KALANDOK, SZÁRAZON ÉS VÍZEN

A nyugalom forrása a kölcsönös bizalom – kis és nagy dolgokban egyaránt. Reggel érkeztem Torinóba, és a kora délutáni órákban akartam továbbutazni. Bőröndjeimet a csomagmegőrzőben hagytam, hívtam egy bérkocsit, hogy elintézzek egy-két dolgot. Utána maradt még több mint egy órám. Azt mondtam a bérkocsisnak:

–   A Piazza Castelióra, a Galleria Subalpina felé eső sarokra!

Cukorkát akartam venni egy híres cukrásznál. Amikor a sarokhoz érkeztünk, a kocsis így szólt:

–   Megvárom itt, az árnyékban. – Ostorával egy csendes, védett helyre mutatott, néhány lépéssel arrébb.

A cukrászdában Giuliettával találkoztam; azonnal felismertem, bár öt éve nem láttam. Ő is rögtön rám ismert, bár ő sem látott azóta, Kölcsönösen gratuláltunk egymásnak, hogy ilyen jól tartjuk magunkat az élet hányattatásai közepette.

–   Együtt ebédelünk?

–   Nem lehet – feleltem –, a bérkocsi kint vár a téren. Egy óra múlva elutazom.

–   Legalább a vendéglőig kísérjen el, itt van mindjárt a Galleria mellett.

Kimentünk a Galleriából az ellenkező oldalon, és két perc múlva odaértünk az étteremhez. Megálltam.

–   Kísérjen el egy asztalhoz, így megkímél attól, hogy egyedül kelljen átkelnem a férfiszépségek óceánján.

Végigmentünk a bonyolult térképen, melyet az asztalok háztömbjei rajzoltak. Mintha egy halott város fehér maradványai közt jártunk volna, melyet egy méterrel a föld fölött elvágtak. Giulietta előttem ment, egyszer jobbra, másszor balra kanyarodott, olykor egyenesen nyomult előre. Poharak és emberi pillantások csillantak mindenfelől.

Egy monoklis szépfiú arcátlanul méregette Giuliettát, oda is szólt neki, egy általam ismeretlen dialektusban. Giulietta nem hallotta meg. Én azonban megálltam a férfiú előtt, és két öklömet az asztalára támasztva megkérdeztem:

–   Akarja, hogy bemutassam a hölgynek?! – Azt felelte:

–   Mi az hogy!

Megeresztettem egy ökölcsapást az arca közepébe, a monoklijától délkeletre. Erre baljával megragadta a monoklit, jobbjával pedig egy palackot. Én felkaptam egy másikat.

Eközben Giulietta hátranézett és meglátott minket. Látta, – én is láttam a tükörben –, amint egymással szemben állunk – két homéroszi hős, kettőnk között a fehér asztal, pupillánkból sárga láng lövell, karunk magasba lendül, és fenn, a csúcsra kitűzve egy-egy palack. Giulietta sikított és elájult. Két-három bámészkodó felemelte és kivitte. Soha többé nem hallottam róla.

Én és a monoklis továbbra is csak álltunk, nem tudtuk, kit illet azelsőbbség, hogy betörje a másik fejét. Aztán amikor éreztem, hogy karom fáradni kezd, bal kezemmel megtámasztottam a könyökömet, hogy egyenesben tartsam a gépezetet. A monoklis bizonyára arcátlannak ítélte mozdulatomat, mert rám szólt:

–      Vadállat!

Erre én:

–      Rohadt dög!

Akkor aztán letette az üveget, és zsebéből kihúzott egy névjegykártyát. Körülöttünk hatalmas csődület.

–      Intézzük el gyorsan a párbajt, sietek. Az urak – rámutattam két katonatisztre, akik minden bizonnyal igent intettek, mert le-föl ingatták apró fejüket –, az urak megteszik azt a szívességet, hogy segédeim lesznek. Kerítsen gyorsan maga is két idiótát, akik hajlandók a segédjei lenni.

Ketten is odaálltak melléje, de szavaim hallatán bizonytalanul megtorpantak. A monoklis azonban felkérte őket:

–   Hajlandók a segédeim lenni?

Kórusban válaszoltak.

–   Először is önnel kell megverekednünk, mert felkérése azt jelenti, hogy minket idiótának tart, utána elvállalhatjuk a párbajsegédséget is.

–   Ebben az esetben – mondtam én – majd meg kell verekedniük velem is, egyenként, mert amint elvállalják a párbajsegédséget, iménti minősítésem érvénybe lép.

–   Ezek szerint találnunk kell két másik párt is párbajsegédnek.

Egy libériás pincér, köteg számlát lóbálva, rutinosan lépett közbe:

–   Úgy hiszem, hasznos volna, ha az urak összeállítanának egy listát ezekről a lovagias ügyekről, sorrendben, név szerint, a tévedések elkerülése végett.

Füle mögül kihúzott egy ceruzát, felírta az öt párbajt sorjában a felek nevével.

Összesen tízen voltunk, párbajozók és segédek együttvéve. Miközben beszálltunk egy automobilba, tíz karddal és egy orvossal, arra loholt egy rikkancs a Gazzetta del Popolo különkiadásával. Ebben volt egy határozat (demokratikus időket éltünk akkoriban), amely megszigorítja a párbajt tiltó törvényt, és halálos ítélettel sújtja mindazokat, akik párbajoznak. Így hát ahelyett hogy Val Salicéba mentünk volna, ahol eredetileg meg akartunk verekedni, rohantunk egyenesen a legközelebbi tengerparti városba; ahol is felszálltunk egy külföldre tartó vitorlás hajóra. Éjszaka vihar tört ránk, irányt vesztettünk. Amikor végre megnyugodott a tenger, kalózok támadtak meg. A két hajó közötti véres küzdelemben megölték összes társamat. Engem foglyul ejtettek, és hosszú hajózás után kitettek egy szigetre, ahol vademberek éltek.

A kalózok tehát otthagytak a szigeten. Néhány órával később láttam, hogy egész emberrengeteg közeledik. A vademberek voltak, élükön a királlyal. Úgy száz méterre tőlem megálltak a vadak, a király azonban odajött hozzám, és öklét rázva rám vetette magát. Még idejében elkaptam a csuklóját. Megpróbáltam lerázni magamról és földre teperni, de hiába. Beértem azzal, hogy egy ideig leszorítsam, hogy mozdulni se tudjon. Így aztán, mivel hazamenni nem tudott, hogy egyék, éhen halt.

Ekkor a vadak őrült üdvrivalgásba kezdtek, és kikiáltottak királyukká. Ezt a mozdulataikból értettem meg, valami olyan nyelven beszéltek ugyanis, amilyet sohasem tanultam. A királyi palotába vittek, a trónterembe. Itt felségesen berendezkedtem. Minden reggel jöttek a kormányrendeletekért (a viselkedésükből jöttem rá). Kiadtam egy sor rendelkezést, természetesen olaszul. Nem tudom, hogyan értették meg, de az bizonyos, hogy boldog elégedettséggel távoztak, és hogy politikai intézkedéseimnek köszönhetően az ország villámgyorsan virágzásnak indult, a legjobb úton egy fejlettebb civilizáció felé.

Üres óráimban kidolgoztam egy új filozófiai rendszert, mely a tér és idő viszonyán alapul – ebben az elsőt istennek, a másodikat ördögnek tekintettem. Amikor értekezésemet befejeztem, palackba zártam. A palack száját lepecsételtem, kimentem a tengerpartra, bedobtam a habokba, és vártam, hogy elvigye a víz. Azt reméltem, hogy e klasszikus módszer segítségével művem elérkezik Európába, és ott majd kinyomtatják. Ám az ár körbeforgott, és azonnal visszasodorta a lábamhoz. Így ment ez kétszer-háromszor. Megláttam egy cölöphöz kötött sajkát. Beszálltam a sajkába, és az evezőkkel ügyeskedve, a nyílt tengerre csónakáztam, ott aztán bedobtam az értékes kéziratot rejtő palackot.

Megfordultam, és elégedetten visszaindultam, a part felé. Ahogy lassan eveztem, hirtelen eszembe jutott valami. Afeletti örömömben, hogy befejeztem könyvemet, elfelejtettem tárgymutatóval ellátni, ami pedig egy filozófiai értekezésnél nélkülözhetetlen. Szörnyen elkeseredtem, ha arra gondoltam, hogy egyszer majd így lát napvilágot, a rendszerező mutató, az olvasók és diákok hű segítőtársa nélkül. Hátranéztem, és a messzeségben még láttam, amint ezüstös, tarajos hullámok hátán táncol a palack, s egyre jobban távolodik. Hirtelen elhatározással ismét megfordultam, és tiszta erőmből eveztem, hogy utolérjem.

A palack úszott a civilizáció és a dicsőség felé – én pedig verítékezve követtem. Az üldözés sokáig tartott, éjszakákon és nappalokon át, konokul. Napfényben, csillagfényben kishalakkal táplálkoztam. Végül feltűnt a láthatáron egy zöld csík: a föld. Még jó néhány nap és éjszaka mentünk, a palack meg én. Egy pirkadatkor aztán látom, hogy a palack szépen megállapodik egy szép zöld parton. Hajnalra odaértem én is, kiszálltam sajkámból, szerelmesen magamhoz szorítottam az üveget, magam fölé emeltem, megnéztem a rózsaszín fényben.

Erre a mozdulatra belém nyilallt egy másik, hasonló mozdulat emléke, amelytől kalandjaim datálódtak, fejem fölé tartok egy palackot a torinói vendéglőben, meglátom magam a tükörben, Giulietta megfordul és rám néz.

Visszagondoltam a tíz emberre, aki miattam halt meg nyomorultul, eszembe jutott Giulietta is, aki szintén eltűnt, talán maga is elevezett a halál kikötője felé; gondoltam távoli hazámra és az elmúlt időszak zavaros eseményeire is – nem tudom, mennyi ideig tarthattak, még azt sem, hogy hetek, hónapok vagy évek múltak-e el. És ekkor mélyen elszomorodtam. Földre borultam (lábam között a palackkal), és forró könnyeket hullattam.

Sírtam, nem tudom, hány órán keresztül. Amikor felkeltem, a nap ragyogott az égközepén és a lelkem közepén is, mert a könnyek megtisztítják a lelket és felemelik a Teremtőig. Éreztem a megtisztulást, és tudtam, hogy képtelen kalandjaim sora lassan véget ér. Elindultam (hónom alatt a palackkal), csupafül és bizakodás voltam.

Így bandukoltam, míg egy vámhivatalhoz nem értem. A vámos odaintett: Pszt, pszt!

Ó boldogság, mámor! Ez volt az első szó, amit megértettem, annyi idő óta. Egy olasz szó, Olaszországban voltam!

A palackot elkobozták, de ez sem érdekelt. Meg sem tudakoltam, hova, melyik tartományba vetődtem – otthon voltam, és a szívem táncolt örömében. Elindultam. Egyik éjjel, holdtalan vaksötétben, hatalmas házak közé értem. Lefeküdtem aludni az egyik kapualjba. Arra ébredtem, hogy nappal van. Hol vagyok? Lám, arra jön egy rikkancs, elkiáltja magát: „Stampa! Popolo!” Torinóban voltam. Felálltam, erőteljes mozdulattal leporoltam a ruhámat, és lassan elindultam egy széles úton, amelyre rögtön ráismertem: a Via Garibaldi. Amikor megérkeztem a Piazza Castellóra, a Galleria Subalpina felőli sarkon észrevettem bérkocsisomat, ott bóbiskolt az árnyékban. Hallotta, hogy felszállok a kocsira, megkérdezte:

–   És most hová parancsolja, uram?

–   A vasútállomásra.

Az állomáson megnéztem a taxamétert. Nyolcvanhétezer-négyszázharminckét lírát mutatott. Adtam a kocsisnak egy kilencvenezer lírást, és elmentem, a többit otthagytam borravalónak.

Romhányi Ágnes fordítása