HARMINCADIK FEJEZET

– Mamaroneck mellett fogunk partot érni – mondta Samm. Az égre pillantott, majd megint a távolba nézett. – Azt hiszem.

A maguk mögött hagyott öböl hosszú és keskeny volt, és addig nem merték kipróbálni a motort, amíg mindkét oldalon el nem távolodott a part, és a sötétkék tengerszoros meg nem nyílt körülöttük. Kihagyásokkal ugyan, de működött, így hát a lehető legegyenesebb irányt tartva északnak hajóztak, aztán egyszer csak az ég világosodni kezdett, és az addig kivehetetlen horizontot a kontinens zöldjei és barnái színesre festették. Nyugatra kanyarodva a part felé vették az irányt. Kira remélte, hogy kitart a motor, amíg odaérnek, túlságosan is fáradt volt már az evezéshez.

– Mamaroneck? – kérdezte Jayden. – Ez talán még hülyébb név, mint Asharoken.

– Mamaroneck jó hely a mi szempontunkból – mondta Samm. – Egy kicsit délebbre fekszik, mint szeretném, de nem állomásozik ott senki. Valószínűleg partra tudunk szállni anélkül, hogy észrevennének.

– Mennyire fontos, hogy ne vegyenek észre? – kérdezte Marcus. – Ezek a különböző frakciók... csak más filmeket kedvelnek, vagy szent háborút folytatnak egymás ellen?

– Ha meglátnak minket, ránk támadnak – jelentette ki Samm. – Engem fogságba vetnének, és felhasználnának nyomásgyakorlásra valamilyen vitás ügyben, magukkal pedig fogalmam sincs, hogy mit tennének.

Kira felnézett a csillagokra.

– Ha jól értem, nem minden frakció olyan barátságos, mint a magáé.

– Az enyém sem kifejezetten barátságos – javította ki Samm gyorsan. – Az, hogy békét ajánlottak, még nem jelenti azt, hogy tárt karokkal fogadnának bármilyen emberi lényt. Az ellentétek a többi frakcióval hevesek, és ezért vagyunk óvatosak, sőt az idők folyamán gyanakvóvá váltunk. Mindenképpen megfontoltan kell közelednünk.

– Hogy tudjuk megkülönböztetni egymástól a frakciókat? – kérdezte Xochi. – Más az egyenruhájuk, vagy... mit tudom én, más színű sapkát viselnek?

– A kapcsolás nélkül nem tudom, hogy lehet-e – válaszolta Samm. – Az én csoportom neve D Szakasz, és a többség még ezt a jelzést viseli, de őszintén szólva, mire annyira közel jutunk hozzájuk, hogy meglássák, már valószínűleg késő. Ez háborús övezet.

A motor ismét elakadt, majd köpködve lefulladt. Jayden felállt, párszor eredménytelenül rántotta meg az indítózsinórt, majd egy franciakulccsal rácsapott, és újra megrántotta. A motor ismét beindult, de a hangja még a korábbinál is gyengébb volt.

– Öreg a benzin – állapította meg Jayden, azzal visszadobta a franciakulcsot a hajó aljába. – Vagy tönkreteszi a motort, vagy kezd kifogyni. Akárhogy is legyen, az utolsó egy-két kilométeren eveznünk kell.

– Kibe futhatunk bele? – kérdezte Kira Sammtől. – Mennyire kiterjedt ez a háborús övezet?

– A lázadók zöme északon van – mondta Samm –, egy White Plains nevű helyen, és azon túl, Indian Pointban. Ők működtetik a reaktort.

– Hűha – szólt közbe Xochi. – Nukleáris reaktort?

– Hát persze – válaszolta Samm. – Hogyan másképp juthatnánk energiához?

– Napelemekkel. Mi azt használjuk.

– És az valószínűleg elég is a maguk szükségleteihez. Az Indian Point-i nukleáris erőmű a háború előtt több százmillió otthont látott el árammal. Most, hogy már alig vagyunk többen egymilliónál, még mindig többet állít elő, mint amennyi valaha is kellhet nekünk. A lázadók tartják fenn. A D Szakasz pár éve megtalálta a módját, hogy elszívjon belőle energiát, és még mindig nem vették észre.

– De a nukleáris energia veszélyes. És ha történik valami? Mi van akkor, ha szivárog, vagy leolvad, vagy valami ilyesmi?

– Sokkal meg is történt – magyarázta Samm. – Amikor beütött az RM, és az emberek elkezdtek meghalni... amikor valóban elkezdtek eltűnni, és mi tudtuk, hogy semmit sem tehetünk ellene, a lehető legtöbb nukleáris erőművet megkerestük, és biztonságosan lezártuk. Van egy Connecticutban is, úgy hatvan mérföldre onnan, ahol maguk átjöttek a szoroson. – Északkelet felé mutatott. – Ha az leolvadt volna, valószínűleg már mind halottak lennének.

– Hát persze – mondta Jayden gúnyolódva. – A nemes Részlegesek próbálták megmenteni az emberiséget.

Samm biccentett.

– Elgondolkoztak valaha azon, hogy miért nincs még nagyobb katasztrófa a világban? Hogy miért nem égnek a városok, miért nem fekete a levegő a radioaktív esőtől? Túl gyorsan haltak meg! Néhányuknak még volt annyi idejük, hogy a haláluk előtt leállítsák az erőműveket és a gyárakat, de nem mindenkinek, és elég egyetlen magára hagyott reaktor ahhoz, hogy halálos baleset következzen be. Még azt követően sem tudtuk mindet lezárni, hogy rájöttünk, mi történt, elvesztettünk egyet New Jersey-ben, egyet Philadelphiában, és egyre többet, a kontinensen nyugatra haladva. Ezért szoktunk inkább a Hudsontól keletre tartózkodni. A világ más részein még több reaktor volt, de mivel nekik nem volt Részleges hadseregük, amely leállíthatta volna azokat, úgy véljük, sokkal többnél következhetett be a kritikus állapot. Akár a reaktorok felénél is.

Senki sem szólalt meg. A motor köhögő berregése betöltötte a hajót. Mindig is azon gondolkodtunk, hogy vannak-e még túlélők, merengett el Kira. Az RM-immunitásnak köszönhetően ugyanolyan százalékban kellett életben maradniuk embereknek más országokban is, mint nálunk. Lehetséges, hogy tényleg meghalt mindenki más?

– Végül azon különböztünk össze, hogy mit tegyünk magukkal – folytatta Samm halkan. – Egyesek azt akarták, hogy egyszerűen intézzünk el mindenkit, de a többség, ahogy mondtam, meg akarta menteni az embereket. De még annak a legjobb módjában sem tudtunk megegyezni. A vita... hevessé vált. Finoman szólva. És aztán a vezetőink első hulláma elkezdett meghalni, és akkor minden szétesett. Gyakorlatilag már csak a D Szakasz maradt meg a valóban engedelmes Részlegesek közül. Mi vagyunk az egyetlenek, akik közvetlen kapcsolatban állnak a Tröszttel.

– És mi az a Tröszt? – kérdezte Kira.

– A legfelső vezetés. A Részleges hadsereg tábornokai, akiket valószínűleg fejlettebb genetikai sablonok alapján hívtak életre, mert még egyikük sem halt meg. Illetve... egyikük sem halt meg a lejárati ideje miatt. Nyolcan voltak, férfiak és nők, de azt hiszem, a lázadók megöltek közülük kettőt, vagy legalábbis foglyul ejtették őket. – A hanghordozása megváltozott, miközben beszélt, és az arckifejezése is elborult. – A Tröszt parancsolta meg a D Szakasznak, hogy hol hozzuk létre a bázisunkat, és hogy mikor keressük fel az embereket.

– Kezd egy olyan benyomásom kialakulni, hogy a D Szakasz viszonylag kis létszámú – mondta Marcus. – Remek. Végre szövetségesekre találunk, de egy szakadár, üldözött csoport személyében, akik pont olyan nagy kakában ülnek, mint mi. Ettől a többi Részleges még elszántabban akar majd végezni velünk.

A motor ismét lefulladt, és ezúttal hiába húzgálták, püfölték és szidalmazták, nem indult újra. Elsőként Samm és Marcus vették kézbe az evezőket, keményen húztak a part felé, és nemsokára a zöld vonalat fehér pontok pöttyözték: egy széles, hajókkal tele kikötőt pillantottak meg. Fél óra múlva elérték az első sort, a parttól távolabb horgonyzó nagy jachtokat, amelyeket az orruktól a farukig befedett a sirályürülék. Kira undorodva húzta az orrát.

– Reméltem, hogy itt egy újabb hajóra tudunk váltani, de ezekkel nincs mit kezdeni.

– Egyébként is túl nagyok – mondta Samm. Behúzta az evezőket, mert a hajójuk finoman nekiütközött egy másik oldalának. – Ezeket nem lehet evezővel hajtani, és feltételezem, hogy egyikünk sem ért a vitorlázáshoz. – Mindenki a fejét rázta. – De legalább megállhatunk utánpótlásért.

– Rendben, de nem ennél – jelentette ki Kira. – Nem akarom, hogy madárinfluenzát... vagy madárhasmenést, vagy mit tudom én mit kapjunk ezektől.

Samm bólintott.

Eleveztek a következő hajóhoz, aztán a következőhöz, egyre mélyebben behatolva a kikötőbe, amíg egy olyan jachtra nem találtak, amely elég tisztának tűnt ahhoz, hogy felszálljanak rá – ez is koszos volt, de nem annyira, és már kezdtek kifogyni a lehetőségekből. A végéhez manővereztek, ahol fakult betűkkel rá volt pingálva a Virítsd a lóvét III név. Marcus megragadta a hajó farát, amíg Samm felmászott.

– A többiek maradjanak itt – mondta Samm. Azzal eltűnt a jacht mélyében.

Marcus közelebb hajolt Kirához.

– Mit szólsz? – kérdezte súgva. – Még mindig bízol benne?

– Nem tett semmit, ami megváltoztatta volna a véleményem – mondta Kira.

– Közvetlenül nem – ismerte el Marcus –, de az a történet... hát, nem tudom. Sok ez így egyszerre.

– De legalább hihető – kapcsolódott be Jayden is. – Sosem értettük, miért fordultak vissza a Részlegesek, és tűntek el tizenegy évvel ezelőtt, és miért nem támadtak ránk azóta. Ha túlságosan lekötötte őket, hogy egymással harcoljanak, ez legalább értelmes magyarázat.

– Én még mindig gyanakszom – mondta Marcus. – Van egy rossz érzésem ezzel a hellyel kapcsolatban.

Samm egy rakás dologgal a kezében bukkant elő a jachtról.

– Rossz hírem van. A hajó kikötői iratai szerint nem Mamaroneck-ben, hanem Echo Bay-ben vagyunk, vagyis jóval nyugatabbra, mint gondoltam. Van itt egy térkép, az segíthet visszajutni a jó irányba. – Leadogatta a tárgyakat Kirának, az meg gondosan elhelyezett mindent a saját hajójukban: egy térképet, egy látcsövet, egy csomag kártyát, és egy rakás ruhát és takarót. – Azóta nem tudtam átöltözni, hogy foglyul ejtettek – mondta Samm, és azzal levetette magáról a gyűrött egyenruháját. – Meg aztán ez a hajó is koszos.

Kira nem tudta megállni, hogy ne bámulja meg a mellkasát és a karját. Sokkal kevésbé látszott elgyötörtnek, mint hitte volna, miután két hetet lekötözve töltött. Egy másodperc után elfordult, bután érezte magát. Közben Samm alsónadrágra vetkőzött, és beleugrott a vízbe. Marcus Kirára pillantott az Ezt nem gondolhatod komolyan nézésével, Xochi viszont nyilvánvaló elismeréssel figyelte, ahogy az atletikus felépítésű Részleges felbukkan a vízből. Samm visszamászott a hajójukra, megszárítkozott az egyik takaróval, amennyire csak tudott, és új ruhát vett magára.

Kira kihajtogatta a térképet, kereste a szoros mentén Echo Bay-t.

– Igaza van – állapította meg. – Sokkal nyugatabbra vagyunk, mint gondoltam. Merre van a D Szakasz?

Samm Kira válla felett egy pontra mutatott a part mentén.

– Greenwichben. Ahogy maguk, mi is egy kórház körül építettük ki a városunkat. Úgy látom, tizenkét vagy tizenhárom mérföldre lehet innen.

– Az nem vészes – mondta Jayden.

– Valóban nem, de az út a lázadók területén keresztül vezet. Itt – mutatott rá egy pontra, nagyjából félúton. – Kereshetünk egy másik hajót, és megpróbálhatunk a part mentén haladni, de nem javaslom. A motorunk alig bírta ki idáig, és vihar közeleg.

– Viszont nem igazán szeretnék ellenséges területen át utazni – mondta Kira. – A kapcsolás miatt nem tudunk elrejtőzni, mert amint közelítenek hozzánk, azonnal tudni fogják magáról, hogy hol van.

– Ez is igaz – ismerte el Samm.

– Van még benzinünk – szólalt meg Jayden, miután ellenőrizte a motort. – Ez viszont azt jelenti, hogy magával a gépezettel van baj.

– Akkor keressünk egy másikat – mondta Kira. – Minél messzebb jutunk, mielőtt gyalogolni kell, annál jobb. Az a kilenc mérföldes rohanás az éjjel majdnem végzett velünk.

Áteveztek a kikötőn, kerestek egy olyan hajót, amellyel boldogulnak, és végül találtak egyet, egy jóval nagyobb jacht oldalához kötve – talán mentőcsónak lehetett, vagy egy vészhelyzetekre fenntartott tartalékhajó. Samm felmászott a fedélzetére, lefejtette róla a repedezett vásznat, és kipróbálta a motort. A negyedik próbálkozásra beindult, és sokkal egyenletesebben dorombolt, mint az első. Marcusszal és Jaydennel együtt sikerült leválasztaniuk a jachtról és bedobniuk a vízbe, majd az öt utas átpakolta a holmiját az egyik hajóból a másikba. Ez sokkal kisebb volt – motoros evezőcsónak, nem pedig olyan előkelő motoros hajó, amiben addig utaztak –, de elfértek benne, és a motor működött. Marcus kikormányozta őket a kikötőből, majd északnak, a D Szakasz irányába.

– Menjünk messzebb a parttól – mondta Samm. Marcus elkanyarodott a szárazföldtől, mélyebben be a szorosba. Samm idegesen nézte a partot. – Messzebb.

– Ha sokkal messzebb megyünk, nem fogjuk látni a partot – jegyezte meg Marcus. – És akkor megint eltévedünk.

– Én tökéletesen látom a partot. Ami azt jelenti, hogy más pedig ugyanolyan jól lát minket a partról. Menjen messzebb.

Marcus összeráncolta a homlokát, és Kirára pillantott, de beljebb kormányozta a hajót a vízen. A szárazföld most már csak egy távoli vonal volt a horizonton, éppen csak látták. Samm feszülten figyelte, és időnként apró iránymódosításokra kérte Marcust. Kira, Xochi és Jayden a csónak orrában feküdtek, kényelmetlenül elhelyezkedve az üveggyapot padokon, próbáltak egy kicsit aludni.

Marcus vette észre elsőként a vihart.

– Mióta vagyunk idekint? – kérdezte, miközben a kezét a kormányrúdon tartotta. – Normális az, hogy ilyen korán ennyire sötét legyen az ég?

– A szél is megélénkült – tette hozzá Samm. – Hűvösebb a levegő, mint pár perce.

– Láttam pár ilyen vihart a szoroson, a partról – mondta Jayden. Felült, nyugtalannak látszott. – Igen komolyak tudnak lenni, legalábbis kívülről mindig úgy tűnt.

– A part felé fordulok – mondta Marcus, de Samm közbeszólt.

– Pont most haladunk el a lázadók területe mellett. – A térképre nézett, majd a távolba, északra. – Nem biztonságos.

– Látta az eget? – mutatott rá Marcus a kövér, szürke felhőkre. – Azt sem nevezném éppenséggel biztonságosnak.

– Alig férünk el a csónakban – mondta Kira. A víz most már erősen fodrozódott, finoman dobálta a hajót, ahogy szelték a hullámokat. – Ha túl vadra vált az időjárás, fel fogunk borulni.

– Nem mehetünk közelebb – ismételte Samm. – Túl veszélyes.

– Akkor mindenki kapaszkodjon – mondta Marcus. – Mostantól sokkal izgalmasabb lesz, mint terveztük.

A vihar rohant feléjük, ők pedig a vihar felé. Kira kövér esőcseppeket érzett az arcán keveredni a tenger sós spriccelésével. Előhúzták a takarókat, és bebújtak alájuk, hogy védjék magukat, de az esőt mintha vízszintesen sodorta volna a szél. Felettük elsötétedett az ég, kísérteties, halvány fényben játszott, a kis csónakot görgetni kezdték a hullámok.

– Közelebb megyek a parthoz! – jelentette ki Marcus, és elfordította a kormányrudat, mielőtt Samm tiltakozhatott volna. – Amúgy is lehetetlen bármit is látni ebben a viharban, senki sem fog észrevenni minket.

A vihar még erősebbre váltott, a cseppek helyét vékony, szúrós esőtőrök vették át. Kira szorosan megragadta a csónak oldalát, a másik kezével Xochit fogta, és biztosra érezte, a következő hullám kiborítja őket. Bőrig ázott. Már majdnem olyan sötét volt, mint előző este.

– Vigyél minket közelebb a parthoz! – kiáltotta Marcusnak, miközben még szorosabban fogta Xochi karját.

Egy újabb hullám felkapta és kicsit oldalra döntötte a csónakot.

– Már így is egyenesen arra megyünk! – üvöltötte Marcus. – Legalábbis úgy volt, amikor legutóbb láttam. Attól tartok, hogy az óceán megfordít minket!

– Túl nehezek vagyunk! – ordította Jayden. – Csökkenteni kell a terhet!

Kira kidobta a hátizsákját a csónakból, csak a fegyvereit tartotta meg, az orvosi táskáját pedig szorosan a vállára szíjazta. Xochi belekotort a saját zsákjába és Marcuséba, kimentett belőlük annyi lőszert, amennyit csak tudott, a többit pedig Kiráé után hajította. A csónak vadul táncolt, míg aztán Kirának már úgy tűnt, szinte véletlenszerűen dobálja őket a tenger. Fogalma sem volt, melyik irányba néz a hajó, vagy merre mennek, amikor hirtelen megjelent előttük egy hatalmas szikla az esőben. Marcus káromkodott, oldalra fordult, próbálta kikerülni, de egy újabb esőhullám lesújtott, ismét eltakarta előlük, visszamerültek ugyanabba a szürke káoszba. Kira mintha balra látott volna egy fát – egy fát, az óceán kellős közepén –, de túl gyorsan tűnt el ahhoz, hogy biztos legyen benne. A part közelében járhatunk, gondolta Kira, ez az egyetlen magya... És akkor felbukkant mellettük a vízből egy hatalmas fehér alakzat, és nagy csattanással hozzájuk vágódott, amitől majdnem felborult a csónak. Egy másik jacht volt, a horgonyát rángatta, mielőtt visszahúzták a hullámok. Felkapta őket egy nagy hullám, majdnem a levegőbe repültek, és Kira azon vette észre magát, hogy sikít, fulladozik az esőtől és az oldalról becsobbanó tengervíztől. A csónak aljában vadul lötyögött a víz, de még mindig nem süllyedt el.

– Kapaszkodjatok! – kiáltotta Kira feleslegesen és hiábavalóan, de annyira tehetetlennek érezte magát, hogy muszáj volt mondania valamit.

A szél üvöltött a fülében, és őrült formákat fújt körülöttük az esőben. Egy újabb jacht emelkedett elő, alig kartávolságnyira kerülte el őket, és aztán ismét elvesztek a nyílt tenger háborgó poklában.

Marcus ordított valamit, de Kira nem tudta kivenni a szavakat. A fiú gesztikulált, mire Kira megfordult. Az eső olyan vadul zuhogott, hogy alig látott valamit, sandítva, alig résre nyitotta a szemét, hogy ne verjenek bele a kőkemény esőgolyók. Túl későn vette észre, de amúgy sem valószínű, hogy bármit is tehetett volna ellene – egy hatalmas, épületnyi magas fekete hullám zuhant rájuk oldalról. Annyi lélekjelenléte maradt, hogy vegyen egy nagy levegőt, aztán lecsapott rájuk a hullám, és a világ megszűnt létezni.

A tér fogalma értelmét vesztette, nem volt többé fent és lent, jobbra és balra, csak erő, nyomás és gyorsulás, jéghideg semmi szippantotta be Kirát. Xochi karja kicsúszott a kezéből, majd újra rátalált, és megfogta, kétségbeesetten kapaszkodott az egyetlen szilárd tárgyba az univerzumban. A hullám messzebbre sodorta, átrántotta az alaktalan űrön, és amikor már azt hitte, szétrobbant a tüdeje, hirtelen a levegőben bucskázva találta magát. Vett egy nagy levegőt, pont időben, mielőtt nekivágódott egy vízfalnak, amely egyből ki is ütötte belőle. Elszántan kapaszkodott a karba, soha el nem engedte, azzal az irracionális bizonyossággal, hogy ez az egyetlen, ami életben tarthatja. A második hullám is elvonult, Kira kibukkant a vízből, hosszan, elszántan szívta magába a tengeri vízzel keveredő levegőt. Fulladozott, újra levegőt vett. Lecsapott egy újabb hullám, és Kira eszméletét vesztette.

 

 

Kövek. Hőség. Kira felriadt, próbálta megállapítani, hogy hol van, megzavarta a hirtelen váltás a dühös óceánról a szilárd talajra. Köhögött, slejmes, sós vizet köpött.

– Életben van – szólalt meg egy hang. Samm.

Kira körbenézett, valami mocsár közepén találta magát, egy alacsony kőfal közelében. Samm azon térdelt, és a látcsővel kémlelt. A falon túl a tenger csendesen, békésen terült el.

– A szárazföldön vagyunk. – Kira még mindig próbálta feldolgozni a helyzetet. – Mi történt? – Hirtelen pánik fogta el. – Hol vannak a többiek?

– Ott – mutatott Samm egy pontra a vízen túl.

Kira mellé kúszott. A lába még túl gyenge volt, hogy ráüljön.

Nekitámaszkodott a falnak.

– Abban a nagy épületben, pont jobbra. – Samm átadta a látcsövet. – Először nem voltam biztos benne, hogy ők azok, de most már igen.

Kira kereste a nagy épületet, majd jobbra nézett, lassan pásztázva végig a tájat. Mozgást látott, azonnal odavitte a látcsövet, és alaposan megnézte: három ember volt ott. Nem bírta tisztán kivenni őket, de viszonylag biztos volt benne, hogy felismerte a ruházatukat.

– Tehát mindannyian túléltük – mondta, miközben azt figyelte, akiről úgy gondolta, hogy Marcus lehet. – Valakibe belekapaszkodtam a víz alatt. Azt hittem, Xochi.

– Én voltam az – válaszolta egyszerűen Samm, aki még mindig a horizontot kémlelte.

Kira közelebb kúszott hozzá.

– Mi az ott, egy sziget?

– Az öböl másik oldala. Úgy látom, a vihar pont ott pottyantott le minket, ahova el kellett jutnunk, csak két külön csoportban. Azt hiszem, nem igazán panaszkodhatunk.

– Ez itt Greenwich?

– Majdnem. Ha jól állapítottam meg a helyet, a barátai valamivel közelebb is vannak hozzá.

– Jeleznünk kell nekik – mondta Kira. – Folyamatosan figyelik a tengert, nem tudják, hogy itt vagyunk!

– Az túl veszélyes lenne. Még ha el is tudna kiabálni odáig, ha van a környéken Részleges, hamarabb meghallja, és el is kapna minket.

– Nem hagyhatjuk, hogy csak úgy kóboroljanak!

– Ha van eszük, elindulnak befelé, és keresnek valamit, amiből meg tudják állapítani, hogy hol vannak. Mi pedig megkerüljük az öblöt, és megtaláljuk őket.

– Kereshetnénk egy másik csónakot, hogy odaevezzünk...

– Nem – szögezte le Samm. – Közel vagyunk ugyan Greenwichhez, de délről, vagyis a lázadók területén. Itt figyelik a tengert, keresik a D Szakaszt. Csak azért nem látták az érkezésünket, mert a vihar elfedett minket. Ha átevezünk az öblön, egészen biztosan észrevesznek.

– És a mieinket nem fogják észrevenni?

– Nem, ha megjön az eszük, és eltűnnek a nyílt színről. Valójában nagyobb biztonságban vannak, mint mi, mert én automatikusan rákapcsolok bármelyik Részlegesre a hatótávolságunkon belül, de maguk, emberek gyakorlatilag láthatatlanok. Senki sem számít arra, hogy emberek jönnének a kontinensre, ezért nem is figyeljük őket, túlságosan is a kapcsolásra hagyatkozunk. Ha azok ott hárman okosan csinálják, végigmehetnek az egész területen úgy, hogy nem fogják el őket.

– Jó nekik. – Kira még mindig a barátait nézte a látcsővel. – És mi hogyan jutunk el a lázadók mellett?

Samm felemelt egy csuromvizes takarót, amit még a régi jachtról hozott el, és elkezdte csíkokra tépni.

– A kapcsoláshoz az adatokat elsősorban a leheletünk továbbítja. Ha elég szorosan elfedem a szájamat és az orromat, képes lehetek álcázni a jelenlétemet. Némileg. – Összeráncolta a homlokát.

– Kap majd elég levegőt?

– Ezért nem tökéletes megoldás. A gázálarc sem tökéletes, de sokkal jobb. Nem tudom, mennyit tudnak a lázadók a manhattani küldetésünkről, de elképzelhető, hogy azóta elfajultak a dolgok, és akkor az ő felderítőik felveszik a gázálarcot. Rájuk kell különösen ügyelnünk, mert csak akkor fogom észlelni őket, amikor már késő.

Samm az arca köré tekerte a nedves fekete rongyot, eltakarta vele a száját és az orrát, és szorosan megkötötte a tarkóján. Vett egy nagy levegőt, hogy kipróbálja, majd még egy csíkot kötött az első fölé, hogy tartósabb legyen.

– Egy ideig ennek elégnek kell lennie. – A szavai tompán, alig hallhatóan hangzottak.

Kira biccentett, követte Sammet egy régi udvarház kertjén át, és azt kívánta, bárcsak sikerült volna megtartania a puskáját a hajótörés során. Nem örült annak a kilátásnak, hogy fegyvertelenül kelljen találkoznia más Részlegesekkel.

A ház egy kisebb, lekerekített dombon állt, amelyet több keskeny aszfaltút kötött össze a szárazfölddel. Futva átszelték mindet, lekuporodtak, beugrottak a legközelebbi lombozat mögé, és figyeltek, hátha jelét látják annak, hogy észrevették őket. Ha figyelték is őket más Részlegesek, nem mutatták magukat. Kira újra meg újra visszanézett a kikötőre, hátha megpillantja elvesztett barátait, de ők is elrejtőzködhettek. Gyorsabbra vette a lépteit, alig várta, hogy eljussanak az öböl túloldalára, és ismét találkozhasson velük, mielőtt túl messzire vetődnének.

Samm egy kisebb hajógyáron vágott át, tele száraz, repedt hajókkal, és a vízhez vezető rozsdás sínpárokkal. Mögötte egy régi park állt, a fák és a fojtóbab már benőtték, de eredetileg elfért volna rajta több kukoricamező is. Kira meglepődött, hogy a Részlegesek nem használták, nem vetették be, de aztán belegondolt, hogy egy harci övezet talán nem a legalkalmasabb hely ehhez, és ha jól értette, amúgy is itt húzódott a Részleges civilizáció határa. Talán északabbra volt valamennyi tanyájuk? Vagy valamilyen más, előtte ismeretlen módon jutottak élelemhez? Hirtelen zavarta, milyen keveset tud a Részlegesekről. Most itt áll, idegen területen, és minden bizalmát egy olyan ellenségbe helyezte, akinek a gyűlöletére nevelték gyerekkora óta. Aki miatt árva volt. Aki miatt nyolcévesen megtanult bánni a lőfegyverekkel.

Tudom én egyáltalán, hogy mit teszek?

Samm távolabb vezette a víz szélétől, be az erdős parkba, ahol nehezebb őket észrevenni. Gyorsan, de óvatosan mozgott, a szeme állandóan hátra és előre járt, nemcsak a közvetlen környezetüket tanulmányozta, hanem a földet és magasban a fákat is. Kira tartotta a tempót, figyelt, hátha tőrbe csalják őket, elkerülte a lehullott ágakat. Egy halottasház mellett mentek el. Megrendülten nézte. A halál a levegőben lebegett.

A fákon túl egy országúthoz értek, amelynek a túloldalán megint csak sűrű erdősor húzódott. Az út folyosóként szelte át az erdőt. Samm mindkét irányba végigtekintett – nyugatra lapos volt a terep, keletre egy kisebb dombra tartott felfelé.

– Erre gyorsabban tudunk haladni – mondta. – Nem visz át a városon, csak a szélén, így talán senki sem figyel.

– Elvisz Marcushoz és a többiekhez?

– Nekik is át kell kelniük rajta – bólintott Samm. Az út egyik kanyarjára mutatott, messze keleten. – Az ott a félsziget csúcsa, ha jól emlékszem. Ha még nem jutottak át, ott utolérjük őket.

Gyorsan futottak, hogy behozzák az elvesztegetett időt. Az országút meg volt emelve, több réteg aszfaltot építettek be a föld fölé, és nem ütötte át a növényzet. Senki sem keresztezte az útjukat, sem elöl, sem hátul. Egy idő után emelkedni kezdett az út, és Kira döbbenten tapasztalta, hogy a környék nem magasodott vele együtt – nem domb volt, hanem felüljáró. Már látott is alatta néhány kisebb utat.

– Álljunk meg! – mondta. – Talán már el is mentünk mellettük.

– Én is pont erre gondoltam.

– Meg kell találnunk őket!

– Már majdnem a támaszpontunknál vagyunk – ingatta a fejét Samm. – Egyenesen oda kéne tartanunk, és aztán ki kéne küldeni egy csapatot a keresésükre, ők könnyebben megtalálják a barátait, mint mi magunk.

– Hacsak nem talál rájuk előbb valaki más. – Kira lenézett a felüljáróról, próbált átlátni alul, a fák közötti réseken. – Nem hagyhatjuk, hogy a lázadók elkapják őket!

– Nem hiszem, hogy ez bekövetkezne. – Samm megtapogatta az álarcát.

A kapcsolás.

– Akkor maga csak menjen, és én megkeresem Marcust. Az a csapat meg majd ugyanolyan könnyen megtalál engem is, mint őket.

– Nem válhatunk szét már megint – ellenkezett Samm.

A hangja mély volt, alig hallatszott a rögtönzött álarcon át. Most először látszott izgatottnak, és Kira érezte, hogy őrá is átragad az érzés.

– Valami baj van?

Motor búgását hallotta, távoli visszhangot a fákon át. Kira elsápadt.

– Maguk autókat is használnak?

– Főként elektromosakat, de igen. Északabbra van egy olajfinomító.

Kira fel-alá nézegetett az úton, próbálta beazonosítani a hang irányát.

– Mögöttünk vannak?

– Azt hiszem, igen. – Samm futni kezdett előre. – Rohannunk kell.

– Arra már nincs időnk. – Kira lenézett a támfal szélénél. Legalább hat méter magas volt, de a fák közel hajoltak, és úgy érezte, el tudja érni az egyiket. – Le kell itt másznunk.

– Nem mehetünk lefelé – mondta Samm hevesen. Visszasietett, és karon fogta Kirát. – Előre kell tartanunk!

– A motorhangok közelednek, nincs annyi időnk, hogy...

– Odalent lázadók vannak – súgta Samm sürgetőn.

Kira letérdelt, a fal mögé kuporodott.

– Kapcsol velük?

– Nem tudom megakadályozni.

Ami azt jelenti, hogy tudnak a jelenlétünkről. Kira Sammre nézett, próbált olvasni a tekintetéből. Nincs fegyverünk. Nem tudjuk felvenni a harcot. Az ellenség már tudja, hogy itt vagyunk.

Tudnak a barátaimról is?

– Milyen közel járnak? – kérdezte sugdolózva.

Samm grimaszolt.

– Nem tudom olyan precízen megmondani, ha ennyire el van nyomva, de úgy érzem, közel vannak. Hatvan, hetven méterre talán.

– Ez azért eléggé precíz. Hallották a beszélgetésünket is?

Samm a fejét rázta.

– Készenlétben vannak, de nem biztos, hogy miattunk. Nem tudhatjuk, amíg közelebb nem érnek, és ha tévedtünk, már késő lesz.

Kira a tenyere élével rácsapott a betonra, halkan szitkozódott. Nem hagyom, hogy elfogják őket! Vett egy mély lélegzetet, ingatta a fejét a saját butasága miatt, és felállt.

– Lemegyünk.

– Nem mehetünk le.

Odaszaladt, ahol a legközelebb volt egy fa, lenézett a két méter magasságú bozótra, majd felkapaszkodott a támfalra. Samm visszahúzta, de ő lerázta a kezét.

– Nem hagyom el a barátaimat! – jelentette ki határozottan. – Maga meg vagy jöjjön velem, vagy hozzon segítséget! – Visszamászott, óvatosan egyensúlyozott, próbálta felmérni a távolságot. Jó két méter. Talán három. Sima távolugrásnak sok, de a lefelé esés segít növelni a távot.

Ami nem valami biztató.

– Ne tegye, Kira!

Leugrott.

Szélesre tárta a kezét, átkarolta a legvastagabb ágat, a könyökével kapta el, majd vadul kilengett alatta. Fennakadt a fán, a nyers gallyak mélyen beleszúródtak a bőrébe és a ruházatába. A fa megrázkódott egy második puffanástól, ekkor látta, hogy Samm is követte. Elmosolyodott.

– Köszönöm.

– Magának elment az esze – motyogta Samm.

– Mindenki folyton ezzel jön.

Gyorsan másztak lefelé, hallották, hogy a motor búgása egyre erősödik. Ahogy közelebb ért, a hang szétvált, előbb két motorhangot észleltek, aztán hármat, majd négyet. Az utolsó métert már leugorva tette meg Kira, befutott az aluljáróba, és egy vastag betonoszlop árnyékába kuporodott le. Samm ledobta magát mellé, együtt hallgatták az autók morajlását odafent, ahogy kelet felé dübörögtek, majd elhalkultak a távolban.

Kira füttyentett.

– Ezt éppen csak megúsztuk.

– De még nincs vége. – Samm hangja merev, erőltetett volt.

– Megsebesült?

– Nem – morogta. – Csak... most mi a terv?

– Engem nem érzékelnek, ugye? Akkor hátulról ráugrok az egyikre, és elveszem a fegyverét.

– A kapcsolás révén nem észlelik, Kira, de ez még nem teszi láthatatlanná magát.

– Mi mindent érzékelnek magából? A gondolatait? Az indítékait?

– Nem pontosan. Inkább az egészségi állapotomat, a közelségemet, az érzelmeimet. Ilyesmiket. Nem tudok semmit sem megérezni tőlük, ami segítene elfogni az egyiküket.

– Nem arra akarom kérni, hogy olvasson a gondolataikban – mondta Kira, és azzal kinézett a széles, kusza gyepre. – Hanem csaléteknek kell.

– Hűha. – Samm feltette a kezét. – Komolyan gondolja?

– Ne izguljon. Elkapom őket, mielőtt bántani tudnák. – Kira elvigyorodott. – Azt mondta, túlságosan is a kapcsolásra hagyatkoznak. Ha tehát a kapcsolás azt üzeni nekik, hogy az egyik sarkon túl egy Részleges rejtőzik, meg sem fogják nézni, mi van a másik mögött.

Samm a fejét rázta. Kira látta, hogy felgyorsult a légzése, az arca eltorzult és ráncolódott.

– Mihelyst rátámad az egyikre, a kapcsolás miatt a többiek tudni fogják, hogy bajban van.

– Hát akkor gyorsan cselekszünk, és eltűnünk, mielőtt a többiek előkerülnek. – Kira mélyebben húzódott be a pillér mögé. – Tudom, hogy veszélyes, de a barátaim ugyanilyen veszélyben forognak, sőt nekik rosszabb, mert maga nincs velük. – Lágyabbra fogta a hangját. – Meg tudjuk csinálni.

– Remek, csakhogy maga egy olyan felderítőről beszél, akit kiképeztek és kellőképpen felszereltek ahhoz, hogy ne találjanak rá. Nem fog sikerülni.

– Halkabban – suttogta Kira. – Már itt is van. – Intett a pillér mellől, Samm pedig óvatosan kikukucskált. Azonnal visszaugrott, és a lány füléhez nyomta a száját.

– Harmincöt méterre van.

– Feltehetően hallotta, ahogy leestünk a fáról – suttogta Kira. – Nem hinném, hogy észrevett volna minket, nem próbál rejtőzni, csak ellenőrzi, amit hallott. – Az aluljáró túloldalára mutatott. – Maga kússzon át oda. Meg fogja látni, és elmegy mellettem.

Samm szinte teljesen lemerevedett a feszültségtől, mintha minden egyes izmát összeszorította volna, már jó ideje látszott rajta. Túl közel van a másik Részleges, gondolta Kira. Nincs idő megnézni, hogy megsebesült-e.

– Biztos, hogy jól van?

– Persze – morogta Samm.

Megfordult, átkúszott a bozóton a távolabbi oszlophoz, aztán meg át keresztbe a következőhöz. Kira biccentett, lenyűgözte a taktikája. Így a lázadó felderítő nem kerül annyira közel az én pilléremhez, vagyis kevésbé valószínű, hogy benéz mögé. Samm mereven, szinte fájdalmasan mozgott, és Kira megint arra gondolt, hogy megsebesülhetett a leugrásnál. De nem, már odafent is furcsán viselkedett. Mi folyik itt?

– Állj! – Kira döbbenten hallotta, hogy a hang egy nőé.

Mozdulatlanná merevedett, remélte, hogy a terve beválik, és a Részleges nem veszi észre. Samm is megtorpant, négykézláb, a híd alatti ritkás gazok között. Nem szólalt meg. Kira lépteket hallott oldalt, aztán visszatartotta a lélegzetét, miközben a Részleges elhaladt mellette, egyenesen Samm felé tartva. Közelebbről nézve egyértelműen nőnemű volt, a dereka keskeny, a csípője és a melle gömbölyűbb, szénfekete haja a gázálarc pántja mögött kontyba volt fogva. A szeme határozottan ferde volt, mintha kínai lenne, amit Kira egyáltalán nem értett – az Elszigetelési Háborúban a kínaiak voltak az ellenségek. Miért állítottak elő olyan Részlegest, akit a többi katona ellenségnek nézhet? A nő fenyegetően Samm hátára fogta a puskáját, a csövön egy hangtompító fekete hengere díszelgett. Kira felismerte, hogy orvlövész fegyver.

A nő pár méterre állt meg, Kira talán két jó nagy lépéssel odasprintelhet, és akkor nem lesz ideje reagálni. Kira bólintott maga elé, felkészült a támadásra. Az iskolában tanult valamennyi közelharcot, de nem sokat – a Védelmi Hálózat azon a véleményen volt, hogy ha egy Részleges közel kerül hozzád, már eleve ráfaragtál, hisz sokkal erősebbek. Kira remélte, hogy ez nem igaz, és lábujjhegyre állt.

– Ne mondj semmit – szólalt meg Samm. A hangja erőltetett volt, mintha teljesen összeszorított fogakkal próbálna megszólalni. – Ne beszélj. – Kezét az arcához emelte, elfedte vele a száját és az orrát.

Kira gondosan előkészült, megfeszítette az izmait, hogy lerohanja a nőt.

A háta alsó felénél kell elkapni. Mélyen, keményen. Leszorítani a karját. A koponya tövénél lesújtani, hogy kiverjem belőle a...

– Samm – mondta a nő.

Kira megdermedt.

Tudja a nevét? Ez is része a kapcsolásnak? Vagy ő is a szakaszához tartozik?

– Ne beszélj! – mordulta Samm, de Kira gondolatai már repkedtek, összefüggések csatlakoztak az elméjében. Ha ez a lány ismeri Sammet, akkor ugyanannak a frakciónak a tagja, vagyis a közelben lévő katonák Samm saját társai. Samm saját tisztjei. Mondta, hogy a kapcsolást a szolgálati sorrend betartására is alkalmazták: érzékelték Samm jelenlétét, és azt parancsolták neki, hogy válaszoljon. Ezért mozgott annyira mereven, minden erejét meg kellett feszítenie, hogy ellen tudjon állni.

De miért rejtőzik a sajátjai elől?

– Mondj már valamit, Samm. – A nő előbbre lépett, miközben a puskáját továbbra is a fiú hátára fogta. – Azt hittük, hogy foglyul ejtettek.

Samm lehajtotta a fejét, majdnem összeesett a porban. Ezt már nem bírja sokáig, gondolta Kira. Indulás! Előrevetette magát kitárt karokkal, leszorított vállal, hogy a háta aljánál kapja el a Részlegest.

És akkor a Részleges megperdült.

Kira már annyira közel volt, hogy a hosszú puskának lőfegyverként nem vehette hasznát az ellenfele. Helyette dorongként csapott le vele, keményen eltalálta oldalról Kira arcát, amikor az éppen elkapta a derekát, és ledöntötte a lábáról. A földre zuhanva mindkét lány fájdalmasan zihált, de a másik szedte össze magát hamarabb. Eldobta a fegyverét, jéghideg hatékonysággal birkózott Kirával, egyik karját a háta mögé csavarta, miközben térddel gyomron rúgta. Kira vadul küzdött, megkarmolta a Részleges arcát és nyakát, és majdnem kiszabadult a fogásból, annyira sikerült kifordulnia, hogy ne fektesse két vállra. Hirtelen egy kés hideg fémes élét érezte a torkán, és a nő higgadtan beszélt hozzá, egyenesen a fülébe.

– Ne mozdulj.

Kira megdermedt, nem tehetett semmit. Talán ha lett volna még két másodperce... de a Részleges valahogy tudta, hogy ott van.

– Engedd el, Heron, velem van – mondta Samm.

– Nem kapcsol.

– Mert ember.

Heron hangján meglepetés érződött, de nem lazított a szorításán.

– Elfogtál egyet? Sikerrel járt a küldetésed? Hol van a csapatod többi tagja?

Elfogtál egyet? Kira lazított a szorításán Heron nyakán, és ráüvöltött mindkét Részlegesre.

– Mi a fene folyik itt?

– Meghaltak – válaszolt Samm Heronnak, és közelebb lépett hozzá –, de nem az a helyzet, amit gondolsz. Elengedheted, nem jelent számunkra veszélyt. A mi oldalunkon áll.

Kira nem hitt a fülének.

– Mindvégig ezt tervezte? Az egész csak egy trükk volt, hogy idecsaljon engem?

– Ennél bonyolultabb a dolog – vágta rá Samm gyorsan. Most már előtte állt, letépte a maszkját. – A francba, Heron, engedd el, önszántából jött!

– Tehát akkor nem is volt békeajánlat? – kérdezte Kira követelőző hangon. Érezte, hogy felhevül, a szemébe könnyek tolulnak, szégyent és dühöt érzett, amiért megbízott ebben a lényben. – Sem fegyverszünet?

Heron elmosolyodott.

– Fegyverszünet? Gratulálok, Samm, szép jövő áll előtted titkos ügynökként.

Kira a szeme sarkából látott egy villanást, ahogy ráesett a fény egy hipodermikus injekciós tűre. Felkiáltott, de már érezte is a szúrást a nyakán. A hatás szinte azonnali volt. A szemhéjának a súlya elviselhetetlenné vált, az elméje összezavarodott, elborult. A világ sötét kásává vált, és Kirának már csak egy gondolatra volt ideje, mielőtt eszméletét vesztette.

Megfogok halni.