HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

A motor hamarabb adta meg magát, mint az odafelé úton, és a tartalék benzin ellenére kénytelenek voltak szinte végig evezni. Az áramlat keletre sodorta őket, és jóval azelőtt meglátták a szigetet, mint hogy sikerült közelebb evickélniük és partra szállniuk. Leereszkedett az éj. Egy régi üdülőben találtak menedékre, aludtak pár órát, mielőtt ismét útra keltek. Mihelyt felkelt a nap, Kira körbekutatott, ennivalót keresve, de a kamrában minden konzerv felfúvódott, és bűzlött bennük az étel, amikor kinyitották. Félretették, és inkább térképet kerestek, végül az egyik összedőlt könyvespolc mellett találtak egy atlaszt. Long Island nem volt külön részletezve, csak New Yorkról volt egy nagyobb térkép, de ez is jobb volt a semminél – Kira elég sok nevet felismert ahhoz, hogy tudja, merre kell menniük, és remélte, odakint az útjelzések segítenek megállapítani, hogy hol vannak.

Szétosztották egymás közt a maradék lőfegyvereket – egy karabély, egy puska és két pisztoly –, és csendben elindultak, óvakodva a Hang és a Védelmi Hálózat járőreitől. Kira a lehető legóvatosabban vitte a fecskendőt, betekerte néhány felesleges ingbe, és a biztonság kedvéért a derekához erősítette. Némán imádkozott, hogy még időben érjenek vissza Arwen megmentéséhez, és figyelte, nem leselkedik-e rájuk veszély valamelyik árnyékból.

Alig egy óra gyaloglás után Kira kezdte felismerni a terepet – a sziget nagy része egyformán nézett ki, omladozó, fojtóbab alá temetett és fáktól körülvett házak, de valahogy maga az út ismerősnek tűnt. Ahogy kanyarodott, vagy ahogy emelkedett, nem tudta volna megmagyarázni az érzést. Egy idő után megállt, és a homlokát ráncolva végigpásztázta az erdei utat.

– Itt már jártunk.

– Még egyszer sem kanyarodtunk el – mondta Jayden. – Hogy járhattunk volna már itt?

– Nem ma reggel. Hanem... ott! – Egy házra mutatott, kicsit távolabb az úttól. – Felismeritek?

A többiek odabámultak, és Marcus szeme kerekedni kezdett a meglepetéstől, amikor rádöbbent.

– Annak a csavargónak a rejtekhelye? Tovaré?

– Egészen biztos vagyok benne – mondta Kira. – Talán van egy kis élelmiszerraktára.

Ahogy közelebb értek, egyre nyilvánvalóbbá vált – a homlokzatot ugyan csak éjjel látták, esőben, de a hátulját alkalmuk volt jobban megfigyelni, és azonnal fel is ismerték. Kira megpróbálta kinyitni az ajtókat, igyekezett felidézni, hogy melyeket hagyta szabadon az idős csavargó, de megdermedt egy kattanástól – valaki felhúzta egy lőfegyver kakasát.

– Maradjanak ott, ahol vannak! – szólalt meg egy hang. Egyértelműen Tovar volt az.

Kira levette a kezét a kilincsről, és felemelte, hogy mutassa, nincs benne semmi.

– Owen Tovar! – szólította meg Kira. A többiek csendben álltak, felemelt fegyverrel, keresték, hogy merről jöhet a hang. A csavargó ügyesen tudott elbújni.

– Én vagyok az, Kira Walker! Felismer minket?

– Long Island négy legveszélyesebb körözött bűnözőjét? – kérdezte. – Ja, persze hogy felismerjük magukat.

Felismerjük? Ki van még ott vele?

– „Legveszélyesebb”, mi? Anyám mindig mondta, hogy egyszer híres leszek – mondta Marcus. – Legalábbis gondolom.

– Kérem, tegyék le a fegyvereiket! – szólította fel őket Tovar. – Szépen, lassan, a lábukhoz.

– Azért jöttünk ide, mert azt gondoltuk, a barátunk – mondta Kira. – Élelemre van szükségünk, nem rabolni jöttünk!

Tovar hűvösen válaszolt.

– Ezért vették elő a fegyvereiket, és ezért próbáltak kopogtatás nélkül benyitni?

– Nem akartuk felébreszteni Dollyt – mondta Marcus.

Rövid csend után Tovar felnevetett. Mintha a fal csúcsánál, egy résből jött volna, de Kira nem tudta pontosan bemérni.

– Már el is felejtettem, hogy mennyire kedvelem magukat – mondta. – Úgy látom, nem követte magukat senki, úgyhogy rajta, tegyék le azokat a fegyvereket, és bejöhetnek egy kicsit csevegni.

Kira Jaydenre nézett, aki megvonta a vállát, és óvatosan letette a puskáját a lábához. Marcus és Xochi követték a példáját, majd Kira is. Ha most kifosztanának... Megrázta a fejét. Nincs nálunk semmi, ezt nyilván látja. Az egyetlen értékünk az ellenszer, arról pedig nem tud senki.

– Nos, akkor rendben – mondta Tovar. – Most köszönjenek szépen a barátaimnak.

Balra megmozdult egy bokor. Kira megriadt. Aztán egy másik bokor is megmozdult, tágra nyílt egy bedeszkázott ablak, és hirtelen a hátsó udvar megtelt férfiakkal és nőkkel, a legkülönbözőbb álcákban és házilag gyártott páncélban, mindannyian fegyverrel a kezükben.

– Csak lassan – mondta az elöl álló nő. Kira úgy vélte, ismeri ezt a hangot. – Fel a kezekkel, és lépjenek hátra a fegyverektől!

– Gianna! – kiáltott Kira, amikor rádöbbent, ki az. – Velünk volt, amikor legutóbb itt jártunk, azon a kármentő akción, a bombával!

– Kira Walker – mosolygott rá Gianna. Jaydenre pillantva savanyúbb képet vágott. – És a fasiszta pestisbébi. Tartsák úgy a kezüket, hogy lássam.

– Mi ez? – kérdezte Kira. – Maguk... a Hang?

– Személyesen – válaszolta Tovar. Kilépett a hátsó ajtón, csípőjénél egy fekete puskát tartva. – Az új rezsim nagy erőkkel gyűjti be a menekülteket és a szökevényeket. Nem tudom, mennyire szerencsés magukra nézve, hogy mi találtuk meg előbb magukat.

– Maguk a Hang. – Marcus még mindig képtelen volt felfogni. Elnevette magát. – Ez a legbizarrabb dolog, amit valaha is hallottam. És... maga? – Gianna felé fordult. – Maga is velük volt, már akkor is?

– Csak utána – válaszolta a nő. – Hajlamos vagyok felkapni a vizet, ha ok nélkül fogva tartanak.

– De már akkor is szimpatizált velük – mondta Jayden. – Igazam volt, hogy nem bíztam magában.

– Még egy paranoiás faliórát is naponta kétszer követnek – mondta Tovar, és azzal a nyitott ajtó felé intett. – Jöjjenek be, hogy újra felállíthassuk a csapdát. Ha a Hálózat betoppanna, nem akarom, hogy itt a szabadban kapjanak el, amint éppen szájalok.

Libasorban bevonultak a házba, míg a Hangosok ismét elrejtőztek. Tovar végigvezette őket egy folyosón, miközben Gianna bezárta az ajtót, és egy másikon bevitte a fegyvereiket. Odabent a ház nagyjából olyan volt, mint Kira emlékeiben, beleértve a szófukar tevét a nappaliban.

– Helló, Dolly – üdvözölte Marcus. – Rég nem találkoztunk.

Xochi kezet nyújtott Tovarnak.

– Úgy látom, mindenki mást már ismer. Xochi vagyok.

– Xochi Kessler. – Tovar nem vett tudomást a kinyújtott kézről, élelmiszereket keresett a kocsiján. – Illetve: „a hírhedt Xochi Kessler”. Szegény anyja betegre aggódja magát.

– Szegény anyám felőlem fel is kötheti magát.

– Inkább magát kötné fel – nyújtott át neki Tovar egy raviolis konzervet. – A konzervnyitót még keresem. – Visszafordult a kocsihoz.

– Mondtam, ugye, hogy körözött bűnözők? Jutalmat tűztek ki a fejükre, ki vannak plakátozva a város főterén, meg minden. Tessék. – Visszafordult, Kira felé bökött egy guminyelű konzervnyitóval. – Ő a nagy áruló, a Részleges-imádó, a legfőbb felbujtó. Ezek meg a balekok, akik követték. – Ismét Xochira mutatott. – Maga a hálátlan lány, személyében jelképezi mindazokat, akik elhiszik a Hang hazugságait, és árulóvá válnak. – Kezébe adta a konzervnyitót. – Keresek kanalakat is.

– Ki most a főnök? – kérdezte Kira. – Mi történt azután, hogy elmentünk?

– Mármint azután, hogy anarchiába taszították a szigetet? – kérdezett vissza Tovar, és azzal átnyújtott neki egy össze nem illő ezüst étkészletet.

– Mit tettek közzé rólunk?

– Hogy összejátszanak a Hanggal, az pedig a Részlegesekkel. Hogy erőszakkal behatoltak a kórházba, és kiszabadítottak egy Részleges ügynököt a Hálózat fogságából, és most vagy a vadonban rejtőznek, vagy a kontinensre menekültek, ahol segítenek előkészíteni a Részlegesek invázióját. Mennyit kell ebből elhinnem?

Kira óvatosan szólalt meg.

– Azt hiszem, ez attól függ, hogyan érez a Részlegesek iránt.

Tovar leült vele szemben egy kanapéra, és alaposan szemügyre vette.

– Túl azon, hogy meggyilkoltak mindenkit, akit csak ismertem, a Részlegesek nem igazán játszottak nagy szerepet az életemben. Mondjuk, hogy a véleményem róluk „általában nagyon rossz”. Ugyanakkor úgy vélem, hogy ha meg akartak volna ölni minket, már nem élnénk, ha tehát meg tud osztani velem valami más szempontot, hallgatom.

Kira bólintott.

– Nyitott gondolkodású embernek tartja magát, Mr. Tovar?

– Igen, szeretem ezt hinni magamról.

– Hát, nagyon tágra kell nyitnia az elméjét annak a befogadására, amit mesélni fogunk – szólt közbe Marcus. – Az első: nem a Részlegesek hozták létre az RM-et.

– És nem akarnak elpusztítani minket. Legalábbis nem mindannyian – tette hozzá Kira. – És legalábbis még nem. Amivel eljutunk a második ponthoz: igen, összejátszottunk egy Részlegessel. Kiszabadítottuk, és elvittük a szigetről, aztán meg ő segített nekünk visszajönni.

– Szent ég – mondta Tovar. – És ez okozta a zavargást?

– Fordítva történt – vallotta be Kira szégyenlősen. – Mi kezdeményeztük a zavargást, hogy eltereljük a figyelmet a szöktetésről.

Tovar elismerően füttyentett.

– Maguk aztán nem viccelnek.

– Hát, nem.

– Ennyi? – kérdezte Tovar.

– Egyelőre – mondta Jayden. – Most maga jön.

– Hol is kezdjem – merengett Tovar. – Két nappal ezelőtt elterjesztették a híreszteléseket, beindították a zavargást, és pont akkor mentek el, amikor kezdett érdekessé válni az egész. A sportcsarnok leégett, ha nem is porig, a városháza is leégett, benne jó néhány szenátorral.

Kira elsápadt, eszébe jutott Isolde. Azt hittük, ott biztonságban lesz. Ő is meghalt odabent?

– És a kórház?

– A kórházat nem gyújtották fel, ami viszont nem mondható el a sorompón túli házakról. Ellenben a kórház volt a helyszíne az éjjel legjelentősebb lázongásának, és magas volt az áldozatok száma, ahogy mondani szokták.

– A kismamák jól vannak? Hány ember halt meg?

– A szülészethez nem nyúltak, és pontos számokat nem tudok. Valószínű kevesebb, mint amit a Szenátus állít, és több, mint gondolnánk.

– Mennyit mond a Szenátus? – kérdezte Kira.

– Kétszázat. – Tovar hangja kőkeményen csattant. – Nagyon magas ár egy Részleges életéért.

Megérte, esküdözött magában Kira, bár összetört a szíve. Kétszáz. Felnézett Tovarra. Még mindig nem tudta, hogy megbízhat-e benne, és elmagyarázza-e neki, miért vállalták ezt a szélsőséges megoldást. Elvégre még mindig a foglyai voltak – információkon kívül nem adott, és nem is ígért nekik semmit.

– Ki maradt életben a szenátorok közül? – kérdezte Xochi. – A jelek szerint anyám igen, de még ki más?

– Pontosabb lenne azt kérdezi, hogy mi maradt meg a Szenátusból – válaszolta Tovar. – Az a néhány szenátor, aki túlélte azt az éjszakát, szükségállapotot hirdetett ki, bejelentette a statáriumot, és az egész várost és a környékét megtöltötte a Hálózat katonáival. Az elesett szenátorok pótlására a választásokat elhalasztották „a béke és az egyensúly helyreállításáig”, ami feleslegesen sok szótag arra, hogy „mindörökre”. Egyszerűen diktatúra, csak nem hívják annak.

– Értem, de konkrétan mégis kikről van szó? Melyik szenátorok?

– kérdezte Kira.

– Hát, az igazán keményvonalasak, mint Kessler és Delarosa – vonta meg a vállát Tovar. – Hobb egy görény, úgyhogy ő is benne van, meg az az alak a Hálózattól, Weist szenátor. Ezért szerezték meg ilyen gyorsan a katonaság támogatását.

– Pont azok, akik az eleje óta irányítják ezt az egészet – állapította meg Kira. Végigfutott rajta a hideg, megfogta Xochi kezét, hogy erőt merítsen belőle. – Mindent megterveztek... Sammet, a robbantást, és még a zavargásokat is. Nem ideiglenes kormányt hoztak létre egy országos katasztrófa után, hanem számító módon megterveztek egy államcsínyt.

– Sammet nem tervezhették meg előre – jegyezte meg Marcus. – Fogalmuk sem volt róla, hogy a szigetre hozod.

– Ki az a Samm? – kérdezte Tovar.

– A Részleges – válaszolta Kira. – És nem az elfogását tervezték meg, persze, hanem csak azt, hogy utána mi történjen vele. Valószínűleg már jó ideje tervezgethettek egy ilyen hatalomátvételt, és amikor megjelentünk Samm-mel, tálcán kínáltuk nekik az indokot.

– Csak addig maradnak hatalmon, amíg a város újra a lábára áll – mondta Jayden. – És ezt is csak azért, mert mi zavargást keltettünk. Mi mást tehettek volna?

– Te komolyan elhiszed, amit mondasz? – kérdezte Xochi.

– Túl gyorsan reagáltak – ellenkezett Jaydennel Kira. Érezte, ahogy felgyűlik benne a düh. Most már ismerős volt az érzés, ez is a lényéhez tartozott. – Kellett lennie egy előzetes tervüknek pont egy olyan helyzet kezelésére, amelyre rákényszerítettük őket. Zavargást keltettünk, mire ők foganatosították az F tervet vagy valami hasonlót, és magukhoz ragadták a hatalmat az egész sziget felett. Amikor azt hittük, hogy keresztülhúztuk a számításaikat, éppen hogy a kezükre játszottunk.

– Próbálják megmenteni az emberi fajt – mondta Jayden. – Igen, extrém eszközöket alkalmaznak, de talán ez az egyetlen lehetséges módja. Határozott kézzel irányítani a szigetet, egységes akarattal, és katonai biztosítással.

– Ne feledje, hogy kihez jött látogatóba – szólt közbe Tovar.

– Ugyanannyira nem tetszik nekem sem, mint maguknak, de talán nincs más... – Jayden elhallgatott, Kirára nézett, majd újrakezdte.

– Lehet, hogy ez az egyetlen menekülési út az RM elől: a végletekig fokozni a Remény törvényt, és addig tenyészteni minket, amíg valaki immúnisnak születik.

– Delarosa állatkerti gondozó volt – jegyezte meg Kira halkan, a városban rekedt barátaira gondolva.

Tovar felhorkant.

– Komolyan?

Kira bólintott.

– Veszélyeztetett fajokat mentett meg. Gondolom, az ő szemében mi is pont olyanok vagyunk, mint a fehér rinocéroszok. – Visszanyelte a mérgét, és vett egy hosszú, mély levegőt. – Mr. Tovar – felnézett, kereste a férfi tekintetét. – Vissza kell jutnunk East Meadow-ba!

– Akkor teljesen megőrült – mondta Tovar.

– Akár igen, akár nem, muszáj. És magának segítenie kell nekünk.

– Akkor nemcsak őrült, hanem ostoba is. Három nap múlva, amikor összegyűlt valamennyi csapatom, elindítjuk az eddigi legnagyobb támadásunkat. Ahogy a barátja mondta, ha egy teljes faj léte forog kockán, az emberek hajlandóak elmenni a végletekig. Eltávolítjuk a kormányt, és jobban teszik, ha nincsenek a közelben, amikor ez megtörténik.

– Három nap múlva? – Kira agyában cikáztak a gondolatok. – Lehet, hogy annyi elég is. Ha bejuttat a városba úgy, hogy senki sem lát meg minket, talán nem is lesz szükség háborúra.

Tovar a homlokát ráncolta.

– Nem vagyok orgyilkos, Kira, ha erre gondol.

– Persze, hogy nem.

– És mártír sem. Bárkit is bejuttatni East Meadow-ba hihetetlenül veszélyes lenne. Ha meghalok, annak egy átkozottul jó ügy érdekében kell megtörténnie.

– A jó ügy adott – mondta Kira, és felemelte a fecskendőt. – Nálunk van az RM ellenszere.

Tovar rábámult, leesett az álla, majd hangosan felnevetett.

– És most azt várja, hogy higgyem is el?

– Elhitte az összes rossz őrültséget – mondta Xochi –, miért nem hiszi el a jó őrültségeket is?

– Mert a rossz őrültségek tökéletesen egybevágnak a tapasztalataimmal – válaszolta Tovar. – Az RM meggyógyítása a varázsló manók és a whiskey-t pisáló beszélő kutyák rokonságához tartozik. Vagyis lehetetlen.

– Nem az – mondta Marcus, Kirára nézve. – Az életünket tesszük rá.

– Tételezzük fel, hogy igaz – mondta Tovar. – Mégis, hogyan gondolják? Bemennek a városba, feltartják a levegőbe, és várják, hogy jöjjenek a varázsló manók, és minden rendbe jöjjön megint?

– Egy dolgot megtanultam a Szenátustól – mondta Kira. – A hatalom az emberektől fakad. Csak azért van a kezükben az irányítás, mert az emberek megadták nekik.

– És mert vannak fegyvereik – tette hozzá Marcus.

– Nem fegyvereik vannak – igazította ki Xochi –, hanem fegyvereseik. Emberek, akik bizalmat szavaztak nekik.

– Pontosan – foglalta össze Kira. – Ha ezen képesek leszünk változtatni, mindenkit felszabadíthatunk a városban, sőt az egész szigeten! Ha fel tudunk mutatni egy élő emberi csecsemőt, a legtisztább, legegyszerűbb bizonyítékát annak, hogy a mi megoldásunk működik, a Remény törvény pedig nem, az emberek szélsebesen fel fognak kelni. Helyreállíthatjuk a szabadságot, és egységesíthetjük a szigetet, egyetlen puskalövés nélkül!

– Tegyük fel, hogy működik az ellenszer, és valóban fel tudunk nekik mutatni, a maga szavaival élve, egy élő emberi csecsemőt. – Tovar hangja majdnem elcsuklott, Kira szinte látta, ahogy átfutnak rajta az érzelmek, miközben ezeket a szavakat kimondta. – Maga már összejátszott a Részlegesekkel, átkelt a szoroson, és találkozott velük személyesen. Nem fogják azt hinni az emberek, hogy ez csak egy Részleges trükk? Egy Részleges csecsemő, vagy egy mesterségesen előállított... hasonmás, vagy ilyesmi?

– Az anyának olyan valakinek kell lennie, akit jól ismernek East Meadow-ban, akiről tudják, hogy közéjük tartozik. – Marcus Jaydenre pillantott. – Az ő húga éppen szülni készül. Talán már meg is történt.

Kira bólintott.

– Nem elég egyszerűen csak megjelennünk egy kisbabával. Bemegyünk, fogjuk Madisont, és kihozzuk. A Hálózat orra előtt.

Tovar Kirára nézett.

– Kezd kialakulni egy olyan benyomásom, hogy magával semmi sem könnyű.

– Üdvözlöm az életemben – mondta Kira. – Hány katonája van?

– Tíz.

Kira felvonta a szemöldökét.

– Csak ott, abban az udvarban többet láttam tíznél.

Tovar hangneme megkeményedett.

– Katonákról beszélünk, vagy fegyveres civilekről, akikben nagyobb az elszántság, mint amennyi kiképzésben részesültek?

– Jogos – ismerte be Kira.

Tovar gondosan végigmérte őket, hol az egyik, hol a másik arcát vizsgálta gondolkodás közben.

– Talán... van egy mód arra, hogy bejuttassuk magukat. Biztosan meg tudják csinálni?

Kira pajkosan elmosolyodott.

– Hát nem hallotta? Én vagyok a legveszélyesebb körözött bűnöző a szigeten. Ideje felnőni ehhez a hírnévhez.

– Már hogy a fenébe ne! – helyeselt Xochi.

Tovar egy ideig hallgatott, összeráncolt homlokkal nézte Kirát. Végül elmosolyodott.

– Hát, ha innen nézzük a dolgot, egész biztos vagyok benne, hogy a múlt héten hallottam egy beszélő kutyát. Bár nem ittam meg a pisijét. – Felállt. – Még dél sincs, és az időjárás nekünk kedvez. Ha most indulunk, vacsora előtt már a rendőrség fogságában lehetnek, miután jól megverték magukat. De azért az én tarsolyomban is van pár trükk. Összehívom a csapatot.