RÓMÁBÓL...

(1926)

Már Róma határában jártunk, a versenyautomobil szélsebesen hasította a levegőt, amikor előttünk lovasszekér bukkant fel az úton; s egyszerre innen is, onnan is, dicegve-döcögve szekerek százai, ezrei lepték el a tájat: sehol a világon nincs annyi szekér, mint a Róma környéki utakon. Nyikorogva baktattak, hömpölyögtek utánunk, előttünk, mellettünk; vakon kúsztunk előre a porfellegben. Széles, színpompás vászon feszült rajtuk – megannyi pagoda, s a szél bele-belekapott a vitorlájukba.

Itt jön egy a dűlőúton, ott meg a másik, a száraz tarló felől. Kimásznak az árokból, a földből bújnak elő. Majomügyességgel ereszkednek le a távírópóznáról, a sűrű felhőkből, az égből pottyannak elénk. A szekerek közt, a nehéz, gödrös talajon – mint hajó a szigettengeren – kínlódva, csúszkálva bukdácsol az autónk.

De aztán bátorságra kapunk, más módszer kell ide: merészen fejest ugrunk a szekerek tengerébe. Vagy beleveszünk, vagy kievickélünk. Legfeljebb áldozatul esik egynéhány szekér is, még akkor is több jut ki a bajból, mint kellene. Palacsintává taposunk néhányat, a földbe lapulnak, mintha már évszázadok óta ott nyugodnának, ősrégi szekerek emlékét idézve. De a többi csak ballag tovább; a kocsis alszik, a ló vagy a szamár meg közönyösen szemléli, hová tűntek a kollégák.

Kettő vagy három, a sárhányónk jóvoltából olyan magasra röpült, hogy követni sem tudtuk őket a szemünkkel; vagy földet értek valahol, a lapos síkságon, vagy a szivárványszíne felhők közt tűntek el: Az egyik egy szép lendülettel elszállt jobb felé, aztán egy masszív, boltíves, régi római vízvezeték tetejére vágódott, épp takarta azt a hosszúkás felhőt, amely az utat mutatta a Város felt.

Szerencsére kerékkel lefelé pottyant a vízvezetékre, így aztán nyugodtan döcögött tovább; a kocsis meg se rezzent, a ló meg bólingatva baktatott előre. Igaz, amott aztán vége szakad a vezetéknek – ki tudja, mit szól hozzá a ló, észreveszi-e, hogy nincs tovább? Nem tudom, mi lett a sorsuk, mert akkor megpillantottam egy vörös ruhában pompázó papot, aki vidáman, pityókásan lépett ki a kocsmából: jóféle bort ivott. Úgy megbámultam azt a vörös csodát, hogy leállt az autóm. Jobbra mellettem egy hatalmas, csupa üveg épület magasodott – egy mozgóképszínház –, balra pedig föltűnt egy ajtó, egy kis előtérrel: a katakomba lejárata. Balra fordultam. Elindult a csoport – egy egész csorda –, vékonyka, hosszú-hosszú gyertya világított a kezükben.

Hol sima terepen haladtunk előre, hol meg könnyű ereszkedő következett; aztán rengeteg lépcsőn másztunk lefelé, majd megint jött egy kis pihenő; de mindenhol fojtogattak a szűk falak, melyeket csodálatos, kusza ákombákom díszített. Csontvázak is voltak még ott meg egyéb relikviák; a résekből fekete árnyak lopakodtak elő, fölkúsztak egész az arcunkig; mindenki az előtte álló hátára csöpögtette a gyertyát – mily kedves látvány volt, amint a bólongató fácskák közt időnként apró lángocskák szikráztak föl, s aztán belevesztek a mélybe, a kövek közé. Harminc-negyven emeletet ereszkedtünk lefelé.

Sokan félni kezdtek és vissza akartak fordulni, de a szerzetes, aki vezetett bennünket, nem engedte. Mind melegebb lett, de azért én tudtam, hogy messze még a Föld közepe. Végre a pap hátraarcot vezényelt. Mindenki visszafordult, csak én mentem tovább (szokásomhoz híven). Csakhamar elfogyott a gyertya, sötétben maradtam, amikor ellobbant az utolsó láng, hirtelen, valahonnan a mélyből zene ütötte meg a fülemet, elindultam a hang irányába, s ahogy lassan-lassan közeledtem, egyre tisztábban hallottam a ritmikus, pergő muzsikát, amit szenvedélyes üvöltések kísértek. Egyszer csak egy teremben találtam magam, amely tele volt asztallal, mindegyiken díszes lámpaernyő és virág, a terem közepén férfiak és nők táncoltak, az egyik sarokban pedig egy jazzband játszott – ők vezettek idáig –, a nagydob tompán világította meg a szobát. Milyen modern, rokonszenves ötlet – gondoltam –, hogy épp itt, a katakombában muzsikál egy jazzband.

Matrónák persze nem voltak a teremben, csak kedves római lánykák, akiket itt „maschiettá”-nak (fiúcskának) hívnak; a régi rómaiak közül pedig egy se volt jelen. Táncoltam egy maschiettával, akinek gyönyörű bronzszínű volt a szeme, a haja és a bőre – ilyen lányokat csak Magyarországon látni, igaz, ott vaskosabbak egy kicsit; megkérdeztem a kislánytól, merre van a Központi Postahivatal.

A San Silvestro téren – ott van ugyanis a Központi Posta – megálltam egy percre, mert parlamenti képviselők népes csoportja masírozott át a téren. Szaporán szedték a lábukat.

A távíróhivatalban rengetegen várakoztak, csevegtek, nevetgéltek a végeláthatatlan ablakok előtt. Az egyik ablak fölé ez volt fölírva: Szerelmes táviratok; bent megpillantottam néhány maschiettát, akiket már ismertem a katakombából.

De az a kislány, akivel táncoltam, nem volt köztük. Fölsóhajtottam, aztán föladtam fél tucat szerelmes táviratot, és elindultam kószálni a városba.

Róma városa a Nap és a Sas jegyében született. A levegőben ide-oda cikáztak a napsugarak, meg-megbotlottak a díszes párkányokon, fényzuhatag ömlött a kövekre, felkúszott az ékszerekkel zsúfolt kirakatok üvegén, amely szikrázva verte vissza a fényt. Kényelmesen sétálgattak az utcán az emberek: Vörös és fekete automobilok hosszú sora kavargott, tekergődzött a Triton útkereszteződése felé – olyan látványt nyújtott, mint egy fölriasztott kígyófészek. Néha-néha, mintha csak a nap űzné, hajtaná, hatalmas sas szelte át az eget.

Amikor a párkányok már mind arany színt öltöttek, a Quirinálénál nagy harsonázással megkezdődött az őrségváltás. Már félig lebukott a nap, de erre meggondolta magát, megvárta az őrségváltást, csak aztán nyugodott le sötét fenyőágyába. És akkor Rómában dalra fakadtak a kövek, és illatos szellők hűsítették az utcákat.

Hirtelen arra eszméltem föl, hogy sehol sem látom az automobilt. A katakomba nevét is elfelejtettem. Bejártam az egész várost, mind keskenyebb sikátorokba jutottam. Már a fekete macskák őrjárata is fölvonult, éberen őrizték az utcácskák bejáratát. Egyszer csak észrevettem egy kivilágított kaput, bent fölfedeztem egy lefelé vezető lépcsőt. A Függetlenek Színházába jutottam. Lementem, a föld méhe szinte magába szívott; lent hatalmas tömeg nézte a darabot, valami komédiát játszottak; bárhogy ágaskodtam, csak annyit láttam, hogy füstkarikák szállnak a sokszögletű mintákkal díszített mennyezet felé, pezsgősüvegek durrogása közepette. Holtfáradt voltam, majd leragadt a szemem, ezért Bragaglia belökött egy takaros kis szobába; alighogy bent voltam, egymás után becsapódtak az ajtók, és a kis szoba sebes vágtatásba kezdett. Félálomban voltam, de néha fölrezzentem, olyankor láttam, hogy belép egy ember, és leül valahová; néha megálltunk, jöttek-mentek az emberek, aztán megint becsapódtak az ajtók, majd kinyíltak, bár senki se mozdult. Az üvegen keresztül hatalmas betűk villantak a szemembe minden megállónál: Réaumur-Sébastopol... Bourse... Quatre-Septembre... Tompa árnyékban, aztán acélos fényben száguldott a metró. Nagyon örültem, hogy megérkeztem Párizsba, hiszen még sosem jártam ott.

Faragó Éva fordítása