HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

– Felfedeztük az RM ellenszerét.

A sportcsarnok zengett a tapstól és az örömkiáltásoktól. Már nem volt újdonság – egy ilyen földrengető hírt nem lehetett titokban tartani, és Arwen felgyógyulása futótűzként terjedt el –, de attól még kitörő örömmel fogadták az emberek. Hobb szenátor a tömegre mosolygott, óriási, lebegő holografikus fejére is kiült a boldog arckifejezés. Kira ott ült mögötte szerényen a pulpituson, megint elsírta magát, és megint nem merte elhinni, ahogy már ezerszer az elmúlt hét alatt, hogy mindez igaz legyen. Hogy mindez valóban megtörténik. Elkapta Marcus mosolyát a nézőtérről, és visszamosolygott. Igaz volt.

Hobb a kezét felemelve csendet kért, elnézően mosolygott, amikor a tömeg folytatta az ünneplést, ki akarták használni az alkalmat az örömre, és látszott, hogy ő boldogan meg is hagyja ezt nekik. Kirát lenyűgözte a férfi képessége a változásra – alig két hete még segített totalitárius állammá alakítani a szigetet, amely katasztrofálisan összeomlott, ám most mégis ott állt, mosolyogva és tapsolva. Kesslernek is sikerült megtartania a helyét, és Kira egy pillantást vetett rá az emelvény túlsó végén. Az albizottság többi tagja nem volt ennyire szerencsés.

Hobb ismét csitította a tömeget, és ezúttal engedelmeskedtek neki, lassan elnémultak, ahogy Hobb hozzákezdett a szónoklatához.

– Felfedeztük az RM ellenszerét – ismételte meg. – Méghozzá nem máshol, mint a Részlegesekben, a leheletük által kiválasztott vegyi anyagban, amely reakcióba lép a vírussal, és teljesen semlegesíti. Mindezt vizsgálatok egy sorának köszönhetjük, amelyeket hősünk, Ms. Kira Walker végzett el, a Szenátus felügyelete mellett. – Szórványos taps töltötte meg a termet, Hobb türelmesen kivárta, amíg elhal. – Ahogy azt a pletykáknak köszönhetően már megtudhatták, ezeket a vizsgálatokat egy eleven Részlegesen végeztük el, akit a Védelmi Hálózat tagjai egy titkos küldetés során hoztak el. Szégyenkezve, de nyíltan beismerjük, hogy ezeknek a vizsgálatoknak a tekintetében nem voltunk annyira őszinték, mint talán kellett volna. Erőszakos zavargásoktól tartottunk, és ezek végeredményben pontosan be is következtek. Biztosíthatom önöket, hogy a jövőben a Szenátus sokkal átláthatóbb módon fog beszámolni a céljairól, a terveiről, és a végrehajtás módjáról.

Kira idegesen fújta ki a levegőt, figyelte a nyugtalanság jeleit a tömegben. Minden, amit Hobb mondott, technikai értelemben igaz volt, de ahogy mondta, mégis valahogy... csúsztatásnak tűnt, legalábbis Kira számára. Épp annyit ismert be, hogy bűnbánónak látszódjon, miközben a folyamatoknak jóval nagyobb részéért követelt elismerést a Szenátus számára, mint amennyi a valóságban megillette volna. A tömeg nem tapsolta meg, de nem is hurrogták le.

– Arwen Sato jól van – folytatta Hobb –, egészségesebb és strammabb, mint reméltük. Nem akartuk megkockáztatni, hogy kihozzuk a kórházból, ahol a legkiválóbb gondozásban részesítik az orvosok és a saját édesanyja, de elkészítettük ezt a holofelvételt, hogy mindannyian láthassák.

Hobb leült, és a sportcsarnok közepén a holoképen az ő kinagyított feje átadta a helyét a szülészeti központban rögzített jelenetnek.

Bármennyire is ismerte már a megjelenő videót, Kira képtelen volt megállni, hogy el ne sírja magát, ahogy Saladin, a legfiatalabb élő ember ott áll a kórházi bölcsőben fekvő vörös fejű kisbaba mellett, akinek ezennel átadja a dicsőséget. A gyermek látványa áhítathullámot váltott ki a közönségből, és Kira is hagyta magát elragadtatni: az első emberi kisbaba tizenegy év óta, aki nem beteg, nem üvölt, nem haldoklik és nem is halt meg.

A holofelvétel befejeztével Hobb felállt, szemébe könny tolult.

– Arwen Sato a mi jövőnk. – Szavai visszhangozták Kira gondolatait. – Ez a gyerek, ez a drága kicsi lány egy új nemzedék első tagja. Annak a világnak az örökösei ők, amely reményeink szerint jobb lesz az elmúlt tizenegy évben látottnál. Kutatóink folyamatosan dolgoznak az Arwen életét megmentő vegyületek előállításán, de ez önmagában nem elég. Ha azt akarjuk elérni, hogy szebb legyen a holnap, le kell tépnünk a tegnap árnyait. Ezért nagy örömmel jelentem be, hogy a Remény törvényt mától végérvényesen hatályon kívül helyeztük.

A közönség ismét éljenzett, bár nem annyira egyöntetűen. East Meadow-ban sokan még mindig támogatták a Remény törvényt, azzal érvelve, hogy egy valós gyógymód létezése még fontosabbá teszi a lehető legtöbb csecsemő születését, de a Szenátus a visszavonása mellett döntött, mintegy a Hangnak tett békeajánlat részeként. Ugyanez a békeajánlat tartalmazta Alma Delarosa és Oliver Weist lemondását is, rájuk hárult a felelősség oroszlánrésze, amiért olyan gyorsan szükségállapotba süllyedt a város. Skousen is távozott, de nem szégyenkezve, hanem azért, hogy minden idejét az ellenszer előállításának szentelhesse. Helyükre a nép Owen Tovart választotta meg, aki teljes körű kegyelemben részesült a Hanggal elkövetett bűneiért. Az új Szenátusban az East Meadow és a Hang képviselői egyaránt helyet kaptak, így ötvöződtek a két párt elképzelései és gondolkodásmódja, és a szigeten ismét béke honolt. Legalábbis elméletileg. Kira végignézte a Szenátorok sorait az emelvényen, látta a réseket, ahogy egyesek távolabb vagy közelebb ültek a szomszédjaikhoz, az egyik kerülte a másik tekintetét, a harmadik összeesküvő módjára sugdolózott a negyedik fülébe. A sportcsarnok közönsége is ezt a magatartást tükrözte, csak nagyobb léptékben: helyreállt ugyan az egység, ám a felszín alatt még mindig mély árkok húzódtak.

– Még nem döntöttünk a további lépésekről – mondta Hobb, hangjában meggyőződéses őszinteséggel. – Az orvosaink és a kutatóink dolgoznak az ellenszer titkának megfejtésén, és mihelyt sikerrel jártak, elkezdjük nagyobb mennyiségek szintetizálását. Egyelőre ennyi a tervünk, de ha változás következne be, biztosíthatom önöket, hogy a szavazataik fognak dönteni a továbbiakról. A közösségünk összefog, vagy nincs tovább.

– De van még valami, amit el kell mondanom. – Teátrális hatásszünetet tartott. Kira látta, hogy remekül bevált: a tömeg elhallgatott, mindenki előrehajolt. Hobb felemelte az ujját, finoman megütögette vele a levegőt, majd végre folytatta. – Még egy dolgot felfedeztünk a Részlegesen folytatott kísérleteink során. És az megváltoztatja az életünk folyását, sőt az egész világot. – Vett egy mély levegőt. – A Részlegesek kihalnak, méghozzá gyorsan, és képtelenek ezt megakadályozni. Egy éven belül a legnagyobb ellenségünk nem lesz többé.

A tömegből felszakadó éljenzés alapjaiban rázta meg a sportcsarnokot.

– Nem tudjuk szintetizálni – mondta Kira. Marcus hazakísérte a tanácsülés után, és most már a lány nappalijában ültek. Kira tudta az igazságot, amely forró lángként égette belülről: az ellenszert, a Leselkedőt nem lehet mesterségesen előállítani, és a saját magán titokban elvégzett tesztek kimutatták, hogy ő sem választja ki. Ha valóban Részleges, ahogy azt dr. Morgan és a többiek állítják, a rendeltetése és az eredete továbbra is rejtély, amelynek a megoldását legfeljebb találgathatja.

Remélte, hogy nem valami baljós dolog van a háttérben.

– Nem tudjuk előállítani sem természetes, sem mesterséges úton, egyszerűen nincsenek meg hozzá az eszközeink – folytatta. – Még az sem biztos, hogy egyáltalán léteznek ilyen eszközök. Talán a ParaGennek volt valamije, illetve annak, aki eredetileg létrehozta a vírust, de ők már letűntek a színről. Az egyetlen forrása maguk a Részlegesek.

– Isolde azt mondta, a Szenátus előkészíti a kontinens elleni támadás tervét – mondta Marcus.

Kira bólintott.

– Tartaléktervként. – Kira volt a sziget szakértője a témában, és gyakran konzultált vele a Szenátus, de közeli munkakapcsolatban inkább Skousennel állt. Tudta, hogy terveznek valamit, de nem ismerte a részleteket. – Arról mondott valamit Isolde, hogy mikor?

– Talán pár hónap múlva – vonta meg a vállát Marcus. – Az egy dolog, hogy azelőtt csak néztük tehetetlenül, ahogy meghalnak az újszülöttek, de most, hogy létezik egy gyógymód... Három megint meghalt, amióta megmentettük Arwent, és azok a nők, akiknek Tovar beadta a két másik adagot, még nem szültek meg. Nem tudjuk, mi fog történni, de az emberek nem lesznek hajlandók türelmesen várni, amikor a dolgok visszatérnek a szokásos kerékvágásba. És most, hogy tudják, hogy a Részlegesek haldokolnak, csak idő kérdése, hogy mikor kezdik követelni egy új terv megfogalmazását. Léteznek javaslatok béketárgyalásra és küldöttség menesztésére is, nemcsak a háborúra, de tekintettel az általunk ott tapasztalt állapotokra... – A fejét ingatta. – Ha követségbe küldenénk hozzájuk valakit, ugyanannyi esélye lenne, hogy azonnal lelövik, mint hogy átadhatja az ajánlatunkat.

– Ahogy azt mi is tettük velük. – Kira összeráncolta a homlokát. – Talán. – Nem igazán tudta, hova tegye Sammet... lehet, hogy mindvégig hazudott? Volt egyáltalán esély a békére a Részlegesekkel?

– Kira – kezdett bele Marcus, és a lány azonnal kiérezte a hangjából a változást. Mély levegő, finomabb hanghordozás, tétova tónus, amely mély, sokat sejtető jelentésekkel ruházta fel a nevét. Pontosan tudta, hogy mit fog mondani a fiú, és a lehető legkedvesebben szakította félbe.

– Nem maradhatok veled.

Ahogy kimondta, már látta, ahogy Marcus lelohad – először a szeméből tűnt el a fény, a feje lekonyult. Az arca elborult, a vállai összeestek.

– Miért? – kérdezte.

Nem „miért nem”, hanem „miért”, gondolta Kira. Egészen másképp hangzik így a kérdés. Azt jelenti, hogy tudja, van rá egy másik okom – nem olyasmi, ami eltaszít tőle, hanem olyasmi, ami valami más felé húz.

– Mert muszáj elmennem. Meg kell találnom valamit.

– Mármint valakit. – A hangja nyers volt, közel állt ahhoz, hogy elsírja magát. – Sammet.

– Igen – válaszolta Kira – de nem... nem azért, amire gondolsz.

– Meg akarod akadályozni a háború kitörését.

Egyszerűen kimondta, állításként, nem kérdésként, de Kira kiérezte mögüle ugyanazt a kérdést: Miért? Miért hagyja el őt? Miért nem kéri, hogy tartson vele? Miért van szüksége Sammre, amikor itt van neki ő? De nem kérdezte meg, és Kira amúgy sem tudott volna válaszolni neki.

Mert Részleges vagyok. Mert egy kérdőjel vagyok. Mert az életem, az egész világ oly sokkal nagyobb, mint pár hónappal ezelőtt volt, és az egészből nem értek semmit, és minden veszedelmes benne, és valahogy ott vagyok a kellős közepén. Mert olyan csoportok használnak fel számomra érthetetlen tervekre, amelyeknek még a létezéséről sem tudtam. Mert meg kell tudnom, hogy mi vagyok.

És ki vagyok.

Most rajta volt a sor, hogy elsírja magát, a hangja elakadt, a szeme nedvesedni kezdett.

– Szeretlek, Marcus, igazán szeretlek, mindig is szerettelek, de... ezt nem árulhatom el neked. Még nem.

– Hanem mikor?

– Talán nemsokára. Talán soha. Még azt sem tudom, hogy mi az, amit nem mondhatok el neked, csak... csak bízz meg bennem, Marcus, jó?

A fiú a táskájára pillantott, amely bepakolva, útra készen állt az ajtó mellett.

– Még ma elindulsz?

– Igen.

– Most?

Habozott a válasszal.

– Igen.

– Veled megyek. Semmi sem tart vissza.

– Nem jöhetsz velem – mondta Kira ellentmondást nem tűrő módon. – Itt van rád szükségem. – Nem készültem fel rá, hogy te is megtudd rólam mindazt, amit én is csak most készülök megtudni. Nem vagyok felkészülve arra, hogy megtudd, mi vagyok.

– Hát, jó – mondta Marcus. Kurta szavaiban a szomorúság és a harag váltakoztak, és egyiket sem tudta eltitkolni. Lassan felállt, az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Várt.

– Köszönöm – mondta Kira. – Mindent köszönök.

– Viszlát – mondta Marcus.

Kira visszapislogott egy könnycseppet.

– Szeretlek.

Marcus hátat fordított, és elment. Kira még sokáig nézte az üres folyosót.

Nandita még mindig nem tért vissza, a ház hideg és üres volt. Kira összeszedte a holmiját, a ruháit, egy hálózsákot és a táborozáshoz szükséges eszközöket, egy új orvosi táskát, egy puskát, amit a vállára vetett, a félautomata pisztolyt pedig a derekára kötötte. Még egyszer utoljára körülnézett az otthonában, kisimította a lepedőt az ágyán, és a szeme megakadt az éjjeliszekrényről visszaverődő fényen. Egy bekeretezett fényképen. Kira felhúzta a szemöldökét, és odament. Ez nem az enyém.

A fényképen három ember állt egy épület előtt. A fotó fejre állt a keretben, Kira lassan megfordította.

Elámult.

Középen ő állt, gyerekkorában, alig négyévesen. Jobbra tőle az apja, pontosan úgy, ahogy az emlékeiben élt. Balra Nandita. Mögöttük, az épület magas téglafalán egyetlen szó.

ParaGen.

A fotó egyik sarkába valaki egy rövid üzenetet írt, szaggatott betűkkel, mintha kétségbeesetten sietett volna.

Találd meg a Trösztöt.

¹

²