VILÁG KÖRÜLI UTAZÁS

Életemben egyetlenegyszer írtam alá váltót. Még nagyon fiatal voltam. A váltó is csekélyke: százlírás. Ám abban az időben, abban az életkorban hatalmasnak tűnt. És egyre csak nőtt. Napról napra, ahogy közeledett lejártának ideje, az összeget egyre tekintélyesebbnek és félelmetesebbnek láttam. Mikor már csak négy nap volt hátra a végzetes határidőig, annyira belebetegedtem, hogy estére orvosért kellett küldeni. Az orvos azt mondta, hogy súlyos idegkimerültségem van, és gyógymódként azt ajánlotta, utazzak egyet a világ körül. A vonat reggel hat óra hat perckor indult. Azonnal becsomagoltam, és hajnalban, öt óra harmincötkor az állomáson voltam.

(Elbeszélésem célja csupán az, hogy röviden az Olvasó elé tárjam a lényegesebb dolgokat, amiket tettem vagy láttam – észrevételeket, kalandokat – ez utazás során. De a szegényes fantáziájú Olvasó kedvéért, akit az egészből egyes-egyedül az érdekel, mi lett a százlírás adóságommal, elmondom, hogy minden egyes országból, ahol világjáró körutam során megfordultam, írtam hitelezőmnek, és bocsánatot kértem távollétem miatt. Így aztán ő hatalmas bélyeggyűjteményre tett szert, amit eladott egy gyűjtőnek harminchétezer líráért, nekem pedig visszaadta a váltót.)

Hajnalban tehát az állomáson voltam, a caldierói állomáson. Caldiero kis település, Verona és Vicenza között.

Öreg ősz volt már, fázós, panaszos jajszavú. A levegő szürke, nyirkos. Beléptem a váróterembe. Nézzük csak. Egy asztal, egy pad, egy szék és egy kályha. A szék a kályha mellett, a pad a szemközti oldalon. Az asztalra tettem bőröndömet, és ösztönösen a székhez mentem, hogy odaüljek, vagyis a kályha mellé. Ám a kályhában nem égett tűz. Álmos voltam; legyűrtem, a világ körüli utazás gondolata felelősségre intett.

Reméltem, hasznos kalandokkal, megfigyelésekkel gazdagodom. Ezért hát nyomban körül is néztem, aprólékos gonddal, hátha találok valami figyelemre méltót. A szemközti falon egy francia nyelvű plakát, az ostendei partot ábrázolta, tisztán és kéken. Azt kérdeztem magamtól, hogy a fenébe jutott eszébe Ostende szállodásainak, hogy éppen Caldiero lakosainak küldjenek reklámot. Aztán tovább nézelődtem.

A plakáttól húsz centivel jobbra, de egy kicsit magasabban, pontosan a két fal közötti sarokban, éppen metszve a színes csíkot, mely a piszkosfehér falat díszítette körös-körül, valami nagy feketeség lógott. Hirtelen borzadva döbbentem rá, hogy ez valami nagy pók, amely a napnak ebben az órájában ugyancsak baljós előjel. Megpróbáltam úgy csűrni-csavarni a dolgot, hogy akkori életmódomat figyelembe véve, ez az idő még inkább estének számít, mint reggelnek. Néhányszor, bár nem Caldieróban, amikor hajnali öt órakor tértem haza, „jó estét”-tel köszöntem a szállodai portásnak. Ez esetben a pók kifejezetten jó előjel volna. De nem dőltem be az okoskodásnak. Megpróbáltam másfelé nézni, hogy ne lássam a bestiát. Erőlködtem, hogy úgy tegyek, mintha nem is láttam volna. Folytatni kívántam megfigyeléseimet, de körös-körül nem volt semmi, de semmi, így pillantásom ismét az átkozott pókra esett. Ekkor eldöntöttem, hogy kihívom a sorsot: nézem, nem félek.

Miután ilyen merészen szembeszálltam vele, észrevettem, hogy nem mozdul.

Átkozottul kívántam, hogy megmozduljon, de meg se moccant.

A dolog hatalmas problémának tűnt, és éppen azon voltam, hogy elemzésébe fogok, amikor hirtelen valami zajt hallottam az ajtó felől.

Vajon miért jön zaj a caldierói állomás várótermének ajtaja felől? Mert az ajtó kinyílt.

Egy férfi nyitotta ki, belépett. Ahogy megnéztem, láttam, hogy két bőröndje van, mindkét kezében egy-egy. Valószínűleg lábbal nyomta be az ajtót. Peckesen jött be, az asztalhoz tartott, hogy két bőröndjét arra tegye. Aztán Visszament, hogy becsukja az ajtót, immár kézzel. Majd ismét az asztalhoz indult.

Megfigyeltem, hogy a peckes úr a két bőröndjét egymáshoz egészen közel helyezte el, kissé távolabb az enyémtől.

Az övéi csoportot képeztek az enyémmel szemben, mely olyan magányosan állt ott, mint Horatius Cocles. A peckes uraság könnyedén megérintette bőröndjeit, s addig igazgatta, míg szélük szépen, párhuzamosan állt az asztal szélével.

Ezután ismét odébb ment, egy pillantással – jól megfigyeltem – egy megvető pillantással végigmérte az én bőröndömet.

Először azt hittem, azért nézi le. mert az enyém csak vászonból készült, az övé pedig műbőrből. Kedvem lett volna értésére adni, hogy szerintem morális szempontból még mindig jobb valódi vászonból lenni, mint műbőrből. De később, amikor jobban visszagondoltam megvetéstől összevont szemöldökére, rájöttem, hogy indulatát nem annyira bőröndöm anyaga vagy formája váltotta ki, mint inkább annak térben való elhelyezkedése. Én ugyanis csak úgy találomra raktam le oda, szélének vonala korántsem volt párhuzamos az asztaléval, így a végtelennél jóval innen találkozhatott volna vele.

Elmosolyodtam magamban ezen a felfedezésen. Még egyéb meglepetésekkel is szolgálhat találkozásom a peckes urasággal – gondoltam. Az uraság közben odamasírozott a padhoz, zsebkendőjével letörölgette róla a port. Akkor megfordult, egy pillanatig ott állt, rám nézett, aztán leült.

Ki tudja, miért, ettől ismét a pók jutott eszembe. Nem akartam rögtön odanézni, megvan-e még. Elhatároztam, hogy utolérem tekintetemmel, ám nem a rövid úton (vagyis azon a bizonyos húsz centin, jobbra), hanem az ellenkező oldalon, a négy falat körbefutó színes csík hosszán haladva.

(Aki sokat utazott, és sokat várt vonatra kis vasútállomásokon, hajnalban, megérti ezt. Aki nem utazott, jobban teszi, ha nem is olvassa írásaimat.)

Tekintetemmel éppen az út egynegyedénél jártam – kitekert nyakkal nézve balra, fölfelé, mint egy rosszul felfüggesztett bábu –, amikor a peckes uraság megszólalt.

Nem láttam, de hangjáról rögtön rájöttem, hogy ő az. Nem azért, mert rajtunk kívül senki sem volt a teremben, ez teljesen lényegtelen. Megismertem volna a hangját százezer közül is. Peckes hang volt, műbőr hang. Azt mondta:

–   Uram!

Ez bizonyára nekem szólt. Így hát megfordultam, és feleltem:

–   Tessék.

–      Miért foglalja el az egyetlen helyet a kályha mellett?

–      Várom a hat-hatos vonatot.

–      Nem látom az összefüggést. Ami azt illeti, én is a hat-hatos vonatot várom.

–      Én érkeztem korábban.

–   Eggyel több ok arra, hogy most már átengedje nekem a helyet. Ez a vándorjog.

–      Pompás – feleltem –, én szívesen átengedem a széket, annál is inkább, mert számomra nem fontos. Valami miatt, amit nem kötök az orrára. De pusztán elméletben, s hogy tudjam, mihez tartsam magam legközelebb, ha újabb nézeteltérésünk támadna, mondja meg, hogyan oldaná meg a kérdést abban az esetben, ha együtt érkeztünk volna.

Összevont szemöldökkel gondolkozott egy pillanatig. Egy portréra emlékeztetett, Raimondo Lullo főudvarmester képmására, amit valaha valahol láttam. Végre megszólalt:

–      Megvan. Abban az esetben a jog azt illeti, aki messzebbre utazik.

Elégedetten mosolyogtam magamban, hiszen bizonyos voltam benne, hogy e téren verhetetlen vagyok. Ő kijelentette:

–      Én Vicenzába megyek.

–      Én körbejárom a világot. A jog engem illet.

–      Egy pillanat – mondta. – Mi most Caldieróban vagyunk. Maga körbeutazza a világot, ezek szerint a célpont, hova megérkezik: Caldiero. Úgy vélem, kedves uram, Caldiero közelebb van ide, mint Vicenza.

Okoskodása lenyűgözött.

–   Testvér! – kiáltottam kitárt karokkal. – A szék az öné! Ó, egy pillanat..

Nem folytattam tovább, mert hirtelen ismét a pók jutott eszembe. Hogy megbizonyosodjam róla, hol van most, jobb, ha ugyanabból a szögből nézem. A férfi már felállt és várt, én meg mindig ültömből figyeltem.

A pók még ott volt, még mindig mozdulatlanul. Arcom nyilván elsápadt az izgalomtól, mert útitársam így mormogott:

–   Mi baja?

–   Semmi. Valószínűleg meghalt.

–   Kicsoda?! – kiáltotta rémülten.

Ügyet sem vetettem többé az uraságra: Biztos voltam benne, hogy a pók halott. Azt kérdeztem magamtól, vajon egy halott pók reggel ugyanúgy szerencsétlenséget hoz-e, mint egy élő. A halott ember már nem ember. De hát az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtődött, a pók meg nem.

Elhatároztam, hogy megkérdezem ettől a peckes, filozofáló embertől. Így szóltam hozzá:

–      Cseréljünk helyet. És aztán kérdeznék öntől valamit.

Elindultunk. Ő a szék, én a pad felé, súroltuk egymást. Én hamarabb célhoz értem és leültem. Láttam, hogy ő is odaér a székhez, és leül.

Óvatosan megérintette egyik kezével a kályhát.

–   Az istenit! – üvöltött. – Ez hideg.

–    Tudom.

–      Miért nem mondta?! – fújtatott dühösen, mint aki éppen megpukkadni készül.

–      Nem erről értekeztünk – feleltem.

Láttam, hogy riasztóan elsápad.

–   Disznó – vinnyogta elhaló hangon.

Hirtelen hátrahanyatlott a széken, fájdalmasan dadogott még valamit – disznó –, aztán rángott egyet és meghalt.

Jól megnéztem: halott volt, mint a pók. Ebben a pillanatban nagy robajjal befutott a caldierói állomásra a hat-hatos vonat. Fogtam a bőröndömet, és kimentem, sorsára hagyva a két tetemet.

Felszálltam a vonatra, Velencében átszálltam egy gőzösre. Az Adriai–, a Földközi–, a Vörös-tengeren, Indián, Kínán, Japánon és a Csendes-óceánon át – itt-ott megálltam – elérkeztem San Franciscóba, ahol a szárazföldön bejártam az Egyesült Államokat, egészen New Yorkig, azután az Atlanti-óceánon és Gibraltáron keresztül (ahol egy fontért vettem egy szép szürke selyempizsamát), érintve a spanyol partokat és a Tirrén-tengert, Genovába értem. Innen egy vonat egy szűk nap alatt Veronába vitt, majd egy kisvonat Caldieróba. (A pók teteme még mindig ott volt.)

Világ körüli utam során nem történt velem semmi érdemleges, kivéve azt, amit itt elmeséltem.

Romhányi Ágnes fordítása