7

Mi­kor ki­jöt­tem a für­dő­szo­bá­ból, Nora és Do­ro­thy a há­ló­ban vol­tak, Nora fé­sül­kö­dött, Do­ro­thy az ágy szé­lén egy ha­ris­nyát ló­bá­zott.

Nora csó­kot le­helt fe­lém a tü­kör­ből. Na­gyon jó­ked­vű­nek lát­szott.

– Ugye, na­gyon sze­re­ted Nic­ket? – kér­dez­te Do­ro­thy.

– Szé­dült, vén gö­rög, de már meg­szok­tam.

– Char­les nem is gö­rög név.

– Nem Char­les, ha­nem Cha­ra­lam­bi­des – ma­gya­ráz­tam. – Mi­kor az öre­gem át­ke­ve­re­dett az óce­á­non, a pa­sas, aki át­jut­tat­ta El­lis Is­lan­den, azt mond­ta neki, hogy Cha­ra­lam­bi­des túl­sá­go­san hosszú, na­gyon ba­jos le­ír­ni, és szé­pen le­rö­vi­dí­tet­te Char­les­ra. Az öreg­nek ez is jó volt, tőle el­ne­vez­het­ték vol­na akár X-nek is, csak be­en­ged­jék az Ál­la­mok­ba.

Do­ro­thy rám bá­mult. – Sose tu­dom, mi­kor ha­zu­dik. – Kezd­te föl­húz­ni a ha­ris­nyá­ját, de az­tán is­mét meg­állt. – Anyu mit akart ma­gá­tól?

– Sem­mit. Fag­ga­tóz­ni. Tud­ni akar­ja, mit mű­velt, és mit mon­dott maga az éj­jel.

– Én is erre szá­mí­tot­tam. S maga mit fe­lelt?

– Mit fe­lel­het­tem vol­na? Hisz maga nem csi­nált és nem mon­dott sem­mit.

Rán­col­ta egy da­ra­big a hom­lo­kát, de ami­kor is­mét meg­szó­lalt, már egé­szen más­ról be­szélt: – Sose tud­tam, hogy volt anyu és maga közt va­la­mi. Per­sze ak­kor én még kö­lyök vol­tam, és ak­kor se tud­tam vol­na sem­mit, ha a sa­ját sze­mem­mel lá­tom, de még azt se tud­tam, hogy a ke­reszt­ne­vü­kön szó­lít­ják egy­mást.

Nora ne­vet­ve for­dult vissza a tü­kör­től. – No vég­re el­ju­tot­tunk va­la­ho­vá! – In­tett a fé­sű­vel Do­ro­thy­nak. – Foly­tasd, drá­gám!

– Nos, nem tud­tam – je­len­tet­te ki Do­ro­thy ko­mo­lyan.

A mo­so­dai gom­bos­tű­ket szed­tem ki az in­gem­ből. – És most mit tud?

– Sem­mit – fe­lel­te las­san, s a po­fi­ká­ja mind pi­ro­sabb lett –, de na­gyon is el tu­dom kép­zel­ni. – Le­ha­jolt, s húz­ta to­vább a ha­ris­nyá­ját.

– Tud­ja is, és kép­ze­li is – mo­rog­tam. – Maga min­den masz­la­got be­vesz, de azért nem kell za­var­ba jön­ni. Vég­re is mit te­het róla, ha pisz­kos a fan­tá­zi­á­ja.

Föl­emel­te a fe­jét, és ne­ve­tett, de az­tán már ko­mo­lyan kér­dez­te: – Gon­dol­ja, hogy any­ura ütöt­tem?

– Nem vol­nék meg­lep­ve.

– De így gon­dol­ja?

– Azt sze­ret­né, ha nem­mel fe­lel­nék. Te­hát nem.

– Lá­tod, ilyen em­ber­rel élek – mond­ta Nora vi­dá­man. – Sem­mi­re se mégy vele.

Be­fe­jez­tem az öl­töz­kö­dést, és ki­vo­nul­tam a nap­pa­li­ba. Mimi Jor­gen­sen tér­dén ücsör­gött. Föl­állt és meg­kér­dez­te:

– Mit ka­pott ka­rá­csony­ra, Nick?

– No­rá­tól egy órát – s meg­mu­tat­tam neki.

Mond­ta, hogy ara­nyos, és az is volt. – És ő ma­gá­tól?

– Egy nyak­lán­cot.

Jor­gen­sen köz­be­szólt: – Sza­bad? –, és föl­állt, hogy ke­ver­jen ma­gá­nak egy kok­télt.

Meg­szó­lalt az aj­tó­csen­gő. Be­en­ged­tem Quin­né­ket, Mar­got In­nest, be­mu­tat­tam őket Jor­gen­se­nék­nek. Ké­sőbb Nora és Do­ro­thy is vé­gez­tek a ken­ce­fi­cé­vel, elő­ke­rül­tek a há­ló­ból; Quinn nyom­ban le­csa­pott Do­ro­thy­ra. Be­fu­tott Larry Crow­ley egy De­ni­se nevű lánnyal, s pár perc múl­va az Edge há­zas­pár. Zsu­gáz­tunk, és Mar­got In­nes­től nyer­tem har­minc­két dol­lárt. A De­ni­se nevű lány­nak vissza kel­lett vo­nul­nia a há­ló­ba, hogy kis idő­re le­fe­küd­jék. Ali­ce Quinn-nek Mar­got se­gít­sé­gé­vel si­ke­rült le­va­kar­nia a fér­jét Do­ro­thy­ról va­la­mi­kor hat óra után, mert még prog­ram­juk volt az­nap­ra. El­ment az Edge há­zas­pár is. Mimi sze­de­lőz­köd­ni kez­dett, és a fér­jét meg a lá­nyát is erre ösz­tö­kél­te.

– Bor­zasz­tó ké­sőn szó­lok – mond­ta vé­gül –, de nem vol­na ked­ve­tek ná­lunk va­cso­ráz­ni hol­nap?

– Bol­do­gan – vá­la­szolt Nora.

Ke­zet fog­tunk, és ud­va­ri­as szö­ve­ge­ket mond­tunk egy­más­nak, majd el­ta­ka­rod­tak.

Nora be­csuk­ta utá­nuk az aj­tót, és só­hajt­va ne­ki­dőlt: – Úr­is­ten, mi­lyen csi­nos ez a fic­kó!