Hui aznap éjjel nyugtalanul aludt. Gyakran felébredt, a levegőbe bámult, amíg meg nem pillantotta a hiéna körvonalait, egy sötét foltot a sűrű árnyékban. A hajnal előtti órát háton fekve várta, figyelt az állat neszezésére, és a tüdejébe szívta a szagát, nyugalmat kényszerítve magára. Amikor már látta a mennyezetre festett képeket, kényszerítette magát, hogy felkeljen, és felhúzza a gyékényfüggönyt. A hajnalpír elöntötte a szobát. Hui hátrafordult a világos szobában, fohászkodva, hogy üres legyen. A hiéna feje követte a mozdulatait. Hui hirtelen a szemébe nézett: olyan fényes volt, hogy láthatta saját tükörképét benne. Egy ideig mozdulatlanul állt, pattanásig feszült idegekkel az állat rosszindulatának jelét figyelve, de a hiéna tekintete udvariasan semleges volt. Csak amikor Hui odament hozzá, akkor mozdult meg: sután lábra állt, hogy rávicsorogjon. A vicsorgásból morgás lett, amikor Hui makacsul lehajolt, hogy megérintse. Kivillantotta fogát fekete ínye közül, aztán magas, figyelmeztető vakkantást hallatott.

Az ajtón kívül Kenofer horkolt a matracán, a folyosó végén az őr biccentett Huinak. Nyilván egyik sem hallott hangokat. Hui gyengéden megszorította Kenofer vállát, és a személyi szolga azonnal felébredt.

– A palotába kell mennem − mondta Hui. − Ha Amenmessze még nem kért forró vizet a fürdőházba, akkor neked kell. Kék kötényt és inget szeretnék ma viselni. Van?

Kenofer talpra állt, és figyelmesen hallgatta.

– Uram, gyászruhát akarsz viselni? − felelte kétkedve. − Haláleset volt a palotában?

– Nem. Nem fogok ékszert felvenni, és jó lesz a szokásos szandálom. Hozd a mákot, mielőtt nekilátsz.

Kenofer máris maga köré csavarta a tegnapi kötényét, és belebújt gyékényszandáljába. Hui visszament az ágyához, ráült a szélére, és belenézett a hiéna szemébe.

– Nem hagyom, hogy kihozz a sodromból − mondta. − Anubisz nem hajlandó elmondani, miért kezdtél kísérteni, vagy ki küldött. Nem hagyhatom, hogy ma a gondolataimba férkőzz. Ki kell nyitnom a szentélyt. Menj odébb.

Nem számított rá, hogy megmozdul, de a hiéna felállt, a másik sarokba bicegett, és letelepedett az árnyékba. Meg tudom tanulni, hogy ne figyeljek rád, folytatta Hui némán, miközben kinyitotta Henti-heti szentélyét, és meghajolt szepatja istene előtt. Meg tudom tanulni, hogy ne kérdezzek rólad. Olyan láthatatlan és jelentéktelen leszel nekem, mint a lábam alatt a kő. Hui letérdelt, és meghajolt az isten előtt, emlékeztette Henti-hetit az odaadására, amit a hut-heri-íbi új templom tervezésében és építkezésében mutatott, és könyörgött segítségéért a fáraó színe előtt. Amonhoz is imádkozott: az istenkáromlásról beszélt neki, ami látomásában megjelent. Hui próbálta tartani az imához illő viselkedést, de gondolatai állandóan elkalandoztak, és azon a pillanaton tűnődött, amikor meg kell szólalnia, és biztosan romlásba dönti saját magát.

Amikor felállt a földről és odalépett a szentélyhez, hogy becsukja az ajtaját, Kenofer jött be a mákkal.

– Az egyik konyhai szolga őrzi a tüzet a vízhez − mondta, miközben Hui kiitta a fiolát. − Sajnálom, hogy várnod kell, de még nagyon korán van. − Kenofer fogta az üres fiolát, letette az asztalra, és elkezdte kirakni Hui egyik ládáját, a kék öltözéket keresve.

Hui a sarokba pillantott. Két fekete szem csillogott rá. Szándékosan hátat fordított a hiénának.

Egy óra alatt megfürdették, kifestették és felöltöztették, Kenofer egyetlen hosszú fonatba fogta a haját, ami a hátára simult és ide-oda lengett. A szolga ételt hozott − kenyeret, kecskesajtot, tejet és vizet −, és bár Hui ivott, a gyomra ellenállt a szilárd ételnek. Egy esztelen pillanatában letört egy darab lepényt, hogy odadobja a hiénának, de aztán észhez tért, és visszatette a tálcára.

Hui lement a fogadóterembe. Hívatni akarta Pertit és katonáit kíséretnek, de aztán úgy döntött, nem akar fegyveres erőt. Nem szabad erőszakra utalnom, nem szabad okot adnom a fáraónak, hogy fenyegetést érezzen. Küldetett az írnokáért, és a cédrusajtó előtt várt, ami hatalmas földjeire vezetett. Hui kívül-belül zsibbadt volt a mákfőzettől, gondolatai lelassultak és megnyugodtak. Mire Paneb odalépett hozzá írótáblával a hóna alatt, és együtt kisétált vele a reggeli napsütésbe, elkezdte tervezni, amit mondani fog. Paneb gyorsan rápillantott a ruhájára, aztán félrenézett, jó szolgaként megtartva magának a nyilvánvaló kérdést. Paneb jegyezte le a látomást a csecsemő herceg szobájában, két másolatot készített róla, egyet a fáraónak, egyet Hui levéltárának. Ugyanúgy ismerte a részleteit, mint maga Hui.

Két külön hordszékben vitték őket a poros mákföldeken keresztül, végig a leapadt folyónál, egészen a palota előteréig. Huinak egyedüllétre volt szüksége. Hiányolta Perti megnyugtató jelenlétét, mezítelennek érezte magát a katonák nélkül Uaszetben, de tudta, jól döntött, hogy Perti heves tiltakozása ellenére hátrahagyta őket.

A külső fal déli kapujánál megálltak a hordárok. Hui félrehúzta a függönyt, és látta, hogy Uaszerszatet parancsnok lép hozzá. Hui láttán a férfi szélesen elmosolyodott és meghajolt.

– Mer kat, üzeneted Mennoferből mindannyiunkat meglepetésként ért! Nem vártuk, hogy ilyen hamar visszatérsz! Bízom benne, hogy sikeresen elvégezted ottani feladatod.

Hui bólintott, és viszonozta a mosolyt.

– Igen. Örülök, hogy látlak, Uaszerszatet, de sietek a fáraóhoz. A fáraó még a saját szobájában van? − Hui nem várta, hogy válaszol: a parancsnoknak nem kellett az uralkodó mellett lenni, hacsak nem hívatták. De Hui meglepetésére Uaszerszatet rögtön felelt a kérdésre.

– A fáraó már felkelt az ágyából, és egy széken ül, de amikor magára hagytam, még nem sietett, hogy megfürdessék. Ritkán kel fel ilyen korán, de ma külön meghallgatást kértem tőle, mielőtt napi feladataimat elkezdem. Visszavonulok, Hui.

– Micsoda? Nem, lehetetlen! − tiltakozott Hui. − A seregek szomorúak lesznek! A katonák az utcán fognak sírni! Ki fog pótolni téged? − Hui tréfált, bár igaz volt, hogy Egyiptom katonái szerették a parancsnokot. Még egy kapcsot elvágnak a múltammal, gondolta Hui szomorúan a hamis tréfálkozás ellenére. Uaszerszatet megérdemli, hogy ajándékokkal és dicséretekkel halmozzák el, de félek a naptól, amikor a palota minden arca ismeretlen lesz.

Uaszerszatet nevetett.

– Túlságosan sokra tartasz. Hiányozni fog az a rengeteg idő, amit együtt töltöttünk itt a hivatalodban, katonai hadműveleteket terveztünk az egyiptomi birodalom létrehozására. Jól csináltuk, nem igaz? Azt tanácsoltam őfelségének, hogy Nebenkempt tengeri parancsnok foglalja el a helyem főparancsnokként − azaz a királynőnek, aki minden reggel a meghallgatást vezeti. Azt hiszem, jól ismered, idősebb unokaöcséd apósa.

– Jó választás. De nagyon fogsz hiányozni. Élvezd a hosszú és békés visszavonulást, parancsnok.

Hui már éppen intett volna a hordároknak, hogy menjenek át a nyitott kapun, de Uaszerszatet Hui füléhez hajolt.

– A fáraót másnaposság gyötri, és a reggelt az ágyában akarja tölteni, hogy kipihenje. Emellett bosszúság, hogy személyesen neki kellett engedélyt adnia a távozásomra ahelyett, hogy az ügyet Tejére hagyta volna. Gondoltam, figyelmeztetlek. − Hátralépett, meghajolt, és elment. Hui és Paneb belépett a palota területére.

A hordárokat a külső fal és a hatalmas épületek között álló fák árnyékában hagyták, és egy oldalsó ajtóhoz mentek, ahol Hui beküldte az egyik palotai hírnököt a kéréssel, hogy a fáraó fogadja. A férfi gyorsan visszatért.

– A fáraó nagyon szeretne látni, mer kat. Őfelsége a hálószobájában van. Hívjak egy szolgát, hogy elkísérjen?

– Köszönöm, de ismerem az utat. Az uralkodónő is vele van?

– Még nem. Most a kéréseket hallgatja.

Remélem, hogy onnan a hivatalokba indul, fohászkodott Hui, amint Panebbel elindult a folyosók labirintusában. Régen így volt. Miközben átmentek a palotán, a folyosók kereszteződésében összegyűlt udvaroncok nevetése és zaja elhalt, amint meglátták Huit. Lehajtották a fejüket, és alázatosan kinyújtották a karjukat, néhányan meg is érintették. Mintha attól, hogy hozzám érnek, meggyógyulnának vagy a jövőjükbe látnának, gondolta Hui elsétálva mellettük. Eszébe jutott Thotmesz megjegyzése isteni hírnevéről, de gyorsan elhessegette magától. A széles, szobrokkal szegélyezett folyosó előtte volt, ami Amenhotep hatalmas kapujához vezetett. A fáraó személyi testőre Nubti főintézővel együtt várta, amikor Hui és Paneb odalépett hozzájuk. Nubti felállt, szokásos méltóságteljes, ferde hátával. Mosollyal üdvözölte Huit, kinyitotta az ajtót, Hui és Paneb várta, hogy a mély hang bejelentse őket. Aztán intett nekik.

Belépve azonnal letérdeltek és a földre borultak. Hui orra a padlóhoz ért, és érezte Teje illatát − kardamom és mirha. Talán itt töltötte az éjszakát, vagy nemrég itt járt, tűnődött. Ha így volt, talán nem is jön vissza, és kitart a szerencsém. Amenhotep vidáman szólította őket, odaléptek hozzá, és még egyszer meghajoltak. A fáraó a széles székben terpeszkedett az ágya mellett, lábát a gyűrött lepedőkre tette, fehér sapkát viselt, és nem volt kifestve. Ragyogó mosollyal nézte Huit, aki egy pillanatra hut-heri-íbi dolgozójában érezte magát, ahol drága királyi tanítványa az asztalnál ült, egy hajó tervein dolgozott, és barna kis arcát kérdően emelte fel Huira. Arcfesték nélkül a fáraó a régi türelmetlen gyermek idősebb változata volt tele ártatlansággal és várakozással, Hui szíve pedig megtelt szeretettel, amikor Amenhotep felállt a székéből, és karját Hui köré fonta.

– Bácsikám, ez nagyszerű és örvendetes meglepetés! − mondta, amikor elengedte Huit, és visszaült a székére. − Morogtam Uaszerszatetnek, amiért ilyen korán kikeltett az ágyamból, de most nagyon örülök! A jelenléted meggyógyította a fejfájásomat. Miért nem küldtél üzenetet, hogy hazaértél? Ülj le, ülj le!

– Először pihennem kellett, mielőtt hozzád jöttem volna − felelt Hui −, és ha felséged nem bánja, inkább állnék. − Elnyomta magában a késztetést, hogy lehajoljon és megsimogassa a fáraó finom arcát. − Jó látni téged is, Amenhotep.

A fiatal férfi tekintetéből kissé eltűnt a vidámság.

– Komolyan akarsz beszélni. Szavadhoz híven elhoztad elém a látomást a kis herceg jövőjéről most, hogy a mennoferi ügyeket befejezted. Nagyon várom, hogy halljam, különösen mivel ezúttal az istenek nem jósoltak korai halált, de te egyszerű, kék öltözékben jöttél hozzám. Nem csak jó események vannak a látomásban, ugye? Azt hiszem, az uralkodónőnek is hallania kell.

Intett Nubtinak. Hui megjegyezte magában, hogy Amenhotep nem kérdezte Ptah templomi látogatásának eredményét. Gyorsan felemelte a kezét.

– Kérlek, felség, még ne − mondta. − Amit mondanom kell, csak a te fülednek szól.

Amenhotep egykedvűen nézte.

– Nincsen titkom Teje előtt. Te vagy a jobb kezem, bácsikám, ő a bal. Ragaszkodom a jelenlétéhez. Nubti, hozz bort.

A főintéző gyorsan odasietett.

– De felség, még nem ettél ma reggel. A bor üres gyomorra csupán megfájdítja a fejed, és később vadászni akartál.

Amenhotep intett az ujjával, ingerült mozdulattal.

– Te nem azért vagy, hogy anyáskodj! Tedd, ahogy parancsoltam. Ne próbálj nagybátyám szemébe nézni, és ne ráncold a homlokod. Attól úgy nézel ki, mint egy émelygő macska.

Már elmúlt az idő, amikor Hui megdorgálta volna a fáraót durvaságáért. Csendben várt Panebbel a sarkában. A fáraó dobolni kezdett az ujjával aranyozott széke karfáján. Izzadság ütközött ki a homlokára, átitatta a sapka kötőjét, és rozmaringolaj illata terjengett a levegőben.

– Ha a látomás ígéretes lett volna, elmondtad volna, mielőtt Uaszetbe indultál − szólalt meg egy idő múlva. − Bizonygattad, hogy második fiam nem hal meg fiatalon, ezért tehát Anubisz valamilyen más bánatot, más szörnyűséget mutatott.

– Igen.

– Akkor először iszom, mielőtt beszélni hagylak, mer kat, és Tejének is mindenképp hallania kell, amit Atum mutatott.

– De Amenhotep…

– Semmi de, bácsikám. A fiú az ő testéből született. Máris imádja, és minden délutánt a bölcsődében tölt. A fiú teljesen egészséges, és jól eszik. Védőamulettek vannak a testén…

Hui előrehajolva közbevágott.

– Felség, nincs szüksége a hatiu elleni védelemre. Az istenek nem akarják rászabadítani a démonokat, még nem.

– Még nem? Mit jelentsen ez? Szenu! − kiáltott a fáraó. − Az ajtóban vagy?

A palotai főhírnök azonnal megjelent, és meghajolt.

– Felség?

– Keresd meg az uralkodónőt, valahol a hivataloknál van. Azonnal ide kell jönnie. Kísérd el.

Szenu kifejezéstelenül nézett, de Hui észrevette, hogy egy pillanatra döbbenet ült ki az arcára. Amenhotep ritkán ad parancsot Tejének, és megkockáztatom, hogy az idézés és a megzavarás miatt dühös lesz, gondolta Hui. Szenu tisztelettel meghajolt, kiment, és becsukta az ajtót maga mögött. Aztán bejött egy fiatalember, akit Hui nem ismert, egy nagy flaskával, egy aranypohárral és egy tál édességgel egy ezüsttálcán, amit ünnepélyesen a fáraó elé tartott.

– Nincs szükségem, hogy hosszasan ecseteld a bor származását, Tiawi − mondta Amenhotep ingerülten −, és elviheted a mandulás süteményt. Nem vagyok éhes. Tölts és menj.

A férfi nyugodtan engedelmeskedett, aztán komoly testtartással megfordult és meghajolt Hui előtt.

– A Fáraó Borának Hordozója, Szirenenut vagyok, mer kat, akit a fáraó nemrég nevezett ki a szolgálatára. Őfelsége és a családom tagjai Tiawinak neveznek. Neked is hozzak poharat?

– A Látónak nem használ a bor, hacsak nem áztatták be lótuszvirágokkal, Tiawi − vetette közbe a fáraó.

Tiawi ismét meghajolt.

– Sajnos a szőlőbor-rakományt még nem nyitották fel, ami tegnap érkezett − magyarázta. − Ezért még nem kóstoltam meg és nem tettem félre megfelelő mennyiséget, hogy lótuszt adjanak hozzá. De nagyon sokfajta ital van raktáron a konyhánál.

Hui szeretett volna egy pohár gránátalmalevet. Anyja és a család egyetlen szolgája, Hapzefa készítette a szüret után, az íze visszavitte volna hut-heri-íbi évei biztonságába és békéjébe. De Amenhotep intett Tiawinak.

– Köszönöm, Tiawi − förmedt rá. − Elmehetsz.

Tiawinak sikerült Hui felé is meghajolnia. Aztán a tálcával a kezében kihátrált, ismét meghajolt és eltűnt.

– Már négy bor- és sörhordozóm van − mondta Amenhotep. − Teje panaszkodik, hogy meghíztam a sok ivástól, de amíg tudok vadászni és kielégítem asszonyaim, miért törődjek vele? Egyiptom egyébként is jobb kezekben van, mint az enyém. Te és ő évekkel ezelőtt átvettétek az irányítást.

Felvette a poharat, és belekortyolt.

– Az anyád és én téged neveltünk a kormányzásra, nem Tejét − emlékeztette Hui éles hangon. − Ami engem illet, semmit nem akarnék jobban, mint visszaadni neked Egyiptom gyeplőjét, és időmet Thotmesszel és Nasával tölteni, vagy a sír építését felügyelni, amit nagylelkűen kijelöltél számomra hatalmas elődeid, I. és II. Ozirisz-Thotmesz között, vagy védőistenem új templomához díszítést választani. Hirtelen miért vagy ilyen zsémbes, felség?

Amenhotep halványan elmosolyodott a pohár széle felett. Hui látta, hogy minden erővel azon van, hogy jókedvre derüljön.

– Nem tudom, bácsikám − vallotta be szomorúan. − Szeretnék megmosdani és felöltözni, aztán az istállóba menni. Nagyon kellene várnom a jóslat részleteit, most, hogy már hónapok óta számítok rá, de ha évekkel később valamilyen borzalom vár a hercegre, akkor miért kell ezzel törődnöm a mai napon?

Hui megmenekült a választól: az ajtó kivágódott, Teje sietett be a szobába, sarkában személyi szolgája, Heria, tartalék szandáljával, legyezőjével és szépítőszeres ládájával, Szenu palotai főhírnök, Teje intézője, a fáraó intézője, Nubti és néhány palotai őr. A szoba hirtelen megtelt lehajtott fejekkel.

– Szenu, el kellett volna mondanod, hogy a Látó van itt − mondta Teje, miközben elment Hui mellett anélkül, hogy viszonozta volna a meghajlását, és letelepedett a férje melletti üres székbe.

– Nubti, hozz egy lábtartót és még egy poharat − akár felfrissíthetem magam. Szobekmosze főkincstárnokkal beszéltünk, mióta kijöttem a fogadóteremből, és kiszáradt a torkom. − Teje hűvös tekintete találkozott Huiéval. Halványzöld ruhát viselt, ami hangsúlyozta kibontott hajának vörös fényét. Ékszerei dísztelen aranyból készültek hajpántjától egészen a bokáját elrejtő díszekig. Még az ujján a gyűrűkön sem voltak kövek, a mintázatot a fémbe vésték. Hui csodálatosnak és hatalmasnak látta, önbizalma egyértelműen látszott nehéz szemhéján és hennázott, lefelé görbülő, kegyetlen ajkán. Teje még mindig húszas éveiben járt, és magabiztos tudást árasztott magából.

Olyan jól tudtunk dolgozni, te meg én, a minisztereket meggyőztük a döntésekről, amiből kinőtt Egyiptom birodalma, mondta Tejének némán. Azt kívánom, bárcsak barátok maradtunk volna.

Nubti közeledett egy kis lábtámasszal, amit az uralkodónő elé tett egy másik pohárral együtt. Félig megtöltötte borral, meghajolt és visszavonult.

Teje a lábtámaszra tette a lábát, ivott egy korty bort, és lecsapta a poharat maga mellé az asztalra.

– Nos? − kérdezte éles hangon Huitól. − Az istenek tudják, hogy elég sokáig vártam erre a jóslatra. Mit mutatott neked Anubisz a herceg jövőjéről?

Teje Panebre pillantott, mintha átnézne rajta, de Hui látta, hogy egy pillanatra féltékenység futott át az arcán. A közönséges írnok, Paneb, már tudja, amit te nem, gondolta.

Amenhotep felemelte a hangját.

– Menjetek ki mindannyian. Várjatok a folyosón. Nubti, a Látó szólít, ha végzett.

Mindenki engedelmesen meghajolt és kihátrált. A kapu bezárult mögöttük, és Amenhotep Huira emelte a tekintetét. Átnyúlt a kis asztal felett, és megfogta Teje kezét. − Sápadtnak tűnsz, bácsikám − mondta kedvesen Huinak. − Talán mégis ülnöd kellene.

Hui térde megremegett a hirtelen rátörő gyengeségtől. Magához húzott egy széket Amenhotep szépítőszeres asztala mellől, eléjük tette, és hálásan lerogyott rá.

– Most pedig, bácsikám, mondj el mindent nekünk. Kéket viselsz, hogy figyelmeztess minket, ugye? − Hui látta, hogy megszorítja Teje kezét, akinek hűvös tekintete máris Huira szegeződött.

Hui jelére Paneb leült a földre, és elkészült a feljegyzésre. Őt nem küldték ki a többi szolgával. Pontos feljegyzést akarok mindenről, amit ma mondunk, de Amenhotep is, gondolta Hui. Nem olyan ostoba, mint amilyennek tűnni szeretne az udvaroncok elött. Hui megköszörülte a torkát, próbálta nem ökölbe szorítani a kezét, és beszélni kezdett.

Hui beszélt a furcsa városról, ahol találta magát; a torz testű fáraóról, aki sok nővel és lánnyal együtt állt a tömeg felett, a Kegy Aranyának osztogatásáról, az aggasztó válaszokról, amit Anubisz adott a kérdéseire az ismeretlen férfi képében. Beszélt az üres templomokról, a kitaszított papokról, akik faluról falura vándorolva koldultak, az istenek raktárairól, ahonnan elvitték az aranyat és a gabonát Aton és Akhet-Aton magtáraiba, míg Egyiptom többi része éhezett. Paneb ecsetjét mozdulatlanul tartotta a papirusz felett, miközben Hui megismételte a látomás részleteit, amit már korábban lemásolt és eltett. Hui tovább folytatta, miközben Amenhotep dermedten ült, alig figyelve a combjához támasztott borospohárra vagy Teje szorosan rákulcsolódó ujjaira. Teje tekintete Huira szegeződött, de Hui nem tudott olvasni belőle. Első szavaira halvány pír jelent meg az arcán, aztán elhalványult és elsápadt, de Hui látta, ahogy a nő teste egyre jobban megfeszül.

Ma vezekelek a gyávaságért, amit Ozirisz-Amenhotep fáraó előtt tanúsítottam, gondolta Hui, miközben keserű szavai visszhangoztak a szobában. Lerovom kötelességemet előtted, Maat, és előtted, hatalmas Atum. Ha a hiéna ezért kísért, könyörgöm, küldjétek el, hadd éljem hátralévő napjaim békében!

Amikor már nem volt mit mondani, nem volt több elhallgatott részlet, Hui elnémult. Mély csönd ereszkedett le. Sem a fáraó, sem Teje nem mozdult. Hui, megszabadulva a nyomasztó tehertől, szédült és mámoros volt: az érzés száraz torkából végigfutott a testén, és zsibbadt nyugalmat hagyott maga után. A szeme sarkából látta, hogy Paneb belemártja ecsetjét a tintába, írásra készen, de az uralkodók még mindig nem mozdultak. A kinn várakozó szolgák halk moraja átszűrődött a fakapun. Teje illata keveredett a fáraó izzadságának szagával. A keverék mintha felerősödött volna − egyszerre fanyar és kellemetlenül delejes illat lebegett a szobában. Hui végül felállt. A mozdulatra Amenhotep elengedte felesége kezét, bizonytalanul letette az asztalra a kezében tartott poharat, és előrehajolt. Amikor megszólalt, a hangja rekedt volt.

– Hadd legyek biztos benne, hogy értem − szólalt meg a fáraó. − Azt mondod nekem, hogy amikor a fiam felnő, torz testű lesz, megörökli a Hórusz-trónt, istenkáromlást követ el Egyiptom istenei ellen a látható korongot kivéve, és elhagyja Amon otthonát egy új városért? Ez a jövő, amit Anubisz mutatott neked?

– Igen, felség.

– Nem lesz más törvényes fiam Thotmesz hercegen kívül, akire halál vár, és nevemet viselő fiamon kívül, aki szándékosan elpusztít minden értékeset ebben az országban, és az éhínség és betegség martalékául dobja?

– Igen, felség. Mióta Anubisz megmutatta ezeket, mióta a gyermek kezét megfogtam, le vagyok sújtva attól, ami a látomásban áll.

– Amont megfosztja a hatalmától? − A fáraó egyre értetlenebb volt, mintha Hui szavai összezavarták volna.

Hui éppen válaszolni akart, amikor Teje hangosan lecsapta hennázott tenyerét az asztalra, és talpra állt.

– Hazugság! Minden hazugság! − mondta összeszorított fogakkal. − Ennek a… ennek a parasztnak több hatalmat adtál, mint bárkinek az országban, nem vetted figyelembe, hogy bátyám, Ay hány évig szolgált téged hűségesen, szüleim pedig apádat! Anen öcsém még mindig papi ruhát hord, bár itt kellene lennie az udvarban, ahol tehetsége nem veszne el. Ami engem illet… − Teje szembefordult a férjével, mindkét kezét az asztalra fektette, és közel hajolt hozzá. − Ami engem illet, Egyiptom kormányzása csak akkor szükséges, ha Hapu fia saját ügyeit intézi valahol. Ez az úgynevezett látomás nem más, mint cselszövés, hogy minden tiszta királyi vérű fiú meghaljon. Akkor a háremi ágyasaid egyik fattyát kell majd Hórusz-fiókának nevezned, törvényes fiaddá tenned úgy, hogy egyik lányunkat neki adod. És biztos lehetsz benne, hogy azt a fiút maga Hui fogja kiválasztani!

Hui letérdelt, és a legnagyobb alázattal kinyújtotta felfelé fordított tenyerét.

– Nemcsak Atum hatalmát veszi el, hanem kőfaragókat küld ki egész Egyiptomban, hogy kitöröljék minden isten nevét, kivéve az Atonét − mondta világosan és határozottan Amenhotepnek, és erősen a fáraó szemébe nézett. − Azzal, hogy eltávolítja Amon nevét, nemcsak a legnagyobb istenkáromlást követi el Egyiptom megmentője ellen, hanem téged is megsemmisít. Te vagy Amon megtestesülése. A nevedben benne van az isten neve, de ha kitörlik, kád megsemmisül.

– Ezt nem tudom elhinni. − Amenhotep megrázta a fejét, és hátradőlt a székén. − Mit tettem, hogy ilyen sorsot érdemlek? Milyen bűnt követett el Egyiptom, hogy a Maat elhagyja? Nem, bácsikám. A látomásod biztosan hamis, és ha nem hamis, akkor félreértetted, amit láttál.

– Milyen szép feltételezés, férjem! − szólt közbe Teje gúnyosan. Összefonta a karját, elsuhant Hui mellett, és járkálni kezdett. Hui semmit nem tudott kiolvasni az arcából. − Milyen nagylelkű! Félreértette? Milyen bizonyítékunk van arra, hogy megbízható mer katunk egyáltalán a jövőbe lát? Csak az ő szava és az írnokáé, aki természetesen megesküszik urára.

Amenhotep nem figyelt Tejére.

– Egész életemben ismertelek, Hui − mondta halkan −, és amikor még csak csecsemő voltam anyám karján, jog nélkül a Hórusz-trónra, láttál engem, ahogy királyi aranyban fürdők. Az évek során szolgáltál és védtél, fáradhatatlanul dolgoztál, hogy birodalmat építs nekem. Velem gyászoltál a gyermekeim halála miatt, a haláluk miatt, amiket a jóslataidban láttál. Nagyon nehéz volt elmondanod, hogy szeretett Thotmesz hercegem nem fog túlélni engem. Most olyan jövőt tártál elém és országom elé, ami borzasztóbb, mint amit elképzelni lehet. − A hangja megbicsaklott. Felemelte a poharát az asztalról, belekortyolt, és letörölte a száját a ruhája ujjában.

– A számos pontos jóslat nélkül talán egyetértenék az uralkodónővel − folytatta. − De így most meg kell tudnunk, hogyan lehet elhárítani ezt a jövőt. Kelj fel! Teje, ezek a dührohamok nem vezetnek jóra. Huit olyan dolgok miatt gyűlölöd, amiket nem ő irányít.

Épp ellenkezőleg, azért gyűlöl, amit én irányítok, gondolta Hui, miközben visszaült a székére, és figyelte, ahogy Teje mereven leül a szék szélére.

– Ebben a hónapban sok Ozirisz-ünnepnap van − folytatta a fáraó. − Könyörögni fogunk bölcsességéért, te és én, Teje, elmegyünk Ipet Szutba minden hajnalban, miközben a Szentek Szentjét kinyitják, hogy a főpap áldozzon Amonnak, leborulunk és megkérdezzük, mit követtünk el.

– De mi semmi rosszat nem követtünk el! − tiltakozott Teje hevesen. − Ha Hapu fia igazat beszél, amit még mindig kétlek, az átok a fiunkban rejlik, nem bennünk! − Átnyúlt az asztal fölött, és két kézzel megragadta a fáraó karját. − Állandóan felügyelnünk kell, a legnagyobb gonddal kiválasztani tanítóit, gondoskodni róla, hogy őszintén tisztelje az isteneket, és megtanítani neki a látható napkorong helyét! Akkor nem fog hajlani az eretnekségre.

Miközben Hui beszélgetésüket hallgatta, egyre nyugtalanabb lett, de nem merte kimutatni. Az apád és nagyapád nyíltan előnyben részesítette a nap formáinak imádatát, Ré papjai pedig elindították az ellenségeskedést, ami köztük és Amon szolgái között kialakult. Amon felsőbbrendű, az istenség lényege. Az Aton csupán Re egyik energiája, a napsugár, a látható korong elér a földre, és oroszlánokká változik. Sajnos ez a gondolat sokkal izgalmasabb egy kisfiú számára, mint Amon, a nagy gágogó kettős tolla. Az oroszlánok Amon és Ré sugarainak megtestesülései. Az Aton maga a napsugár. Az Aton imádata hentik óta udvari vallás volt. Mindig is túl kifinomult, túl összetett volt az egyszerű köznép számára. Ez a második királyi sarj a megszállottja lesz.

– Felség, Anubisz nem utalt semmilyen kiútra, egyáltalán nem! − szólt Hui Tejéhez. − Minden, amit abban a csillogó új városban láttam, torznak tűnt, minden arc a tömegben kétségbeesett volt, amit csak én láttam. A herceg máris elátkozott. Szerencsétlensége el fog terjedni.

Amenhotep kiszabadította a kezét felesége szorításából, felvette a poharát, és az aljába bámult. A pohár remegett a kezében.

Teje elcsendesedett.

– Akkor mit akar Anubisz, mit tegyen a fáraó szegény kis elátkozott hercegünkkel? − suttogta gyűlölködve, félig lehunyt szemmel. − Nem várhatja, hogy Amenhotep megszegje a Maat törvényét, és Ammut martaléka legyen az Ítéletek Csarnokában Maat mérlege alatt, amikor szíve mindenképpen többet fog nyomni a tolnál? Ó, de el is felejtettem. − Úgy tett, mintha valami hirtelen az eszébe jutna. − A fáraó nem kerül az Ítéletek Csarnokába. Felemelkedik, és a szent bárkában utazik királyi őseivel. Így nem bűnhődik bűneiért, de Egyiptom igen. Egyiptom helyette szenved. Tehát megkérdezlek ismét, mer kat, hatalmas Látó, mit akar Anubisz, mit tegyen a férjem a fiával? Ha látomásod egyáltalán igazat mutat.

– Elég! − Amenhotep hangja remegett. − Most hagyj minket magunkra, bácsikám. Menj haza és maradj otthon, amíg hívatlak. Paneb, add oda a jóslat másolatát. Küldd be rögtön Nubtit és Tiawit. Mindketten elmehettek.

Hui óvatosan felállt. Túlzás volt azt várni, hogy a fáraó egyszerűen elfogadja tőlem a látomást, gondolta rémülten, és minden izma megfeszült, mintha menekülni akarna. Ha elolvassa a teljes feljegyzést, az olyan lehetetlennek és istenkáromlónak fog tűnni, hogy szertefoszlik minden remény arra, hogy elhiggye. Ami Tejét illeti, büntetésemet fogja követelni, és minden érvet felhasznál ellenem, amit csak tud.

– Paneb, add oda a két tekercset − mondta Hui csendesen. Paneb könnyedén felállt a földről, benyúlt az erszényébe, és átadta. Hui lenézett a két tekercs papiruszra. Az élete során összegyűjtött minden tulajdona elvékonyodott, széttöredezett és elillant a szeme előtt, olyan mezítelen és védtelen volt, mint egy gyermek.

– Felség, nem mondtam el neked mindent − mondta Hui rekedten, és a fáraó felé nyújtotta a tekercseket. − Sok-sok évvel ezelőtt, mielőtt férjhez mentél Amenhotephez, Teje, jósoltam neked. Anubisz megmutatta a fáraó koronázási napját, ahol vele voltál tündöklő királynői ruhában, de ez csak a látomás első része volt. A második részt megtartottam magamnak, mert azt akartam, hogy a házasság létrejöjjön, és Atum akarata nem volt világos. De lediktáltam mindent. − Hui nagyot nyelt. − A gyermek Amenhotep herceg jövőjének teljes látomása ezen a másik tekercsen áll. Anubisz többet mutatott, mint amit el mertem mondani. Túlságosan félek attól, hogy szavakba öntsem. Megértitek, ha elolvassátok, de könyörgöm mindkettőtökhöz, hogy emlékezzetek: teljes hűséggel szolgálom Egyiptomot és a Hórusz-trónt.

Teje kinyújtotta a kezét, de Amenhotep elvette előle a tekercseket, és az ölébe fogta.

– Tud még valaki a teljes jóslatról? − kérdezte éles hangon a fáraó.

Hui egy pillanatig habozott, aztán eldöntötte, hogy már nem kertelhet, még ha azért is tenné, hogy megkímélje a fájdalomtól.

– A régi jóslat tartalmát megvitattam anyáddal, a királynővel, még uralkodói minőségében − ismerte be Hui. Nem tette hozzá, hogy Mutemwia is azt gondolta, hogy a legjobb elhallgatni a teljes látomást. Teje elsápadt, hennázott száját összeszorította. A fáraó töprengett.

– Elmehettek, mindketten − ismételte. Hui és Paneb meghajolva az ajtó felé lépett. Teje ellenséges tekintete Huira szegeződött, de Amenhotep a tekercseket nézte, amiket a térdén tartott.

Amint Hui kilépett a folyosóra, rögtön tudta, hogy ott van a hiéna. Az állat szaga megcsapta az orrát, és a rothadó bűz sokkal erősebb volt, mint amit hálószobájában érzett, áthatóbb, mint bármilyen vadállat szaga. Ellenállt a késztetésnek, hogy eltakarja száját és orrát, kimerülten és feszülten szót váltott Nubtival és Tiawival, aztán elindult a szobrokkal szegélyezett folyosón a palota bejárata felé, Panebbel a háta mögött. Nem tudott gondolkodni, és alig vette észre az alázatos jövés-menést és az üdvözlést. Hui fülében visszhangoztak a puha, baljós léptek, a fekete nyelv lassú lihegése, amit csak ő hallott. Komoran fohászkodott, hogy a fogadóterem előtti hatalmas teret beragyogó napfényben a jelenés eltűnjön vagy legalább láthatatlanná váljon.

Először úgy tűnt, hogy a fohász meghallgatásra talált. A hordárok meglátták Huit, és sietve hozták a hordszékét. Hui és Paneb beült, a hordárok felemelték őket, és elindultak hazafelé. De amikor Hui kinézett a függönyökön keresztül, látta, hogy a hiéna a hordszéke előtti árnyékban lépked. Amikor a hordárok irányt változtattak és az árnyék megfordult, a hiéna is helyet változtatott, hogy az árnyékban maradjon. Hui összehúzta a függönyöket és a fejét felhúzott térdére ejtette. Egy démon kísért, gondolta tompán. Anubisz rám szabadította a hatiu egyik tagját, de miért? Megoldottam Thot Könyvének rejtélyét. Annak ellenére, hogy tudtam, Teje mindent megtesz, hogy tönkretegyen vagy megöljön, végül átadtam mindkét jóslat tartalmát. Atum végre megengedi, hogy megöregedjek, érzem, ezért már nincsen szüksége rám. Hacsak nem akarja, hogy továbbmenjek, feláldozzam magam, a szívemet a gonoszság nehéz köveivel rakjam tele, hogy a mérlegen nehezebb legyen, és Maat megsemmisülésre ítéljen. Hui felnyögött. Egy gyermeket meggyilkolni és Egyiptomot megmenteni, de elpusztítani magam. A gyermeket élni hagyni és Egyiptomot elpusztítani, de megtagadni Anubisz parancsát, hogy jóvátegyem a gőgöm okozta bajt, és ezzel elkárhozni. Nincs választásom, elátkozott vagyok, bármit teszek. Atum, gyűlöltelek, hogy úgy bántál velem, mintha a látás nekem adományozott isteni képességével és Thot Könyvének olvasásával megvetted volna a lelkem, hogy azt tegyél vele, amit akarsz. Ahogy felnőttem, megértettem és elfogadtam a különlegességet, amivel kárpótoltál engem. De most ismét gyűlölni foglak. Te és hírnököd, Anubisz könyörtelenebbek vagytok, mint mi, halandók. Hui tudta, hogy indulata a reggeli feszültség következménye, és elegyedik Teje haragos arcának és a fáraó zavart viselkedésének emlékével. De Hui szorult helyzete egyértelmű volt. Az őt követő hiéna is tagadhatatlan volt. Hui émelygett és furcsa módon fázott, összekulcsolta a térdét, és átadta magát a kétségbeesésnek.

Amenmessze és Kenofer várta, amikor belépett a házba. Paneb elindult, hogy eltegye a fáraóval és Tejével való találkozás feljegyzését, intézője és személyi szolgája pedig Huihoz lépett, aki hirtelen nem tudott megmozdulni. Testi és lelki bénultság vett erőt rajta, szolgái arca és a környezete egyszer csak ismeretlennek tűnt. Csak a hiéna volt valóságos. Mellette kuporgott, olyan közel meztelen lábához, hogy érezte a teste melegét. Egyre erősebben érezte, hogy le kell néznie, mert a valóság teljesen felismerhetetlenné válik, ha nem teszi. Lázadozva és rettegve kényszerítette magát, hogy lefelé fordítsa a fejét, és ránézzen a hiénára. Az állat felbámult rá, ahogy a tekintetük találkozott, a szoba és az emberek újra láthatóvá váltak.

Mindkét férfi gondterhelten figyelte.

– Rakhaka melegen tartotta az ebédet neked, uram − mondta Amenmessze. − Eszel?

– Nem. − Hui erővel elhessegette magától az eltűnő valóságot. − Kenofer, hozz mákot, Amenmessze, te pedig keresd meg Pertit. Mindkettőtökkel azonnal beszélni akarok.

Amenhotep soha nem ártana nekem, gondolta magában Hui, miközben átment az előszobán a lépcsősor felé, de Teje habozás nélkül megöletne, ha azt hinné, hogy a halálom valahogy megváltoztatja fia végzetét. Dühkitörése ellenére tudja, hogy a látomásaim nem hazudnak.

Hui a hálószobájához ért, ledobta a szandálját, a kék kötényt és inget fehérre cserélte. Hui felemelte az egyik cédrus öltözőláda tetejét, a szépen összehajtogatott ruhák mellett benyúlt a dobozokért. A legtöbben ékszerek és a múlt emlékei lapultak. Kivette az egyiket − a többinél kissé hosszabb és kevésbé díszes volt, kibontotta a zsinórját, és kivett belőle egy tőrt. Már évek óta nem volt a kezében: Thotmesztől kapta egy réges-régi névnapjára, félig tréfából, félig hogy magával vigye a fegyvert Egyiptomon kívüli hivatalos útjaira. A penge egyszerű vasból volt, de a nyelét arannyal és vörös jáspissal rakták ki úgy, hogy könnyen meg lehessen markolni. Hui egy pillanatra a kezébe vette, tudva, hogy a hiéna a szoba egyik sarkából figyeli, aztán visszarakta a dobozba, és dobozt az ágya mellett álló székre tette.

Kenofer kopogott és belépett. Hui épp visszaadta neki az üres ópiumosfiolát, amikor Perti rontott be az ajtón Amenmesszével a sarkában. Perti gyorsan meghajolt − régi bőrruha és por szagát hozta magával, ami egy időre elfedte a hiéna bűzét. Hui figyelmesen nézte a katonát. A fáraó főparancsnoka, Uaszerszatet időnként kérte Huitól, hogy Perti a hadseregben szolgálhasson, és Pertinek megígérte, hogy egy egész sereget kapna, de Perti mindig visszautasította. „Veled beutazom a birodalmat, uram − mondta akkor Huinak. − Új fegyverekről és taktikáról tanulok, lehetőségem van, hogy az országok nagyjait megfigyeljem, de a legjobb, hogy teljesen szabad kezet adsz a házad védelmében és a kémek szervezésében. Senkinek nem tartozom engedelmességgel, csak neked. Hol máshol kapnék ennyi szabadságot és felelősséget?” Perti most itt állt előtte, és figyelmesen nézte.

– Kenofer, csukd be az ajtót − mondta Hui. − Perti, hány katona van a szolgálatomban?

– Most ötven − felelte Perti rögtön. − Uaszerszatet jóváhagyta, hogy a szokásos húsznál több lehessen, amikor üzlettársadnak, Amonnefer hercegnek szüksége volt az őrökre a mákföldek őrzésénél. A földek nincsenek bekerítve, ahogy te is tudod. Tíz katona van távol Puntban a mirhakaravánnal. Harminc őrködik a házban és a birtokon, kísér téged, amikor a palotába vagy a városba tartasz. Uram, miért kérded?

Perti rászolgált a kérdésre. Kenofer és Amenmessze is, bár Kenofer ritkán kérdezett. Hui kereste a szót, hogyan mondja el, hogy élete veszélyben forog, anélkül hogy meg kellene magyaráznia, de mielőtt még megszólalt volna, Amenmessze közbevágott.

– Félsz valamitől, ugye, Hui? Hentik óta ismerjük egymást, és már olyan jól ismerem a hangulataidat, mint régen Anhuret. Mióta visszatértél Iunuból, néhány napig szétszórt voltál, nem aludtál és nem ettél, de egy kicsivel ezelőtt, mikor a palotából visszatértél, láttam, hogy teljesen elveszett vagy. Ha egy dühös szellem akarna bosszút állni rajtad, akkor démonűzőt hívatnál, nem minket. − Széles mozdulatot tett a kezével a másik két férfi felé mutatva. − Nem kérdezzük, miért, csak hogy mit kell tennünk.

– Köszönöm, Amenmessze. Amit mondhatok, csupán ennyi: nagy fájdalmat okoztam az uralkodóknak, annyira, hogy egyikük vagy talán mindketten megpróbálnak megöletni. Amenmessze, ne engedj be olyan ételt a konyhába, amit nem te magad hoztál a piacról vagy a kertből, és figyelmeztesd Rakhakát, hogy ne kóstolja meg az ételt főzés közben. − Perti felvonta a szemöldökét. Kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Hui megelőzte. − Senki nem kockáztathatja az életét miattam. Perti, küldj egy katonát Amenmessze mellé, hogy mindenhová elkísérje, és jelölj ki őröket a konyhához. Kenofer, csak olyan vizet fogok meginni, amit te magad hoztál a folyóról, és egy katona fog segíteni. Nem kérek bort vagy sört nyitott korsókból. Perti, éleztesd meg ezt a tőrt nekem, és hozd vissza. Sulykold bele az embereidbe, hogy senki nem jöhet a birtokra vagy a házba, ha üzenet érkezik nekem, a kapunál kell hagyni. Perti, az ajtóm előtt legyél egész nap és egész éjjel. Kenofer hoz majd matracot és ágyneműt neked.

Odaadta Pertinek a tőrt.

– Uram, valóban azt gondolod, hogy a Hórusz vagy az istennő szándékosan megszegné a Maat törvényét, mert fájdalmat okoztál nekik? − A hang Kenoferé volt. − A Maat egyensúlyát nem zavarja meg egy bírák előtt jogosan elítélt bűnöző halála, de egy titkos gyilkosságot, amit a fáraó követ el, aki a Szentek Szentjében áll a nevünkben, az istenek olyan bűnnek látnak, amit mi, egyiptomiak mindannyian elkövettünk.

Csak amíg a fáraó be nem lép a heb szed átalakító ceremóniájába, gondolta Hui, és meghatódott az ártatlan döbbeneten a szolgája arcán. Akkor valóban istenné válik, aki már nem vonható felelősségre semmiért, amit elkövetett. Csak néhányan hitték ezt az idők folyamán. Csupán egy maroknyi ember, aki végigolvasta Thot Könyvét, jött rá, hogy több, mint csupán a teremtés leírása, vagy útmutató a varázslat tudományának elsajátításához és a csillagok olvasásához.

– Nagy bánatot okoztam nekik, különösen az uralkodónőnek − felelt Hui. − Várhatóan újra hívatnak majd a palotába, de addig is szükségem van rátok, hogy biztonságban legyek.

Már nem bízom Anubiszban, folytatta a keserű gondolatot. Hui a Henti-heti szentélye melletti sarokba pillantott. A hiéna visszanézett rá. Hui nagy nehezen felállt a székből.

– Elmehettek. Kenofer, most pedig lepihenek. Kérlek, vidd el a gyászruhákat.

Nem használt, hogy ma kéket viseltem, mondta magában, miközben a szolgák egymás után kimentek, és becsukták az ajtót. Sem Amenhotep, sem Teje nem érezte és osztotta gyászomat Egyiptomért, ami áthatotta borzalmakkal és szomorúsággal teli látomásomat.

– Maradj vagy menj, nem érdekel − mondta Hui a sötétben fekvő lénynek. Az ágyába feküdt, magára húzta a lepedőt, és eltökélten lehunyta a szemét.

Hui békákról álmodott: tucatnyi mászott egymáson a lábánál, mind fekete. Erős fény áradt valahol mögötte, hosszú árnyékot vetett, ami olyan sötét volt, hogy alig lehetett látni az állatok körvonalát, de érezte hűvös, nyálkás testüket a bőrén. Hui félig megfordult, hogy jobban lásson, és lerázta a békákat magáról. A fény vele mozdult, és ismét megállapodott a hátán. Mindkét kezével beletúrt a kicsiny, nyüzsgő békák közé, szétszórta őket, de minél lázasabban szórta őket, annál gyorsabban nőtt a kupac. Felkiáltott, felébredt, kiszabadította magát átizzadt lepedőjéből, és gyorsan kimászott az ágyból, azt várva, hogy a padló tele lesz békákkal. De üres volt, csak a hiéna ült ott, és gyengéden nyalogatta a lábát. Ezúttal nem nézett Huira − úgy tűnt, minden figyelmét leköti a mosdás. Bárcsak még életben lennél, Henenu, suttogta magában Hui, és felállt, hogy megnézze az állatot. Mióta Hut-heri-íbbe jöttél, hogy kiűzd a démont belőlem, amit nem találtál, te lettél a védelmezőm a gonosz erőkkel szemben, amik tönkre akarnak tenni engem és a látás ajándékát. Megszerettelek, és megbíztam az ítéletedben. Ha itt lennél, meg tudnád mondani, miért kísért a bau, miért veszi fel dögevő alakját, miért feketébb, mint a holdtalan éjszaka, ki küldte a kínzásomra. Senki nem maradt, akinek elmondhatnám − csak Thotmesz, aki meghallgatna, de nem tudna segíteni. Nem merek paphoz fordulni ezzel, még a mennoferi levéltároshoz sem, különösen most, hogy mer kat tisztem veszélyben forog, nem beszélve az életemről, és nem szabad, hogy gyengeséget mutassak. Mindennél jobban kívánom, bárcsak belenézhetnék réztükrömbe, és megláthatnám saját jövőm. A hiéna befejezte a mosdást és visszatért állhatatos, de furcsán közönyös nézéséhez. Hui kiáltott Kenofernek, és nemcsak saját izzadságát, hanem a békák hűvös, undorító érzését is le akarta mosni a lábáról.

Perti tiltakozása ellenére Hui napellenzőt állíttatott a kerti fűre, ahol levelet diktált Thotmesznek és Nasának. Aztán hanyatt feküdt, kezét a tarkójára tette, és próbált semmire sem gondolni. A birtok csendes volt, és a hőség lassan erősödött. Egy levél jött Hui északi birtokának intézőjétől. Henenu hagyta rá az oázis melletti birtokát. Ta-se tava mellett különösen termékeny volt a föld, az ott termesztett bőséges termés az évek során szaporította Hui vagyonát. Gondosan megfogadta az intéző tanácsát arról, hogy mit ültessenek, de most a tekercs érintetlenül zörgött a szellőben, ahol Paneb hagyta, arasznyira a Hui lábánál ülő mozdulatlan hiénától. Perti és katonái hallótávolságban őrt álltak. Két szolga csendes beszélgetése mintha az évszak időtlenségét jelképezte volna. De Hui, bár látszólag nyugalomban volt, tudta, hogy ha nem hunyja le a szemét és nem tereli el a gondolatait, üvöltve felugrana, a kapuhoz rohanna, át a mákföldeken, egészen az apadó, zavaros folyóig, és várva várt elmúlásba süllyedne, ahová kísértetárnyéka nem követhetné.

Amikor ő és Isat együtt laktak Hut-heri-íb nyomornegyedében, és Hui kimerülésig szolgálta Atumot, egyszer sürgősen jóslásra hívatták, de a nyomorúságos viskóba belépve egy halott gyermeket találtak. Hui tanácstalanul letérdelt a halványzöld, színtelen tekintetű kis holttest mellé, érezte a szülők kétségbeesését, és ami még rosszabb volt, lázas reményét. Tedd a kezed a gyermekemre, és hozd őt vissza az életbe. Hatalmadban áll. Az istenek adták neked, amikor újjáélesztettek, neked ajándékozták a látást és gyógyítást. A te szüleid jobban kiérdemelték, mint mi? Vagy te? Miért te, és nem az én gyermekem? Miért nem segítesz rajtunk? A vádak kimondatlanul lebegtek körülöttük. Hui már számtalanszor hallotta őket. Próbált elmagyarázni valamit, amit ő sem értett, de végül feladta. Most belekapaszkodott a régi idők emlékeibe, hagyta, hogy összekeveredjenek saját halálvágyával − a zajos utca, ahol laktak, az ételek, amiket ettek, szüntelen jelenlétével Isat is részese lett vívott harcnak.

A délután maradék részében Huinak sikerült Hut-heri-íb torz, elképzelt félhomályában maradnia, és mire Amenmessze hívatta a vacsorához, csaknem elfeledkezett a kísértetről, ami mindenhová követte. Amikor kelletlenül belépett hálószobájába, hogy lefeküdjön, még mindig nem jött üzenet a palotából.