csak elő­re­jus­sunk – fe­lel­te ő.

Do­ro­thy meg­érin­tet­te a ka­ro­mat. – Nick, előbb en­gem hall­gas­son meg. Én… – el­akadt. Min­den­ki rá­bá­mult.

– Mi­ért? – kér­dez­tem.

– Előbb… előbb én aka­rok ma­gá­val be­szél­ni.

– Hát raj­ta.

– De négy­szem­közt.

Meg­ve­re­get­tem a ke­zét: – Majd ké­sőbb.

Mimi be­ve­ze­tett a há­ló­szo­bá­já­ba, és gon­do­san be­csuk­ta az aj­tót. Le­ül­tem az ágy­ra, és rá­gyúj­tot­tam. Mimi ne­ki­dőlt az aj­tó­nak, és lá­gyan, bi­za­ko­dó­an mo­soly­gott rám. Vagy fél perc telt el így.

Az­tán meg­szó­lalt: – Nick, sze­ret maga en­gem? – s mi­vel nem vá­la­szol­tam, újra meg­kér­dez­te: – Ugye sze­ret?

– Nem.

El­ne­vet­te ma­gát, és el­jött az aj­tó­tól. – Vagy­is nem he­lyes­li a vi­sel­ke­dé­se­met. – Le­ült mel­lém az ágy­ra. – De annyi­ra csak sze­ret, hogy se­gít ne­kem?

– Az at­tól függ.

– Mi­től?

Az ajtó ki­nyílt, és Do­ro­thy jött be. – Nick, mond­tam, hogy előbb ne­kem…

Mimi föl­ug­rott, és a lá­nya elé állt: – Ta­ka­rodsz?! – szi­szeg­te a foga közt.

Do­ro­thy hát­ra­hő­költ, de nem tá­gí­tott. – Nem me­gyek. Nem te­hetsz en­gem…

Mimi vissza­kéz­ből szá­jon vág­ta: – Ki in­nen!

Do­ro­thy föl­si­kol­tott, és a szá­ja elé kap­ta a ke­zét. Szá­ja elé tar­tott kéz­zel, ré­mült, tág­ra nyílt sze­mek­kel Mi­mi­re me­red­ve hát­rált ki a szo­bá­ból.

Mimi újra be­csuk­ta az aj­tót. A te­kin­te­te sú­lyos, tű­nő­dő volt, aj­kát kis­sé elő­re­csü­csö­rí­tet­te egy fél­mo­soly­ra, s ami­kor meg­szó­lalt, a hang­ja is mély to­rok­hang volt, más, mint a meg­szo­kott. – A lány­kám sze­rel­mes ma­gá­ba.

– Hü­lye­ség.

– Igen­is az, és fél­té­keny rám. Va­ló­ság­gal gör­csöt kap, va­la­hány­szor csak há­rom lé­pés­nél kö­ze­lebb lát ma­gá­hoz. – Úgy be­szélt, mint aki­nek egész má­son jár az esze.

– Hü­lye­ség. Le­het, hogy ki­csit kó­tya­gos még at­tól a kis­lá­nyos áb­rán­do­zás­tól, ami ti­zen­két éves ko­rá­ban el­fog­ta, de ennyi az egész.

Mimi a fe­jét ráz­ta. – Té­ved, de mind­egy. – Újra le­ült mel­lém az ágy­ra. – Mu­száj ki­húz­nia en­gem eb­ből a sla­masz­ti­ká­ból. Én…

– Per­sze – mond­tam. – Hi­szen ép­pen maga az a tö­ré­keny, ár­tat­lan li­li­om, aki­nek tá­masz­ra, egy nagy, erős fér­fi ol­tal­má­ra van szük­sé­ge.

El­mo­so­lyo­dott, mint az előbb, ne­héz, ol­va­tag te­kin­tet­tel, aj­ka­it kis­sé elő­re­csü­csö­rít­ve. – Ha Do­ro­thy kell, vi­gye nyu­god­tan, de fö­lös­le­ges ér­ze­leg­nie. Kü­lön­ben hagy­juk ezt. Én nem va­gyok ár­tat­lan vi­rág­szál. Tud­ja jól, hogy nem.

– Tu­dom – is­mer­tem el.

– Te­hát? – kér­dez­te, mint­ha ez min­dent el­dön­tött vol­na.

– Te­hát mi?

– Hagy­ja már abba ezt az át­ko­zott ko­ket­tá­lást. Na­gyon jól tud­ja, mire gon­do­lok.

– Nagy­já­ból igen, de ha jól em­lék­szem, maga kezd­te a ko­ket­tá­lást, ami­óta csak…

– Tu­dom. Já­ték volt. De most nem ját­szom. Az a gaz­em­ber bo­lond­dá tett, Nick, s újra meg újra hü­lyét csi­nált be­lő­lem. Most pe­dig, hogy baj­ban van, el­vár­ná, hogy se­gít­sek raj­ta. Hát én se­gí­tek is! – ke­zét a tér­dem­re tet­te, és he­gyes kör­me­i­vel a hú­som­ba vájt. – A rend­őr­ség egy sza­va­mat se hi­szi. Hogy tu­dom meg­győz­ni őket, hogy az a gaz­em­ber ha­zu­dik, és egy szó­val se tu­dok töb­bet, mint amennyit már el­mond­tam ne­kik?

– Alig­ha győz­he­ti meg őket – mond­tam las­san –, ki­vált, hogy Jor­gen­sen ugyan­azt mond­ta, amit ma­gá­tól hal­lot­tam pár órá­val ez­előtt.

El­akadt a lé­leg­ze­te, és a kör­me­i­vel is­mét be­lém vájt. – S meg­mond­ta ne­kik?

– Még nem. – Le­vet­tem a ke­zét a tér­dem­ről.

Meg­könnyeb­bül­ten fel­só­haj­tott. – És ugye nem is mond­ja meg?

– Mi­ért ne?

– Mert ha­zug­ság. Ő is ha­zu­dott, meg én is. Sem­mit nem ta­lál­tam, az ég­vi­lá­gon sem­mit.

– Ott va­gyunk, ahon­nan el­in­dul­tunk. És most épp­oly ke­vés­sé hi­szek ma­gá­nak, mint pár órá­ja. Mint­ha az előbb meg­ál­la­pod­tunk vol­na va­la­mi­ben? Maga is ért a szó­ból, én is ér­tek a szó­ból, nincs ko­ket­tá­lás, nincs já­ték, nincs mel­lé­be­szé­lés.

Könnye­dén meg­pas­kol­ta a ke­ze­met. – Hát jó. Ta­lál­tam va­la­mit. Nem va­la­mi eget­ve­rő dol­got, de ta­lál­tam. Csak­hogy eszem ágá­ban sincs elő­áll­ni vele, és se­gí­te­ni an­nak a csir­ke­fo­gó­nak. Meg kell ér­te­nie, Nick, mit ér­zek. Hisz maga se érez más­képp…

– Le­het – fe­lel­tem –, de ahogy most áll­nak a dol­gok, nincs okom rá, hogy maga mel­lé áll­jak. Ne­kem nem el­len­sé­gem a maga Chri­se. És sem­mit se nye­rek vele, ha se­gí­tek ma­gá­nak be­már­ta­ni.

Föl­só­haj­tott. – Ezen már épp ele­get gon­dol­koz­tam. Nem hi­szem, hogy so­kat je­len­te­ne ma­gá­nak, ami pénzt föl tud­nék kí­nál­ni, vagy… – ha­mis­ká­san el­mo­so­lyo­dott –, vagy akár a hab­tes­te­met. De nem akar­ja meg­men­te­ni Cly­de-ot?

– Nem fel­tét­le­nül.

Ezen el­ne­vet­te ma­gát. – Nem ér­tem, mire gon­dol.

– Ta­lán arra, hogy sze­rin­tem nem szo­rul meg­men­tés­re. A rend­őr­ség nem ta­lált kü­lö­nö­seb­ben ter­he­lő bi­zo­nyí­té­kot el­le­ne. Fél­nó­tás, itt volt az­nap a vá­ros­ban, ami­kor Ju­li­át meg­gyil­kol­ták, és Ju­lia sik­kasz­tott tőle. Ez még nem elég ah­hoz, hogy le­csuk­ják.

Mimi megint ne­ve­tett. – És az én köz­re­mű­kö­dé­sem­mel?

– Nem tu­dom. Mi len­ne az? – Vá­lasz­ra se vár­va foly­tat­tam, hi­szen nem is szá­mí­tot­tam vá­lasz­ra. – Akár­mi le­gyen, ma­gá­nak el­ment az esze, Mimi. Chris úgy­is pó­rul jár a bi­gá­mia mi­att. Érje be ennyi­vel. Nincs sem­mi más…

Éde­sen el­mo­so­lyo­dott, úgy mond­ta: – És ha nem ho­za­kod­nék elő vele, csak ami­kor már…

– Ami­kor már tisz­táz­ta ma­gát a gyil­kos­sá­gi vád alól, igaz? Nos, höl­gyem, így alig­ha jut messzi­re. Há­rom na­pig ta­lán hű­vö­sön tart­ják. Ad­dig­ra a ke­rü­le­ti ügyész ala­po­san ki­fag­gat­ja, utá­na­jár min­den­nek, és épp elég bi­zo­nyí­ték lesz a ke­zé­ben arra, hogy nem ő ölte meg Ju­li­át, maga pe­dig bo­lond­dá tet­te az ügyész­sé­get. S ha erre maga jön a va­cak kis bi­gá­mia­vád­dal, az ügyész azt fe­le­li majd, hogy ugor­jon a kút­ba, és meg­ta­gad­ja, hogy le­foly­tas­sa az el­já­rást.

– Ezt nem te­he­ti, Nick.

– Te­he­ti és meg is te­szi – biz­to­sí­tot­tam –, és ha si­ke­rül be­bi­zo­nyí­ta­nia, hogy maga el­du­gott va­la­mi bűn­je­let a ha­tó­sá­gok orra elől, ak­ko­ra pác­ba ke­ve­ri, amek­ko­rá­ba csak akar­ja.

– Őszin­tén be­szél? – kér­dez­te az aj­kát rág­va.

– Pon­to­san azt mond­ta, ami tör­tén­ni fog, ha a ke­rü­le­ti ügyé­szek most is olya­nok, mint az én időm­ben. Köt­ve hi­szem, hogy meg­vál­toz­tak vol­na.

Most még to­vább ha­rap­dál­ta az aj­kát. – Nem aka­rom, hogy meg­ússza – mond­ta ké­sőbb –, de ma­ga­mat se aka­rom baj­ba ke­ver­ni. – Föl­né­zett rám. – Nick, ha át­ver en­gem!

– Vagy hisz ne­kem, vagy nem. Nincs más vá­lasz­tá­sa.

El­mo­so­lyo­dott, te­nye­rét az ar­com­ra tet­te, szá­jon csó­kolt és fel­állt. – Nos, hi­szek ma­gá­nak. – Fel-alá sé­tált a szo­bá­ban; a sze­me fény­lett, az arca kel­le­me­sen iz­ga­tott volt.

– Szó­lok Guild­nek – mond­tam.

– Ne, vár­jon még. Előbb sze­ret­ném lát­ni, hogy maga mit szól hoz­zá.

– Jó, de sem­mi ko­mé­di­á­zás!

– Maga már a tu­laj­don ár­nyé­ká­tól is fél – mond­ta –, de ne iz­gul­jon, eszem ágá­ban sincs, hogy át­ráz­zam.

Mond­tam, hogy hely­ben va­gyunk, és adja már elő vég­re, akár­mit tar­to­gat. – A töb­bi­ek oda­kint már biz­tos tü­rel­met­le­nek.

Meg­ke­rül­te az ágyat, a szek­rény­hez lé­pett, ki­nyi­tot­ta az aj­ta­ját, fél­re­ha­ji­gált pár ru­ha­ne­műt, az­tán a töb­bi kö­zött kez­dett tur­kál­ni. – Hát ez vic­ces – mond­ta.

– Vic­ces? – áll­tam föl. – Ré­mü­le­tes! Guild a pad­lón fet­reng majd tőle! – El­in­dul­tam az ajtó felé.

– Ugyan, mért van úgy be­re­zel­ve? – kér­dez­te. – Tes­sék, már meg is ta­lál­tam. – Fe­lém for­dult; a ke­zé­ben egy össze­haj­to­ga­tott zseb­ken­dőt tar­tott. Amint kö­ze­led­tem, szét­haj­to­gat­ta a zseb­ken­dőt, hogy meg­mu­tas­sa a nyolc­cen­tis óra­lánc­da­ra­bot, mely­nek az egyik vége el­sza­kadt, a má­si­kon apró arany­kés füg­gött. A zseb­ken­dő női zseb­ken­dő volt, és bar­na fol­tok vol­tak raj­ta.

– Nos? – kér­dez­te. – A ke­zé­ben volt, ak­kor vet­tem ész­re, ami­kor egye­dül hagy­tak vele. Tud­tam, hogy Cly­de-é, így hát ma­gam­hoz vet­tem.

– Biz­tos ben­ne, hogy az övé?

– Már hogy­ne vol­nék – fe­lel­te tü­rel­met­le­nül. – Lát­ja, ezek arany, ezüst és réz lánc­sze­mek. Az első csa­po­lást fém­ből csi­nál­tat­ta, amit az ő el­já­rá­sá­val ol­vasz­tot­tak. Bár­ki, aki csak is­mer­te őt, könnyű­szer­rel rá­is­mer­het, ki­zárt do­log, hogy még egy, akár ha­son­ló da­rab vol­na be­lő­le. – Meg­for­dí­tot­ta a kést, hadd lás­sam raj­ta a be­vé­sett C. M. W. mo­nog­ra­mot. – Ezek az ő kez­dő­be­tűi. A kést az­előtt sose lát­tam, de a lán­cot bár­hol fel­is­mer­ném. Éve­kig vi­sel­te.

– Olyan jól em­lék­szik rá, hogy lá­tat­lan­ban is le tud­ta vol­na írni?

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Ez a maga zseb­ken­dő­je?

– Igen.

– És ezek vér­fol­tok raj­ta?

– Igen. A lánc a ke­zé­ben volt, ahogy mond­tam, és ki­csit vé­res volt. – Össze­hú­zott szem­mel né­zett rám. – Maga nem… nem úgy vi­sel­ke­dik, mint­ha hin­ne ne­kem.

– Nem egé­szen ez a hely­zet – fe­lel­tem. – Mind­össze arra gon­do­lok, hogy most már aján­la­tos len­ne az igaz­ság­nak meg­fe­le­lő­en el­mon­da­ni, mi tör­tént.

Dob­ban­tott: – Maga… – el­ne­vet­te ma­gát, és a düh is el­tűnt az ar­cá­ról. – Nincs ma­gá­nál utá­la­to­sabb pa­sas a vi­lá­gon. A tisz­ta iga­zat mond­tam, Nick. És min­dent el­mond­tam, ami tör­tént, szó­ról szó­ra úgy, ahogy tör­tént.

– Re­mé­lem. Leg­főbb ide­je. Biz­tos ben­ne, hogy Ju­lia nem tért ma­gá­hoz, és nem mon­dott sem­mit, amíg egye­dül volt vele?

– Az őrü­let­be ker­get, Nick. Per­sze, hogy biz­tos va­gyok.

– He­lyes – fe­lel­tem. – Ma­rad­jon itt. Kül­döm Guil­det, de ha azt ta­lál­ja neki mon­da­ni, hogy a lánc Ju­lia ke­zé­ben volt, és ak­kor még nem halt meg, nyom­ban kí­ván­csis­kod­ni kezd, hogy nem erő­sza­kos­ko­dott-e vele ki­csit, csak hogy a lán­cot meg­sze­rez­ze.

A sze­me tág­ra nyílt. – Hát ak­kor mit mond­jak?

Ki­men­tem, és be­csuk­tam az aj­tót.