HARMADIK FEJEZET

Több óra is eltelt, mire elértek Asharokenbe, és az ég már kezdett szürkülni. Kira remélte, hogy hamar végeznek a kármentő akcióval, és a parttól távolabb tudnak majd letáborozni. Asharoken nem annyira város volt, mint inkább környék, amelyet házak, utak és épületek töretlen sora kötött össze a sziget többi részével, de Kira azonnal megértette, miért kerülték el olyan sokáig a közkatonák – vékony földnyelvként nyúlt a szigettől északra, egyik oldalán a Sound tengerszorossal, a másikon egy öböllel. Az emberek már egy parttól is idegesek voltak, kettő szinte túl sok volt nekik.

A szekér megállt egy kis állatorvosi rendelő előtt, és Marcus felmordult.

– Azt nem említetted, hogy kutyaklinikáról van szó, Jayden. Mit találhatunk itt?

Jayden leugrott a kocsiról.

– Ha tudnám, elhoztam volna én magam, amikor két nappal ezelőtt itt jártam. A bakák gyógyszereket és röntgengépet jeleztek. Most rajtatok a sor.

Marcus lehuppant az utcára, majd Jaydennel egyszerre nyújtották fel a kezüket Kira felé. A lány csintalanul mindkettőt elfogadta, és mosolygott magában, miközben a férfiak mogorván lesegítették.

– Sparks, Brown, ti mentek előre! – csattant Jayden parancsa, mire a katonák fele leszállt a szekérről, maguk után húzva az egyik generátort. – Patterson, te és a csapatod biztosítjátok a területet, gondoskodtok a védelméről, és átkíséritek az orvosokat a következő helyszínre. Mintha járt volna itt valaki tegnap óta, nem akarom, hogy meglepetés érjen minket!

– Járt itt valaki? – kérdezte Kira. – Honnan tudod?

– Van hozzá szemem és eszem – válaszolta Jayden. – Valószínűleg csak egy bozótpatkány, de ezen az átkozott Északi Parton nem kockáztatok. Nos, nyuszikák, ha találtok valami hasznosat, készítsétek elő a szállításhoz, visszafelé eljövünk érte. Én a hármas számú helyszínhez megyek a csapatommal. Patterson, tizenöt percenként jelezz! – Visszamászott a szekérre, és rákiáltott a kocsisra. – Indulás!

A szekér meglódult észak felé. Kira átvetette a vállán az orvosi táskáját, és körbenézett: Asharokent teljesen elfedte a fojtóbab, mint a többi kis várost, de a Long Island Sound csendesen áztatta a partot, és az ég tiszta és nyugodt volt.

– Szép kis városka – mondta Kira.

– Felfelé nézni! – szólalt meg Patterson.

A többi katona szétszóródott, lassan kialakítottak egy védővonalat a rendelő körül, miközben Sparks és Brown szemvonalig emelt karabéllyal közelítettek az omladozó épülethez. Kirát lenyűgözte a mozgásuk, ahogy az egész testük fordult, emelkedett és süllyedt, hogy a szemvonal sziklaszilárd maradjon – mintha a fegyvereik valami láthatatlan sínen feküdtek volna, miközben a katonák szabadon mozogtak körülöttük.

A rendelő eleje nagyrészt üvegből állt, ami mostanra összetört és belepte a fojtóbab, de a középső betonoszlopon látható volt a kármentő csapat világos narancsszínű jelzése. Kira elég akcióban vett részt ahhoz, hogy felismerje a jelek többségét, de ezt látta a leggyakrabban: „részben katalogizálva, visszatérni orvosi csapattal”. Sparks és Brown tökéletes összhangban fedezték egymást a behatolásnál, ahogy áthaladtak az omladékon és a növényzeten. Patterson óvatosan felmászott a tetőre, a széleknél, ahol biztonságosan meg tudott támaszkodni, és elfoglalt egy magaslati megfigyelőállást.

Miközben a katonák biztosították az épületet, Kira és Marcus kipróbálták a generátort. Nehéz szerkezet volt, az egyik oldalán két kerékkel, az alján a masszív akkumulátorral és egy kézi karral, míg felül egy kisebb napelemmel és számtalan feltekert huzallal és dugóval. Minden kármentő akcióban részt vettek orvosok a munkások biztonsága érdekében, de ha a bakák megjelöltek egy orvosi berendezést, magukkal vitték a generátorokat, hogy az orvosok bekapcsolhassák, kipróbálhassák és eldönthessék, érdemes-e visszavinni. A sziget már így is túlcsordult a szeméttől, nem volt semmi értelme olyan kacatokkal megtömni East Meadow-t, amit még csak használni sem tudnak.

Az utca tele volt parkoló autókkal, a fényezésük megrozsdásodott, a kerekeik leeresztettek, az ablakaik kitörtek a több évnyi elhanyagoltságtól és az elemek hatásától. Az egyikben iszonytató csontváz vigyorgott a vezetőülésről – az RM áldozata volt, megpróbált elhajtani a világvége elől. Vajon hová ment volna, gondolkodott el Kira. Még a felhajtójáról sem jutott ki.

Jó két perccel később Brown ismét kinyitotta az ajtót, és intett, hogy bemehetnek.

– Tiszta a levegő, de vigyázzanak! Úgy nézem, valami vadkutyák ütöttek itt tanyát.

Marcus elvigyorodott.

– Hűséges kis jószágok. Biztos imádták az állatorvost.

– Indítsuk be – bólintott Kira.

Marcus hátradöntötte a generátort a kerekein, és lassan betolta, de Kira észrevette, hogy Brown felhúzta a maszkját, és megállt, hogy ő is előkészítse a sajátját, egy összehajtott szövetkendőt, amelyet átitatott öt csepp mentollal. A hátramaradt tetemek már évekkel ezelőtt elrohadtak, mint az a csontváz az autóban, de egy kutyafalka behordhatott dögöket, nem is beszélve a pézsmaillatról, a vizeletről, az ürülékről és még ki tudja, mi mindenről. Kira átkötötte a kendővel az orrát és a száját. Ahogy belépett, látta, hogy Marcus öklendezve keresi a maszkját a zsebében.

– Jobban oda kéne figyelned – szólt oda halkan, ahogy elment mellette a hátsó terem felé. – Én csak élénk mentaszagot érzek.

A gyógyszerraktár rendesen fel volt szerelve, és úgy látszott, még nem rabolták ki – bár valaki nyilvánvalóan nemrég átkutatta, lábnyomokat hagyva maga után a vastag porrétegben. Valószínűleg a bakák, gondolta Kira, bár még sosem látott olyat, hogy egy baka ténylegesen átnézze a gyógyszereket.

Kira elkezdett rendezkedni a pulton, az egyik részt a megtartandóknak, a másikat a megsemmisítendőknek tartotta fenn. A kármentés volt az egyik első dolog, amire kiképezték a gyakornokokat: melyik gyógyszer meddig tartható el, és melyek azok, amelyek már túlságosan megromlottak. Lejárt gyógyszert vinni East Meadow-ba még annyira sem volt szabad, mint használhatatlan gépeket, nem azért, mert helyet foglaltak el, hanem a veszély miatt.

Az orvosok voltak a teljes emberiség gondviselői, semmiképp nem engedhették meg, hogy valaki rossz tablettát vegyen be, vagy pláne, hogy egy nagy adag leselejtezett gyógyszer bejusson a talajvízbe. Jóval biztonságosabb és könnyebb is volt itt, helyben szétválogatni, és pont az ilyen esetek miatt tanulták meg kezelni az állatgyógyszereket is, elvégre egy kutyának való antibiotikum végső soron mégiscsak antibiotikum – jelentős gyártókapacitás híján a szigetlakóknak mindenre szükségük volt, amit találtak. Kira már szép hatékonyan válogatott a szekrényekben, amikor betántorgott Marcus, akinek végre sikerült felvennie a maszkját.

– Olyan itt a szag, mint egy kriptában!

– Mert az is, kripta.

– És nem az állatok a legrosszabbak – folytatta Marcus –, bár esküszöm, ilyen bűz keltéséhez egy egész kutyatársadalomnak kell itt élnie. – Kinyitott egy másik szekrényt, és elkezdte rádobálni a gyógyszereket Kira kupacaira. Pontosan tudta, melyik hová való, oda sem kellett néznie. – Nem, a legrosszabb a por. Nem tudom, mi mást viszünk még el innen, de hogy én a tüdőmben hozok magammal vagy fél kiló port, az biztos.

– Ez majd erősíti a jellemét – próbálta Kira nevetve utánozni Hardy nővért. – Gyakornok, én már kilencmilliárd kármentő akcióban vettem részt, magának is meg kell tanulnia kezelni a helyzetet. A hullapor belégzése jót tesz az egészségének, megmozgatja a veséjét!

– A kármentés nemcsak maguknak hasznos – replikázott Marcus Hobb szenátor tökéletes imitálásával –, hanem az egész emberiség túlélése szempontjából is nélkülözhetetlen! Gondoljon csak bele, micsoda szerepet játszik a történelemkönyv eme dicsőséges új oldalán!

Kira hangosan felnevetett – Hobb mindig a „történelemkönyv új oldalát” emlegette. Mintha elég lett volna folytatni az írást, és akkor a könyv sosem ér véget.

– Az eljövendő nemzedékek áhítattal tekintenek majd vissza azokra az óriásokra, akik megmentették az emberi fajt – folytatta Marcus –, akik legyőzték a Részlegeseket, és akik egyszer s mindenkorra megszüntették az RM-et. Akik számtalan csecsemő életét mentették meg, és... – Hirtelen megakadt a szava, elfogta valami kényelmetlen érzés, és mindketten csendben folytatták a munkát. Egy idő után ismét Marcus szólalt meg.

– Azt hiszem, idegesebbek, mint amennyire mutatják. A gyűlésen nem ejtettek róla szót, de tényleg arról beszélnek, hogy még lejjebb vinnék a terhességi korhatárt.

Kira abbahagyta, amit csinált, a keze is megállt a levegőben, és sürgetően nézett rá.

– Komolyan mondod?

– Útközben hazafelé találkoztam Isolde-dal – bólintott Marcus. – Azt mondta, van egy új mozgalom a Szenátuson belül, amely szerint a statisztika fontosabb, mint az elemzés. Úgy vélik, nem gyógymódot kell keresnünk, hanem csak elegendő gyereknek kell születnie ahhoz, hogy elérjük az immunitás százalékát.

Kira a férfi felé fordult.

– Már elértük az immunitás százalékát. Nulla egész négy tized százalék azt jelenti, hogy minden kétezer-ötszázadik gyermeknek immúnisnak kellene lennie, és mi ennek már a kétszeresét is meghaladtuk.

– Tudom, hogy baromság – mondta Marcus –, de még az orvosok is kezdenek hajlani rá, elvégre a több kisbaba nekik mindenképpen jól jön. Többet tudnak tanulmányozni.

Kira visszafordult a szekrényéhez.

– Azzal már tizenhétre vinnék le. Isolde tizenhét éves... mihez fog kezdeni? Nem áll készen a terhességre.

– Találnak egy donort...

– Ez nem egy társkereső szolgáltatás – vágott közbe Kira nyersen –, hanem egy tenyésztőprogram. Lehet, termékenységet ösztönző szereket tesznek a víztartályba. Egyáltalán nem lepne meg, ha már meg is történt volna. – Mérgesen vette ki a dobozokat a szekrényből, úgy csapta le őket a megtartandó kupacba, vagy teljes erővel hajította ki őket a szemétbe. – Ne is gondolj szerelemre, szabadságra, választásra, csak ess szépen teherbe, és mentsd meg végre ezt az átkozott világot!

– Nem tizenhét lesz – mondta Marcus halkan. Egy ideig a falat nézte, miközben Kira érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, mert már sejtette, mit fog mondani. – Isolde szerint arról szavaznak a Szenátusban, hogy tizenhat évre csökkentsék a terhességi korhatárt.

Kira megdermedt, szóhoz sem jutott a hányingertől. A terhességi korhatár nem korlátozás volt, hanem szabály: egy bizonyos kortól kezdve a törvény előírta, hogy minden nő a lehető leggyorsabban terhes legyen, sőt a lehető leggyakrabban legyen terhes.

Már két éve tudtam, hogy ez lesz, amióta bevezették ezt a szabályt, gondolta Kira. Két éve készülhettem rá lelkileg, de mégis... azt hittem, van még két évem. Állandóan lejjebb viszik. Kizárt, hogy fel lennék erre készülve.

– Az egész egy baromság – mondta Marcus. – Baromság és igazságtalanság, és tudom... és el tudom képzelni, milyen érzés. Szörnyű ötlet, és remélem, minél hamarabb elvetik.

– Köszönöm.

– De mi van, ha mégsem?

Kira köhögött, és lecsukta a szemét.

– Ne most, Marcus.

– Én csak azt mondom, hogy... el kellene gondolkodnunk rajta, ha a törvény életbe lép – mondta gyorsan. – Ha nem döntesz magadtól, ők majd egyszerűen csak...

– Azt mondtam, ne most! – vágta rá Kira. – Nem ez a megfelelő idő, nem ez a megfelelő hely, a körülmények még csak nem is hasonlítanak ahhoz, amikor erről el akarok beszélgetni!

– Én nemcsak a szexről beszélek – mondta Marcus. – Hanem házasságról. – Közelebb lépett hozzá, elcsendesedett, és a plafonra nézett, mielőtt folytatta. – Kira, tizenhárom éves korunk óta tervezzük... hogy együtt leszünk gyakornokok, hogy együtt fogunk dolgozni a kórházban, és hogy összeházasodunk... Te is így gondoltad...

– Nos, most már nem gondolom így! – csattant fel Kira. – Nem állok készen ilyen döntések meghozatalára, érted? Nem vagyok rá készen most sem, és rohadtul nem voltam rá kész tizenhárom évesen. – A szekrény felé fordulva káromkodott egyet halkan, majd az ajtó felé indult. – Muszáj kimennem a levegőre.

Odakint lehúzta a maszkját, és hosszú, mély levegőket vett. Az a legrosszabb az egészben, hogy teljesen megértem őket.

Hirtelen narancssárga villanás gyújtotta meg a fákat északon, egy másodperccel később pedig fülsüketítő üvöltés hallatszott. Kira érezte, hogy áthalad rajta a lökéshullám, és megcsavarja a beleit.

Alig volt ideje felfogni a látványt és a robbanás zaját, amikor visszatért a hallása. A katonák kiabáltak.