ÖTÖDIK FEJEZET

Jayden összeterelte a túlélőket a füstölő szekér árnyékában.

– Kizárt, hogy ezzel hazajussunk, ami azt jelenti, hogy legalább kétnapi járásra kerültünk a civilizációtól. A rádiónk is odaveszett. Magunkra maradtunk.

– Lanier közlegénynek össze kell barkácsolnunk egy hordágyat – mondta Marcus. – Nyílt sípcsonttörése van. Rögzítettem, amennyire tudtam, de nem tud járni.

Kira körbepásztázta a fákat és a romokat, minden mozdulattól megfeszült. Egyszer bent volt a kórházban, amikor éppen támadott a Hang, látta a behozott sebesült katonákat fájdalmasan hörögni és üvölteni, miközben az elsőbbségi szolgálat betolta őket a műtőbe. Még mindig megdöbbentette maga a gondolat, hogy bárki is képes legyen kárt tenni egy embertársában.

– Készítsetek hordágyat! – parancsolta Jayden. – Két lovunk maradt. Patterson és Yoon előrelovagolnak, és segítséget küldenek, mihelyst elérik a Védelmi Hálózat határát. Mi többiek gyalog követjük őket.

– Az majdnem harminc mérföldre van – jegyezte meg Yoon –, és a lovak már fáradtak. Nem lesznek rá képesek pihenés nélkül.

– Legalább még egy órát ki kell bírniuk – mondta Jayden. – Addigra pedig úgyis besötétedik. Jussatok el, ameddig csak tudtok, aztán hajnalig pihentessétek a lovakat.

– Nem kell egészen East Meadow-ig visszamennünk – szólt közbe Gianna. – Innen nyugatra van egy tanyasi közösség, keletre pedig több is. Ezek jóval közelebb vannak harminc mérföldnél, és így Lanier hamarabb jutna segítséghez.

– A térképünk a szekerünk felrobbant részében volt – mondta Jayden. – Semmi kedvem a szigeten fel-alá bolyongva keresni a parasztokat.

– Nem parasztok – tiltakozott Gianna. – A többségük jóval tanultabb, mint maga...

– Az a fantasztikus műveltségük sem segít megtalálni őket térkép nélkül – vetette oda Kira. Miért áll neki Gianna vitatkozni egy ilyen helyzetben? – East Meadow a legjobb lehetőség, végig a főutak mentén tudunk haladni.

– Lanier nem bírja ki odáig ezzel a sérüléssel. A tanyákon ugyanolyan kórházak vannak, mint nálunk!

– Nem ugyanolyanok – mondta Kira –, és nem, Lanier nem fog meghalni útközben. Netán elfelejtette megemlíteni, hogy képzett orvos?

– Bárki láthatja, hogy...

– Bárki láthatja, hogy rossz állapotban van – szólt közbe higgadtan Marcus –, de szilánkmentesítettük, bekötöztük, és kap tőlem annyi gyógyszert, hogy azt fogja hinni, valami varázslatos cukorka-szivárványon repül hazafelé. Még a szellentése is elég lesz hozzá, hogy bármelyikünk elszálljon.

– Patterson, Yoon, ti délre mentek East Meadow-ba – jelentette ki Jayden határozottan. – A többiek ugyanarra indulnak, de – itt Giannára nézett – ha útközben belefutunk egy tanyába, egy előőrsbe vagy valami hasonlóba, megpróbálunk szerezni egy másik szekeret.

– Nem áll jogában rekvirálni egy szekeret! – csattant fel Gianna.

– Magának pedig nem áll jogában ellenszegülni a parancsomnak – válaszolta Jayden. – Ez egy katonai művelet, vészhelyzetben vagyunk, és úgy viszem haza a társaságot, ahogy a legjobbnak tartom, még ha magába is annyi nyugtatót kell pumpálnom, mint Lanierbe. Világos?

– Ez várna ránk a jövőben? – kérdezte Gianna. – Ez lenne az a szép új világ, amelyben a pestisbébik felnőnek, és elkezdenek mindent irányítani?

Jayden meg sem rezzent.

– Azt kérdeztem, hogy világos-e, amit mondtam.

– Tökéletesen világos – válaszolta Gianna. – Menjünk vissza a paradicsomba.

Jayden felállt, a csoport feloszlott, mindenki összeszedte a felszerelését, és készült az útra. Kira a karjánál fogva visszahúzta Jaydent.

– Nem hagyhatjuk itt őket csak így! Az elhullott lovak még hagyján, de odabent van három halott ember! Hogyan visszük őket haza?

– Majd visszajövünk értük.

– Miközben te ezt a kis értekezletet tartottad, hat elvadult házimacska ment el mellettünk, és a kórházban, ahol jártunk, egész csapatnyi kutya tanyázik. Ha itt hagyjuk a három holttestet, nem nagyon lesz miért visszajönnünk.

Jayden tekintete jéghideg volt.

– Mit csinálhatnék, Walker? Magunkkal vinni nem tudjuk őket, eltemetni pedig nincs idő. Vissza fogunk térni nagyobb erőkkel a helyszín felderítésére és a generátorok visszaszerzésére, de jelen pillanatban a tíz élő ember fontosabb a három halottnál!

– Tíz perc – kérlelte Kira. – Annyi időt rájuk tudunk szánni.

– Azt hiszed, tíz perc alatt el tudod temetni őket?

– Félig már úgyis el vannak temetve.

Kira nézte, ahogy Jayden elgondolkodik, majd megvonja a vállát, és biccent.

– Van valami abban, amit mondasz. Segítek.

Andrew Turneren kívül két katonát ölt meg a robbanás, az ő holttesteiket gondosan kiterítették a ház mellett. Egy férfi és egy nő – valójában egy fiú és egy lány, valószínűleg egyikük sem múlt még tizenhat. A lány talán még fiatalabb is volt, Kira nem tudta megállapítani. Megrendülten állt felettük, és elgondolkodott, hogy kik is lehettek, mit szerettek csinálni, kivel éltek együtt, hogyan kerültek oda. Még a nevüket sem tudta. Jayden megfogta a lány karj át, Kira a lábát, és óvatosan elindultak a romok között. A legmélyebb lyuk az volt, amelyet Turner megmentéséhez ástak. A lehető leggyengédebben süllyesztették be a lány testét, és betolták a kémény kövei mögötti fülkébe. Addigra a többi katona közül páran végeztek a feladatukkal, és odamentek segíteni, óvatosan vitték a fiút, és az ő testét is becsúsztatták a lyukba. Kira tompán nézte, ahogy Jayden és Brown közlegény kilazítják az utolsó, még álló falat, és ráomlasztják a lyukra, hogy elfedjék a tetemeket.

Kira úgy érezte, megszakad a szíve, amikor ledőlt a fal. Ez nem elég... Jó, hogy el tudták temetni őket, de többet érdemeltek. Próbált megszólalni, de a törmelékből lustán felemelkedő porfelhőt még nézni is rossz volt, így nem volt képes egy hangot sem kiadni.

Marcus fájdalmas, gyengéd szemmel figyelte a lányt. Jaydenre nézett.

– Mondanunk kellene valamit.

Jayden megvonta a vállát.

– Ég veletek?

– Hát jó – lépett elő Marcus. – Azt hiszem, meg tudom csinálni. Tudja valaki, hogy milyen istenben hittek?

– Hát, akármilyenben is hittek, nem sok hasznuk lett belőle – morogta Gianna.

– Maija keresztény volt – mondta Sparks. – Nem tudom pontosan, milyen fajta. Rob buddhista. A civilről fogalmam sincs.

Marcus körbenézett, hátha valaki pontosabb információval szolgálhat, de hiába.

– Nem éppen a legkönnyebb keverék – állapította meg. – Hát akkor, legyen mondjuk az, hogy talán emlékszem egy régi versre, amit az iskolában tanultunk. – Kihúzta magát, a távolba nézett, a katonák pedig lehajtották a fejüket. Kira nem vette le a szemét a ledöntött téglahalmazról, amely felett még mindig kavargott a por.

– Mért hencegsz úgy, Halál? csak mert e földi létben kegyetlen úrnak tartanak? – Marcus megállt, elgondolkodott. – Nem emlékszem pontosan, tök gáz. Sorsok s királyok rabszolgája vagy, s a méreg és a kór bérenceid, de nem bírsz el velem. Mi felkelünk: öröklét karja vár, s te nem leszel. Meg fogsz halni, Halál.^[1]

Jayden Marcusra pillantott.

– Azt hiszed, hogy fel fognak kelni? Csak úgy?

– Ez csak egy régi vers – válaszolta Marcus.

– Akárhol is ébrednek fel, átkozottul túlzsúfolt hely lesz. – Jayden sarkon fordult, és visszalépdelt a szekérhez.

Kira Marcus kezét fogva nézte, ahogy a por lassan leülepszik a ledőlt téglákon.

Az eső tócsákat képezett a sárban, ugráló cseppekkel töltötte meg a vastag gumikeréknyomokat. Kira előrehúzta a kapucniját, próbálta védeni a szemét, de ahogy a vihar egyre vadabbra fordult, úgy érezte, mintha az eső minden oldalról befolyna, felugrálna a pocsolyákból, és a ruházata minden varrásánál beszivárogna.

Jayden ismét megállt, felemelt öklével jelzett a sornak. A keréknyomok nem Asharoken és az időzített bomba irányából származtak, de a vadonban bármilyen jelenlét veszélyt jelenthetett. Annak idején a szigetnek ez a része gazdagabb volt az átlagnál, így hát egymáshoz közel épített házak és benőtt gyepek helyett egy sűrű, nedves erdőn keltek át, amelyet itt-ott megszakított egy magányos épület sötéten magasló árnyéka. Kira oldalra hajtotta a fejét és hallgatózott, hátha ő is felfedezi a nyomát annak az apró zajnak, amelyet Jayden már jó ideje érzékelni látszott a zivatarban, és látta, hogy Marcus is követi a példáját. Hallotta az esőt, a loccsanást, a sár cuppogását, mintha valaki az utcán egyik lábáról a másikra állna. Jayden leeresztette az öklét és előremutatott, mire a csapat újra nekilódult.

– Azt hiszem, csak megjátssza az egészet – suttogta Marcus. – Imádja előadni ezt az öklös jelzést, és élvezi, hogy mindannyian engedelmeskedünk neki.

– Sosem áztam meg még ennyire – mondta Kira. – Esküszöm, még egy kád vízben elmerülve is szárazabbnak érezném magam, mint most!

– Nézd inkább a jó oldalát – vigasztalta Marcus.

Kira várt.

– A hagyomány azt kívánja, hogy ilyenkor azt is mondd el, mi lenne az a jó oldal – unszolta.

– Sosem voltam a hagyományok híve – válaszolta Marcus. – Meg aztán nem azt mondom, hogy tudom, mi lenne az a jó oldal, csak úgy gondolom, ideje lenne meglátni.

Jayden ismét felemelte az öklét, és a csoport megállt.

– Jayden meghallotta a jó oldalt – suttogta Marcus. – Biztos egy felemelő metafora mocorog abban a bozótban.

Kira prüszkölt, mire Jayden rosszallóan nézett feléjük. Aztán visszafordult, ujjaival az út széle felé bökött, és elindult egy fák közötti nyílás irányában.

Kira meglepődötten követte. Még ő is látta, hogy a nyomok egyenesen a tönkrement úton, a facsemetéken át folytatódtak. A két szélen húzódó fák sötétek és baljósak voltak – mit hallhatott onnan Jayden?

A csoport óvatosan kereste az utat egy szűk résen át, amely valamikor kocsifelhajtó volt, mostanra viszont egy évtizednyi gyom összetördelte. Előttük egy sötét ház magasodott, majdnem olyan feketén, mint körülöttük az éj. Marcus előresietett, hogy utolérje Kirát, csendben, összegörnyedve lépdelt mellette. Kira feléje hajolt, hogy kérdezzen valamit, ám hirtelen megtorpant, mert a szeme elkapott egy színes villanást: egy narancssárga fényt az ablakban. Csak egy pillanat, és már nem is látszott. Tűz. Megdermedt, megragadta Marcus karját, és a szájához húzta a fülét.

– Ott van valaki!

Kira megszorította a kezében a puskáját, remélte, nem nedvesedett át annyira a vihartól, hogy ne működne rendesen. Az őket körbefogó öt felfegyverzett katona ellenére védtelennek érezte magát. Lassan lekuporodott, magával húzta Marcust is. Jayden hirtelen megállt, és az arcához emelte a puskáját, amikor egy hang kiszólt az elsötétített házból.

– Ne jöjjenek közelebb!

A hang vékony és nyers volt, mintha egy lidérc szólalt volna meg a sötétségben.

Az eső dobolt Kira kapucniján és hátán. Kibiztosította a puskáját – egy apró gomb halálos varázspálcává változtatta a vastag műanyagbotot. Csak célozz, kattints, és nézd, ahogy felrobban a célpont. A víz beszivárgott a gallérjánál a szemébe, a kesztyűje szövetébe.

– A nevem Jayden Van Rijn – kiáltotta Jayden –, a Long Island-i Védelmi Hálózat őrmestere. – Fegyverét továbbra is a láthatatlan célpontra fogta, biztos észrevette a férfit, mielőtt megszólalt. Kira még mindig nem látott semmit. – Azonosítsa magát!

– Nincs velem semmi gondjuk – mondta a hang. – És nekem sincs semmi gondom magukkal.

– Azonosítsa magát! – ismételte Jayden.

Kira elképzelte, hogy a fák körülöttük tele vannak Hangokkal – sötét árnyékba burkolózott, esőköpenyük alatt alaktalan emberekkel, akik pont olyan erősen szorítják a kezükben a fegyverüket, mint ő. A fák alatt koromsötét volt, a hold és a csillagok elvesztek a viharfelhők vastag rétege mögött. Arra gondolt, hogy ha valaki elkezd lövöldözni, lesz-e egyáltalán bátorsága visszalőni – honnan tudja, mely sötét árnyak ellenségek, és melyek barátok?

– Talán nem a Hanghoz tartoznak – suttogta Marcus. Alig hallatszott, amit mond, ajkai szinte hozzáértek Kira füléhez. – Lehetnek kereskedők, csavargók, akár farmerek is. Csak ne mozdulj.

– Nagyon szép neve van – mondta a hang a sötétben. – Magával viheti, amikor elmegy.

– East Meadow felé tartunk – kiáltotta Jayden –, és csak meg akartunk győződni arról, hogy biztonságos a terület, mielőtt letáborozunk. Hányan vannak odabent?

Rekedt nevetés hallatszott.

– Hát elég nagy butaság lenne kiadni magának ezt az infót, amikor még nem is ismerem a szándékukat. És mi van, ha a Hangtól jöttek?

– A Védelmi Hálózatnál szolgálunk – válaszolta Jayden. – Ahogy már mondtam.

– Nem ez lenne az első eset, hogy valaki hazudott nekem.

Kira zajt hallott a fák közül – levelek sistergése, egy pattanás, ami lehetett egy gally vagy egy felhúzott pisztoly. Közelebb ereszkedett a földhöz, és remélte, hogy a társai egyike volt az.

– Tízen vagyunk – mondta Jayden. – A Hang ennél sokkal kifinomultabb... mint például egy öregember, aki meghúzza magát egy romos házban.

– Azt hiszem, ebben van valami – válaszolt a másik. – Valószínűleg úgysem fogunk megbízni egymásban. – Elhallgatott. Az eső átütött a leveleken. Egy idő után ismét megszólalt. – A nevem Owen Tovar. Amúgy én magam is East Meadow felé tartok, és nem ártana, ha valaki szólna az érdekemben a határőröknek. Ha nem zavarja magukat, hogy Dollyval és velem kell osztozniuk, szívesen látom magukat.

Kira nem hallott semmit, aztán viszont tágra nyílt egy ajtó. Jayden egy szívverésnyi ideig habozott, majd leeresztette a puskáját.

– Köszönjük a meghívást.