KALAND A PANZIÓBAN

Alkonyodott: a napkorong már az ég alján volt. A tengerparton kellett mennem, mindaddig, amíg egy bizonyos rácskerítéshez nem érek; az őszi tenger elnyújtott, szürke nyögései kísértek. Megtaláltam a rácskerítést, beléptem a kapun, végigmentem a kerti ösvényen, és ott állt előttem a villa: ez volt a Fullendmäler panzió. Fölvezettek a szobámba, és elmagyarázták, hogy ha lemegyek a lépcsőn, merre találom az ebédlőt.

Valamivel korábban mentem le a megadott időpontnál. Az ebédlőnek nagy, fekete ajtaja volt. Közvetlenül az ajtó előtt megcsapott egy hideg fuvallat; nem tartott tovább egy pillanatnál, mégis valami nyugtalanság maradt a csontjaimban. Az az előérzetem támadt, hogy odabent történni fog velem „valami”, és hogy ez a „valami” nem lesz kellemes. Beléptem az ebédlőbe: kis asztalokkal volt tele. A falak mentén kanapék, a négy sarokban mély fotelek. Gyakorlott szemem rögtön fölfedezte a legkényelmesebb fotelt, a legnyugalmasabb sarokban, odamentem és beleültem.

Rajtam kívül csak egy vendég volt az ebédlőben, egy ősz hajú hölgy, aki az átlós irányban szemközt levő fotelben ült. Odabiccentettem neki, de nem nézett rám.

Néhány percig én se néztem oda. Kényelmesen elterpeszkedtem a fotelben, és éreztem, hogy a fejem körül mindenféle gondolattöredékek röpködnek, mint halvány színű lepkék; aztán sorra tovalibbentek, és én nem kaptam utánuk. Ahogy így ültem, hirtelen újra feltámadt bennem az ajtó előtt érzett szorongás, ezúttal még erősebben és élesebben. De most se tartott sokáig; megnyugodva néztem körül az ebédlőben.

Amikor újra az idős hölgyre esett a pillantásom, elcsodálkoztam azon, hogy milyen furcsa pózban ül a fotelében: tarkóját hátratámasztotta összekulcsolt tenyerére, két könyöke olyan hegyesen állt ki kétoldalt, mintha el akarná érni a sarokban összefutó két falat, hogy átfúrja és elszökjön nyugatra, illetve keletre. Hirtelenében nem értettem, hogy miért hökkent meg, sőt feszélyez ez az egyébként klasszikus és igen kényelmes tartás. Igyekeztem nem odanézni. És egyszer csak az ebédlő egyik sötét szegletében, majdnem velem szemben, ugyanaz a látvány ötlött szemembe: két felemelt kar, két kiugró könyök meg egy hátratámasztott fej; aztán nyomban rájöttem, hogy egy tükörre meredek, és hogy magamat látom benne: én ülök abban a pózban, ugyanúgy, mint az ősz hajú hölgy.

Gyorsan kiegyenesedtem, kissé előrehajoltam, és kezemet a térdemre tettem: jobb kezemet a jobb térdemre, bal kezemet a bal térdemre, szép illedelmesen. És lám, az ősz hajú hölgy elvette a kezét a tarkója mögül, kissé előrehajolt, és kezét jól nevelten a térdére tette.

Kővé dermedtem. Mit szórakozik velem ez a vénasszony? De nem látszott rajta, hogy szórakozni akarna. Fakó és unott volt az arca; felém fordította, de úgy láttam, nem engem néz; ha nem látom, hogy ilyen kihívóan utánozza a mozdulataimat, azt hittem volna, észre se vett. Véletlen volt talán? Szinte öntudatlanul jobb felé fordítottam a törzsemet, jobb kezemet felemeltem a térdemről, kinyújtottam oldalra, és rátettem a konzolra.

A fejem le volt hajtva, de alulról odasandítottam az őszhajú hölgyre.

Az ősz hajú hölgy egy kissé jobb felé fordult a fotelében, és kinyújtotta a jobb karját; nem tudta rátenni semmire, mert azon a falon nem volt konzol, csak tartotta a levegőben, ami némiképp fárasztó lehetett számára. És csakugyan: most még bánatosabb volt az arca.

Egy ideig azon töprengtem, hogy mit csináljak: kikérjem-e magamnak, vagy felugorjak és kirohanjak az ebédlőből. Az is megfordult a fejemben, hogy szóba elegyedek vele, de tudtam, hogy erre úgyse lennék képes. Arra gondoltam, hogy talán bolond, és ez megnyugtatott, de nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb: ha. megmozdulok, vagy ha úgy maradok. Mindez körülbelül másfél percig tartott. Egyikünk se mozdult, se én, se ő, de úgy remegett a karja, mint a nyárfalevél.

Nyílt az ajtó, és két férfi lépett be az ebédlőbe, egy fiatalember és egy középkorú úr, mindketten jól öltözöttek. Ahogy beléptek, egy kis meghajlással köszöntek. Aztán hirtelen megtorpantak, és csodálkozva bámultak rám, mintha ismernének valahonnan; egy pillanat volt az egész, máris leültek a két legközelebbi székre: az egyik az ajtótól jobbra, a másik az ajtótól balra. És mint két balett-táncos vagy két akrobata a gyakorlat után, mindketten ugyanabban a pózban ültek a székre: épp csak a szélére, lábuk a szék alatt, s a cipőjük orra ér a padlóra; mindketten a zsebükbe nyúltak, elővették a zsebkendőjüket és az arcukhoz emelték, mintha valamit le akarnának törölni vele. És az volt a legfurcsább, hogy amikor odalestem a másik sarokba, láttam, hogy az ősz hajú hölgy is ugyanúgy ül, mint ők: a fotel szélén, lába a fotel alatt, a cipője orra ér a padlóra, és zsebkendő van a kezében. Aztán kis híján felordítottam, amikor szinte ugyanabban a pillanatban észrevettem, hogy nem maguktól ülnek úgy, én ülök úgy, és mind engem utánoznak: én ültem ki a fotel szélére, amikor beléptek az ajtón, én raktam úgy a fotel alá a lábam, és én emeltem az arcomhoz a zsebkendőt, hogy letöröljem a hideg verítéket.

Bejött a szobalány, és szólt, hogy üljünk asztalhoz, mindenkinek megmutatta a helyét; én egy külön asztalt kaptam, egy másikat az öregasszony, a két férfit pedig egy harmadik asztalhoz ültette; miközben kihozta a vacsorát, újabb vendégek érkeztek, és leültek a helyükre, egyedül vagy kettesben.

És újra meg újra megismétlődött a nyomasztó jelenség: mindenki, úgy, ahogy mondom: mindenki, aki belépett az ajtón, előbb egy pillanatra rám csodálkozott, aztán úgy tett, mintha szórakozottan másfelé nézne és megfeledkezne rólam, de attól kezdve mindegyikük – pedig rám se néztek, és unott, szenvtelen arcot vágtak – engem utánozott, minden mozdulatomat: ahogy ettem, ahogy ittam, ahogy a szájamat töröltem, ahogy a székemen mocorogtam.

Gyorsan és keveset ettem; mindenki gyorsan és keveset evett; aznap este percek alatt véget ért a vacsora a Fullendmäler panzióban. Legszívesebben rögtön fölálltam és kimentem volna. De szörnyű zavarban voltam, hogy végig kell mennem ezek előtt az emberek előtt, mivel az ajtó az ebédlő túlsó végében volt. Inkább visszamentem biztosabb menedéket nyújtó fotelemhez, belehuppantam, és arcomat a kezembe temettem, hogy ne lássam őket; így ültem sokáig. Nagy-nagy csönd lett körülöttem és bennem. Szinte magamba szívtam azt a csöndet. Olykor-olykor, hosszú szünetekkel, elért hozzám az őszi tenger távoli nyögése. Aztán lassan fölemeltem a fejem, de csak egy fokkal feljebb, szétnyitottam egy kissé az ujjaimat, és úgy kémleltem körül, hogy csak a szemgolyóm forgott: mindegyik vendég, aki még ott volt az ebédlőben, lehajtott fejjel ült a helyén, és arcát a kezébe temette; láttam, hogy mindegyik szétnyitja egy kissé az ujjait, és azok mögül kémleli a termet. Elvettem a kezem az arcom elől: mindegyik elvette; arcuk sápadt volt és távoli, és mintha a semmibe néztek volna. Az ajtót félig nyitva hagyta valaki. Ekkor minden idegszálamat megremegtette egy hatalmas fergeteg, mely a bensőmben támadt fel, onnan terjedt kifelé, míg a felszínre nem ért, a gyökerektől az ágak végéig; az állkapcsom is beleremegett, és egyszer csak kitört belőlem a kacagás: hosszan, hangosan, még hangosabban, megállíthatatlanul; az volt az érzésem, hogy így fogok nevetni két évszázadon át; az egész testem rázkódott tőle, potyogtak a könnyeim, alig láttam, de még így is, rázkódó testtel, elhomályosult szemmel és a saját hahotámtól félig süketen hallottam időnként a többiek hahotájának foszlányait. Végül nagy nehezen erőt vettem magamon: hirtelen elhallgattam, és két mozdulat közt megmerevedtem; abban a minutumban mindenki elhallgatott, és olyan valószerűtlen mozdulatlanságban ültek a székükön, mintha szobrok lennének.

Ekkor az ajtórésen nagy óvatosan benyomult egy macskafej, majd puha léptekkel besétált az egész, hófehér macska. Gyanakodva néztem; attól féltem, hogy a macska is nekiáll, és leutánozza minden arckifejezésemet és mozdulatomat. De úgy látszott, rám se hederít; egy kicsit nézelődött, aztán hullámzó léptekkel és végtelen elővigyázattal elindult felfedező útjára, mintha az őserdőben lenne. Mindenféle álcázó mozdulat és bonyolult előkészület után lassan egyenként körülszaglászta a teremben ülők végtagjait. Engem hagyott utoljára; elindult felém, de mindvégig másfelé nézett, a lábam elé érve leült a szőnyegre, és akkurátus mozdulatokkal nyalogatni kezdte a mellét. Miután befejezte, végre engem is a pillantására méltatott. Válaszul kinyújtottam rá a nyelvem.

A teremben ülők szájában is megjelentek a jó hosszú nyelvek, de a fehér macska csak félrebillentette a fejét, és végtelen szánalommal nézett rám. Mire én mindenféle mutatványokba kezdtem az arcommal, a kezemmel, egész testemmel, a többiek meg – a szemem sarkából figyeltem őket – buzgón utánam csinálták, de a macska fütyült az egészre; sőt úgy tett, mintha másfelé nézne, aztán, ahogy hátradőltem a fotelben, hogy kifújjam magam, egy könnyed ugrással a térdemen termett.

Akkor azt mondtam magamban, hogy én is fütyülök az egész fura társaságra, karomba vettem a macskát, és miközben lágyan az arcomhoz dörgölőzött, felálltam és kimentem az ebédlőből. Lementem a lépcsőn, letettem a földre a macskát, elindultunk az ösvényen, és kimentünk a tengerpartra; a tenger már csöndes közönnyel nyújtózott el a hideg holdfényben. Soha többé nem tértem vissza a Fullendmäler panzióba, és soha, sehol nem történt velem ilyen megmagyarázhatatlan dolog; de azóta a macskákat minden más teremtménynél jobban szeretem.

Székács Vera fordítása