Reggel Hui részt vett a napi meghallgatáson. Ismét Amenhotep trónja mögött állt Mutemwiával együtt, és legjobb képessége szerint próbálta megjegyezni a hivatalnokok arcát. Ezúttal már felismert és meg tudott nevezni néhányat. Ptahmosze vezírrel, a Fáraó Bal Kezének Legyezőhordozójával már találkozott, és megkedvelte. Amenmoszi, a Fáraó Jobb Kezének Legyezőhordozója, aki éppen hogy csak nagykorúnak tűnt, amolyan piperkőc volt mesterien kifestett arcával, hibátlanul hajtogatott ruhájával, csillogó parókájának fonataiban aranyszálakkal, mellkasát, kezét és lábát díszítő ékköveivel. Amenhotep kedvesen üdvözölte és tréfálkozott vele, ami közeli és kötetlen kapcsolatra utalt. Hui magában megjegyezte, hogy meg kell ismerkednie a legyezőhordozóval. Amikor Amenmoszi visszafordult a tömeg felé, önkéntelenül, kedvesen rámosolygott, és Hui is csak viszonozni tudta a mosolyt. Naht-szobek kincstárnok rövid jelentést adott a Kus bányáiból nemrég érkezett arany mennyiségéről. A fáraó jeges csendben hallgatta, és miután Naht-szobek végzett, meghajlása kissé dacosnak tűnt. Már nem volt sok hátra.

Amenhotep mindegyiküket nyílt türelmetlenséggel bocsátotta el, és megfogta Hui karját.

– Naht-szobek a dolgozószobájában lesz ebédig. Már elküldtem Maani-nehtefet, hogy keresse meg Kha főépítészt, és mondja meg neki, hogy várjon meg téged a kincstárnoknál. Puhítsd meg őket, Hui bácsikám! Vagy nem én vagyok talán Egyiptom ura? Naht-szobek nemleges válasza arra, hogy megnyissa a kincstárat szükségleteimnek, szinte istenkáromlás! Alig várom, hogy az istenek házait szebbé tehessem. Mi ezzel a baj?

Hui körbenézett. Csak a királynő volt hallótávolságon belül.

– Amenhotep, pontosan tudod, mi ezzel a baj − mondta, szándékosan a fiú nevét, nem pedig címét használva. − Úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett gyermek, aki rúgkapál és visít, mert nem teheti, amit akar. Kiderítem, hogy kérésed ésszerű vagy sem, de sejtem, hogy ha ésszerű lett volna, Naht-szobek örömmel tett volna kedvedre. Gondolod, hogy különleges hatalmad jogot ad neked, hogy megfélemlítsd a hivatalnokaidat, azokat a férfiakat, akiket eszük és tudásuk választott ki Egyiptom szolgálatára? Gondolod, hogy Maatnak tetszik fennhéjázásod? Menkheperré, a tanítód és Hekarneheh, a dajkád nem így neveltek. És én sem.

Amenhotep elsápadt az arcfesték alatt. Hui állta dühös tekintetét, és fél szemmel látta, hogy a fáraó csuklóján megfeszülnek az inak, ahogy az aranyozott trónt szorítja. Mutemwia nem szólt, de Hui tudta, hogy a királynő hasonlóan feszült.

– Felség, tudod, mennyi uten és deben aranypor és aranyrög található a királyi kincstárban? Mennyi lápisz, jáspis, elefántcsont, türkiz, ébenfa és ezüst?

Amenhotep szeme összeszűkült dühében.

– Nem.

– De kincstárnokod tudja. Lehetséges, hogy kötelességét végzi azzal, hogy gondosan őrködik felette?

– De ez mind az enyém. Az enyém. Minden, ami a kincstárban és Egyiptomban van. Minden tehén, minden kukoricacső, minden lenvászon, minden férfi, nő és gyermek − az enyém. Még te, hatalmas Látó, te is az enyém vagy. − Összefonta a karját. − A hatalmam mindenek feletti. Csak annyit kell tennem, hogy hívatom Ueszit, a Két Ország Urának Főíjászát, és lenyilaz téged.

Hui döbbenten nézett rá. A fiú megfogta a karját, de remegett a keze, és a lélegzete is kapkodó volt. Ez nem rólam vagy a kincstárnokról szól, gondolta hirtelen Hui. Valami más a baj. A tekintete találkozott a királynőével, aki felvonta a szemöldökét.

– Te a fáraó vagy, a Maat törvénye szerint élsz, mint mi mindannyian, Amenhotep − mondta Hui, és igyekezett, hogy ne remegjen a hangja. − Egyiptom nem a saját játszótered, ahol a szeszélyeidet kiélheted. Te is tudod. Azóta szeretlek, mióta először Hut-heri-íbbe jöttél a birtokomra. A segítőid és hivatalnokaid azért engedelmeskednek, mert te vagy a Hórusz, és tiszteletük lassan szeretetet szül, ha megmutatod nekik, hogy bölcsen és együtt érzően akarsz uralkodni. Azt gondolom, hogy valójában ez a kívánságod. Mi nyomaszt téged ennyire? A királynő és én segíthetünk.

Amenhotep lehorgasztotta a fejét. Ügyetlenül megkereste kezével a trón karját, Hui elé lépett, leült a székbe, és a lábára hajolt. Mutemwia rögtön letérdelt elé, Hui pedig odament hozzá.

– Bocsáss meg, felséges anyám, Hui bácsikám − mondta a fáraó remegő hangon. − Nem vagyok igazából dühös. Félek, és a félelmem jó célpontot talált Naht-szobekben. Maani-nehtef korán reggel hozott nekem egy tekercset. Vérrokonom, Amenhotep holnap érkezik Mennoferbe. − A kezei bizonytalanul felemelkedtek. − Még kisbaba voltam, amikor száműzetésbe ment, mert apám és nagyapám ki akarták semmizni, talán még meg is ölni, ha Egyiptomban marad, és apám foglalta el a helyét Hórusz-fiókaként. Most visszatér. Igénye a trónra nem vitás, én pedig még csak éretlen tizenkét éves vagyok, és anyám uralkodik mellettem még négy évig. Nagyon sebezhető vagyok. − Hui felé fordított arca még sápadt volt, de a düh eltűnt a szeméből. − Mit kell tennem? Meggyilkoltassam, és magamra vonjam Maat haragját, nem beszélve a többi istenről? Küldjem vissza száműzetésbe? Mondjak le a Hórusz-trónról a javára, és megint legyek Amenhotep herceg? Ez a lépés minden bizonnyal megfordítaná a helyünket. Ő félne, hogy én ismét igényt fogok tartani a hatalomra, tervet szőne, hogy száműzzön, talán hogy megöljön…

– Jól érvelsz, de a következtetéseid a képzelet világában vannak, felség − mondta Hui. − Ezt az ügyet meg kellett volna vitatni legalább anyáddal, amint engedélyt kaptam tőle, hogy visszahívjam a herceget Egyiptomba. Ő megnyugtatott volna.

Mutemwia elhelyezkedett a trón melletti lépcsőn.

– Vér szerinti nagybátyád a legjobb barátom és bizalmasom volt, amikor még kisbaba voltál, Amenhotep. Ő elkötelezett szolgája volt a Maatnak, és ma is az, úgy gondolom. Holnap hatalmas ünnepséggel üdvözöljük itthon, és gondoskodunk róla, hogy régi lakrészében berendezkedjen intézőjével, Pa-seddel. Néhány nap múlva pedig megvitatjuk vele a jövőjét. − A királynő megveregette fia lábát. − Már elhelyeztem a kémeket új szolgái és Neferatiri özvegy királynő kíséretében. Hui készen áll, hogy jósoljon neki, ha úgy parancsolod. De várj még, Amenhotep, talán meg fogod őt szeretni.

Amenhotep felsóhajtott.

– Nem hiszem, hogy biztonságban fogom érezni magam, amíg el nem érem nagykorúságomat − mondta komoran. − Közben, gondolom, mindketten azt mondjátok majd, hogy a tanulásra figyeljek. Mégis − felnézett Huira −, szeretném, ha beszélnél Naht-szobekkel és Khával, és kiderítenéd, mikor kezdhetem el az építkezést Egyiptomban. Megjegyeztem bírálatodat, és alázatosan kérek találkozót a kincstárnokkal, hogy megvizsgáljam a vagyonom nagyságát.

Hui elmosolyodott.

– Bölcs döntés, felség. Közben látom, hogy Minhotep és Ptahemhet az ajtónál ólálkodik. Menj a barátaiddal.

Amenhotep lecsúszott a trónról.

– Először át kell öltöznöm. − Megcsókolta anyját, biccentett Huinak, és kiment.

– Visszatért az önbizalma − jegyezte meg Mutemwia. − Ami a miénket illeti, az idő majd eldönti. − Elszánt arccal nézte Huit. − Semmi sem fenyegetheti a sorsát. Azt szeretném, hogy hamarosan megint jósolj neki, Hui. Már évekkel ezelőtt volt, hogy a látomásban a kezedben tartottad egy varázslatos aranyviharban.

Hui figyelte, ahogy a királynő könnyedén odasétál a kíséretéhez. Gondolom, most el kell mennem a kincstárnok hivatalába. Ő és Kha már várnak, később pedig találkoznom kell Yeivel. Bárcsak mögöttem lenne az írnokom. Magához hívott egy szolgát vezetőnek, kiment a kis fogadóteremből, és bevetette magát a folyosólabirintusba, ami a fáraó dolgos hivatalnokainak irodáihoz vezetett. Máris ki volt éhezve a mákfőzetre.

Mindkét férfi felállt, amikor Hui belépett, de csak Kha hajolt meg. Hui gyorsan megjegyezte, hogy a főépítész tenyere nincsen hennázva. Idősebb férfi volt, inas, izmos karja, megereszkedett hasa az övére lógott. A feje borotvált, de a borostája ősz volt. Mély ráncok szegélyezték viharvert arcát, amit meglepően kék, tiszta szeme uralt. Gyorsan, áthatóan Huira pillantott, miközben viszonozta a meghajlást. Kha köténye fehér és egyszerű volt, ékszert nem viselt egy egyszerű védelmező Hórusz-szemen kívül, ami a mellén nyugodott. Három agyagpohár állt egy söröskancsó mellett, egy összecsukható asztalon. A kincstárnok asztala eltűnt a halom tekercs alatt, amit lenfonállal szépen összekötöztek. Egy írnok ült keresztbe tett lábbal a sárga nádszőnyegen, írótáblája készen állt.

– Hatalmas Látó, ez Egyiptom főépítésze, Kha − kezdte Naht-szobek. − Azért vagyunk itt, hogy a fáraó kérésére találkozzunk veled. − Rövid mosolya udvarias, hivatalos volt. − Azt gondolom, hogy őfelsége máris beavatott terveibe téged az építkezésekkel kapcsolatban. Megkínálhatlak sörrel?

Hui bólintott. Miközben Naht-szobek töltött mindhármuknak, Hui üdvözölte Khát.

– Van családod itt Mennoferben?

Kha megrázta a fejét.

– A feleségem és két lányom Uaszet melletti birtokomon maradtak. Ott nőttem fel, és ott tanultam Honszu templomában, Ipet Szutban.

Naht-szobek intett, hogy üljenek le két székre, amit nyilván most hozatott be, mert a szoba kényelmetlenül zsúfolt lett, ő pedig leült az asztalához. Kha nyilvánvaló megkönnyebbüléssel ült le a székre, és a sörért nyúlt. Hui közel húzódott az asztal széléhez. Mellette az írnok végzett a papirusztekercs simításával, és suttogva vizet fröcskölt a földre a lábához.

– Ez nem a szokásos ima volt Thothoz − mondta neki Hui. − Mit csináltál?

Az írnok döbbenten nézett fel.

– Mielőtt kérem Thot segítségét az elhangzottak lejegyzéséhez, egy kis vizet öntök ki a hatalmas Imhotep emlékére, aki isten, varázsló és a legnagyobb írnok volt − felelte. − Ez szokás itt, Mennoferben, hatalmas Látó.

Imhotep. A név kellemetlenül ismerősen visszhangzott Hui fejében.

– Miért itt, Mennoferben? − kérdezte.

Az írnok kinyitotta a száját, de Naht-szobek hangosan megköszörülte a torkát.

– Bocsánat, Amenhotep Látó, de el kell kezdenünk a ránk váró munkát − mondta határozottan.

Hui egy pillanatra megzavarodott, és felemelte a sört. Aztán eszébe jutott a fáraó rendelkezése, miszerint Amenhotepnek kell szólítani. Ismét a kincstárnokra figyelt.

– Rendben van − hagyta rá Hui, érezve Naht-szobek óvatosságát. − Nos, akár őszinte is lehetek veled, Naht-szobek. A fáraó azt várja, hogy kedvezően befolyásoljam ítéletedet abban az ügyben, hogy a kincstár aranyat adjon az építkezésekre. Azonban nem osztotta meg velem a terveket. Nálad van a lista arról, hogy mit kíván a fáraó.

– Nálam is itt van. − Kha kinyitotta az övéhez csatolt erszényt, és kivett belőle egy tekercset. − Az építkezés tervei nagyra törőek, és Egyiptom fényét fogják emelni.

Naht-szobek biztos kézzel elvett egy másik tekercset az asztaláról.

– Egyetértek. Azonban nagyon drágák lesznek − mondta epésen. − A kincstár épségben van. A fáraó apja, IV. Ozirisz-Thotmesz, nem élt elég hosszú ideig, hogy sokat építkezhessen. De jelenlegi megtestesülésünk még fiatal. Ha egy egész életen át építkezéseket akar folytatni, akkor módot kell találnia arra, hogy megtöltse a kincstárat. Ami ezt az évet illeti, közeledünk Mekhir havának végéhez. A gabona mindenütt megérett. A segédeim jó aratást jelentettek, és nincsenek betegségek a háziállatoknál sem. Az adók magasak lesznek. − Hűvösen Huira nézett. − Ezért szeretném eltolni válaszomat a következő áradásig.

Szeretnéd megőrizni a fölényedet, gondolta Hui, miközben a szemébe nézett. Nem tetszik, hogy én közted és a Hórusz-trón között állok. Még hány hivatalnok van megsértve hasonló módon? Arra kell pazarolnom az időmet, hogy ide-oda szaladgáljak és csillapítsam a kedélyeket?

– Szeretném látni a listát. − Hui kinyújtotta a kezét az asztalon. − Sem a fáraónak, sem neked nem tudok tanácsot adni, ha tudatlan vagyok. − Naht-szobek habozása szinte sértő volt, mielőtt átnyújtotta a tekercset. Hui kitekerte. − A fáraó tudása alapos − mondta Hui büszkén. Amenhotep építészetről és kőművességről szóló óráit maga Hui tartotta saját kellemes dolgozószobájában, Hut-heri-íbben, miközben királyi tanítványa a székén fészkelődött, és csak fél füllel figyelt. − Fel akar venni munkásokat és felügyelőket egy új kalcitkőfejtőbe, Berszehbe, megjavítani és megnyitni a fehér mészkőfejtőt Turában, Iunutól délre. A kövekre Amon Ipet Szutban álló templomának bővítéséhez van szükség. Szeretne új bárkát építeni az istennek, egy obeliszket emelni és befejezni, amit nagyapja, II. Ozirisz-Amenhotep az asszuáni gránitfejtőben hagyott…

– Aranyról, lazuritról, malachitról beszél − vetette közbe Naht-szobek. − Nem érti a kincstár arányait. Hatalmas, de…

Hui visszadobta a tekercset az asztalra.

– A fáraó beleegyezett, hogy találkozzon veled, és megvizsgálja, pontosan milyen gazdag − mondta szigorúan. − Megkértem, hogy tegyen így, mielőtt beszélnénk a kincstár megnyitásáról. Nem vagyok sem ostoba, sem gyáva, Naht-szobek. A fáraó és a királynő is tudják, hogy nem azért jöttem az udvarba, hogy egyetértésemmel megpecsételjek minden királyi kívánságot. Nincs szükség döntésre, amíg te és a fáraó nem beszéltetek. − Khához fordult. − Kifogástalanok és elvégezhetők ezek a tervek?

– Igen, azok. − Kha megkocogtatta a térdét a tekercsesel. − Függően a tervek részleteitől, természetesen.

Hui felállt. Nem itta meg a sörét.

– Akkor most elhalaszthatjuk a további vitát. − Meghajolt a kincstárnok felé. − Megnyugodtál, uram?

Válaszként halvány mosolyt kapott. Naht-szobek is felállt.

– Teljesen, hatalmas Látó. Remélem, hogy hamarosan újra beszélhetünk veled erről.

A megadást Hui nagylelkűen fogadta. Felállt, kiment a folyosóra, ami a hivatalnokok szobái előtt húzódott, és elindult a saját lakrészébe vezető hosszú sétára. Kha hamarosan utolérte.

– A fáraó már figyelmeztetett, hogy hamarosan eljön hozzám, hogy megtervezzük a tervek részleteit és méreteit − mondta Huinak, amint utolérte és mellé lépett. − Abból, amit eddig mondott, érti az építészek alapvető munkáját, és eléggé sok tudása van az építőanyagok minőségéről és gyenge pontjairól. Neked köszönheti ezt a tudást, nem igaz?

– Részben igen.

– Akkor, gondolom, te is részt veszel majd a munkában. Nagyon izgalmasnak találom. Az apja nem érdeklődött az ilyen nagy építkezések iránt.

– Hogyhogy építészetet tanultál? − kérdezte Hui.

Kha felnevetett.

– Értékelem a tapintatod, hatalmas Látó. Már észrevehetted, hogy közember vagyok. Az őseim egy sivatagi törzshöz tartoztak, akik Tjehenu sivatagában éltek a Nílus-deltától nyugatra. Ezért kék a szemem. A nagyapám sivatagi üveggel kereskedett az Uaszet szepat kormányzójával III. Ozirisz-Thotmesz uralkodása alatt. Nagyravágyó és vállalkozó szellemű volt, eleget keresett ahhoz, hogy építhessen egy kis házat Uaszet városában, és nyitott egy sörházat a házunkkal szemben. Apám iskolába küldött, és egy paraszthoz képest jól végeztem. A lányaim jól mentek férjhez Uaszetben, és a két fiatalabb fiam szintén építész lett, mint én. Mindketten itt élnek velem a palotában. Eljönnél hozzánk valamikor vacsorára?

Hui máris megkedvelte ezt az egyenes férfit.

– Nagy megtiszteltetés lenne, Kha. Köszönöm. − Megálltak a folyosó elágazásánál. − Addig is menjünk a dolgunkra. − Könnyed búcsút vettek egymástól, Kha eltűnt valahol az útvesztőben, Hui pedig visszament a lakrészébe.

Amenmessze jött elé, amikor besétált.

– Felvettem egy segédintézőt, Paroit, uram − jelentette be −, és beszéltem Nubtival a további szolgákról. Most, hogy visszajöttél, elmegyek és hozok neked ebédet. A fáraó üzenetet küldött neked. A hordáraid álljanak készen, hogy elvigyenek az Isten Apjához, Yeihez a pihenő után. A fáraó a palota főterén fog találkozni veled.

Elindult.

Tetiankh jelent meg forró, illatos vízzel, hogy levegye Hui szandálját, és megmossa a lábát. A szoba szokatlanul csendes volt. Valaki nyitva hagyta a kertre néző ajtót, de Huit most nem érdekelte. Ülve maradt, miközben személyi szolgája ellátta, a fehér napfényt figyelte a fogadószoba kőpadlóján, és a ragyogástól áttetszőnek érezte magát.

Amikor Amenmessze visszatért, Hui gyorsan megette az ételt, elhessentve a gondolatot, hogy éhgyomorra vegye be déli mákadagját, mert akkor a hatása nagyobb lenne, mint a sült hal és a hagymás bab után. Ébernek kell lennie, amikor Yeivel, a Fáraó Lovának Urával, az ipui Min isten prófétájával és felügyelőjével, és mintha ezek a posztok nem lennének elegendőek, a fő Rehittel találkozik. Ágyékkötőre vetkőzött, lefeküdt az ágyára, és elringatta a liliomillat, amit Tetiankh továbbra is használt a szobában, de a szokásos adag ópium ellenére nem tudott elaludni.

Minden nap próbatétel. Ma reggel a kincstárnok és Kha, ma délután Egyiptom leghatalmasabb előkelője, és holnap a találkozás a száműzött herceggel. Ma este nem szabad elfeledkeznem róla, hogy jósoljak a két férfinak, akik szeretnének a házamhoz jönni, és a fiatal Perti is biztosan dönteni fog addigra. Nem jött levél Anhurettől és Thothoteptől, akik a messzi Nekhebben vannak, és Merenrától sem a birtokomról, Hut-heri-íbből. Az Uaszettol délre fekvő mákmezőket három hónapja megint aratták, de Amonnefer nem küldött hírt a legutóbbi termésről. Nagy szükségem lenne egy írnokra! Összerándult a gyomra, és bár egy-egy pillanatra elbóbiskolt, fáradtnak és kábának érezte magát, amikor Tetiankh bejött felébreszteni és felöltöztetni.

Hui úgy döntött, hogy fényűzően ékszerezi fel magát erre a fontos találkozásra. Kinyújtott karral állt, miközben Tetiankh a dereka köré tekert egy sárga, arannyal tűzött kötényt, és arany láncövével megkötötte. Az arcát kifestette: a szeme feketével volt kihúzva, és aranyportól csillogott. Egy aranypötty volt az egyik fülében, a másikon Ré-Harahti csodálatos, nehéz fülbevalója lógott: az arany sólyomisten tollait kék fajansz díszítette, a fején sárga kalcedon napkorong ült. Az aranykarmok Hui olajozott vállát érték, és egyetlen aranyszalag fogta össze a haját. Tetiankh egyetlen hosszú varkocsba fonta Hui haját, ami a hátára lógott. Meztelen mellén nem volt dísz egyetlen szahamulettjén kívül, amit barátja és mentora, a démonűző Henenu készített neki.

Hui az asszonyra gondolt, miközben Tetiankh felhúzta az ujjaira két gyűrűjét, amiket állandóan viselt. Henenu készítette ezeket is, a sólyomtestű, emberfejű lélekőrzőt és az újjászületés sötétkék lápiszszemű békáját. Hui tisztán látta maga előtt az asszonyt, miközben leült, hogy Tetiankh felcsatolhassa ékes szandálját. A neve, Henenu olyan titok volt, amit kevesekkel osztott meg. Ha a démonok megtudták volna, hogy mik felett uralkodott és miket űzött ki, felhasználták volna ellene. A köznép számára ő volt a Rehet, a hatalmas és varázserejű asszony. A rég elmúlt idők felvillanó vágyódásával Hui maga előtt látta, ahogy az asszony felé indul, mosoly ragyog ráncos arcán, a ruhájára és a hajára erősített porceláncsigák megcsörrenek, és varázspálcáját szorosan fogja egyik erős kezében. Ő megértette Huit, különlegességét, neheztelését és küzdelmét a feladatokkal, amiket a teremtő Atum követelt, gyötrelmes szerelmét Anuket iránt, aki immár halott. Megnyugtatta és megdorgálta, tanácsot adott és fegyelmezte. Szerette Huit. Nagyon hiányzott neki az asszony. Hui minden évben, Payni nyári havában, amikor a telihold elhozta a Völgy Csodálatos Ünnepét, csatlakozott a mennoferi temetőkbe áramló tömeghez, ételt, olajat, bort, virágokat és imákat áldozott őseinek, és kérte Henenut, hogy áldja meg. Megtette a rövid utat szülei sírjához is Hut-heri-íbben. Amonnefer, mákkereskedő társa messze délen, Uaszetben pedig átkelt a folyón áldozatával a halottak helyéhez, ahol felesége, Anuket feküdt sötét koporsójában.

– Hui, uram?

Hui sóhajtott, és felnézett.

– Minden rendben, Tetiankh. Hívj egy palotaszolgát, hogy elkísérjen a főtérre.

Hordárai már várták, amikor megjelent a palotabejárat égre törő oszlopai között, két katonájával együtt. A napfény ragyogott, és egy pillanatra elvakította a sápadt kőről visszaverődve, ami Hui lábától egészen a csillogó csatornáig és a hatalmas falig húzódott, ami mögött a városközpont terült el. Két másik teherhordó, seregnyi szolga és őr járkált fel-alá. Hui megpillantotta a fáraót az egyik hordszékben, Mutemwia pedig éppen beült egy másikba. Hui hirtelen örült, hogy a királynő vele tart a látogatásra. Ettől függetlenül tudatosan figyelnem kell rá, hogy ne hagyatkozzak rá túlságosan, mondta magának, miközben letelepedett párnáira, és hallotta, hogy a fáraó kíséretének kapitánya kiadja a parancsot az indulásra. A befolyása kifinomult és gyengéd, de könyörtelen, és nehéz neki ellenállni.

Az uralkodó hordszéke megelőzte Huiét, és a függöny kinyílt. A királynő rámosolygott.

– Szép nap egy kis kirándulásra, nem igaz, Hui? Kár, hogy szomorú okból. Yei előkelő iránt a legnagyobb tiszteletet érzem. Haldoklik, és remélem, hogy jelenléted egy kis vigaszt nyújt majd neki. Mennoferben született, de apja Mitanniból származó Mariannu-harcos volt, akit III. Ozirisz-Thotmesz hozott Egyiptomba hadifogolyként. Gyorsan bizonyította képességét a harc terén, és királyi oktató lett. Most már természetesen békén hagyjuk Mitannit cserébe éves adományáért, és Yei családjának tagjai büszke egyiptomiak.

Hui elraktározta a hasznos tudnivalókat, és kutatott emlékezetében valaki után, aki Ozirisz-Thotmesz idején Yei apja lehetett volna, de ő maga akkor még fiatal tanuló volt az iunui templomi iskolában. Emlékeztette magát, hogy kérdezze meg erről Thotmeszt. Talán a gőgös Kenamun lehetett, II. Ozirisz-Amenhotep mostohatestvére és kegyeltje? Hui megdorgálta magát − ez egyáltalán nem fontos ügy. Rápillantott Mutemwia hordszékére, és látta, hogy a királynő behúzta a függönyt.

A kis menet egyenesen észak felé fordult, átvágott a csatorna vége és a palota főfala közti sekély árkon, és folytatta útját Neith istennő temploma és a lármás városközpont északi része között. Beértek az északi elővárosba − széles, fákkal szegélyezett utcán haladtak, a magas falak kétoldalt időnként keskeny, őrzött bejáratokkal váltakoztak, belül Hui gyepet és árnyas kerteket látott. Hamarosan keletre fordultak, és elérték a folyóparti utat, ahol az őrök kiáltozva nyitottak utat a nyüzsgő tömegben, és hamarosan befordultak egy kis kapubejáraton, ahol széles gyep és élénk színekkel virágzó ágyások köszöntötték őket. Egy hatalmas medence vize ringatózott a virágzó viaszos fehér liliomokkal és becsukódott reggeli kék liliomokkal a tetején; egy másik, kisebb medencében pedig csak magas, rózsaszínes lótuszvirágok nyíltak. Hui orrát megcsapta erős, szédítő illatuk, amikor elhaladt mellette a hordszékkel. Szikomorok árnyékolták hívogatóan a két víztükröt, és akáciák álltak az ösvény mellett. Magas tamariszkuszok szegélyezték a birtok védfalait északra és délre, kis leveleik rezegtek a délutáni szellőben.

A hordszékek megálltak. Hui kilépett, és megállt egy rövid, hat fehér pilléres oszlopcsarnok és mögötte a fehér falban álló nyitott kapu előtt. Egy intéző meghajolva várt a küszöbön, miközben Amenhotep és Mutemwia mellé lépett. Hui követte őket. Egy másik szolga emelkedett fel székéről az oszlop árnyékában, és két bőrszíjat tartott a kezében. Az egyik egy kis szürke majom gallérját tartotta, ami a földön guggolt, és a menetet bizalmatlan érdeklődéssel figyelte. Amikor Hui elment mellette, kivillantotta a fogát, mintha mosolyogna. Hui önkéntelenül megborzongott, emlékezve az elefántcsont majomra, amit nagybátyjától és nagynénjétől kapott egy rég elmúlt gyermekkori névnapra. Az a majom összecsapta a kezét, ha a hátában meghúzott egy zsinórt. Hui azonnal gyűlölte és félt tőle, végül kivitte a kertbe egy éjjel, és egy kövön összezúzta a játékot. Isat, a drága Isat felszedte a darabkákat, amik szétszórt csontként hevertek a holdfényben, és eltüntette őket − Hui soha nem kérdezte, hová.

A másik szíj egy libát tartott, ami Huira sziszegett és megpróbálta megcsípni a bokáját, de a szolga visszarántotta. Hui megkönnyebbülten lépett be a fogadóterembe.

A terem hatalmas és tágas volt. Ragyogó fehér fény áradt a mennyezeti ablakokból, egymás után négyzeteket rajzolva a fekete és sárga kőlapokra, de a helyiség egyébként kellemesen sötét volt. A végében egy széles lépcső és több zárt ajtó mögött a fal eltűnt, és a hátsó kert nagy része láthatóvá vált. Meleg levegő fuvallata áramlott át az oszlopos helyiségen. Ez a ház csaknem olyan fényűző, mint a palota, gondolta Hui, és útnak indult a székek és kis asztalok csoportjai között, amik szinte elvesztek a hatalmas térben. Az intéző felment a lépcsőn, és az uralkodók utánaindultak. Hui is követte őket.

A ház második szintje ugyanolyan arányos elrendezésű volt, mint az első. A folyosó széles volt; a tetőre vezető ajtónyílás nagy és hívogató. Hui számára, akit zavart a palotai lakrészét körülvevő állandó zaj, az itteni csend csodásnak tűnt.

Az intéző befordult a nyitott kapun, és megállt.

– Uram, a fáraó és felséges anyja itt vannak − jelentette be valakinek, akit Hui a folyosón állva még nem láthatott. − Amenhotep, a hatalmas Látó is velük van. − Félreállt, és Hui belépett a hálószobába.

Egy hatalmas dívány állt az emelvényen, az egyik oldalon, finom lenfüggönyén keresztül a rajta fekvő férfi nagyon kicsinek tűnt. Drága tömjén illata lebegett a levegőben, bár a füstölőt már eloltották, és egy keskeny asztalra tették a díszes, csukott ajtajú aranyszentély mellé. A függönyök is be voltak húzva. Az intéző szavára egy sor szolga borult a földre, egy párral együtt, akik ruhájukból és ékszereikből ítélve nyilvánvalóan nem a háziszolgák közé tartoztak. Amenhotep szórakozottan intett, hogy felállhatnak, és Mutemwiával együtt odalépett a díványhoz. Azonnal előkerítettek két széket, de mielőtt még leült, a fáraó kinyújtotta a kezét a lepedőn nyugvó vékony, ráncos kéz után, és megsimította, aztán gyengéden letette.

– Kérlek, mondd, hogy erősebbnek érzed magad ma − mondta a fáraó. − Szükségem van rád, Yei.

A férfi halványan mosolygott. Az öregség okozta elkerülhetetlen pusztítás ellenére Hui látta a korábbi erő árnyékát a ráncos és aszott arcon. Yei hullámos fehér haja szétterült a párnán. Az Amenhotepet figyelő táskás szeme döbbenetesen világoskék volt. Mitanni harcosvér, emlékeztette magát Hui. Ha igaz, hogy Yei apja hadifogolyként érkezett Egyiptomba, micsoda becsvágy lehetett benne! Két emberölt alatt a család rabszolgából hatalmas vagyonra és erős befolyásra tett szert három uralkodóistenünk alatt. Hogyan szereztek ekkora bizalmat? Meg kell kérdeznem a királynőt a véleményéről, mielőtt kialakítom a sajátom.

– Uralkodóm, haldoklom − mondta Yei rekedten. − Bármennyire szeretnék is Egyiptomban maradni, érzem a hátamon Anubisz leheletét. Eljön, és az Ítéletek Csarnokába vezet, de én nem félek. Őszintén szolgáltam országomat, és Maat előtt igazolást nyerek. Mit mondhatok még? Öreg vagyok, elkoptam, és Juja készen áll, hogy felvegye a hámot, amit oly sokáig viseltem.

A hangja elgyengült, és az utolsó szavai suttogássá halkultak.

Mutemwia intett Hui felé.

– Ez Amenhotep Látó, Hapu fia. − Felállt, és Yei füléhez hajolt. − Szeretném, hogy elvégezze a szertartást, de leginkább azt, hogy a családoddal megismerkedjen.

A szavaira vidám mosoly volt a válasz, ami egy pillanatra felragyogott a beesett arcon.

– Úgy érted, azt kívánod, hogy Mariannu vérünk továbbra is támogassa a Hórusz-trónt, ne pedig elbitorolja − suttogta Yei, miközben Hui az emelvényre lépett. − Ne félj, Mutemwia. Többel tartozunk a trónnak, mint amit valaha vissza tudnánk fizetni, és szívesen szolgálunk.

Mutemwia megcsókolta az arcát, és amikor felegyenesedett, Hui meglepetten látta, hogy a királynő kifestett arca könnyes. Néma intésére Hui elfoglalta a helyét. A még mindig tiszta kék szempár ravaszul pillantott Huira.

– Sokat hallottam rólad, Amenhotep Látó − mormolta Yei sóhajtásnál alig hallhatóbban. − Nem szükséges jósolnod nekem, nem tehetsz semmit, hogy meggyógyítsd a betegségem. Ismerkedj meg a családommal. − Az ujjai remegtek, ahogy hozzáértek Hui kezéhez, aki óvatosan megfogta, és érezte a csont és bőr kéz szomorú igazságát. − Csak az a kívánságuk, hogy engedelmesen kövessék Maat törvényét és az isteni fáraót. − Yei kapkodva szedte a levegőt.

Hui megnyugtatta.

– Én is − mondta. − Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetlek, előkelő Yei. Legyen biztos és gyors az utad a Csodálatos Nyugatra.

A férfi lehunyta a szemét. Hui felállt, és azonnal egy orvos lépett oda, meghajolt és várt. Hui lement az emelvényről. A fáraó intett a párnak, akiket Hui korábban észrevett. Mindketten mélyen meghajoltak Hui előtt, ahogy elé értek.

– Hui, ez Juja, Yei fia és örököse, és felesége, Tuja − mondta Amenhotep. − Ők kedvesek nekem és anyámnak. Nos, most menjünk haza. Már eleget zavartuk a ház nyugalmát.

Hui meghajlással válaszolt az üdvözletükre. Udvariasan részvétet nyilvánított, miközben észrevétlenül felmérte őket. Juja magas volt és izmos, a bőre sötétebb, mint amit egy előkelőnél elfogadhatónak tartottak. Neki is kék szeme volt, a haja, amiben fehér csíkok húzódtak, szőke volt, és lágy hullámokban ért a vállára. Az orra könyörtelenül kampós volt előreálló, vastag ajka felett. Huinak az volt a benyomása, hogy a férfit testi merészség, magabiztosság és önfegyelem jellemzi. Tuja is szőke és kék szemű volt. Hui egy pillanatig eltűnődött, hogy vajon Juja Mitanniból hozta-e a feleségét. Megjegyezte magában, hogy ezt meg kell kérdeznie a királynőtől, és ha így van, ezt a döntést sértőnek tartják-e az egyiptomi előkelőségekre nézve. A nő, bár nyilvánvalóan középkorú, még mindig tagadhatatlanul szép volt. Köszöntést mormoltak, amire Hui válaszolt.

– Nem tehetek többet, mint hogy füstölőt és imát mutatok be az istennek Yei átkeléséhez − mondta nekik Mutemwia, miközben Amenhotep kiment. − Üzenjetek nekem azonnal, amint meghal. Nagyon szeretem őt, mint azt tudjátok.

A királynő Hui mellé lépett, miközben visszaindultak a bejárat felé. A könnyek még mindig az arcán fénylettek, és Hui elnyomta a késztetést, hogy letörölje.

– Egész életemben ismertem őket − folytatta a királynő. − Újra és újra bizonyították a hűségüket a csatamezőn és azon kívül. Idegen származásuk ellenére a miniszterek bíznak bennük.

– És te, felség? − kockáztatta meg a kérdést Hui. − Lehetséges szeretni bizalom nélkül. Óvatosnak kell lennem Jujával és feleségével? − Elértek a lépcső aljára, és Amenhotep mögött átvágtak a fogadótermen. A fáraó megállt, és megfordult.

– A fogathajtó lovak szeretik Yeit és Juját − mondta. − Nyerítenek és bökdösik őket, ha a közelükben vannak, és minden parancsuknak készségesen engedelmeskednek. Szerintem az állatok, mert ártatlanok, megérzik az emberek rejtett rosszindulatát vagy álnokságát. − Megvonta a vállát. − Mindenkivel légy óvatos, Hui bácsikám, de tudd, hogy anyám és én erősen támaszkodunk Yei családjára. Csak akkor jósolj nekik, ha úgy érzed, muszáj. Nem akarjuk megsérteni őket.

A fáraó továbbindult. Mutemwia csendben maradt. Hui magában eldöntötte, hogy mindenképpen alkalmat kell rá találnia, hogy bepillantson a jövőjükbe. A befolyásuk a fáraóra és anyjára mindenek felettinek tűnt.

Kint a fény egy pillanatra elvakította Huit, és megkönnyebbülten látta, hogy a majmot és a libát őrző szolga eltűnt. Az állatok talán megérzik a gonoszt az emberi lényekben, gondolta, de a madarak ahhoz lesznek hűségesek, akiket a tojásból kikelve először meglátnak. A hordszékek nem voltak messze, és a hordárok meghajoltak előttük.

Miközben Hui lehajolt a függöny felé, mozgást látott a szeme sarkából, és felegyenesedett. Félúton közte és a birtok között egy fiatal lány állt fel egy szikomor árnyékában. Egy szürke macskát tartott hanyagul a hóna alatt, az állat teste elnyúlva lógott az oldalára. A majmot és a libát a fához kötötték. A lány Hui pillantására megállt, és merészen, összeszűkült szemmel nézte. Hui is figyelte a lányt. Hosszú végtagjai és vékony alakja ellenére arcátlan magabiztosság lengte körül, ami rögtön figyelmet követelt. Nem hajolt meg Huinak, és nem fordította el a fejét. Tovább nézte Huit, miközben a szellő felborzolta vörösesfekete haját, és felfújta rövid fehér szoknyája szélét, amikor Amenhotep kihajolt a hordszékéből, és türelmetlenül odaszólt Huinak.

– Ez Juja lánya, Teje. Ne törődj vele. Udvariatlan, erőszakos és azt hiszi, hogy okos. Siess, bácsikám! Neked köszönhetően meg kell hallgatnom Naht-szobek motyogását a kincstár tartalmáról, mielőtt kihúzhatom az íjamat a gyakorlótéren.

Hui beszállt a hordszékébe, és egész úton a palota felé maga előtt látta a lány mozdulatlan, mégis éber tekintetét.

Nem hívatták vacsorára a fáraóhoz. Amenmessze elkészített egy asztalt a fogadószobájában, és Hui ott várta, hogy az intéző elhozza az ételét. Rövid időre találkozott Paroival, új segédintézőjével délután, a látogatás előtt. Paroi fiatal férfi volt, arcán állandó, józan céltudatosság ült, a hangja lágy volt, és lassan beszélt. Hui nem tudott volna elképzelni kevésbé hasonló szolgát a nyugtalan és hangos Amenmesszéhez, Paroi feljebbvalójához. Hui figyelte hűvös közeledtét. A szolga meghajolt.

– Uram, három férfi vár az ajtónál, hogy találkozzon veled − mondta Paroi. − Úgy tűnik, kettőjüket várod. A harmadik egy fiatal katona.

– Hozd be őket. — Paroi újra meghajolt, és gyorsan eltűnt.

Az alatt a rövid szünet alatt, amíg a három férfi Hui elé járult és meghajolt, Huinak eszébe jutott, hogy mindegyiknél használni akarta isteni ajándékát, és az is, hogy egyik szolgájának sem jósolt Isaton kívül, akit soha nem tartott háznépe részének. Megvárom, hogy mit érez meg kám róluk idővel, döntött végül. Néhány hétig szerencsére elkerült a fájdalom, és nem akarom megkockáztatni, hogy szükségtelenül visszatérjen. Három hát hajlott meg előtte, és három fekete fej ereszkedett le egyszerre. Hui szólt, hogy álljanak fel, és a három fekete szempár várakozóan szegeződött rá. Perti szemei nyugodtan nézték Huit, aki először szólalt meg.

– Mi a döntésed, kapitány? Mellém szegődsz?

Perti bólintott.

– A főparancsnok, Uaszerszatet és a hadseregem parancsnoka beleegyezett, hogy elbocsátanak a szolgálatodra, hatalmas Látó. Megengedték, hogy magammal hozzam a katonáimat. Mindegyikük azt választotta, hogy elhagyja a sereget.

– Jól van. − Hui pillantása a többiekre vándorolt. − Ti ketten már készen álltok. Úgy döntöttem, hogy felfogadlak titeket, de még nem nézem meg a jövőtöket. A látás nem könnyű dolog sem az alanynak, sem nekem.

Perti szemöldöke felszaladt.

– A bizalmad örömmel fogadjuk, uram.

– Jól van. Paroi gondoskodik majd a vacsorátokról, és miután mindannyian ettünk, leülünk Amenmesszével és Paroival, hogy megbeszéljük a háztartás megfelelő menetét. Ban-en-Ré, te hazamehetsz a feleségedhez. Térj vissza holnap reggel. − A hírnök köszönetét mormolva meghajolt, és az ajtóhoz lépett. Hui a másik két férfit a várakozó Paroihoz intette, Amenmesszéhez és a konyhai szolgákhoz fordult. Az étel illatozott, és Hui rájött, hogy valójában éhes. Az étvágy előre nem látott áldás volt.

Ezután több órát töltött a háztartás rangidős tagjaival, hogy ésszerű feladatmegosztást találjanak ki a két intéző és a katonái számára. A halk hang megnyugtató volt, ami Paneb, az írnoka felől hallatszott, miközben minden döntést feljegyzett az írótábláján. Végül kiürültek a boroskancsók, és Amenmessze már nem próbálta elnyomni az ásítást.

– Ez így nagyon jó lesz − mondta, és maga mögé mutatott a szolgákra, akik várták, hogy elvihessék a poharakat. − Köszönöm, Hui. Ha most elbocsátasz, visszavonulok a fürdőházba és az ágyamba. Holnap találkozom Nubtival, hogy Panebet és Pertit a lakrészed közelébe költöztessük.

Hui elbocsátotta, felállt, és vele Perti is.

– Szeretnék találkozni az új őreimmel − mondta Hui. − Aztán rád hagyom, hogy bemutasd őket a régieknek.

– Kinn várnak a gyepen − felelte Perti. − Engedélyeddel párba állítottam őket azokkal, akik eddig gondoskodtak a biztonságodról, és rögtön váltásba teszem őket. Ami jómagam illeti, én először a kertkapudnál leszek az őr, és a katonák rendelkezésére állok éjszaka. Imádkozom, hogy minden simán menjen.

Együtt átvágtak a szobán. Perti kinyitotta a kaput, és a kinn őrt álló katona tisztelgett Huinak, amikor kilépett a hűvösre. A kert sötétbe borult, de nem messze onnan, ahol Hui megállt, lámpafény látszott, és halk hangok hallatszottak.

– Nincs szükséged az engedélyemre, hogy a húsz katonát belátásod szerint ide rendeld − mondta Hui Pertinek, miközben továbbsétáltak a gyorsan növekvő füvön, és az őrök csörögve talpra álltak. − Annyit kérek csupán, hogy azok a katonák, akik naponta kísérnek, értsék a dolgukat.

– Az egyik mindig én leszek − felelte Perti gyorsan, és Hui elmosolyodott azon, hogy a fiatal férfi hangjába büszkeség vegyül.

Később, miután Hui találkozott Perti katonáival, végre belépett a hálószobába, és becsukta az ajtót maga mögött. A vacsoráját könnyen emésztette, de az elmúlt nap rengeteg arca és döntése miatt vágyott az ópiumadagra, amit Tetiankh felé nyújtott az ágyhoz lépve.

– Szükségem van masszírozásra ma este − mondta, elfintorodva a gyógyszer keserű ízétől a torkában. − A nyakam és a vállam merev, Tetiankh. Egyszerű mustárolajat használj, nem akarok semmilyen illatot beszívni a liliomon kívül.

– Meg kellene fürdetni téged, uram − mondta Tetiankh, miután kioldotta és levette Hui kötényét. − Csupa izzadság vagy.

– Igen, de ma este nem akarok a fürdődeszkán állni. Mosdass meg itt. Holnap Amenhotep herceg visszatér Mennoferbe. Holnap is kimerítő napom lesz.

Miközben a mák tompítani kezdte szorongását, és Tetiankh mesteri ujjai lecsillapították válla fájdalmát, Hui észrevette, hogy szobája csendjén kívül a palota suttog és mormol. Hányan is vannak most a szolgálatomban?, tűnődött. Ötvenen, vagy még többen? Mindegyiknek megvan a feladata, és egymást kerülgetik ebben a lakrészben, ami most sokkal kisebbnek tűnik, mint a birtokom Hut-heri-íbben. Visszakapom még azt a szabadságot? Emlékszem, azt gondoltam, hogy II. Ozirisz-Amenhotep sarokba szorított, és kellemes börtönbe zárt ajándékaival, a házzal, birtokkal és arannyal. De mostani helyzetemhez képest szabad voltam, mint a madár. Itt a féltékenyek és az irigyek miatt őrködni, az ételemet kóstolni, az ajtómat őrizni kell. Mikor kérhetem meg az uralkodót, hogy kaphassak saját házat, ami elég nagy mindenkinek? Hebi otthonához hasonló jó volna nekem, de nem lenne gyakorlatias. Mikor töltik meg napjaimat az ismert dolgok az újak helyett, amikre fel kell készülnöm? Tetiankh elvette a kezét, és Hui elbóbiskolt.

Már majdnem elaludt, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó, és valaki suttog. Kábán és dühösen hátat fordított a bosszúságnak és az asztali lámpás pislákoló fényének, de egy udvarias kéz ért a vállához.

– Uram, bocsánatod kérem, de Perti kapitány ideküldte az egyik őrt, azzal, hogy a kertkapunál van és szemmel tart egy fiatal lányt, aki követeli, hogy eléd jöhessen, és nem hajlandó távozni. Szeretné tudni, hogyan rendelkezel.

– Hogy mi a kívánságom? − Hui felült. − Azonnal küldje el, és ha nem akar, akkor erőszakkal vissza kell kísérni, ahonnan jött. Nevetséges éjnek évadján zavarni a házamat.

Tetiankh meghajolt és kiment. Hui újra lefeküdt és behunyta a szemét, de a szolga pár pillanat múlva visszatért.

– Uram, sajnálom, de Perti kapitány kéri, hogy menj ki hozzá. Két embere lefogta a lányt, de előtte a libája többször megcsípte őket. A madarat egy fához kötözte, és a lány azzal fenyeget, hogy kiabálni fog, ha nem vagy hajlandó fogadni. Ha zajt csap, akkor a palotaőrök is odajönnek, nem beszélve arról, hogy a lakók fele felébred.

– Liba? − Hui letette a lábát az ágy mellé. − Adj egy kötényt, Tetiankh, aztán mondd Perti katonájának, hogy azonnal jövök.

A szolga bólintott, odaadta a nedves kötényét, amit nemrég levetett, és kiment. Biztosan az a lány, akii a szikomor alatt láttam Yei kertjében, aki olyan szemtelenül bámult, gondolta Hui, miközben felkötötte a ruhát, és Tetiankh után indult. Yei biztosan most halt meg, és nem tudta elérni a királynőt De nem, ez ostobaság. Ezt az üzenetet Yei főhírnöke hozná. Teje. Így hívják a lányt.

Keresztülvágott a félhomályos fogadószobán és a kertkapu felé indult. Tetiankh lámpájának fénye mögött látta, hogy két tagbaszakadt férfi mogorván nézi a lefogott, rúgkapáló lányt. A liba szürke folt volt a sötétségben, és hangosan gágogott. Perti Hui felé fordult, arcán düh tükröződött.

– Ez az első őrségem a szolgálatodban, biztosan tévedtem, hogy nem magam kezeltem ezt a helyzetet − mondta kurtán. − Sajnálom, uram. De még nem tudom, hogyan szeretnéd megoldani ezeket az ügyeket. A lány ismerősnek tűnik, és a ruhája vásznából és szandáljából ítélve valamelyik előkelő házából jöhetett.

– Ne hívj lánynak, te buta paraszt! − kiabált rá a lány. − Persze hogy ismerősnek tűnök, vagy annak tűnnék, ha bármi mással foglalkoznál azon kívül, hogy a fegyvereid pucolod és a lépcsőn ülve unatkozol! Az apám a nemes Juja, én Teje vagyok!

Perti nem nézett a lányra.

– Valaki menjen és hallgattassa el azt a libát − parancsolta Hui. − Ami pedig téged illet, Teje, faragatlan és érzéketlen vagy. Ez a férfi Perti, a katonáim vezetője. Nem buta és nem lusta. Biztosan hallottad Amenemopet bölcsességét: „Ne mondj semmit, ami bántó. Ne okozz magad fájdalmat” − még akkor sem, ha nem tudsz olvasni. Szerencséd van, hogy ezek a katonák nem hurcoltak vissza azonnal az apádhoz. Kérj bocsánatot tőle a sértésért.

– Bocsánatot kérni egy szolgától? Nem fogok! Tévedsz, hatalmas Látó. El tudom olvasni Amenemopet bölcsességeit, és idézni is tudok belőlük! − Hui intésére a katonák megfogták a lányt. − Ó, ne, jól van akkor! Jól van! Kérlek, ne hagyd, hogy a katona bántsa Nib-nibet! Bocsánatot kérek durvaságomért, Perti kapitány.

– Így már jobb. Engedjétek el, és hagyjátok, hogy eloldja azt a pokoli teremtést!

A katonák azonnal engedelmeskedtek. Teje odafutott a libához, ami abbahagyta a gágogást, és meztelen lábához simult, miközben a lány kiszabadította a kötelet, és visszament az ajtónál álló férfiakhoz.

– Tényleg sajnálom, kapitány − mondta a lány, miközben a liba fenyegetően méregette őket. − Borzasztó természetem van. Apám nem tudja kiverni belőlem.

– Huihoz fordult. − „Légy komoly szívű, komoly gondolatú, és ne vezessen a nyelved.” − Rámosolygott. − De Amenemopet nagyon unalmas és szenteskedő is tud lenni amellett, hogy jó tanácsokat ad, ugye, hatalmas Látó? Apám bátyámmal, Aival és öcsémmel, Anennel együtt taníttat. Tudod, Anen barátja unokaöcsédnek, Ramoszénak.

– Nem, nem tudom. Mit csinálsz itt őr nélkül az éjszaka közepén?

– Nib-nib sokkal jobb védelmezőm, mint az őrök − felelte gyorsan −, és természetesen azért vagyok itt, mert azt akarom, hogy jósolj nekem.

Hui megnézte a lányt. Mosolyogva, nyugodtan és könnyedén állt, a liba a lábánál ült, és a hűvös szellő meglengette a ruháját a testén, ami még csontos és formátlan volt, tartása magabiztos. Csak a szeme volt szép, hatalmas és tökéletes formájú, a szemöldöke kellemesen ívelt telt szemhéja felett. A lány becsukott szája lefelé görbült, ami elégedetlen arckifejezést adott neki; az orra túl széles volt. Mégis erőteljes, bár fejletlen személyiség áradt belőle, ami elnyomta a különben csúnyácska arcot, és furcsán vonzóvá tette Tejét. Sötétvörös haja a válláig ért, és egészségesen csillogott a lobogó lámpás fényében; az ujjai magabiztosan és kecsesen tartották a kötelet. Mitanni vér, gondolta Hui. Harcosvér.

– Jósolok neked apád engedélyével, de természetesen nem ma éjjel − mondta Hui. − Tudják egyáltalán a szüleid, hogy nem az ágyadban vagy? Nem, nem hiszem. Perti kapitány és ez a két férfi felébresztik a hordáraimat, és azonnal hazavisznek. Remélem, hogy Juja keményen megbüntet.

– Tehát hiába jöttem el egészen idáig?

– Igen. Ne tedd ezt többé. − Hui pillantása engedély volt Pertinek. − Önzésed elvette az álmom, és ezeknek a jó katonáknak külön feladatot adott. Perti kapitány apád főintézőjének kezébe fog adni, és részletesen beszámol a viselkedésedről. Azután, ha apád beleegyezik, elküldhetsz a főintézőmhöz, és kérhetsz egy megfelelő időt, hogy eljöhess a lakrészembe, a bejárati ajtón keresztül. Ne okozz több bosszúságot.

A lány szeme rávillant, és durcás ajka kinyílt, de elmúlt a lázadás pillanata. Meghajolt.

– Megérdemeltem a szidásod, hatalmas Látó. Ezután jól viselkedem.

Perti kilépett Hui mellől, az egyik katonát elküldte váltásért, és Tejéhez indult.

– Mire megérkezik a váltás, felkeltem és menetre készítem a hordárokat, uram − mondta. Gyengéden megfogta a lány karját. A liba éles és üveges pillantást vetett rá, aztán átnézett rajta. A menet elindult, de Hui megállította őket.

– Teje, hogy van a nagyapád? − szaladt ki Hui száján a kérdés.

A lány nem fordult meg.

– Yeit már nem lehet meggyógyítani − felelte a lány szomorúan. − Hamarosan csak a halottak imádsága marad nekünk. Köszönöm a kérdésed.

Hui nem várta meg, amíg a lányt elnyeli a sötétség. Tetiankhnak meghagyta, hogy zárja be a kaput, gyorsan átvágott a fogadótermen, belépett a hálószobájába, lehúzta a kötényt, és befeküdt az ágyba. Máris szomjazott a mákfőzetre. A találkozás Tejével felzaklatta, de hogy miért, nem tudta. Valami több volt mögötte, mint a vesződség egy előkelő elkényeztetett gyermekével. A történtek furcsa érzést keltettek, mintha minden szó, minden tett, még a szél hozta illatok és a katonák kezében tartott lámpás is rejtett jelentéssel lett volna átitatva. Bár nagyon fáradt volt, Hui tudta, hogy a gyógyszere nélkül nem fog tudni aludni. Elküldte Tetiankhot érte, befeküdt a lepedő alá, és várt. Előtte lebegett a makacs madarat tartó erős kis kéz, a legörbülő száj, ami édes mosolyra nyílik, a dühösen megvillanó, aztán rögtön meghunyászkodó nagy szemek.

Tetiankh gyorsan visszatért, és miközben Hui lehajtotta az ópiumot, rádöbbent: reméli, hogy Juja megengedi, hogy a lány eljöjjön hozzá. Be akart pillantani a jövőjébe.