20

Nora fél kéz­zel egy da­rab hi­deg ka­csa­sül­tet evett, a má­sik­kal meg ke­reszt­rejt­vényt fej­tett, ami­kor ha­za­ér­tem.

– Már azt hit­tem, vég­leg Mi­mi­hez köl­töz­tél – mond­ta. – Va­la­mi­kor de­tek­tív vol­tál: ke­ress ne­kem egy bar­na va­la­mit, ami­nek hosszú nya­ka és csi­ga­for­má­ja van.

– A ka­csá­ban vagy a rejt­vény­ben? Ne men­jünk ma este Edge-ék­hez: unal­mas né­pek.

– Jó, de meg lesz­nek sért­ve.

– Nincs olyan sze­ren­csénk. Quin­nék­re ugyan meg­sé­rőd­tek, de…

– Har­ri­son föl­hí­vott. Mond­ta, hogy szól­jak ne­ked: itt az idő, hogy ve­gyél va­la­mennyi McInty­re Por­cu­pi­ne-t, azt hi­szem, jól mon­dom, rá­adá­sul a Dome-pa­kett­hez. Zá­rás­kor húsz és egy­ne­gyed­del je­gyez­ték. – Rá­tet­te az uj­ját a rejt­vény­re. – Ide kell.

Meg­ta­lál­tam a hi­ány­zó szót, és el­mond­tam neki csak­nem szó­ról szó­ra, hogy mi tör­tént, és mi hang­zott el Mi­mi­nél.

– Nem hi­szem el. Te ezt csak ki­ta­lál­tad. Kép­te­len­ség, hogy ilyen em­be­rek lé­tez­nek. Vol­ta­képp mi a zűr ve­lük? Ta­lán va­la­mi új­faj­ta ször­nye­teg első pél­dá­nyai?

– Csak el­mond­tam, ami tör­tént, nem fűz­tem hoz­zá ma­gya­rá­za­tot.

– És ugyan mit fűz­het­tél vol­na? Úgy lát­szik, egyet­len tag­ja sincs en­nek a csa­lád­nak – most, hogy Mimi is szem­be­for­dult az ő drá­ga­lá­tos Chri­sé­vel –, egyet­len­egy tag­ja sincs, aki a leg­cse­ké­lyebb ro­kon­szenv­vel vi­sel­tet­nék a töb­bi­ek iránt, és még­is va­la­hol na­gyon is ha­son­ló­ak egy­más­hoz.

– Ta­lán épp ez a ma­gya­rá­zat – vél­tem.

– Sze­ret­nék ta­lál­koz­ni Ali­ce né­ni­vel – mond­ta. – Át­adod azt a le­ve­let a rend­őr­ség­nek?

– Már te­le­fon­ba ol­vas­tam Guild­nek – fe­lel­tem, és be­szá­mol­tam neki Nun­heim­ről.

– Hát ez meg mit akar je­len­te­ni?

– Elő­ször is azt, hogy ha Jor­gen­sen nincs a vá­ros­ban, már­pe­dig azt hi­szem, nincs, to­váb­bá ha a go­lyók ugyan­ab­ból a fegy­ver­ből va­lók, ami­vel Ju­lia Wol­fot le­lőt­ték, már­pe­dig nyil­ván ab­ból va­lók, ak­kor a rend­őr­ség­nek meg kell ta­lál­nia a bűn­tár­sát is, ha va­la­mit Jor­gen­sen nya­ká­ba akar­nak varr­ni.

– Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ha te iga­zán jó de­tek­tív vol­nál, ak­kor jó­val vi­lá­go­sab­ban meg tud­nád ma­gya­ráz­ni ne­kem ezt az egé­szet. – Újra a rejt­vé­nyen kez­dett mű­köd­ni. – Vissza­mész Mi­mi­hez?

– Két­lem. Nem füg­gesz­te­néd föl ezt a mar­ha­sá­got, amíg meg­va­cso­rázunk?

A te­le­fon meg­szó­lalt, és mond­tam, hogy majd föl­ve­szem én. Do­ro­thy Wy­nant volt. – Hal­ló, Nick?

– Sze­mé­lye­sen. Hogy van, Dorry?

– Gil most ért ide, és elő­vett, tud­ja, hogy mi­ért, és azt akar­ta, mond­jam meg ma­gá­nak, hogy én vet­tem el, de én csak azért vet­tem el, mert fél­tem, hogy rá ta­lál szok­ni.

– És maga mit csi­nált vele? – kér­dez­tem.

– Rá­vett, hogy vissza­ad­jam, és egy sza­va­mat se hi­szi, de be­csü­let­sza­vam­ra csak azért csór­tam el, mert őt fél­tem.

– Én hi­szek ma­gá­nak.

– Ak­kor meg­mon­da­ná Gil­nek is? Ha maga hisz ne­kem, ő is hin­ni fog, mert sze­rin­te maga min­dent tud az ef­fé­le dol­gok­ról.

– Mi­helyt lá­tom, nyom­ban meg­mon­dom – ígér­tem.

Egy da­ra­big hall­ga­tott, az­tán meg­kér­dez­te: – Hogy van Nora?

– Úgy lá­tom, prí­mán. Akar vele be­szél­ni?

– Ó, igen, de még va­la­mit sze­ret­nék kér­dez­ni. Mon­dott va­la­mit anyu ró­lam, ami­kor ma nála járt?

– Tud­tom­mal sem­mit.

– És Gil?

– Csak a mor­fi­um­ról.

– Biz­tos ben­ne?

– Holt­biz­tos. Mi­ért?

– Iga­zán sem­mi… ha biz­tos ben­ne. Csak af­fé­le hü­lye­ség.

– He­lyes. Kül­döm No­rát. – Vissza­men­tem a nap­pa­li­ba. – Do­ro­thy óhajt ve­led szót vál­ta­ni. Ne­hogy meg­hívd va­cso­rá­ra.

Mi­kor Nora vissza­jött a te­le­fon­tól, fura pil­lan­tás volt a sze­mé­ben.

– Na mi volt? – kér­dez­tem.

– Sem­mi. Csak “hogy vagy?”, meg ef­fé­lék.

Rá­szól­tam: – Is­ten meg­bün­tet érte, ha fül­len­tesz az öre­ged­nek.

El­men­tünk va­cso­ráz­ni egy ja­pán ven­dég­lő­be az Öt­ven­nyol­ca­dik ut­cá­ba, és ott No­rá­nak vé­gül si­ke­rült rá­be­szél­nie, hogy még­is­csak men­jünk el Edge-ék­hez.

Hal­sey Edge ma­gas, szi­kár em­ber volt, va­la­mi­vel az öt­ve­nen túl, be­esett, sár­ga arc­cal, haja egy szál se. Ön­ma­gát “szü­le­tett és hi­va­tá­sos hul­la­rab­ló­nak” ne­vez­te, ez volt az egyet­len tré­fá­ja, ha ugyan tré­fá­nak le­he­tett ne­vez­ni. A hul­la­rab­lá­son azt ér­tet­te, hogy ar­cheo­ló­gus, és rop­pant büsz­kén mu­to­gat­ta a csa­ta­bárd­gyűj­te­mé­nyét. Vol­ta­képp ki le­he­tett vele jön­ni, ha az em­ber be­le­tö­rő­dött, hogy két lá­bon járó fegy­ver­ka­ta­ló­gus­sal be­szél­get, aki a le­le­tei fel­so­ro­lá­sá­val be­szé­li tele a ven­dég fe­jét; kő­bal­ták, réz­bal­ták, bronz­bal­ták, ket­tős élű bal­ták, pat­tin­tott bal­ták, sok­szö­gű bal­ták, fű­rész­élű bal­ták, ka­la­pács­bal­ták, ács­bal­ták, me­zo­po­tá­mi­ai bal­ták, ma­gyar bal­ták, vi­king bal­ták, va­la­mennyi rozs­da­mar­ta. Ha­nem a fe­le­sé­ge, azt volt ne­héz ki­bír­ni. Leda volt a tisz­tes­sé­ges neve, de a fér­je csak Tip­nek hív­ta. Egé­szen apró volt, és a haja, a sze­me, a bőre mind sár­szí­nű, per­sze kü­lön­fé­le ár­nya­la­tok­ban. Rit­kán ült meg egy hely­ben, in­kább csak odac­süccsent va­la­ho­va, s ked­venc szo­ká­sa volt, hogy a fe­jét fél­re­bil­len­tet­te. No­rá­nak volt egy el­mé­le­te, esze­rint Edge ép­pen föl­tárt egy óko­ri sírt, s Tip on­nan ug­rott a nya­ká­ba. Mar­got In­nes csak gnóm­nak em­le­get­te. Egy­szer ki­fej­tet­te ne­kem, hogy vé­le­mé­nye sze­rint min­den húsz­éves­nél ré­geb­bi iro­da­lom el­avult, mert hi­ány­zik be­lő­le az el­me­kór­tan. Kel­le­mes, két­eme­le­tes ház­ban él­tek Green­wich Vil­la­ge sze­gé­lyén, és fen­sé­ges ita­lo­kat tar­tot­tak.

Mire oda­ér­tünk, már tu­cat­nyi­an vagy ta­lán töb­ben is össze­ve­rőd­tek. Tip be­mu­ta­tott azok­nak, aki­ket még nem is­mer­tünk, és nyom­ban a sa­rok­ba te­relt. – Mért mond­ta ne­kem, hogy akik­kel ka­rá­csony dél­után ma­guk­nál össze­ke­rül­tünk, gyil­kos­sá­gi ügy­be ke­ve­red­tek? – kér­dez­te, fe­jét annyi­ra bal­ra bil­lent­ve, hogy a füle a vál­lán fe­küdt.

– Nem tud­tam, hogy be­le­ke­ve­red­tek. Kü­lön­ben is, mit szá­mít ma­nap­ság egy gyil­kos­ság?

Jobb­ra bil­len­tet­te a fe­jét. – Azt se mond­ta el, hogy maga vet­te ke­zé­be az ese­tet.

– Mit vet­tem a ke­zem­be? Ó, már ér­tem, mire gon­dol. Nem vet­tem, és nem is ve­szem. Az, hogy rám lőt­tek, mind­össze annyit bi­zo­nyít, hogy ár­tat­lan szem­lé­lő­dő va­gyok.

– Na­gyon fáj?

– Csak visz­ket. El­fe­lej­tet­tem ma kö­tést cse­rél­ni.

– Nora na­gyon meg­ijedt?

– Ugyan­úgy én is, meg a tag is, aki rám lőtt. De ott van Hal­sey. Még egy szót sem vál­tot­tam vele.

Amint el­sik­lot­tam mel­lő­le, hogy mi­előbb meg­sza­ba­dul­jak, még oda­szólt: – Har­ri­son meg­ígér­te, hogy el­hoz­za ide azt a lányt.

Pár per­cet be­szél­get­tünk Edge-dzsel – fő­leg egy penn­syl­va­ni­ai te­lek­ről, amit meg akart ven­ni –, az­tán vég­re sze­rez­tem va­la­mi italt, és Larry Crow­ley meg Phil Thames disz­nó vic­ce­it hall­gat­tam, amíg egy nő is oda­jött, és kér­de­zős­köd­ni kez­dett Phil­től – Phil a co­lum­bi­ai egye­tem ta­ná­ra volt – a tech­nok­rá­ci­á­ról; azon a hé­ten ez volt a di­va­tos téma. Larry meg én gyor­san odébb­áll­tunk.

Nora mel­lett ta­lál­tunk me­ne­dé­ket. – Vi­gyázz ma­gad­ra – fi­gyel­mez­te­tett. – A gnóm oda­van, hogy ki­szed­je be­lő­led a Ju­lia Wolf-gyil­kos­ság bi­zal­mas rész­le­te­it.

– Majd meg­tud­ja Do­ro­thy­tól – mond­tam. – Ő is ide­jön Quin­nel.

– Tu­dom.

Larry köz­be­szólt: – Be­le­esett a lány­ba, igaz? Ne­kem azt mond­ta, el­vá­lik Ali­ce-től, és őt ve­szi fe­le­sé­gül.

Nora saj­nál­ko­zott: – Sze­gény Ali­ce! – Utál­ta Ali­ce-t.

– At­tól függ, mi­lyen szem­szög­ből nézzük – vél­te Larry. Ő ked­vel­te Ali­ce-t. – Teg­nap lát­tam azt a ta­got, aki el­vet­te a lány any­ját. Tu­dod, azt a ma­gas fic­kót, aki­vel ná­la­tok ta­lál­koz­tunk.

– Jor­gen­sent.

– Azt, azt. Egy za­ci­ból jött ki a Ha­to­dik su­gár­úton, a Negy­ven­ha­to­dik utca kö­ze­lé­ben.

– Be­szél­tél vele?

– Ta­xi­ban ül­tem. Kü­lön­ben is il­lőbb volt úgy csi­nál­ni, mint­ha nem is vet­tem vol­na ész­re. Hisz a za­ci­ból jött ki.

– Pszt, pszt, pszt! – in­te­ge­tett Tip min­den irány­ban, és Levi Os­cant zon­go­ráz­ni kez­dett. Már ja­vá­ban ját­szott, ami­kor Quinn és Do­ro­thy be­fu­tot­tak. Quinn po­cso­lya­ré­szeg volt, és Dorryn is lát­szott, hogy nem­csak egy po­hár­nak né­zett a fe­ne­ké­re.

Hoz­zám jött, és su­tyor­gott: – Ma­guk­kal aka­rok el­men­ni in­nen.

– Ak­kor biz­tos nem ma­rad reg­ge­lig – fe­lel­tem.

– Pszt! – szi­sze­gett fe­lénk Tip.

Fi­gyel­tünk egy ki­csit a ze­né­re.

Do­ro­thy vagy egy per­cig iz­gett-moz­gott mel­let­tem, az­tán megint su­tyo­rog­ni kez­dett. – Gil azt mond­ta, hogy maga még vissza­megy anyu­hoz. Tény­leg vissza­megy?

– Két­lem.

Quinn oda­tán­tor­gott kö­zénk. – Mi van, fiú? Hogy van Nora? Át­ad­ta az üze­ne­te­met? – (Tip rá­pissze­gett, de Quinn oda se ba­gó­zott. Lát­ha­tó­an má­sok is meg­könnyeb­bül­tek, és du­mál­ni kezd­tek.) – Ide fi­gyelj, fiú, ugye a fris­cói Gol­den Gate-ben tar­tod a pén­ze­det?

– Van ott egy kis pén­zem.

– Vedd ki gyor­san, fiú. Ma este hal­lot­tam, hogy ala­po­san meg­roz­zan­tak.

– He­lyes. Bár nem sok do­há­nyom van ott.

– Nem? S mit kez­desz a töb­bi do­há­nyod­dal?

– A mat­rac alatt őr­zöm, meg tit­kos kül­föl­di pa­pí­rok­ba fek­te­te­tem.

Ün­ne­pé­lye­sen csó­vál­ta a fe­jét. – A ma­gad­faj­ták te­szik tönk­re a nem­ze­tet.

– S a ma­gam­faj­ták nem men­nek tönk­re a nem­zet­tel együtt. – fe­lel­tem. – Hol tin­táz­tál be?

– Ali­ce mi­att. Egész hé­ten po­fá­kat vá­gott. Be­le­di­li­zek, ha nem iszom.

– S mért vá­gott po­fá­kat?

– Mert iszom. Azt hi­szi… – kö­ze­lebb ha­jolt, és bi­zal­ma­san sut­tog­ni kez­dett. – Fi­gyelj ide. Te vagy az egyet­len ba­rá­tom, és el aka­rom mon­da­ni, mire ké­szü­lök. El aka­rok vál­ni Ali­ce-tól, és el aka­rom ven­ni fe­le­sé­gül…

Fél kéz­zel meg­pró­bál­ta át­ölel­ni Do­ro­thyt. Az odébb lök­te: – Maga hü­lye és unal­mas. Vég­re le­száll­hat­na ró­lam.

– Azt mond­ja, hü­lye va­gyok és unal­mas – is­mé­tel­te Quinn. – Tu­dod, mért nem akar hoz­zám jön­ni? Fo­ga­dok, hogy nem tu­dod. Azért, mert fü­lig oda­van…

– Fog­ja be a szá­ját! Fog­ja be a szá­ját, maga ré­szeg disz­nó! – Do­ro­thy két kéz­zel ne­ki­ment Quinn áb­rá­za­tá­nak. Az arca tűz­pi­ros volt, a hang­ja éles. – Meg­ölöm, ha még egy­szer ki meri mon­da­ni!

El­rán­tot­tam Quinn mel­lől; Larry meg Quinnt vet­te ke­ze­lés­be, ne­hogy el­vá­gód­jon. Quinn nyö­ször­gött: – Nick, meg­ütött! Meg­ütött en­gem! – könnyek fu­tot­tak vé­gig az ar­cán.

Do­ro­thy a mel­lem­re bo­rult, és úgy lát­szott, ő is sír.

Ami kö­zön­ség csak volt, mind hoz­zánk pár­tolt. Tip ro­han­va jött, az arca ra­gyo­gott a kí­ván­csi­ság­tól. – Mi tör­tént, Nick?

– Ó, csak két el­ázott alak. Sem­mi ba­juk, csak be­pi­ál­tak. Majd én rend­ben ha­za­szál­lí­tom őket.

De Tip nem volt el­ra­gad­tat­va az öt­let­től; azt akar­ta, leg­alább ad­dig ma­rad­ja­nak, amíg ki­szi­ma­tol­ja, hogy mi is tör­tént. No­szo­gat­ta Do­ro­thyt, hogy pi­hen­jen le kis­sé, Quinn-nek pe­dig, aki­nek ne­héz­sé­gei vol­tak a láb­ra ál­lás­sal, va­la­mi ör­dög tud­ja, mi­cso­dát kí­nál­ga­tott.

Nora meg én vé­gül mind­ket­tő­jü­ket ki­von­szol­tuk. Larry föl­aján­lot­ta, hogy ve­lünk jön, de úgy dön­töt­tünk, hogy fö­lös­le­ges. Quinn a taxi sar­ká­ban vé­gig­alud­ta az utat. Do­ro­thy pe­dig né­mán és me­re­ven ült a má­sik ol­da­lon, köz­tük Nora ügyelt rá­juk. Én a pót­ülé­sen ku­po­rog­tam, s arra gon­dol­tam, hogy leg­alább si­ke­rült meg­úsz­nunk az Edge-par­ty hát­ra­le­vő ré­szét.

Nora és Do­ro­thy a ko­csi­ban ma­rad­tak, amíg én Quinnt föl­ci­pel­tem a la­ká­sá­ra. Meg­le­he­tő­sen roz­zant ál­la­pot­ban volt.

Csön­get­tem, és Ali­ce aj­tót nyi­tott. Zöld pi­zsa­má­ban volt, a ke­zé­ben fé­sűt tar­tott. Unot­tan né­zett Quinn­re, és unot­tan szó­lalt meg: – Hordd be.

Be­vit­tem és vé­gig­nyúj­tóz­tat­tam az ágyon. Mo­tyo­gott va­la­mit, de nem tud­tam ki­ven­ni, mit, fél ke­zé­vel pe­dig pety­hüd­ten le­gyint­ge­tett, de a sze­me csuk­va ma­radt.

– Majd én el­lá­tom – mond­tam, és ki­ol­dot­tam a nyak­ken­dő­jét.

Ali­ce ne­ki­dőlt az ágy tám­lá­já­nak. – Ha aka­rod. Én már föl­hagy­tam az ilyes­mi­vel.

Le­vet­tem a za­kó­ját, a mel­lé­nyét, az in­gét.

– Ez­út­tal hol itta le ma­gát? – kér­dez­te Ali­ce nem túl nagy ér­dek­lő­dés­sel. Állt az ágy lá­bá­nál, a ha­ját fé­sül­get­te.

– Edge-ék­nél. – Ki­gom­bol­tam Quinn nad­rág­ját.

– Az­zal a kis Wy­nant tyúk­kal? – Ez a kér­dés is kö­zö­nyös volt.

– Ra­kás­ra való ven­dég volt ott.

– Hogy­ne – bó­lin­tott Ali­ce. – Vé­let­le­nül se ke­res­ne egy el­du­gott he­lyet. – Egy da­ra­big né­mán fé­sül­te a ha­ját. – Szó­val úgy gon­do­lod, nem ha­ver­hoz illő, ha bár­mit is el­mon­dasz.

A fér­je meg­moc­cant, és mo­tyog­ni kez­dett: – Dorry!

Le­húz­tam a ci­pő­jét.

Ali­ce só­haj­tott. – Még em­lék­szem arra az idő­re, ami­kor iz­mai is vol­tak. – Bá­mul­ta a fér­jét, amíg le­szed­tem róla az utol­só ru­ha­da­ra­bot is, és be­gön­gyöl­tem a ta­ka­ró­ba. Ak­kor Ali­ce újra föl­só­haj­tott, és meg­szó­lalt: – Ke­ve­rek ne­ked egy italt.

– De le­he­tő­leg gyor­san. Nora vár rám a ta­xi­ban.

Ki­nyi­tot­ta a szá­ját, hogy mond­jon va­la­mit, be­csuk­ta, majd újra ki­nyi­tot­ta. – Jól van.

Ki­men­tem vele a kony­há­ba.

Ali­ce meg­kér­dez­te: – Nem az én dol­gom, Nick, de mit gon­dol­nak az em­be­rek fe­lő­lem?

– Akár más­ról: van aki sze­ret, van aki utál, és van­nak, akik se nem sze­ret­nek, se nem utál­nak.

Hom­lo­kát rán­col­ta: – Nem egé­szen erre gon­dol­tam. Ar­ról mit gon­dol­nak, hogy Har­ri­son­nal ma­ra­dok, pe­dig min­den os­to­ba bot­rány­ba be­le­má­szik.

– Nem tu­dom, Ali­ce.

– Te mit gon­dolsz?

– Azt, hogy nyil­ván tu­dod, mit csi­nálsz, s akár­mit csi­nálsz is, az a te dol­god.

Elé­ge­det­le­nül né­zett rám: – Ugye, te sose mon­dasz olyas­mit, ami­ből cir­kusz le­het­ne? – Ke­se­rű­en mo­soly­gott. – Tu­dod, hogy csak a pén­ze mi­att ma­ra­dok vele, igaz? Le­het, hogy ne­ked nem nagy pénz, de ne­kem… ami­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött fel­nőt­tem…

– Ak­kor is van vá­lás és tar­tás­díj. Oko­sab­ban ten­néd, ha…

– Idd ki az ita­lo­dat, az­tán eredj a po­kol­ba – mond­ta unot­tan.