ÉJSZAKAI DRÁMA

(Vanessa)

Késő éjszaka volt. Az utcai zajok lábujjhegyen jártak. Az ég köpönyegbe burkolózott, mint egy bariton énekes: fekete köpönyegbe, rajta néhány csillogó lyuk. A lámpák fénye a sápkóros kövezet arcát mosta, és arra várt, hogy felbukkanjon egy ember, akinek árnyékot vethetne. De a város utcáin nem járt senki, csak én.

Ahogy elhaladtam alattuk, nem volt bátorságom elzárkózni az álmatagon hívogató pillantások elől, melyeket a lámpák rám vetettek. Sőt, igyekeztem a kedvükben járni, és úgy ügyeskedtem, hogy az árnyékom a házak homlokzatára essen; a lejtős utcákon kapaszkodtam fel, hogy az árnyékom minél magasabbra érjen, fel a háztetőkig.

Nem tudtam hazamenni, mert elfelejtettem a lakcímemet. A nevemet is elfelejtettem. És nem volt senki, akitől megkérdezhettem volna.

Amikor kiértünk egy térre, az árnyékom, amely valamivel előttem haladt, és ahol tudott, felért a negyedik emeletig, hirtelen előrebukott, fejjel rázuhant a kövezetre, és összetörte magát. Megtorpantam, és elborzadva néztem a földön heverő árnyékroncsot, mely gyengén rángatózva várta halálát a lábam alatt.

A térre emeltem a tekintetem.

A tér közepén egy ló szobra állt, rajta egy ember. A teret hatalmas, szimmetrikus síkok zárták le, világtalan, fekete ablakok soraival. Csak egy padlásablak volt kivilágítva, a tér túlsó oldalán: mint egy távoli kis fénypont az erdő mélyén. A tér egyik sarkából halk mormolás hallatszott.

Odanéztem, és láttam, hogy egy kis szökőkút az: magában beszélt, minta melankolikus bolondok; vékony vízsugár csorgott a szájából, és lassú cseppekben hullott le a lábára.

Minden életkedv eltűnt a világ felszínéről. Talán a pincébe bújt, hogy ott várja a jobb időket.

Újra az árnyékomra néztem.

Közben beletörődött a sorsába, meg se moccant, nehogy még rosszabb sorsra jusson. Szerettem volna segíteni rajta, hogy újra rendes árnyék legyen belőle.

Lassan megmozdultam, és miközben folyton őt figyeltem, többször kiléptem oldalirányba, az utcatorkolat középpontja felé.

Az árnyék magához tért valamelyest, és növekedni kezdett; aztán hirtelen megkettőződött. Lábamtól most két egyforma árnyék szaladt szét, hegyes szögben. Az ilyesmit nem szeretem, egy embernek egy árnyéka legyen. Megindultam előre, és lassan, fokozatosan egybeillesztettem a két árnyékot; ez az egy aztán hosszúra nyúlt, futásnak eredt, a tér közepéig szaladt, ott felemelte fejét a földről, és a szobor talapzatához támasztotta.

Így bámulta egymást a két arc: az enyém meg az árnyékomé. Aztán észrevettem, hogy az árnyék arca kilóg egy kissé a talapzat négyszögéből; próbálgattam, merre lépjek – előre, hátra, oldalt, hogy pontosan a négyszög közepére kerüljön.

Ahogy épp hátraléptem, valamihez hozzáütődött a cipőm sarka, és nyomban megszólalta hátam mögött egy halk hang:

–   Vigyázzon, uram.

Hirtelen arra gondoltam, hogy a szökőkútnak léptem a lábára, de aztán nyomban rájöttem, hogy egy emberi lény áll ott, és gyorsan megfordultam.

Egy nő állt velem szemben: meglehetősen szép nő, arca és keze fehér, a többi pedig – szeme, haja és ruhája – fekete, mint az ég köpönyege – a lyukak nélkül.

A nő mosolygott. Ajkai is ugyanolyan fehérek voltak, mint a fogai, ezért a mosoly csak egy vízszintes rés volt az arc fehér foltjában.

Megszólaltam:

Bocsásson meg. Épp arra vártam, hogy találják valakit, aki el tud igazítani. Elfelejtettem a lakcímemet.

A mosoly egy pillanatra meg ott maradt az Sajkán, majd eltűnt, és a nő ezt mondta:

–   Az én címem az ön címe is, uram.

–   Nem rossz megoldás – feleltem –, legalábbis egy időre. Elindultunk hát egymás mellett, lassan át a téren, amerre a nő vezetett.

–   Itt van a közelben, uram.

A szobor talapzata előtt elhaladva hátranéztem egy pillanatra, hogy ellenőrizzem az árnyékomat, mely most a hátam mögé került. De alig láttam belőle valamit, mert a nő újra megszólalt, és gyorsan odafordultam hozzá, hogy a szavait nézzem:

–   Abban a házban lakom – meg ön is természetesen.

A ház, amelyre rámutatott, a tér túlsó végében állt, szemben azzal, amelynek padlásablaka úgy világított, mint egy távoli kis fénypont az erdő mélyén.

–   Ráadásul, – mondtam a nőnek – a nevemet is elfelejtettem.

Kedvesen elmosolyodott, mint az előbb, és úgy válaszolt, mint az előbb:

–      Az én nevem az ön neve is, uram.

–      Nem, nem, köszönöm, ez már igazán sok lenne.

Szótlanul mentünk tovább, és odaértünk a ház elé. Bementünk a kapun, és beszálltunk a liftbe.

A lift megindult.

Sokáig mentünk fölfelé, meghitt hangulatban, de nem történt semmi említésre méltó. A liftfülke nagy buzgalommal és szakértelemmel emelkedett a magasba. Sápadt ablakain egy tenger alatti világ derengett át. De olyan világ, amelyből már jó ideje kipusztult minden állati és növényi élet. A látvány egyhangúságát csak a rácsok szabályos időközönként felbukkanó kísértetei törték meg, a fejünk felett rémlettek fel, csendben leereszkedtek körülöttünk, és eltűntek a lábunk alatt; maguk a rácsok talán már négyszáz éve halottak voltak. Végül a lift megállt a magasban, mint egy erejét vesztett hullám a tengerparti homokon.

Beléptünk a nő otthonába; egyetlen szoba volt, és benne csupa fekete tárgy, mely lyukakat ütött a tejszínű félhomályon.

Hogy valami támpontom legyen, megkérdeztem vendéglátómat:

–   Hogy hívják?

–   Vanessa.

–      Istenem. Miért?

A hétköznapi lények csodálkozni szoktak, amikor megkérdezem, hogy miért úgy hívják őket, ahogy hívják. Lehet, hogy Vanessa (Istenem!) nem volt hétköznapi lény; rögtön megmagyarázta:

–      Mert az éjszaka lánya vagyok.

Úgy láttam, nagyon meg van elégedve a válaszával. Én viszont úgy elcsüggedtem tőle, hogy megroggyant a térdem. Gyorsan lehuppantam egy (fekete bársony) karosszékbe, mielőtt még a földön találnám magam, a nő pedig puha mozdulatokkal leült az ágy szélére.

Aztán fölemelte a két karját, és tenyerét a tarkója mögött összekulcsolta; úgy ült tovább, hátratámasztott fejjel, mint egy borbélyszékben, és folytatta:

–      Gyűlölöm a nappalt, olyan közönséges. Szeretném megölni a napot, mely a tyúkoknak meg a parasztoknak az ura és a cselédje.

Én őt néztem, ő meg a felső ablakkeretet nézte egykedvűen.

–   A lelkem is sötétségdarabokból szövődött. Remélem, egy vámpír és egy lemur szerelméből születtem.

–      Bocsásson meg, mi az a lemur? – kérdeztem.

Egy pillanatra bosszúság futott át az arcán, amiért félbeszakítottam.

De aztán folytatta, egyre fásultabb hangon, mint egy operett ötszázadik előadásán a fuvola:

–   Ó, fekete szín, az összes színek fenséges tagadása! Színek, durvaság, gyomor, félig megrágott ételek. Fények ésszínek: rúgások és ökölcsapások. A fekete a valódi mélység...

Ezen a ponton, azt hiszem, elaludtam, de csak rövid időre; amikor felébredtem, ugyanúgy ült, hátratámasztott fejjel, szemét a felső ablakkeretre szegezve, és vattás hangon mondta:

–   ...így hát nappal megsemmisülök, este meg újjászületek, amikor csupa feketeség vesz körül, fekete álmok, fekete. gondolatok.

Én, hogy abbahagyja végre, odamentem hozzá, és föléje hajoltam.

–   Kérem szépen – mondtam –, nekem még mindez kissé szokatlan; hadd keressek valami fehéret.

A nő meg sem mozdult. Csak ennyit mondott:

–   Kérem.

Egy pillanatra hallgattam, aztán megkérdeztem:

–   Segítene?

–   Nem, uram, azt nem. Hadd hajózzon közben a lelkem Erebosz felé.

Valamivel előbb még megkérdeztem volna, hogy mi az az Erebosz, de most más volt a helyzet.

Néhány bizarr perc telt el a fekete meg a fehér körüli hajózgatásban. Aztán mindent elborított a feledés. Végülő szólalt meg újra:

–    Imádom a gengsztereket. Mutasd a késedet.

–   Istenem. Otthon felejtettem.

Szörnyen bosszankodtam, de hova menjek, ha egyszer a késemmel együtt a nevemet és a címemet is otthon felejtettem?

Járkálni kezdtem fel-alá a szobában.

Úgy láttam, Vanessa lassan elszunnyad. Én nem voltam álmos. Ahogy odamentem az ablakhoz, meg akartam fogni az előtte lógó nehéz, fekete bársonyfüggöny egyik szárnyát. De megállított egy sikoltás; hátrafordultam.

–    Ne! – sikoltott fel újra az ágyon heverd nő, és drámai mozdulattal nyújtotta ki a kezét felém és az ablak felé. – A hajnal egyetlen sugara megölne.

–    Bocsásson meg. Többé hozzá se érek.

Egy ideig még járkáltam a szobában. Ólmos csönd borított mindent, csak agyamban duruzsoltak tovább az utolsó szavaim, végeérhetetlenül és értelmüket vesztve („többé hozzá se érek, többé hozzá se érek”). Visszaültem a karosszékbe, és ráfgyújtottam, de már csak három cigarettám volt. Mire mind a hármat elszívtam, Vanessa mélyen aludt, keresztben az ágyon; fehér karja ívben fogta körül fekete hajának tömegét. Az agyam tovább csöpögött: „többé hozzá se érek, többé hozzá se érek”, mint egy rosszul elzárt vízcsap: „többé hozzá se érek, se érek, érek... rek” ...

Hirtelen felfogtam, hogy mit jelentenek ezek a szavak.

Ránéztem a nőre: nyitva volt a szája, és halk sípolással fújta ki a levegőt. Istenem, Vanessa, te éjszaka lánya! Elnevettem magam, de gyorsan elhallgattam, nehogy felébredjen. Nem ébredt fel, aludt tovább. Olyan volt, mint egy kis alvó kazán. Már nem nevettem, csak kajánul mosolyogtam. Lábujjhegyen odamentem az ablakhoz, és egy kicsit felemeltem a függönyt.

Odakint a hajnal már pácolni kezdte a világot.

A résen, melyet a felemelt függönnyel képeztem, némi derengés szűrődött be a szobába. Megnöveltem a rest, és egy kis hajnalt fröccsentettem az ágyra: egy fehér foltot, mely félősen remegett a takarón, mint egy buta kölyökkutya, majd lassan megindult Vanessa felé. Tágítottam egyet a résen, mire a takarón lévő fényfolt megnyúlt, és elérte Vanessa testének körvonalát.

Ekkor furcsa dolgot láttam.

A fehér folt, amit az ágyra dobtam, szétrágta a nő körvonalát, majd lassan belehatolt, és némán roncsolni kezdte, mint valami sav. Vanessa egyik oldalából így egy jókora darabot kikanyarítottam.

Eddig jobb kézzel tartottam a függöny felemelt szárnyát. Most a bal karomat is kinyújtottam, felemeltem a függöny másik szárnyát, és hátranéztem, hogy mi történik.

A másik oldalon is ráesett egy fehér folt a takaróra. Odairányítottam Vanessa vállához: és a válla behorpadt, mint a papírlap széle, ha hozzányomjuk a cigaretta parazsát.

Most már egészen mulatságos volt a nő körvonala a jobb oldalán, illetve a bal vállán beugró két mély öböllel. Vanessa olyan lett, mint egy térkép: egy kitekeredett sziget, amelynek feje van és lába, egy hullámzó keblű, sípolva fújtató sziget..

Egy mozdulattal széthúztam a függönyt.

A fény elárasztotta a szobát. Semmi se mozdult; de a sípolás elhalkult, mélyebb lett, majd hirtelen abbamaradt, ahogy a fény elborította az ágyat, és eltüntette Vanessát, mint a hold a csillagokat.

Már az egész ágyon szétterült a hajnali fény, és Vanessa nem volt sehol. Az ágyhoz léptem; Vanessa csakugyan nem volt ott. Csak a fekete lepel, két üres fekete harisnya, valamint egy gyűrű, följebb, az egyik oldalon.

Ledobtam a földre a holmikat. Végigsimítottam az ágyon, az arcomat is odafektettem, de a nőnek nem volt semmi nyoma: sehol egy kis langyosság, egy illat.

Isten veled, Vanessa, éjszaka lánya.

Elmondtam az imádságot, levetkőztem és lefeküdtem. És egy ideig ott laktam, abban a szobában, nem is tudom, meddig; szóval, amíg eszembe nem jutott a régi címem (meg a nevem). Akkor boldogan elhagytam a szobát; gondosan bezártam az ajtót, lementem a lépcsőn, minden baj nélkül hazatértem, és folytattam a régi életemet; a kalandnak se lett semmi következménye.

Székács Vera fordítása