AZ EBRO KÉT PARTJA

Barcelona, a napfény és az éjszaka városa. Barcelona, a tevékeny Európa nyugati végvára, melyen túl, az Ebro másik partján már a szemlélődő Arábia földje kezdődik. Barcelona, a hangok városa: a gépek reggelente annál az akkordnál folytatják a zenebonát, ahol az utolsó éjszakai tánczenekar abbahagyta, és szól a zene – a sztrájkok generálpauzáival, melyeknek tartama az üres légben felhangzó ütemes bombarobbanásokkal mérhető. Barcelonában ismertem meg azt az embert, aki valóságos, két lábon járó jelképe a szemlélődéssé átváltozott cselekvésnek.

Tőle tanultam meg, hogy van egy gép, amellyel a cselekvés szemlélődéssé transzformálható: éspedig a lift. Az, hogy egy vagy több gomb megnyomásával egy fülkét feljuttatunk a magasba, vagy leküldünk a mélybe, vagy éppen megállítunk a levegőben, vitathatatlanul gyakorlati tevékenység. Az én emberem egy nagy szálloda liftkezelője volt Barcelonában, Spanyolország Milánójában. Ő szemlélődő ember volt. Rajta kívül minden liftkezelő, aki csak létezik a föld valamennyi szélességi és hosszúsági fokán; mind hamvas kamaszfiú.

E hamvas liftboyok nagy népszerűségnek örvendenek a vállalkozó szellemű és érett korú hölgyvendégek körében, legalábbis így tartja a fáma. Talán ezért intézte úgy a dolgokat a szálló igazgatója, hogy az ő liftkezelője ne legyen se hamvas, se kamaszfiú. Bár öreg se volt éppen. Nem volt kora. Talán hazája sem. Rendkívüli lény volt, talán egy eltévedt demiurgosz. Még arca se lehetett, mert noha jó néhányszor elbeszélgettem vele – és ez nem olyan régen történt –, nem emlékszem másra, csak egy nagyon magas homlokra, a hernyószerű, szőrös ujjakra és a hangjára, mely olyan volt, mintha egy leplekbe burkolózott próféta szólna hozzám egy tó fenekéről

–   Én, kérem, kocsis voltam Marseille-ben, előtte meg műlovar Lengyelországban. Azért változtattam meg a mesterségemet, mert irtóztam az állat érintésétől. Ha az ember az állat testével érintkezik, maga is elállatiasodik: eggyé válik az állattal, úgy, ahogy a lovaglótanárok előírják. Mivel a lovakhoz jól értettem, az volt a legegyszerűbb megoldás, ha elmegyek kocsisnak. Mindössze annyi történt, hogy egy kicsit hátrább húzódtam. Úgy, ahogy mondom, uram. Mert nem volt nagy dolog rájönnöm, hogy a hintó nem más, mint a ló hátulsó felének monstruózus meghosszabbítása, ugyanolyan praktika, mint a többi, mellyel az ember a természet dolgait kíméletlenül felnagyítja.

Ezért aztán nem sok kellett hozzá, és már a bakon ülve is az volt az érzésem, hogy iszonytató módon eggyé váltam a lóval; ha csak a puszta hintón ültem – a ló be se volt fogva –, éreztem, ahogy a négylábú állat minden idegszála és ere benne remeg abban a valamiben, amit mindenki más csak puszta fának, bőrnek vagy fémnek látott volna. Kénytelen voltam újra megváltoztatni a mesterségemet, és elmentem Dublinba sofőrnek. Hogy miért nem valami egészen más mesterséget?

Mert az ember életpályájának, uram, mindenképpen követnie kell egy bizonyos vonalat. Az én vonalam már meg volt húzva: nekem már az volt és az is maradt a mesterségem, hogy embereket szállítsak a tér egyik pontjáról a másikra..

Ugye nem kell hosszan magyaráznom, hogy miért ábrándultam ki hamarosan az autóból is. Világos: az autó a hintónak, vagyis az állat művi meghosszabbításának egyenes ágú leszármazottja, és attól még, hogy az állat látszólag nincs jelen, az autó ugyanúgy megőrzi állati jellegét. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy megérezzük az autóban a toporzékoló állatot; még a szóhasználat is – „negyven lóerő” satöbbi – az autó kifejezett lószerűségére utal. Az ember először felült a ló hátára, aztán megcsinálta a ló tökéletesített változatát, a hintót, majd az egészet beépítette az autóba.

Ezt mondta el, több folytatásban, a barcelonai nagyszálló fátyolos liftkezelője. És amikor úgy vélte, hogy már kellőképpen befogadtam az elméletét, egy lépéssel tovább ment:

–   Ekkor már óvatos voltam, és nem bocsátkoztam újabb, hiábavaló kísérletekbe. Hogy a repülőgép mesterséges madár, azt mindenki látja, de én azt is tisztán láttam, hogy minden hajó is, bármiféle forma és fajta – legyen az szandolin, ladik, sajka, óceánjáró vagy motorcsónak –, lényegében a hal gépesített változata, mellyel az ember átviteti magát a vízen. Valaha, réges-régen az ember biztosan a bálnákat és a sasokat is meglovagolta. Így hát nem lettem se pilóta, se tengerész. Rájöttem, hogy csak egyféleképpen tudok megmaradni a mesterségem fővonalában: ha egyszerűen irányt változtatok. Ha a vízszintes irányú szállításról áttérek a függőleges irányú szállításra. Hát tessék.

Egy reggel, amikor fáradtan hazatértem, miután egész éjszaka a Royal kedves kis zöld kalitkái közt táncoló párokat néztem a Paralelo úton, további rejtelmekbe avatott be. A lift elromlott, és fönt ragadt valamelyik felső emeleten. Nem volt erőm, hogy nekivágjak gyalog a lépcsőnek. Leültem az üres vasnégyszöggel szemben, és vártam, hogy mit hoz a jövő. Odafönt már szerelték a titokzatos masinát. Elhatároztam, hogy inkább ott ülök az életem végéig, semhogy egyetlen lépcsőfokot is másszak fölfelé.

Az a valaki, aki odafönt a lifttel foglalatoskodott, nem az én emberem volt. Ő csak a lift kezelésére vállalkozott. Pár perc múlva elő is bukkant valahonnan, fölnézett a magasba, és aztán csak várt, velem együtt.

Úgy látszik, testestül-lelkestül elnyomott az álom, mert amikor meghallottam a hangját, rájöttem, hogy már egy ideje beszél hozzám. Erőt vettem magamon, és odafigyeltem; az alábbi kijelentések aztán egészen felébresztettek:

–   A lift, uram, az egyetlen jármű, amelynek nem állat az őse. Az emberi szellem hozta létre, vagyis a lélek. Ezért a lift a fölemelkedés, azaz a tökéletesedés eszköze és jelképe. Danténál a szemlélődést, az embernek Istenhez való közeledését egy lépcső jelképezi, mert abban az időben csak ez állt rendelkezésre: ha ma írja, egész biztos, hogy liftet tett volna  a Szaturnusz egébe.

–   De a lift – mondtam sátánian – nemcsak fölfelé visz, ha nem lefelé is.

–   Lefelé üresen megy – vágott vissza. – Azért, hogy újabb embereket vihessen föl a magasba. Ki hívja föl a liftet az emeletre, hacsak nem valami elpuhult, roskatag ember?

Ezt minden sértő szándék, személyes él nélkül mondta. De én, gyanakvó lélek, gyorsan végiggondoltam az elmúlt napokat, és eszembe jutott, hogy egyszer én is liften mentem le a földszintre.

Ez a tény – és talán a Royalban töltött ostoba éjszaka miatti ingerültségem – felébresztette harci kedvemet. Körülnéztem, ahogy ilyenkor szokott az ember, hátha megsegítenek a tárgyak, és valami ötletet adnak a támadáshoz. De nem segítettek.

–   Tessék – mondta a víz alatti hang –, már jön is.

Felnéztem a magasba, és egy hirtelen támadt ihlet sugallatára szavalni kezdtem:

–   Olyan, mint egy szörnyeteg. Talán épp azért, mert egyetlen élőlényre se emlékeztet. Egy üres helyiség, semmi más. És a helyiség az valami mozdulatlan, stabil dolog; mint a szó eredete, a „hely”: nyugalom, változatlanság. Egy helyiség, amely mozog – ez abszurdum, szörnyűség, olyan, mintha egy mozdony fogná magát, és leheveredne egy pamlagra; Nézze, milyen otromba. Minden gépnek, mely a helyét változtatja, van egy olyan része, amellyel behatol a közegbe: hajóorr, kormánylap, szárny, csűrőfelület. Ez nem hatol be sehova, hanem csak vonszolja magát az ürességben, mint egy idióta agyában a gondolat. Hányszor gondoltam már, amikor elindult velem a lift, hogy ha a teteje hirtelen megállna, az alja csak emelkedne tovább, és összenyomna, mint egy tangóharmonikát. Nézze azt a nagy, lapos és négyszögletes izét, milyen bárgyún jön lefelé, mint egy agyalágyult. Igen, olyan, mint egy agyalágyult, nincs irányérzéke, minden oldalról támogatni kell: merev és ostobán szimmetrikus sínek közt tud csak járni. Tessék, most megállt az első emeleten: nézze csak, ahogy megáll, abban a pillanatban elveszti minden lendületét. Legfeljebb csak zökken egyet. A lift maga a halott mozgás, ezért olyan gyászos és kísérteties. Tessék, most elindult lefelé, de most is ugyanolyan komor és sötét, mint amikor áll a levegőben. Egy mozdony, akár áll, akár mozog, egészen más hangulatot áraszt. És egy mozdonyról, egy autóról, egy repülőgépről, egy hajóról el tudjuk képzelni, hogy él, és arra megy, amerre csak akar. A liftről viszont nem; a liftet csak a mankói közt tudjuk elképzelni, a lift béna – meg vak is, és egyáltalán: teljesen érzéketlen. Nem kelti az emberben a szabadság illúzióját, a lázas igyekezet érzetét: a lift anyaga valójában nem is a lift, hanem tudja, mi? – az űr, amelyben mozog. Íme, barátom, ennyit nyert a lift azzal, hogy nincs egyetlen állatőse.

A barátom nem válaszolt; lesütött szemmel és hűvös udvariassággal kinyitotta a liftrácsot, és intett, hogy lépjek be. Az egész napot és az egész éjszakát átaludtam.

Az álom minden mérget kimosott belőlem; amikor felébredtem, már nem is emlékeztem az érdekes eszmecserére.. De később, amikor lementem – gyalog – a földszintre, eszembe jutott. És támadt egy ötletem.

Mentem, intéztem az ügyeimet, majd visszatértem a szállodába. Csönd volt éppen, vendégek sehol. A barátom a lépcsőház aljában, a nyitott liftajtó előtt állt, és töprengett.

Nem léptem he a liftbe, megálltam a barátom előtt, és ezt mondtam:

–   Kérem, bocsásson meg. És hadd valljam be magának, hogy belátom: tévedtem. Azóta gondolkoztam a dolgon, és rájöttem valamire, aminek talán nem fog örülni, és ami talán ki fog hatni élete további alakulására, de kötelességemnek tartom, hogy elmondjam, a többi már a maga dolga.

Mindez egy csöppet se hozta ki a sodrából.

–   Hallgatom, uram.

–   Meg kell mondanom magának, nem igaz, hogy a liftnek nincs semmilyen élő állatőse. Ez az énszememben megnemesíti, a magáéban viszont lealacsonyítja, de nem számít. Egy dolog számít: az igazság.

Gyanakodva, izgatottan, hitetlenül nézett. Mivel nem folytattam tovább, ezzel a kérdéssel árulta el az izgatottságát:

–      És melyik állat lenne az, uram?

–      A lift, barátom, a majomtól származik. Ez a szálloda egy őserdő. Ezek a magas, egyenes falak párhuzamos, egymás mellett álló fatörzsek, és a majom megállás nélkül szaladgál föl és le, a földről az összeboruló lombkoronákig és vissza. És nem tud simán fölmászni a fatörzseken. Nem ám. Hanem belekapaszkodik a fatörzsek mellett lógó liánokba, ezekbe a vastag kötelekbe, amelyeken a maga liftje, a maga majma lóg, barátom.

Nem válaszolt. Nem nézett rám. Úgy láttam, elsápadt. Végül, hosszú hallgatás után csak ennyit mondott méltóságteljesen:

–   Óhajt beszállni, uram?

De másnap reggelre mintha kicserélték volna.

Ahogy megpillantott, nyomban kizökkent a stílusából. Ragyogott a szeme és a hatalmas homloka, a kemény szőrszálak valósággal reszkettek az ujjain, melyeket úgy nyújtott ki, mint egy pap, amikor belekezd a szentbeszédbe.

–      Lehet, hogy igaza van, uram. De ha a hajdani majom az ember őse lehetett, a gondolkodó emberé, akkor én azt mondom önnek, hogy ez a tökéletesített majom pedig az angyal őse: az angyalé, aki felszáll az égbe, és elmerül a Teremtő szemléletébe.

Ma éjjel rájöttem valamire: mindenki aludt, én meg jártam a lifttel, föl-le, legalább százszor, ha nem többször, én, egymagam, a járművemben. Az történt, amit én akartam. Mintha ő lett volna énbennem, de semmiféle állati ösztönt nem ültetett belém, én uralkodtam őrajta. És egy nagyon fontos felfedezést tettem; már máskor is motoszkált az agyamban, és olyan nyilvánvaló dolog. Talán mindenkinek megfordul a fejében, amikor liftbe száll.

Kérem szépen, a lift csak akkor tud megállni, ha én megállítom. Na mármost: ha egyszer nem állítanám meg, akkor menne tovább, föl a magasba. Úgy bizony. Nem törődne a háztetővel, úgy menne át rajta, hogy meg se érintené, észre se venné. Csak menne föl, föl, mivel – ön mondta tegnap – nem tudja megváltoztatni az irányát. Egyetlen irány van számára: az ég, Isten. Nem kellenének már a sínek meg a kötelek, nem kéne – nem is tudna – megállni sehol, csak menne föl, föl, az örökkévalóságig, a végtelen térben.

És érzem, hogy a lelkem már majdnem megérett rá. Uram, én elmegyek erre az útra. És lehet, hogy igen hamar. Lehet, hogy napokon belül. Lehet, hogy már holnap...

–   Milyen kár – mondtam –, hogy nekem meg el kell utaznom. Még ma este.

Székács Vera fordítása