HISZÉKENY IFJÚ LÉLEK

René Clamart gondjaimra bízta Minnie-t, hogy szórakoztatnám félórácskát, a Szajna-parton, a Louvre-nál.

Sétáltunk hát a Szajna-parton, a Louvre-nál, amikor Minnie hirtelen otthagy, elszökik mellőlem, ott van, ni, lelkes odaadással bámul egy négyszögletes, üvegből készült medencét, amit egy horgászüzlet elé raktak ki. A horgászfelszerelések között halak, békák és egyéb élő, tengeri állatok.

A medence, mely Minnie ábrándos gyermeki figyelmét magához vonzotta, áttetsző vízzel és, piros halakkal teli. Égővörös halacskák csapata úszkál benne föl-alá, körbe-körbe élénken, de békésen. Fogalmuk sincs róla, hogy vannak tágasabb tengerek is.

–   Istenem! – kiált fel Minnie, kezét összetéve. – Milyen gyönyörűek!

Közben utolértem, és mélységes komolysággal helyeseltem:

–      Igen, elég formásra sikeredtek.

Minnie letorkol:

–      Hogy lehet így beszélni? Formásra sikeredtek! Olyasmiről mondják ezt, amit kézzel csináltak vagy olyankor, mikor például maga meg a barátai képekről vagy versekről beszélnek. Meg ruhákról a varrónőnél..

Pontos dialektikával vágok vissza:

–   Először is felhívom a figyelmét arra, hogy én vagy még inkább René Clamart és bizonyára a többiek is – itt tetőtől talpig végigmértem Minnie-t, a jóindulatú műértő szakavatott pillantásával –, szóval mi számtalanszor elmondtuk magáról, hogy igen formásra sikeredett. Pedig nem kézzel csinálták.

Minnie hálásan mosolyog, és minden logika nélkül válaszol:

–   De én nem vagyok hal.

–   Különben is – folytatom hajthatatlanul – éppen azért mondtam, hogy formásak, mert nem igazi halak.

Minnie tágra nyitott szemmel bámult rám, majd a halakra, aztán ismét rám. Kezét újból összetette, és döbbent csodálkozással kérdezte:

–   Igazán nem?

Mint minden együgyű lélek, Minnie is gyakorta elcsodálkozott, képtelen volt a kétkedésre.

–      És akkor hogyan mozognak ?

–      Elektromossággal vannak töltve.

Ismét a halakat nézte. Mohón bámulta őket, a medence fölé hajolva; izgalmában meg-megremegett, két kezét kis szívére szorította.

–   Hogy tudják ilyen tökéletesre csinálni őket? Nézze, az ott kinyitotta a száját. Az a kicsi meg lefelé igyekszik; ó, most arrébb megy, hogy ne ütközzön neki a másiknak, amelyik éppen feljön. Azok ott ketten meg fogócskáznak! Biztosan testvérek. Jaj, jaj, ott legalul az a nagy annyi buborékot fújt, mint azok a fókák a Casinóban... akiket Renével láttunk.

–   Bizony, kisasszonykám, kész csoda. Ne, az istenért! Hozzá ne érjen a vízhez. Tiszta elektromosság.

Minnie halálra rémülten húzta el ujját a víztől.

–      Nem olyan, mintha az a kettő engem bámulna?

–   Na, itt van René.

–   Ó, René! – kiáltott. – Gyere gyorsan, nézd ezeket a halakat.

–      Minnie azt hitte – szóltam Renéhez –, hogy valódiak.

René Clamart ismert engem, Minnie-t még jobban, úgyhogy azonnal belement a játékba.

Minnie egész nap nem tudott másra gondolni. Néhány órával később mind a hárman a Rumpelmayer egyik kis asztalánál teáztunk. Megkérdeztem:

–   Miért van az, hogy ezek az elegáns hölgyek itt mind öregek és téglaszínűre vannak mázolva?

René Clamart elmagyarázta:

–   Az elegáns párizsi hölgyek így születnek: öregen és téglaszínűre mázolva. Azzal festenék ki magukat, ha lemosnák ezt a téglaport. Megesik, hogy néhanapján megteszi valamelyik; akkor aztán villámgyorsan és menthetetlenül megfiatalodik, ettől aztán úgy elszégyelli magát, hogy ki se teszi a lábát otthonról, vagy legalábbis nem jár többé ilyen helyekre.

Én közben Minnie-re pillantottam, aki olyan szorgosan munkálkodott egy szelet kuglófon, mint én egy történet megírásán. Azt kérdeztem Renétől:

–   És Minnie kisasszony?

–      Minnie nem párizsi. Normandiából, Provance-ból vagy meg délebbről való, tehát kivételnek számít. Nézd csak meg, úgy megbámulják, mint valami ritka vadat.

Minnie pontot tett a kuglóf végére. Most beszédre nyitotta száját. Minnie, amikor beszélni akart, mindig valamivel korábban nyitotta szét ajkait. Ez igen kedves látványt nyújtott: Azt hittem, meg akarja köszönni megjegyzésemet, vagy pontosabb felvilágosítást kíván adni származási helyéről, esetleg véleményt óhajt nyilvánítani a Rumpelmayer hölgyközönségét illetően.

Minnie ellenben azt kérdezte:

–      Ha megérintjük őket, kemények vagy puhák?

–      Micsodák, az ég szerelmére?

–      Hát a piros műhalacskák!

–   Puhák, mint a valódiak.

–      És ha kivesszük őket a vízből, mi történik ?

–      Mint a valódiakkal. Ugyanaz. Ezek tökéletesek. Tátognak, vergődnek egy ideig, aztán megmerevednek, és többé nem mozdulnak. Mintha meghalnának.

–   És aztán?

–   Azután... azután kihajítják őket, néhány nap múlva pedig olyanok, mintha rothadni kezdenének.

Minnie hosszan töprengett; szétnyitotta ajkait, majd így szólt:

–      Ha egy macskának adnánk ... ?

–      Megenné, mint az igazit.

(Másnap este Minnie kis szalonjában, miközben René Clamart-ra vártunk, aki szivarért ment.)

–   Minnie, látom, mennyire érdekli ez a dolog. Elmondok hát egy titkot. Mióta kitalálták ezeket a tökéletes műhalacskákat, megpróbálkoztak más állatokkal is, például bizonyos madarakkal, amelyek gyönyörűen énekelnek.

–      De hisz azokat láttam is. A Chaussée d'Antinen: Nürnbergből valók.

–      Úgy van.

–      De azokat fel kell húzni, hogy énekeljenek, és csak a fejüket meg a csőrüket mozgatják, de nem repülnek. Műmadarak, ha megérintjük őket, kemények, mint a fém.

–   Igen, igen. Azelőtt ezek is valódinak látszottak, mint a Quai du Louvre halai; aztán félig bebalzsamozták őket, hogy a dolog ne legyen olyan köznapi.

–   Hogyhogy ne legyen olyan köznapi?

–      Mert... máskülönben már nem számítanának olyan ritkaságnak. És aztán itt van a titok, amit el akartam mondani, de nem hagy szóhoz jutni. Jó néhány más állatot is csináltak... és... de esküdjön meg, hogy nem mondja el senkinek.

–   Esküszöm, esküszöm.

–   Aztán... gyártottak embereket is.

–   Te jó isten!

–      Tizenkettőt: hat férfit, hat nőt.

–      Úristen! És milyenek voltak?

–   Tökéletesek, mint a halak. Tökéletesek, mint maga vagy én.

–    És most hol vannak?

–   Azt senki se tudja. Hát ezért kell a dolognak titokban maradnia. Néhány nappal az előállításuk után megszöktek a laboratóriumból. Mindent tűvé tettek értük. Hiába. Valahol itt kószálnak, ki tudja, merre.

–      Ruhában voltak?

–      Persze.

–   És mikor történt?

–   Már több mint egy éve.

–   Hol?

–   Itt, itt Párizsban. Tökéletesek voltak. Lehetetlenség megkülönböztetni őket a valódi emberektől. Gondolja csak el, Minnie, lehet, hogy találkoztunk is velük néhányszor, és nem tudtuk, kicsodák. Talán egyszer maga mellett ült valamelyik a vendéglőben, vagy látta az utcán, színházban, a metrón.. Talán magára nézett, talán beszélt is magával. Ez bizony könnyen lehet.

–   Ne, ne, elég! Félek. Többé nem megyek el itthonról. Meg kell találniuk őket. Mindenáron. Miért nem találják meg? Biztosan megmondják, kötelesek bevallani, hogy nem valódi emberek.

–   Ők? Hiszen ők sem tudják, természetesen. Azt hiszik magukról, hogy valódiak.

Minnie egészen megbolondult. Mit sem használt, hogy René Clamart-ral próbáltuk szórakoztatni, és megesküdtünk, hogy csak tréfa volt az egész.

–   Csak azért mondják, hogy megnyugtassanak. De én tudom, hogy igaz. Talán az az ember ott lent... nem, nem, menjünk inkább haza.

Akivel csak szembetalálkozott, mindenkinél gyanút fogott, hogy műember. Nyöszörgött, szenvedett. Hazamenekült a legeldugottabb szobába, annak is a legsötétebb zugába bújt. Rögeszméjétől nem szabadulhatott egy percre sem. Éjjel álmában kiabált, René meg én virrasztottunk az ágya mellett. Keserves élet. Néha újra próbálkoztunk, esküdöztünk, de nem is válaszolt. Csak nézett ránk hosszan, kétségbeesetten, fájdalmas, sírástól fénytelen szemmel.

René próbálkozott:

–   Végül is mit számít neked? – de ez csak rontott a dolgon.

–   Hogyhogy mit számít? Soha nem lehetek biztos benne, hogy aki rám néz, aki beszél hozzám, valódi ember-e. Inkább a halál.

Néha maga elé meredt, és így szólt:

–   És ők nem is tudják.

Lehetetlen volt rávenni, hogy hagyja el Párizst (minek, úgyis mindenhova eljuthattak már), látni sem akart senkit, nem tűrte többé a házban a szobalányt sem. Már az ágyból sem kelt fel; Renével felváltva vittük neki az ennivalót. Keserves élet, csordultig lelkifurdalássál.

Amikor aludt, nyugtalanul, álmában sírva, lázasan tanakodtunk. Titokban több orvoshoz is fordultunk, valamennyien azt tanácsolták, próbáljuk valahogy elszórakoztatni. Szórakoztatni, de hogyan?

Rögeszméje napról napra mélyebben ivódott belé, egészen a csontja velejéig. Mint az ingaóra, hajtogatta váltig:

–   Lehet, hogy valaki, akit láttam, aki hozzám beszélt...

Megtaposott élet a bűnösé, a cinkosé: Renével hallgatagon morzsoltuk óráinkat, egymásra se mertünk nézni.

Egy napon, ugyanazon a napon, egyazon percben ugyanaz a félelem hasított belénk: hisz Minnie egyik percről a másikra azt hiheti, hogy René vagy jómagam, egyikünk vagy akár mind a ketten a műemberek közül valók vagyunk, akiket pokoli, állati módon kitaláltunk neki.

Ez azonban nem következett be.

Ennél sokkal rosszabb következett.

Sokkal iszonyúbb dolog, amire nem is gondoltunk. A lehető legiszonyúbb.

Minden képzeletet felülmúlóan iszonyatos.

Éjszaka történt, egy tavaszi éjszakán. A tavasz, nem törődve semmivel, beszökött Párizsba, és zölddel koszorúzta a napokat, simogató meleggel az estét.

Minnie aludt. Úgy tűnt, a szokottnál békésebben.

Renével az ablaknál bámészkodtunk; néztük az utcákat, a háztetőket, amint a sötétség és a fény merészen keveredik a vöröses ég alatt. Rágódtunk az ostoba kaland miatt tönkretett életünkön. Hirtelen hátba vert valami tompa, embertelen üvöltés.

Rémülten fordultunk hátra.

Minnie felült az ágyban, karját remegve előrenyújtotta. Odarohantunk hozzá. Kisiklott a kezünkből, vékony hálóingében leugrott az ágyról. Lerogyott a tükör elé.

Reszketve bámulta magát, karját kificamította, arcát egészen a tükörhöz tapasztotta, hogy szeme belemélyedjen képmása szemébe.

–   Igen, most már biztos, igen, már látom, most már tisztán látom: en vagyok az! Én! Nem vagyok valódi, nem, nem! Én vagyok az egyik ... az egyik a műemberek közül. És eddig nem tudtam!

Ráüvöltöttünk:

–   Minnie!

–   Nem. Már értem. Már biztos vagyok benne, tudom. Ti nem tudhatjátok. Most hogyan? Most mit csináljak? Ó, bocsáss megnekem, René! Én nem tehetek róla, René.

Megpróbáljuk karon fogni.

Hirtelen megkövülve maga elé mered. Aztán beletemetkezik egy szörnyű gondolatba, melynek súlya alatt roskadozik; arca mozdulatlanná merevedik. Azután egyik kezét magasba lendítve, hirtelen, mint egy nagy komédiás felkiált:

–   Hát ott, arra meg mi van?!

Széles mozdulattal az ajtó felé mutatott.

–   Nincs ott semmi, Minnie. Nyugodj meg.

–   De igen! Ott! Ott! Ki van ott! Nézzétek meg gyorsan!

Baljós fény villant az arcán, mint villám az égen, majd nyomban kialudt. Rekedten ismételte: ott, rögtön, ott! Mi pedig nem vettük észre a csapdát, s hogy megnyugtassuk, futottunk az ajtóhoz. De még oda sem értünk, amikor tüstént visszafordultunk, mintha villám csapott volna belénk. Mégláthattuk, a mint fehér kísértetként az ablakhoz röpül. Üvöltve ugrottunk hozzá, de ő már levetette magát. Vékony hálóingéből egy darabka René csontos keze között maradt. Végtelennek tetszett az idő, míg Minnie teste zuhant. Aztán tompa puffanást hallottunk lent, a kövezeten.

Romhányi Ágnes fordítása