NYOLCADIK FEJEZET

Brown közlegény egy kis szekéren vitte haza Kirát, aki hátul ült, és szorosan fogta Marcus kezét. Jayden és a katonái még maradtak további jelentéstételre. Giannát és Tovart nem látta.

Lassan alkonyodott, és a szekér imbolygásától Marcus elbóbiskolt. Kira nézte, ahogy lecsuklik a feje, bólogat, majd megrándul, amikor felébred, és ismét lehanyatlik. Újra meg újra. A lópaták dobogása tompán visszhangzott az üres házakon, de ahogy egyre közelebb jutottak a lakott területekhez, Kira meglátta az emberi tevékenység ismerős jeleit: a kifestett házakat, a lenyírt pázsitokat, a szilárdan álló tetőket. East Meadow. Kira figyelte, hol verődik vissza a fény, és elmosolyodott, amikor meglátta a beüvegezett ablakokat. A sziget többi részén mindenhol betörték az ablakokat a macskák, a madarak, az időjárási viszontagságok, a körülöttük rothadó és elmozduló faszerkezetek. De itt nem. Itt odafigyeltek és vigyáztak az ablakokra, és többnyire olyan tiszták voltak, mint az égbolt darabjai. Odakint, a vadonban tolvajok voltak, Hangosok, és egy egész világ haldokló teteme.

Itt pedig üvegezett ablakok.

– Ébresztő, álomszuszék – noszogatta meg Kira Marcus fülét a vállával. – Már majdnem otthon vagyunk.

– Nem rendeltem szusit.

– Tessék?

Marcus óvatosan kinyitotta a szemét.

– Mit mondtam?

– Semmi olyat, amiért meg kellene pofoznom téged. Szerencséd, hogy kajáról álmodtál lányok helyet.

– Hímnemű vagyok – dörzsölgette Marcus a szemét. – Ötven százalék volt rá az esély.

– Az egynaposra tervezett kirándulásunkból kétnapos lett, megtámadott a Hang, és kifaggattak a katonák – mondta Kira. – Szerinted bajba kerülünk, amiért nem mentünk be ma dolgozni a kórházba?

– A Védelmi Hálózat biztos értesítette őket a történtekről. – Marcus a nyakát nyújtogatta, hogy kiálljon belőle a görcs. – Gondolom, ha megpróbálnánk bemenni a nap hátralévő részére, egyenesen hazaküldenének egy fejadagnyi csirkelevesporral.

Kira elnevette magát.

– Ez kiváló ok arra, hogy ne menjünk be.

Marcus mosolygott, és a napra nézett.

– Amúgy sem maradt már sok a világosságból. Ha pedig a nappali műszakból hazaküldenének, az pláne kizárt, hogy hagynának éjszaka dolgozni.

– Akkor ezt megbeszéltük – fészkelődött Kira a szekér kemény padlóján. – Akkor én hazamegyek, megfürdöm és ágyba zuhanok. Talán a hétvégi bulira felébredek, de ezt ne vegye senki ígéretnek.

– A világért sem hagynám ki azt a bulit – mondta Marcus. – Xochi csirkét csinál, igazi, élő csirkét. Már persze, nyilván nem sokáig lesz élő. Én magam fogom megkopasztani a koszos dögöt.

– Szerinted az anyja is ott lesz?

– Kessler szenátor? – kérdezte Marcus hitetlenkedve, leesett állal. – Xochinak már van puskája, Kessler a közelébe se juthat.

Kira nevetett és bólintott. Remélte, Xochi nem megy el odáig, hogy lelője a nevelőanyját – bár nem volt biztos benne.

– Csak ezúttal te is dobj be valamit a közösbe – fordult vissza Kira Marcushoz, és megbökdöste a mellkasát. – Nem falazok neked úgy, mint a múltkor.

– Az csak egyetlenegyszer fordult elő – nevetett Marcus –, és nem a múltkor volt, hanem négy évvel ezelőtt, és azóta jóval többet adtam be, mint te.

– Én csak annyit mondok – bökte meg megint Kira –, hogy nem akarok a semmirekellő, potyázó pasim miatt égni mindenki előtt. Már megint. – Még egyszer megbökte Marcust, játékosan rámeresztette a szemét, aztán a rend kedvéért még egyszer megbökte.

– Minden fiút bökdösöl, vagy én különleges eset vagyok?

Kira közelebb hajolt hozzá.

– Csak téged. – Megpuszilta az arcát. – Amíg nem találok jobbat.

Marcus Kira tarkójára tette a kezét, magához húzta, és szájon csókolta, lassan, gyengéden, tökéletesen. Kira még közelebb dőlt, érezte, ahogy összeér a testük, és elgondolkodott azon, amit a fiú a rendelőben mondott. Eljött volna az idő? Készen áll ő erre?

– Miattam ne zavartassák magukat – szólalt meg Brown.

Kira zavartan húzódott vissza.

– Sajnálom.

– Én nem – kötekedett Marcus. – Totál megérte.

– A kék házat mondta, ugye? – Brown előremutatott a Kira utcájában álló házsorra.

– Igen, a kékben lakom.

Brown bólintott.

– Rómeó is itt száll ki?

– Jó lenne – mondta Marcus –, de Nandita biztos nem engedne be. Én két utcával arrébb lakom, ha el tudna vinni odáig.

– Semmi gond. – A fiatal katona lelassította a szekeret, majd meg is állította a lovakat.

Kira még egyet cuppantott Marcus arcára, aztán leugrott.

– Már ott is van Nandita – mutatta Marcus. Kira megfordult, és látta, hogy Nandita valóban a kertben szorgoskodik. Marcus halkabbra vette a hangját. – Kérdezd meg, tud-e adni valami fűszert a csirkéhez.

– Rozmaringot, ugye? – kérdezte Kira, mire Marcus mosolyogva bólintott. – Még valamit?

– Bármit, amit nélkülözni tud – válaszolta Marcus. – Minden fantasztikus, ami a ti kertetekben nő.

– Úgy lesz – mondta Kira. – Köszönöm, Brown közlegény.

A katona elmosolyodott.

– Szólítson csak Shaylonnak.

– Pihenj, haver – pirított rá Marcus. – Már foglalt.

A szekér elindult, Kira pedig vállára vetette a zsákját, és a ház felé vette az irányt. Kira több más lánnyal és a „dadájukkal” osztozott a házon, bár tizenegy év után Nandita már inkább a nagyanyjuknak nézett ki. A Részleges Háború és az RM egyetlen családot sem kímélt meg, minden túlélő feleség özvegy, minden túlélő gyerek árva volt. Az a kevés ember, aki immúnisnak bizonyult a vírussal szemben, Long Islanden gyűlt össze, mert a jól fejlett sziget megfelelően védhető pozíciót jelentett, ahol könnyen hozzá lehetett férni halhoz és megművelhető földhöz. A gyerekeket szétosztották a felnőttek között, és Nandita nagy örömmel vállalt magára négyet: Kirát, Madisont, Arielt és Isolde-ot. Ariel közel három évvel korábban, a tizenhatodik születésnapján ment el, Madison pedig összeköltözött Haruval a házasságuk után. Ariel azóta alig beszélt a többiekkel, de Kira mindegyiküket édestestvéreként szerette.

Nandita a kertben dolgozott, és Kira már érezte a fűszernövények egzotikus keverékét: rozmaring, szerecsendió, ánizs, koriander, bazsalikom, majoránna... Kira minden nyáron besegített, de így sem volt képes mindent megjegyezni.

– Kér Marcus rozmaringot péntekre? – kérdezte Nandita.

Az idős asszony kiegyenesedett, és leverte a kezéről a földet. Gyorsan, szinte egykedvűen beszélt, de Kira látta a szemén, hogy halálra aggódta magát, amióta elment.

Kira elmosolyodott.

– Hallottad?

– Nem kellett hallanom – mondta Nandita –, annak a fiúnak ez a rögeszméje. – Nyögött egyet, felállt, és megemelt egy friss levelekkel, hajtásokkal és bogyókkal teli kosarat. Még a kertészkedéshez is szárit viselt. – Jó napom volt a piacon. Segíts egy kicsit odabent.

Kira a vállára vetette a zsákját és az orvosi táskáját, majd követte az öreg nőt a veranda lépcsőjén és be a házba. Az emeleten Xochi zenét bömböltetett. Kira elmosolyodott. Beszélnie kell vele, mihelyst végzett Nanditánál.

Nandita valamennyi lányát szerette, de mindig is Kira volt a kedvence. Talán azért, mert ő volt a legfiatalabb, vagy mert annyira korán érett... Kira emlékezett rá, hogy már gyerekkorában segített Nanditának a piacon, bátran rákiáltott a felnőttekre, és szigorúan rájuk parancsolt, hogy vegyenek mentaleveleket. Nandita úgy hívta, hogy Pöttöm Bomba.

Kira néha bűntudatot érzett amiatt, hogy oly sok emléke van Nanditáról, a valódi anyjáról viszont semmi. Az apját ismerte, de az anyját... Semmi baj. Ott volt neki Nandita.

– Történt valami izgalmas, amíg odavoltam?

– Az én Pöttöm Bombámat majdnem megölte egy nagy bomba – nyitotta ki Nandita az ajtót. Az előző tulajdonosok – Martelnek hívták őket, a bent talált iratok, fényképek és albumok tanúsága szerint – zárt ajtók mögött haltak meg, és a korai túlélők kénytelenek voltak ledönteni az ajtót, hogy bejussanak és eltakarítsák a tetemeket. Az azóta eltelt évek alatt Nandita négyszer cserélte le az ajtót, mert valamelyik lány elhagyta a kulcsát egy hosszabb kimaradás után. Azt mondta, még mindig jobb lecserélni az ajtót, mint nem bezárni. Márpedig felesleges ajtóból nem volt hiány a szigeten. Kira ledobta odabent a zsákját, és követte Nanditát a konyhába.

– Szépen felnőttél – fordult meg Nandita a konyha bejáratában. Mosolyogva mérte végig Kirát. – Jó feleség lesz belőled.

– Ööö, tessék?

Az asszony a pulthoz ment, letette a kosarat, és a szekrényeket nyitogatva tálakat keresett.

– Nem akarsz férjhez menni? Nem akarsz Marcus felesége lenni?

Kira kinyitotta az egyik szekrényt, és átnyújtott Nanditának egy cseréptálat.

– Én még nem igazán gondolkoztam el rajta.

Nandita megállt, megfordult, és Kirára bámult. Kira kényelmetlenül mocorgott, várta, hogy az idős nő máshová nézzen, majd végül sóhajtott egyet, és feltette a kezét.

– Hát jó, igen, gondoltam már rá, de még nem döntöttem el. Nem tudom, hogy mit akarok.

– Boldog akarsz lenni – nyúlt át Nandita Kira mellett a nyitott szekrénybe, és elővett egy egész rakás edényt. – Mindenki ezt akarja. Te még csak azt nem tudod, hogy mi tesz téged boldoggá.

Kira fintorgott.

– És ez olyan furcsa?

Nandita kedvesen ingatta a fejét.

– A boldogság a legtermészetesebb dolog a világon, ha megvan, és a leglassabb, legfurcsább, leglehetetlenebb dolog, ha nincs. – Kitette egyenként az edényeket, elkezdte kiválogatni a füveket, kupacokba rakta őket, letépte és a tálkákba tette a leveleket és az ágakat. A konyhát megtöltötte a tört menta illata. – Olyan ez, mint egy idegen nyelvet tanulni: hiába gondolkodsz a szavakon, csak akkor tudsz majd beszélni, ha összeszeded a bátorságodat, és kimondod őket hangosan.

– Mi van akkor, ha kimondom a szavakat, de nem jók?

– Hát, akkor valószínűleg kértél a pincértől egy tál könyvtárelefántot – mondta Nandita –, vagy ennek a metaforikus megfelelőjét. Nem tudom túl pontosan megfogalmazni ezeket az analógiákat, mindig összezavarodok.

– Kár – mondta Kira, miközben a kezébe vett egy maroknyi rozmaringot, letépte és a tálkába tette a halványzöld ágacskákat. – Reméltem, hogy folytatod: boldogság, szerelem, az élet értelme, meg ilyesmik.

– Kinek az életére gondolsz?

– Hogy érted ezt?

– Minden életnek más célja van, és egyesek könnyebben megtalálják az életcéljukat, mint mások. – Kira felé fordult, és kezében egy koriandergallyacskával határozottan gesztikulált. – A legfontosabb, amit tudnod kell, hogy bármi legyen is az életed célja, nem ez az egyetlen választás áll előtted.

– Tessék?

– Akármiért legyél is itt földön, akármiért is legyen bármelyikünk itt a földön, nem kényszerít minket a sors. Nem vagyunk bezárva. Te magad hozhatod meg a döntéseidet, Kira, és sose hagyd, hogy ezt bárki is elvegye tőled.

– Oké – mondta Kira. – Nem igazán vártam, hogy ebbe az irányba menjen el ez a beszélgetés.

– Mert én is saját magam hozom meg a döntéseimet – emelte fel Nandita a kosarat. A füvek közel fele még nem volt szétválogatva. – Ezt most átviszem a szomszédokhoz. Armand beteg. Te meg menj, fürödj meg! Az én házamnak bazsalikomillata legyen, ne hónaljszaga!

– Máris – indult fel Kira rohanva a lépcsőn.

A zene ott hangosabb volt, a szokásos visító, dübörgő, ordító zene, amit Xochi olyankor hallgatott, amikor egyedül maradt. Kira elmosolyodott, majd megszagolta magát, elfintorodott, és egyenesen a zuhanyzóba ment.

A világvége előnyeinek az igencsak rövid listáján az első helyek egyikén szerepeltek a ruhák. Long Island valamikor közel nyolcmillió embernek adott otthont, és fel volt szerelve az ehhez megfelelő mennyiségű bevásárlóközponttal, áruházzal és divatbolttal. A Szakadás a töredékére csökkentette a népességet, és ezzel párhuzamosan megsemmisítette a gazdasági rendszert, így a sok ruhához lényegében ingyenesen hozzá lehetett jutni. Kira tudta, hogy ez borzasztó, és a túlélők a kemény munka, a kétségbeesés és a félelem durva keverékét tapasztalták meg nap mint nap. De nagyon jól voltak öltözve.

Sok ruha túlságosan leamortizálódott – penészes, molyette, kifakult – lett ahhoz, hogy felvegyék, de nagy részben még mindig elég jók voltak. A „bevásárlás” egyszerűen annyiból állt, hogy az ember átfésült egy üres boltot vagy környéket, talált valamit a méretében, majd alaposan kimosta, hogy megszabaduljon a bogaraktól és a bűztől. A legjobbak a raktárak voltak. Ott lezárt dobozokban lehetett ruhákat találni, nem pedig szétszórva, és Kira számos hétvégét töltött azzal a barátnőivel együtt, hogy a romos bevásárlóközpontokban kerestek olyan Twenty-Two, Threadless vagy más butikokat, amelyekre más még nem talált rá. Nandita lányai egy egész szobát megtöltöttek mindenféle ruhával, amit csak el tudtak képzelni, legyen az buggyos szabadidőruha vagy elegáns kosztüm, és bármi a kettő között. Kira kiválasztott valamit, amiben jól mutat a lába – a két napig tartó halálközeli élmény után igazán megérdemelt egy kis szórakozást –, és ment beköszönni Xochihoz.

Xochi Kessler nem sokkal Madison távozása után költözött be hozzájuk. Akkor múlt tizenhat, és alig várta, hogy elmenekülhessen az „anyjától”. Magával hozott négy napelemkészletet – a nevelőanyja legalább gazdag volt, ha más nem is –, ami elegendő lett volna a világítás, egy villanytűzhely és akár egy kenyérpirító üzemeltetéséhez is, de ő inkább az audiorendszeréhez használta az összes energiát, amit a panelek termeltek. Gyakorlatilag a zene volt Xochi élete. Kira évekkel korábban találkozott vele bevásárlás közben. Ő ruhát keresett, Xochi digitális zenelejátszót. Tenyérnyi fém-, műanyag- és üvegtáblákat, amelyeket előző tulajdonosaik megtöltöttek sok órányi zenével, minden elképzelhető fajtából. Xochi közel százat gyűjtött már össze.

Xochi integetett Kirának, amikor meglátta az ajtóban.

– Éljen Kira, a hírhedt asharokeni mentőakció hatalmas hőse! Anyám, de durván nézel ki abban a sortban!

Kira mosolygott és visszaintegetett.

– Ha valakinek olyan lába van, mint nekem – mondta könnyedén, miközben megperdült az egyik lábán –, kötelessége meg is mutatni. A kisemberek kedvéért.

– Ez talán valami ír vicc? – kérdezte Xochi tettetett ünnepélyességgel. – Nagyon remélem, hogy igen. – Erin Kessler szenátor büszke volt írségére, aminek következtében Xochi egy agresszíven ír otthonban nőtt fel. Valójában délnyugati származású volt, az öröksége mexikói vagy akár azték is lehetett, de ez nem akadályozta meg a szenátort abban, hogy erőteljes kulturális nevelésnek vesse alá. Ha begurult, Xochi még az ír akcentust is felvette. Kira remekül szórakozott rajta.

– Nem tündérmanókra gondoltam, hanem az egyszerű emberekre – mondta Kira. – Paraszt egy vicc volt, de gondolom, csak akkor vicces, ha azt hiszed, hogy valóban hercegnő vagyok.

– Én abszolút hercegnő vagyok – vágta rá Xochi –, és senki sem tudja bebizonyítani az ellenkezőjét.

– Minek a hercegnője? – kérdezte Kira. – A Lincoln sugárúté?

– A szüleim egy nagy, egzotikus birodalom uralkodói voltak – mozgatta Xochi titokzatosan az ujjait. – Illetve, mivel senki sem tudja, hogy kik voltak, akár azok is lehettek.

– Mit tervezel a pénteki bulira? – Nandita jól főzött, Xochi viszont remekül, és a különleges alkalmakkor mindig ő gondoskodott az ételről.

– Sült csirke, sült krumpli és fánk, ha tudok hozzá szerezni lisztet. Az édes rizs jó ugyan, de az ég szerelmére, iszonyúan vágyom a csokoládéra.

– Csokis fánk? – fütyült Kira elismerően. – Melyik halott szenátor tett meg az örökösévé?

– Sajnos nem az anyám – mondta Xochi. Felugrott és az ajtó felé tartott. – Tegnap találtam egy fickót a piacon, aki megesküdött, hogy van búzalisztje. Van kedved eljönni?

– Nem sok hasznuk származik a kisembereknek a lábamból, ha bezárva tartom – állt fel Kira jókedvűen. – A népnek látnia kell a hercegnőjét.

 

 

Péntek volt. Az Újjáépítés Napja.

A bulizás ideje.

Pénteken nem voltak szülések, nem kellett egyetlen lázas csecsemőt sem figyelni, így hát Kira kimerülten, de bűntudat nélkül érkezett haza, mulatásra készen. Megfürdött, kifésülte a haját, és a „flörtölő” részlegből kiválasztott egy élénk színű kombinációt: selyemblúz kínai hímzéssel, magas sarkú szandál, és egy olyan rövid farmernadrág, hogy egy pillanatra elgondolkodott rajta az időjárás miatt. Nyár volt ugyan, de hideg, és ha jönne egy újabb zivatar, még megbánhatja, hogy nem valami vastagabba öltözött. Eltöprengett a döntésén, összehasonlította a farmert egy hosszabbal, és végül a rövidet választotta.

Jobban nézett ki a blúzzal, ő meg jobban nézett ki benne, márpedig szüksége volt egy kis önbizalomra. Megkockáztatja, hogy fázzon a lába, csak egy kis időre normálisan érezhesse magát. Valószínűleg úgysem mennek ki a szabadba.

– Siess – kopogtatta meg Xochi Kira szobájának ajtaját. Tetőtől talpig feketébe öltözött, feketére festette az ajkát és a szemhéját, a derekán viszont döbbenetesen színes kötényt viselt. – Madison és Haru már itt vannak, meg valami Marcus nevű pasi is. Magas, hülyén néz ki, amolyan málépofa. Neked tetszene.

– Már értem, miért dobtak ki a királyi szüleid – vigyorgott rá Kira játékosan. – Elragadóan tudsz piszkoskodni, ha olyan kedved van.

– A humorom olyan, mint a te lábad – vágott vissza Xochi. – Önzés lenne megtartani saját magamnak. – Kira követte a konyhába, és integetett Nanditának, aki éppen edényeket mosogatott. Xochi magához húzott egy tálka felvágott krumplit, öntött rá egy kis olívaolajat, bőségesen szórt a tetejére Nandita rozmaringjából, majd kézzel megkeverte az egészet. – Nandita, ezeknek a füveknek isteni az illatuk.

– Köszönöm, kedves gyászhuszárom – mondta Nandita. Állandóan ezzel cukkolta: Nandita teljes ruhatára vidám színekben pompázó szárikból állt, egyszerűen nem értette, mit szeret Xochi a feketén.

– Az egész konyhának isteni az illata – szippantott egy mélyet Kira –, de valahogy megpróbálok elszakadni tőle, és megkeresem Marcust.

– Puszit küldök neki – mondta Xochi.

– Nyelveset?

– Csak egy kicsit. Nehogy könnyűvérű lánynak tartson.

Kira végigment az előszobán, mélyen belélegezve az ínycsiklandó illatok újabb hullámát. Azt az egyet meg kellett hagyni Xochi anyjának, hogy jól megtanította főzni a lányt.

Az előszobát olajlámpák világították meg, mindegyik be volt burkolva és szagszűrővel ellátva. Kira hallotta a nappaliból a beszédhangok morajlását, és a fatüzelésű tűzhely sistergését és ropogását. A farmerek mindig ezt eszik, gondolta magában. Majdnem kedvem lenne kipróbálni az ő életüket.

Majdnem.

Követte a hangokat a nappaliba. Marcus és Haru a kanapén ülve elmélyülten vitáztak, míg Madison hátradőlt mellettük egy karosszékben. A hifi hangja viharfelhőként töltötte meg a szobát.

Madison elmosolyodott.

– Szia!

– Szia, Mads. Mi a helyzet?

Madison vigyorogva Marcus és Haru felé intett a szemével.

– Relaxálok, amíg a te nemes lelkű barátod magára vonja a férjem igaz haragját. Ma nagyon beindult.

Kira bólintott. Haru nagyon hevesen tudott beszélni.

– Hát persze hogy a szabadságról szól! – mondta. – A szabadság megőrzéséről a törvény által! – A szemében tűz égett, Marcus viszont sápadtnak, de elszántnak látszott. – Minden társadalomnak szüksége van bizonyos mennyiségű törvényre: a túl sok zsarnoksághoz vezet, a túl kevés káoszhoz!

– Kira! – Marcus szinte rugóként pattant fel a székéből, amikor megpillantotta. Átsietett hozzá a nappalin, megölelte, és amikor szétváltak, szorosan fogta a kezét. Alaposan végigmérte, és határozottan igyekezett nem Haru felé pillantani. – Csodálatosan nézel ki!

– Köszönöm! – mondta Kira. Az egyik kanapéhoz vezette, és leült, majd Harura nézett. – Szia, jó, hogy látlak! – Nem akarta újra beindítani a szóáradatot, akármi volt is a témája, de nem tehette meg, hogy nem köszön neki.

– Én is téged – válaszolta Haru. – Örömmel hallottam, hogy mindketten túléltétek a parti kalandotokat.

Kira felhúzta a szemöldökét.

– Hallottál róla?

– Mindenki hallott róla – válaszolt helyette Madison. – Bár nyilván mindannyian tudunk izgalmasabb dolgokról beszélni, mint egy titokzatos rádióról és egy időzített bombáról, ami megölt három embert, de tudod, hogy van ez. Néha szeretünk unalmas dolgokról is csevegni.

– A Hang volt az – mondta Haru. – Az a nő, aki veletek volt, Gianna vagy hogy is hívják, közéjük tartozik.

Kira elnevette magát.

– Micsoda? Ott volt a kellős közepén, én magam húztam ki a romok közül! Vagy azt akarod mondani, hogy felrobbantotta saját magát? Direkt? Vagy egyszerűen csak béna terroristának?

– Talán meg akart védeni ott valamit, nehogy megtalálják – válaszolta Haru.

– Nem jött vissza – szólt közbe halkan Marcus.

Kira meglepetten nézett előbb rá, majd Harura. A fejét ingatta.

– Velünk együtt jött vissza!

– A dogwoodi őrhelyig igen – bólintott Marcus. Kira látta a szemében a szomorúságot, a zavart és egy leheletnyi félelmet. – Azóta senki sem látta.

Kira megcsóválta a fejét – ez őrület.

– Gianna nem Hangos! Nem kedvelte Jaydent, ez igaz, de ő meg egy kicsit erőszakosabban viselkedett a kelleténél, senki sem kedvelte volna az ő helyében! – Madisonra pillantott. – Már ne haragudj.

– Nem is.

– Ő volt az, aki rádióként azonosította be azt a valamit – mondta Haru –, és az egyetlen, aki ellent tudott volna mondani neki, belehalt a robbantásba. Akár az is lehet, hogy az a másik alak rájött, hogy a Hang műveleti központjáról van szó, ez a Gianna pedig működésbe hozta a bombát, hogy elhallgattassa. Ő az egyetlen túlélő!

Kira hangosan felnevetett, majd bűntudatot érezve próbálta visszafojtani.

– Bocs, de ez... hihetetlen. Majdnem olyan paranoiás vagy, mint az az alak, aki a minap kihallgatott minket.

– Akár paranoia, akár nem, a Védelmi Hálózat nyilván egyetért, különben nem helyezték volna őrizetbe – mondta Haru.

Xochi ebben a pillanatban lépett be. Nekitámaszkodott az ajtófélfának.

– Arról a számítástechnikusról beszéltek, a kármentő akcióból?

Kira megadóan emelte fel a kezét, a szeme kikerekedett.

– Hát mindenki tud róla, csak én nem?

– Napi tizenöt órát töltesz a kórházban – jegyezte meg Madison. – A Hang elrabolhatná teljes egészében a Szenátust, és te nem is értesülnél róla.

– Nem lenne szabad, hogy a Védelmi Hálózat csak úgy fogva tartson embereket – mondta Xochi. – A letartóztatásokról tudnunk kellene, és nyilvános bírósági tárgyalásokra lenne szükség, ne lehessen csak úgy eltüntetni valakit minden ok nélkül!

– Nem minden ok nélkül – állította Haru. – Az a nő terrorista. Márpedig az nagyon is jó ok.

– Nem tudhatod biztosan, hogy terrorista! – vágta rá Xochi. – Vagy ismét felvettek a Védelmi Hálózathoz, és hozzájuthatsz bizalmas információkhoz, csak elfelejtetted elmondani nekünk?

Haru Xochira bámult.

– Mi bajod van azzal, hogy a Védelmi Hálózat elvégzi a munkáját?

– Azzal van gondom, hogy emberek „eltüntetése” hirtelen része lett a munkájának. Mióta van ez így?

– Az a munkájuk, hogy megvédjenek minket, és úgy végzik el, ahogy a legjobbnak tartják. Ha nem bízol bennük, miért vagy még mindig itt?

– Talán abban hiszek, hogy a problémákat megoldani kell, nem pedig elfutni előlük!

– Talán?

Kezd elmérgesedni a vita, gondolta Kira, de mielőtt közbelépett volna, Marcus megszólalt, és megtette helyette.

– Azt hiszem, ideje témát váltani – mondta. – Nyugi, mindenki. – Xochira nézett. – Segíthetek valamit a kajakészítésben?

– Már majdnem kész. – Xochi egy utolsó lesújtó tekintetet vetett Harura. – Segíthetsz behozni.

Visszamentek az előszobán át, és Kira hosszan beszívta a levegőt. Harut akarta hibáztatni a veszekedésért – eleve tagadhatatlanul nagy szerepet játszott abban, hogy a vita veszekedéssé fajult –, de tudta, hogy ez nem teljesen igaz. Egész East Meadow-ban nagy volt a feszültség, sőt valószínűleg az egész szigeten is, mindenkire átragadt az idegesség. Valóban a Hanghoz tartozott Gianna? Valóban egyszerűen csak eltüntette a kormány?

Bizonyos tekintetben könnyebb volt Kira gyerekkorában, amikor a Részlegesek voltak az ijesztő, nagy mumusok. Minden borzalmat, ami történt, meg lehetett magyarázni, és bár a magyarázat rémisztő volt, de legalább egyszerű is egyben. A sötétség egyértelműen elvált a fénytől. Mostanában pedig... Kirának fogalma sem lehetett róla, hogy ki az ellenség, kit lehet hibáztatni, vagy kiben lehet megbízni. Ha Gianna Hangos, az ember már a szomszédjaiban sem bízhat meg, ha nem, akkor pedig a kormányában nem bízhat meg. Kirának egyik lehetőség sem tetszett.

Haru felállt, még mindig mérgesnek tűnt.

– Kimegyek, szükségem van egy kis levegőre. – Kira hallotta, ahogy kinyitja, majd becsukja a hátsó ajtót.

Madison szomorúan mosolygott.

– Sajnálom – mondta. – Mostanában nagy rajta a nyomás.

– Nehéz hete volt a munkában? – kérdezte Kira.

Haru az építésügyben dolgozott. Valójában nem épített, hiszen a régi világ már megépített mindent, amire csak szükségük lehetett. East Meadow építésügyi osztálya karbantartotta a használatban lévő épületeket, és megvizsgálta azokat, amelyekre a Szenátus véleménye szerint szüksége lehetett a közösségnek. Rengeteg időt töltöttek kármentő akciókkal, tanulmányozták a régi épületek stabilitását, mielőtt a kármentő személyzet bement és összeszedett mindent, amit hasznosnak talált. Haru ügyesnek bizonyult az ásatásokban, így áthelyezték a Védelmi Hálózathoz, de az láthatólag nem tetszett neki. Kira tudta, hogy akárhányszor valami félresikerült a munkájában, napokig rágta magát miatta. Nemegyszer eltűnődött rajta, hogy Haru áthelyezése nem valami összetűzés vagy hiba miatti burkolt elbocsátás volt-e inkább.

Kira meglepetésére Madison erre csak rázta a fejét.

– A munkájával minden rendben – mondta csendesen –, de... – Megállt, a földet nézte, majd határozottan Kirára emelte a tekintetét. A hangja halk volt, de izgatott, a szeme hirtelen megtelt energiával.

Kira összeráncolta a szemöldökét, nem értette, mitől lehet Madison ennyire boldog, Haru pedig ennyire ideges. Közelebb csúszott hozzá a kanapén, miközben Madison a válla mögé vetett egy pillantást, és Kira hirtelen úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna egy hatalmas érzelmi súllyal. Kerekre tárt szemekkel bámult Madisonra, a torkán megakadt a levegő.

– Ne...

Madison visszafordult, fülig érő mosollyal.

– Terhes vagyok.

Kira ingatta a fejét, még mindig próbált levegőhöz jutni.

– Nem, Mads, ezt ne...

– De igen – mondta Madison. – Biztos vagyok benne. Hetek óta rosszul vagyok, néha annyira, hogy még enni sem bírok, aztán félóra múlva ellenállhatatlan étvágyat érzek valami totálisan furcsa iránt. Képzeld, Kira, kerti földre vágytam. Hát nem őrület?

– Bizonyos ásványok nem szerepelnek az itteni étrendünkben – suttogta Kira. – A terhes nő vágya azt jelenti, hogy a teste megsúgja neki, milyen tápanyagokra van szüksége. A kerti föld nem olyan ritka az étrendünkben.

– Pár nap múlva bemegyek a kórházba, hogy rendesen megvizsgáljanak, de előtte el akartam mondani neked.

– Nem, nem – csóválta megint a fejét Kira. Ez nem történhetett meg. Persze, tudta, hogy igen, sőt, nagyon is valószínű volt, de közben azt is, hogy nem, hisz ez Madison, aki majdnem olyan, mint a testvére, a legközelebbi családtagja, aki még megmaradt neki. – El tudod képzelni, hogy milyen az? – kérdezte. – A fájdalmat? A veszélyt? Több nő is belehal a szülésbe, még a felszereléseink és a tapasztalataink dacára is megtörténik, és ha te túl is éled, a gyereked nem. Még nem találtuk meg az RM gyógymódját. Még pár hónapig együtt fogsz élni ezzel, aztán átmész azon a rengeteg fájdalmon, és rettegésen, és vérzésen és minden máson, és aztán meg fog halni. – Kira érezte, hogy el fogja sírni magát, hogy valami forró nedvesség gyűlik össze a szemében, és hidegen végigcsorog az arcán. Elképzelte Madisont Ariel helyében, tágra nyílt szemekkel, sikoltozva, az üvegfalat verve, amikor a kislánya vonaglott, nyöszörgött és meghalt. – Haru jogosan ideges – törölte le az arcát az ujjaival. – Ez túl sok neked, nincs erre semmi szükséged!

– De igen – mondta Madison halkan.

– Ez egy ostoba törvény – emelte fel Kira mérgesen a hangját, majd idegesen az előszoba felé pillantott, és ismét halkabbra fogta. – Nem kell átmenned ezen az egészen! Adj nekem még egy kis időt, tettesd az, hogy steril vagy, valami, előfordul az ilyesmi, csak ne...

– Már megtörtént – mondta Madison. Az az édes, üdvözült mosoly ült ki az arcára, amelyet Kira már tucatnyi anyán látott, és összetört tőle a szíve. Madison rátette a kezét Kiráéra. – Nem a Remény törvény miatt tettem, és nem is a Szenátus miatt. Hanem saját magam miatt.

Kira csak ingatta a fejét, még mindig könnyek gördültek az arcán.

– Akarom – mondta Madison. – Én anyának születtem, benne van a génjeimben, lényeges része annak, aki vagyok. – Keresztbe tette a karját, és visszapislogott néhány könnycseppet. – Tudom, hogy téged ez megijeszt, és tudom, hogy Harut is. Engem is halálra rémít, de nekem ezt kell tennem. Még ha csak pár napig tart is... még ha csak pár óráig tart.

– Ó, Madison! – Kira előrehajolt, és szorosan átkarolta barátnőjét. Rettegést és bűntudatot érzett, mert tudta, hogy igaza van, de szégyellte, hogy így rázúdította az egészet Madisonra. Persze hogy Madison tisztában van a kockázatokkal, ahogy mindenki a szigeten. Madison nem menekült a rizikótól, hanem egyenesen szembeszállt vele.

Kira visszaült a helyére, és ismét megtörölte a szemét.

– Egy napon lesz egy túlélőnk – mondta. – Ez biztos. Lesz egy gyerek, aki életben marad. Talán éppen a tiéd.

Marcus belépett, kezében egy széles fatállal, de amikor meglátta, hogy a lányok ölelkeznek és sírnak, megtorpant.

– Jól vagytok?

– Majd később elmondom – húzódott vissza Kira megint Madisontól, és újra a szemét törölgette. Az arca égett a folyamatos dörzsöléstől.

– Hát jó – mondta Marcus lassan, és letette a tálcát a középen álló, alacsony asztalra.

Xochi egy teljes sült csirkét pakolt rá, fűszeres kéregben, lédúsan, egy nagy halom serpenyőben sült krumpli társaságában. Maga Xochi is belépett rögtön utána egy zöldséges tállal – mindent frissen szedtek az ünnep tiszteletére –, végül pedig Nandita is megjelent egy csokoládéval leöntött fánkokkal teli tállal. Kirának beindult a nyálelválasztása, nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára ilyen finomságokat. Lehet, hogy pont egy éve, a legutóbbi Újjáépítési Napon.

Marcus megállt Kira előtt.

– Kérsz valamit? Egy pohár vizet, vagy mást?

Kira ingatta a fejét.

– Kösz, én elvagyok, de hoznál Madisonnak egy kis vizet?

– Azért hozok neked is. – Marcus finoman végighúzta a kezét Kira vállán, majd visszament a konyhába.

Xochi előbb Madisonra, majd Kirára nézett. Nem szólt semmit, és a hifihez fordult.

– Azt hiszem, most valami nyugisabbra van szükség. – A hifi egy kis tábla volt az egyik fal melletti polcon, amely drót nélkül csatlakozott a szobában elhelyezett hangfalakhoz. A tábla közepén volt egy kis rekesz a digitális zenelejátszó számára, amelyet Xochi kihúzott, és bedobott egy kosárba. – Van valakinek valami kívánsága?

Madison elmosolyodott.

– A nyugisabb jól hangzik.

– Legyen Athena – állt fel Kira segíteni. – Az nekem mindig bejön. – Xochival együtt átkutatták a széles vesszőkosarat, amely vékony ezüst téglácskákkal volt megtöltve. A legtöbb felirattal volt ellátva: CATELYNNEK APÁTÓL; CHRISTOPHNAK, BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT. A felirat nélkülieknek is volt valamilyen azonosító jelük, képes vagy mintás műanyag fedő, a hátára vésett kép, a sarkáról lelógó amulett. Nem csupán zenehordozók voltak, hanem egy-egy egyéniség emlékei – egy-egy létező személy tükröződött a zeneszámok listájából, a kedvenceivel, az ízlésével, a belső gondolataival együtt. Xochi évek óta mentett ki lejátszókat a törmelék közül, és Kirával együtt órákon át feküdtek a földön, hallgatták a lejátszókat, és elképzelték, milyen lehetett a tulajdonosuk. KATHERINE-NEK DIPLOMÁJA ALKALMÁBÓL country-zenével volt tele, a vidám, orrhangon előadott dalok kitárták a szívüket a világra, JIMMY OLSEN mindenevő volt, régi egyházi daloktól kezdve szimfóniákon át cséphadarós rockig és metálig. Kira majdnem a legalján találta meg a kedvencét – ATHENA, ANGYALOM –, és becsatlakoztatta. Pár másodperccel később beindult az első dal, egyszerre lágy és ritmusos, elektronikus hullámok, disszonáns gitárok, és bensőséges, rekedtes ének finom keveréke. Egyszerre volt megnyugtató, kellemes és szomorú, és tökéletesen illett Kira hangulatához. Becsukta a szemét, és elmosolyodott.

– Azt hiszem, bírtam volna Athenát. Akárki volt is.

Marcus visszatért a vízzel, egy perccel később pedig Haru is bejött a hátsó udvarról. Az arca komoly volt, de nyugodtabbnak látszott, és udvariasan biccentett Xochi felé.

– Remek az illata. Köszönöm, hogy ilyet főztél nekünk.

– Szívesen.

Kira gyorsan körbenézett.

– Várunk valakit?

Madison ingatta fejét.

– Próbáltam beszélni Ariellel, de még mindig nem áll velem szóba. Isolde pedig késni fog, azt mondta, lássunk hozzá nélküle – valami nagy dolog készül a Szenátusban, Hobb bent tartja.

– Jól kifogta szegény – mondta Xochi. Körbeadta a tányérokat és a villákat, majd mindenki megállt, mielőtt hozzálátott volna az ételhez.

– Boldog Újjáépítés Napját! – mondta Marcus. Felemelte a vizespoharát, és a többiek is követték a példáját. Tökéletesen egyforma kristálypoharak voltak, amelyeket egy nagy házból mentettek ki, a városon kívül, a friss, forralt vizet pedig enyhén sárgára festették Nandita tisztítójának vegyszerei.

– A régi világ véget ért – kántálta Madison az ismerős szavakat –, de az új még csak most kezdődik.

– Sosem felejtj ük el a múltat – folytatta Haru –, és sosem mondunk le a jövőről.

Xochi felemelte az állát, magasan tartotta a fejét.

– A halálból élet származik, a gyengeség erőre tanít.

– Semmi sem győzhet le minket – mondta Kira. – Bármit meg tudunk tenni.

Rövid csend után hozzátette:

– Mindent meg fogunk tenni.

Ittak, és egy pillanatra mindenki csendben maradt, csak a halk, kísérteties zene szólt a háttérben. Kira lassú kortyokban nyelte le a vizet, elgondolkodva lötyögtette a szájában, érezte rajta a vegyszerek csípős ízét. Már alig vette észre, de azért ott volt, erős és keserű. Madisonra és Harura gondolt, a kisbabájukra, aki tökéletes volt és ártatlan, és akinek meg volt pecsételve a sorsa. Aztán Giannára és Mkelére gondolt, a robbanásra, a Hangra és a Szenátusra, és minden másra, az egész világra, a jövőre és a múltra. Nem hagyom, hogy meghaljon, gondolta, és Madison még feszes, lapos és változatlan hasára nézett. Megmentelek, akármit kelljen is tennem érte.

Mindent megfogunk tenni.