Másnap reggel, mielőtt még Hui kinyitotta volna a szemét, megérezte a változást a falon túl. Néma izgalom terjengett a levegőben a hálószobájában. Amikor Tetiankh letette az ágy mellé a tálcát a vízzel, gyümölcscsel és kenyérrel, és odalépett az ablakhoz, hogy felhúzza a függönyt, Hui látta, hogy még nagyon korán van: az égen még csak épp megjelent a hajnal rózsaszínje.

– Bocsánatod kérem, hogy most ébresztelek, uram − monda Tetiankh −, de kérik, hogy jelenj meg őfelsége lakosztályában, amint elkészültél. Nubti főintéző tisztelettel kér, hogy ne tölts többet, mint két órát a reggelivel és a fürdővel.

Hui felült, kinyúlt a mákfioláért, ami az étel mellett állt, és örömmel érezte az ismerős keserűséget.

– Gondolom, a fáraó szűk körben akarja üdvözölni nagybátyját a herceg visszatértének nyilvános ünnepe előtt. Mit beszélnek erről a szolgák, Tetiankh?

Hui kiitta a vizet, és bár nem volt éhes, tépett egy darabot a meleg kenyérből. A mákfőzettől a gyomra tompán lüktetett, de kényszerítette magát, hogy egyen, tudva, hogy szüksége van a táplálékra a biztosan kimerítő naphoz. Olyan kimerítő, mint az összes többi, mióta elhagytam Hut-heri-íbet, döbbent rá, de elhessegette a kínálkozó önsajnálatot.

Tetiankh kinyitotta Hui öltözőládáját, és módszeresen kivette belőle a ruhákat és az ékszereket.

– Kíváncsiak, persze. Néhányan emlékeznek még a hercegre a száműzetés előttről. Sokan jó szolgaként viselkednek, és nem hajlandók pletykálni, de mások sustorognak, hogy a fáraó veszélybe sodorja magát azzal, hogy megengedi a Hórusz-trón követelőjének, hogy visszatérjen Egyiptomba. − Kihúzta magát, és homlokát ráncolva nézte a kezében tartott díszes szandált. − Egy kicsit beszélgettem Pa-seddel tegnap. Nagyon várja, hogy elfoglalja régi helyét a herceg főintézőjeként, aki máris küldött hivatalos kérvényt az ügyben őfelségének. De Pa-sed és én egyetértettünk abban, hogy minden találgatás hiábavaló még. Uram, ha ezt a szandált akarod felvenni, akkor viselned kell a holdkő fülbevalót és rengeteg aranyat a csuklódon, hogy ellensúlyozd az egyszerűségét.

Hui azt felelte a szolgának, hogy válassza ki, amit megfelelőnek tart, és kényszerítette magát, hogy lenyeljen egy darab friss datolyát. Az édességétől összeugrott a gyomra.

Mire Hui Tetiankhhal visszatért a szobájába a zsúfolt fürdőházból, a gyomra már nem fájt és kitisztult a feje. Szórakozottan nézte tükörképét a kicsi réztükörben, a szépítőszerek sokasága mögött, miközben személyi szolgája kifestette a szemét, megfésülte és befonta olajozott haját. Utolsó találkozásakor Amenhotep herceggel Hui gyötrődött és bűntudatot érzett amiatt, hogy nem volt képes leleplezni a fiatalabb Thotmesz herceg szfinxálmát, mint egy arcátlan koholmányt, ami arra kellett, hogy segítse teljesen törvénytelen trónkövetelését. Amenhotep sokkal kedvesebb volt Huival, mint ahogy megérdemelte volna. Ezek a rossz érzések újra feléledtek, miközben Tetiankh Hui vastag fonatát összekötötte egy keskeny bőrszalaggal és egy arany békadísszel.

– Az aranyszegélyű kötényt vedd fel, uram, és a zöld türkiz fejdíszt.

Hui gondolatban gyáva önmagával viaskodott, és visszafojtott egy türelmetlen választ. Tetiankh gyakorlott kézzel felöltöztette, felékszerezte és felhúzta a szandálját, illatos olajjal bekente a nyakát, karját és mellkasát. Huit hirtelen megrohanta egy gyerekes vágy, hogy visszafeküdjön az ágyra, és bebújjon a takaró alá.

– Mondd meg Panebnek, hogy hozza az írótáblát, és várjon rám a folyosón − mondta Hui kurtán. Beszívta a lótusz nyugtató illatát, ami a testéből áradt, és elindult Tetiankh után, ki a szobából, ami egyre inkább a menedékévé vált.

Hui üdvözölte új írnokát, aki válaszul meghajolt. Paneb egyszerű, de láthatóan drága lenkötényt viselt; a mellén lógó szuaretgyöngyhöz hasonló színű vörös szalag fonta körül a fejét. Az egyetlen jele nemesi származásának a frissen szárított narancssárga henna volt a tenyerén, és a fülében lógó egyszerű, ezüst Thot-képmás: az ezüst jóval drágább volt, mint az arany. Hui értékelte új írnoka visszafogottságát, és felderült. Perti és két katona várta, hogy elkísérje. Hui intett nekik, és elindultak a fáraó lakosztálya felé.

Nubti beengedte Huit és Panebet egy csendes szobába. Hui arra számított, hogy a herceget udvaroncok körében találja, de csak a fáraó, Mutemwia és egy ismeretlen férfi ült az édességekkel és kupákkal megrakott asztal körül. Néhány fehér és kék egyenruhás szolga álldogált kissé távolabb, figyelmesen, köztük Pa-sed. Nubti odament hozzá. Hui a fáraót üdvözölve kinyújtotta a karját, mögötte Paneb pedig letérdelt, hogy a földre boruljon. Amenhotep intett Huinak, hogy lépjen közelebb.

– Kelj fel, Paneb! − parancsolta. − Hallottam, hogy Hui bácsikám felfogadott. Jó választás anyám, a királynő szerint. Hui bácsikám, biztosan emlékszel Amenhotep bácsikámra. − A fáraó nevetett, és a rövid, kisfiús vidámság mögött Hui érezte a feszültséget, miközben közelebb lépett az ismeretlenhez.

A férfi felállt és megfordult. Hui hirtelen egy ismerős arcot látott, ami idősebb, ráncosabb és sötétebb lett, és sima, fekete hajzuhatag keretezte. Valóban a herceg volt az. Hui mélyen meghajolt.

– Nagyon jó téged újra látni, hatalmas Látó − szólalt meg a herceg, és a hangja kényelmetlenséget és örömöt ébresztett Huiban. Kényelmetlenséget utolsó találkozásuk emléke miatt, és örömöt, mert jóslata a herceg trónfosztó testvére életéről igaznak bizonyult. − Abban a levélben, amiben hazahívtál, pontosan ugyanúgy fogalmaztál, ahogy megjelent a látomásban, még évekkel ezelőtt. Valóban megáldanak téged az istenek!

– Hui bácsikám könnyen belelát bárki jövőjébe − szólt közbe a fáraó. − Ülj ide mellém − parancsolta Huinak. − Nubti, önts bort Hui bácsikámnak, és én is kérek még.

Miközben Hui leült a székre, amire Amenhotep mutatott, a tekintete egy pillanatra találkozott a királynőével. Mutemwia nyugodtnak tűnt: kis kezei az ölében nyugodtak, gyűrűvel díszített ujjait lazán összefonta. Arannyal díszített lába kilátszott vékony, teljesen fehér ruhája alól, és összefonta a bokájánál. Azonban Hui, mielőtt leült a székébe, megérezte a királynő feszültségét: egy kicsit megmozdította a fejét, amivel elárulta számára, hogy nincs rendben minden. Hui hallotta, hogy mögötte írnoka halkan leereszkedik a szőnyegre. Engedélyt kapott, hogy szóljon, miután a herceg közvetlenül beszélt hozzá. Rámosolygott a tiszta tekintetű férfire, miközben egy szolga hangtalanul egy borral színültig teli poharat adott a kezébe, és továbblépett, hogy újratöltse a fáraóét.

– Nagyon boldog vagyok, hogy biztonságban visszatértél ebbe az áldott országba, herceg − mondta Hui. − Hosszú volt kényszerű tartózkodásod Mitanniban.

– Így van, és többnyire honvágyam volt Artatama nagylelkű bánásmódja ellenére. Mindent megtettem, hogy kiváló kapcsolat alakuljon ki Mitanni és Egyiptom között, és remélem, hogy ez a jövőben is folytatódik.

– Ha alattvaló királyunk olyan hűséges Egyiptomhoz, mint ahogy Yei családja, akkor nincs miért aggódnunk − szólt közbe a fáraó. − Ptahmosze vezír felügyeli a külügyek hivatalát. Azt mondja, hogy Mitanniból rendszeresen és tiszteletteljesen leveleznek, és az éves adók mindig időben jönnek.

A herceg mondhatta volna királyi unokaöccsének, hogy mivel pontosan onnan érkezett, tökéletesen tisztában van Mitanni kapcsolatával Egyiptommal. Hui ezt egy pillanatra látta a férfi tekintetén, és azon, ahogy gyorsan beszívta a levegőt, de aztán úgy döntött, hogy nem mondja ki, amit gondol.

– Ez nagyon jó, felség − felelte a herceg. − A bordó arany, amit a mitanni kovácsok készítenek, önmagában megéri Egyiptomnak, hogy Artatama és családja elégedett legyen.

– Gondolom, nem sikerült felfedezned a készítése titkát. Hatalmas győzelem lett volna Egyiptomnak, nem beszélve a világról, ha hazahoztad volna magaddal. − Amenhotep nagyot kortyolt a borból, bizonytalanul visszatette a poharat az asztalra, és Hui rádöbbent, hogy a fiú becsípett. A herceg is nyilván rájött erre.

– Artatama teljes szabadságot adott mindenben, a kovácsműhelyeket kivéve − felelte gyengéden. − Nem éltem vissza a bizalmával, bár természetesen eszembe jutott, hogy a bordó arany hatalmas ajándék volna számodra. Bolondság lett volna veszélyeztetni a békét, amelyet őseink hoztak létre a két ország között. Elkészítettem számodra egy teljes jelentést Mitanni társadalmának és kormányának minden részletéről. Írnokom, Ka-szet máris elhelyezte Ptahmosze hivatalában.

– Bordó aranyból készült ajándékaidat pedig nagyra értékeljük − szólalt meg Mutemwia. − Ó, drága jó barátom! Csodálatos látni és hallani, és tudni, hogy meglátogathatlak régi lakrészedben, amikor csak akarlak, ahogyan régen, mikor a fáraó még kisbaba volt! Emlékszel, hogyan nevetett és mosolygott rád, amikor a karodban fogtad?

Nagyon jó, Mutemwia, gondolta Hui, valóban nagyon jó.

A herceg is felismerte a szándékát. A fáraó felé hajolt, és tiszteletteljesen beszélni kezdett.

– Szerettelek, amikor kicsi voltál, és szeretlek mint fáraómat, Amenhotep unokaöcsém − mondta halkan. − Soha nem tennék semmit, amivel ártanék neked. Tudom, milyen a halál árnyékában élni, azoktól fenyegetve, akiket szeretsz és akikben bízol. Valami meghalt bennem, amikor apám és öcsém ellenem fordult. Bíznod kell a szavamban, amikor azt mondom, hogy nem szeretném felvenni az uralkodás béklyóját, az előírás börtönében élni, és Egyiptom világi és egyházi egységének súlyát cipelni a vállamon. Tizenkét évig szabadon éltem. Csak addig akarok a palotában maradni, amíg te és én barátok nem leszünk. Aztán engedelmeddel visszavonulok birtokaimra Ta-séba, keresek egy ügyes egyiptomi feleséget, és hátralevő napjaimat csónakázással töltöm, és nézem a szőlő növekedését.

Hui figyelte a fáraót, aki csüggött nagybátyján, és látta, hogy lassan felenged a feszültség bortól piros arcán.

– Nem akartam hallani félelmeimet a te szádból, bácsikám − mondta rekedten. Megköszörülte a torkát, és kitisztult a hangja. − Mégis, anyám, a királynő figyelmeztet arra, hogy a fáraók nem bízhatnak vakon. Szeretnék bízni benned, a barátod akarok lenni. De most az én katonáim fognak őrt állni nálad, nem a tieid. És szeretném megkérni a Látót, hogy fogja meg a kezed, és jósoljon, ahogy régen.

– Bölcs döntések − felelt a herceg. − Én magam is így döntenék, ha a helyedben lennék. Most pedig kérlek, bocsáss el, felség. Szeretném, ha megfürdetnének és megborotválnának a lakoma előtt, amit ma este nagylelkűen a tiszteletemre rendezel, és már várom, hogy újra belépjek régi lakrészembe.

Amenhotep bólintott, és elsápadt. Hui azon tűnődött, hogy talán kihányja a bort, amit olyan gyorsan elfogyasztott. A herceg felállt, és Hui is meghajolt, miközben a férfi kihátrált az ajtón, amit Pa-sed kinyitott előtte. Amikor eltűnt, a fáraó Huira nézett.

– Szeretnék örülni a herceg érkezésének − mondta a fáraó. − Nem úgy viselkedtem vele, ahogyan egy fáraónak vagy egy rokonnak kell. Nagyon sajnálom.

– Tudom. Bocsáss el engem is, felség. Aludnod kell.

De Amenhotep megragadta a kötényét.

– Szeretsz engem, ugye, Hui bácsikám? Soha nem bántanál, ugye?

Hui letérdelt székéhez, és átkarolta a fáraó hirtelen törékenynek és sebezhetőnek tűnő vállait.

– Te vagy a gyermek, akit nem nemzhettem én − mormolta olyan halkan, hogy a mozdulatlan szolgák nem hallhatták. − Szeretlek azóta, hogy az áradás idejét velem töltötted a birtokomon. Fogadom, hogy soha nem bántalak, és tudtommal nem bánthat téged senki sem. Örülj, hogy láthatod a herceget. Bánj vele olyan tisztelettel, amit megérdemel.

Amenhotep elengedte a ruháját. Hui felállt, mélyen meghajolt, és kiment, Panebbel a sarkában. Amikor újra a lakrészébe ért, a teste feszülten kívánta a mákfőzetet. De nem törődött a fájdalmas lüktetéssel.

– Paneb, keresd meg Amenmesszét, és hozd el a leveleket, amik nekem jöttek − mondta Hui. − Akár most is foglalkozhatok velük az ebéd előtt.

Nagy örömére levél jött Thothoteptől és intézőjétől, Merenrától, aki a hut-heri-íbi birtokát gondozta. Merenrának nem sok mondanivalója volt azonkívül, hogy megnyugtatta Huit, minden rendben és békében van a házában és kertjében, és gondoskodik arról, hogy a háziszolgák mindent rendben tartsanak, arra az esetre, ha uruk hazalátogatna. Hui megkérte Panebet, hogy gondoskodjon arról, hogy Merenra elég aranyat kapjon a kertek és a szolgák gondozásához, és feltörte a dísztelen viaszpecsétet Thothotep levelén.

„A hatalmas Látónak, Huinak, uramnak, üdvözlet”, kezdődött a levél, és Huiba, ahogy meglátta a nő takaros, ismerős írását a papirusztekercsen, belenyilallt a honvágy. Gyorsan olvasott. Anhuret, a drága Anhuret, aki még kisfiú korában elkísérte az iunui Thot-templomba, és később elszegődött a birtokára a katonái vezetésére, egyre gyöngébb lett, és a légzése egyre nehezebb a gyógyszerek ellenére, amit Thothotep vett neki. A nő megköszönte Huinak az aranyat, ami lehetővé tette viszonylagos fényűzésüket, és röviden írt arról, milyen boldogság Nekhebben, szülővárosában élni a folyó mellett, de a levél végén átütött a szorongása a férjéért, és a vágyakozása régi élete után, amikor Hui írnoka volt. „Anhuretnek már ülve kell aludni, én pedig az ágyunk mellett fekszem egy szalmazsákon − írta Thothotep, és Hui tisztán hallotta a hangját a fekete hieroglifákon át. − Mákfőzetet adok neki, amit te küldesz nagylelkűen, hogy néhány drága órára elfeledkezzen a lélegzésről.

Amikor tud beszélni, a szavai tele vannak a veled töltött időkkel, mindkettőnkével és a múlt utáni vágyakozással. Gyakran a régi esküvel kezdi a mondanivalóját: szeretem az életet, és gyűlölöm a halált. Nem fog könnyen belépni az Ítéletek Csarnokába. Nagyon hiányzol nekünk, és irigylem azt, aki most helyettem mögötted jár. Saját kezemmel, Thothotep, írnok. Famenoth havának negyedik napján, a fáraó első évében.”

Nekem is hiányzol, kis árvám, akit a nyomorból szedtem fel, gondolta Hui. Panebhez fordult.

– Nem ismerem ennek az utolsó tekercsnek a pecsétjét. Kié?

– A harci szekér Yei családjának nyomata − felelte Paneb.

– Akkor törd fel, és olvasd fel nekem a levelet. − Hui Thothotep tekercsét gyengéden az asztalra tette, Merenra levele mellé.

„A hatalmas Látónak, Amenhotepnek, Hapu fiának Hut-heri-íbből, üdvözlet − kezdte Paneb színtelen hangon, amin a legtöbb írnok beszélt, hogy véleményük az olvasottakról ne befolyásolja urukat. Hui bosszantónak találta − hozzá volt szokva Isat határozott hanghordozásához és Thothotep dallamos hangjához. − Kérlek, fogadd szívből jövő bocsánatkérésemet lányom, Teje legutóbbi tettéért. Keményen megbüntettem, de továbbra is könyörög, hogy alkalmat kapjon, hogy megfogd a kezét, és a jövőjébe pillants. Tudva, hogy ha a lányom valamit a fejébe vesz, akkor addig zaklat engem, amíg beadom a derekam, alázatosan kérlek, hogy jósolj neki, és ezzel állítsd vissza a békét e boldogtalan házban. Azonban tudom, hogy rengeteg a teendőd. Ha vissza akarod utasítani, diktálj neki levelet, különben nem fog hinni nekem, ha azt mondom, nincsen időd ilyen neveletlen kölyköt dédelgetni. Főírnokom, Bakenhonsz keze által, Famenoth tizenhatodik napján, a fáraó első évében, Juja, Min csordájának prófétája és felügyelője, Ipu ura.”

Hui elmosolyodott.

– Úgy hangzik, mintha a nemes Juja szeretné, hogy elutasítsam Teje úrnőt, hogy leckét adjak neki, amit nyilván nehezen tanulna meg. Írj neki. Holnap jósolni fogok neki, e hó tizennyolcadik napján, este. Nem hozhatja a háziállatait, főleg nem azt az átkozott libát, ami őrzi, és meg kell mutatnia a levelem az apjának, emellett megfelelő kísérettel érkezzen a kapumhoz. Ez minden, Paneb.

A férfi meghajolt, és halkan távozott.

Nem jósoltam senkinek, mióta eljöttem a birtokomról, gondolta Hui. Ha este fogom meg a lány kezét, akkor a feladatok, amiket a fáraó aznap ad, már készen vannak. Azután már nem számít a fejfájás. Bevallom, várom, hogy meglássam, mit tartogat a jövő ennek a lánynak.

Nem hívatták Huit a fáraó elé. Szólította Panebet, és lefeküdt az ágyára, miközben az írnok újra átvette vele Egyiptom számos miniszterének és hivatalnokának listáját. Hui már össze tudta kapcsolni a neveket a gyakran látott arcokkal, de amikor Paneb belekezdett a főpapok leírásába, Hui elküldte, kiitta a mákot, amit Tetiankh kikészített, és elaludt. Csak akkor ébredt fel, amikor személyi szolgája meggyújtotta a lámpást mellette, hogy elkísérje a fürdőházba.

Aznap este Amenhotep visszatérésének ünnepségét a palota fogadótermében rendezték. A hatalmas teret betöltötték a meghívott vendégek: a trónemelvénytől, ahol az uralkodók ültek, egészen a könnyű oszlopsorokig, ahol az éjszakai szellő fújt, hogy megvívjon több száz különböző illatos olajjal és a magas állványokon álló száz hatalmas alabástromlámpás füstjével. Az oszlopokon túl húzódott a hatalmas kősétány, egészen a folyóba torkolló csatornáig. Itt tompa narancssárga volt a fény a fáklyák remegő lángjától a lágy szellőben. Mögöttük a vendégek hordárai és hordszékei vártak, amiket a palotaőrök őriztek. Ők is kaptak vacsorát, és szerencsejátékkal vagy alvással ütötték el az időt, miközben gazdáik a teremben ültek ezernyi illatos virág között, a fáraó egyenruhás szolgái pedig aranyszegélyű kék és fehér kötényükben óvatosan lépkedtek a tömegben, gőzölgő edényekkel és borral teli kancsókkal megrakva.

Bár Huit nem hívatták a fáraó, Mutemwia és Amenhotep herceg asztalához, saját asztalt kapott közel az emelvényhez, és három szolgát. Perti kapitány és négy katona állt Hui és a zajos vendégek között, miközben ivott és evett, és figyelmét észrevétlenül a főasztalnál ülő istenekre fordította. A fáraó boldognak tűnt. Fényűzően tetőtől talpig aranyszövetbe öltöztették, csillogó sisakján a drágakő kobra, a déli keselyűistennő, Nehbet és az északi kobraistennő, Uasz védelmezően és fenyegetően emelkedett. Nem csupán jóképű ifjú volt, hanem az isteni hatalom megtestesülése.

Jobbján ült vér szerinti nagybátyja. Amenhotep fejét leborotválták, szemét kifestették, és a testét nyilván megmasszírozták a bőrén csillogó olajjal. Ékszerei egyszerűek voltak: szerény arany karkötők bal karján, finom áttört aranylánc a nyakában, és mindkét fülében aranytollak. A két toll Amon isten jelképei. Hui tudta, hogy a herceg Amon-imádata, és hogy megtagadta a segítséget apjától és öccsétől abban, hogy Atont, a napkorongot Egyiptom leghatalmasabb istene fölé helyezzék, a herceg száműzetéséhez és a Hórusz-trón elvesztéséhez vezetett.

A szép és kecsesen törékeny, fehérbe és ezüstbe öltözött Mutemwia áthajolt fia előtt, és mosolygott a hercegre, miközben beszélt hozzá. Az arckifejezése gyengéd szeretetet tükrözött. Meglepő páros a fáraó anyja és a fáraó nagybátyja. Együtt hatalmuk csaknem sebezhetetlen lenne. Hui megdöbbent a kéretlen gondolaton, hátradőlt, és valaki megérintette a vállát. Egy puha ajak ért a füléhez.

– Látod azokat a kifestett lányokat az emelvény lábánál, épp a faragatlan kapitányod mögött? Ők a fáraó lánytestvérei. Találkoztál már velük? A legidősebb, Iaret, özvegy királynő, mint Mutemwia. Apja feleségül vette, mielőtt meghalt. Mutemwia a markában tartja.

Hui megpördült, és körülvette az ismerős mirha, kasszia és henna aromája. Két kar fogta át a nyakát.

– Isat! Mit csinálsz itt? Istenek, de jó látni téged! Thotmesz is itt van?

Isat megcsókolta az arcát, és leült a párnára, amit maga alá húzott.

– Persze. És a gyerekek is, Nasával együtt. Nem mondta senki, hogy minden kormányzót és családjukat meghívtak, hogy üdvözölje a Mitanniból hazatérő herceget? Mutemwia azóta tervezi ezt, mióta férje, Ozirisz-Thotmesz meghalt. Hui, te kifejezetten nyúzottnak tűnsz. Jól bánnak veled a palotában?

– Te pedig ragyogsz, mint mindig. Látom, hogy engedtél a hiúságnak, és elkezdted hennázni a hajad. A rozsdás vörös illik a személyiségedhez. Perti kapitány udvariatlan volt veled?

Miközben Hui beszélt, Isat szemébe nézett, és érezte, hogy felenged a feszültség benne.

Isat grimaszolt, ajka megrándult, ahogy szokott.

– Nem igazán udvariatlan, de elszántan próbált távol tartani tőled. A fáraó parancsára, ezt mondta. Így visszafurakodtam Thotmeszhez, és rávettem, hogy jöjjön ide, és vitatkozzon vele. Nagyon fiatal, nem? De tele van önérzettel. Thotmesz kihasználja az alkalmat, hogy kormányzói ügyekről csevegjen a hasonszőrűekkel. Nagyon szeretne látni téged, de később, amikor nyugodtan tudtok beszélgetni. Láttad az öcsédet, Hebit? Itt van Iupiával. Az unokaöcséddel, Amenhotep-Huival beszélt az előbb. Nos, ő valóban faragatlan fiatalember! Senki sem távozhat a fáraó előtt, úgyhogy akár ihatok is valamit. − Isat magához intette az egyik falnál várakozó szolgát. − Hozz nekem sört. − Újra Huira nézett. − Miért nem látogatsz meg minket gyakrabban? Miért tűnsz olyan feszültnek? Túl sok embernek kell jósolnod? Ki most az írnokod? Felfogadtál egy másik nőt megint? Hallottál valamit Thothotep és Anhuret felől?

Hui megfogta a kezét, és elkezdett válaszokat adni a kérdésekre. Tudta, hogy a nő issza a szavait, a vele töltött hosszú évek miatt érezte, mikor fogja félbeszakítani és mikor hallgat el, mielőtt megszólalna. Megérkezett a sör. Isat élvezettel belekóstolt, aztán elkezdték felidézni az emlékeket, és belefeledkeztek a megnyugtató múltba.

A vacsora befejeződött, a vendégek hátrahúzódtak, és elkezdődött a mulatság. Táncosok, tűznyelők, mágusok, állatszelídítők jöttek és mentek hatalmas tetszésnyilvánítás közepette. Hui és Isat behúzódott egy árnyékos sarokba, ahol tovább beszélgethettek, nem zavartatva magukat, miközben Thotmesz intézője, Ptahhotep és Amenmessze türelmesen ácsorogtak a közelben. Isat végül ásítozni kezdett.

– Bárcsak a fáraó elindulna lefeküdni. Hogy lehet ilyen kevés alvásra szüksége egy ilyen fiatal fiúnak? Ma este már túl késő van a látogatáshoz, Hui. Eljöhetünk hozzád holnap reggel mindannyian? Thotmesz hozott szentjánoskenyérmagot Retjennuból a szakácsodnak, és egy zsák mandulát, bár gondolom, bármit ehetsz itt a palotában.

Isat feltápászkodott, amikor a fáraó felállt, biccentett a főhírnöknek, Maani-nehtefnek, és egy hátsó ajtón elhagyta az emelvényt, nyomában az anyjával és a nagybátyjával. Két férfi, akiket Hui még nem látott, összeterelte a fáraó testvéreit. Háremszolgák, következtetett Hui. Pertit magához intette.

– Kapitány, kérlek, kísérd el Isat úrnőt. − Megölelte. − Holnap találkozunk, Isat. Gyertek korán. Utána együtt ebédelhetünk a kertben. − Amenmesszével nézték, ahogy a nő átmegy a lassan kiürülő termen Pertivel és katonáival körülvéve, Ptahhoteppel a sarkában.

– Nem hiányzik Isat, amíg nem látom, Hui − jegyezte meg Amenmessze. − De aztán visszaemlékszem azokra a csodálatos időkre a birtokodon, amikor te és ő együtt dolgoztatok az emberek szolgálatában, akik a kapudhoz jöttek, én pedig akkor érkeztem, és elámultam Merenrán és a nagy szerencséden. Aztán a gondolataim még régebbre vándorolnak, amikor Ramosze főpap megkért Iunuban, hogy kísérjek el egy fiút Thot templomához, Khmunuba, a városba, ahol felnőttem. Még én magam is nagyon fiatal voltam. Aztán arra gondolok, mennyi idő telt el, és milyen gyorsan. Aztán elszomorodom. Nem jó látnom Isatot.

Hui nevetett.

– Sosem változol, ugye, Amenmessze? A kormányzó és egész családja idejön holnap. Keresd meg Rahakát. Szeretném, ha ő főzne mindannyiunknak.

– Nem fog örülni. A királyi konyhán lábatlankodik, és megpróbálja megmondani, hogy mit csinálnak rosszul. Mindenkinek ki kellene szabadulni innen.

Hui nem felelt. Anhuretnek és Amenmesszének mindig előjoga volt, hogy keresztnevén szólítsák és egyenlőként beszéljenek vele. Amenmesszének igaza van, gondolta, miközben kiléptek az oszlopok között a csillagos ég alá − mintha megegyeztek volna, hogy friss levegőre mennek, mielőtt visszafordulnak a palotába. A királynő elé kell vinnem az ügyet, de most még nem. Rá kell szolgálnom, hogy saját házam legyen. Kényelmesen körbesétáltak az épület körül, és már majdnem Hui kertkapujánál jártak, amikor Hebi intézője, Prahotep utolérte őket. Meghajolt.

– Hatalmas Látó, mindenhol kerestelek! Öcséd és Iupia úrnő holnap reggel tiszteletét szeretné tenni nálad. Elfogadod a látogatásuk? Hebi polgármester bocsánatot kér, hogy nem kereste a társaságod az ünnepségen, de nem akarta félbeszakítani beszélgetésed Isat úrnővel.

Hui örömmel válaszolt a férfinak, boldog volt, hogy családja és a legkedvesebb barátai együtt lesznek.

– Természetesen. Mondd meg Hebinek, hogy örömmel látom.

– Akár a birtokon is lehetnénk, ha azt nézzük, milyen kevés időd van saját rokonaid látogatására − morgott Amenmessze, miközben kinyitotta az ajtót.

Hui jó éjt kívánt a két ajtónállónak, és belépett a szobába.

– Mielőtt aludni mész, hagyd meg Paroinak, hogy menjen Rahakához, és mondja meg neki, hány embert fogadok majd reggel, kérlek, Amenmessze.

Hui megkönnyebbülten indult a hálószobája felé.

Reggel nem sokkal napfelkelte után beözönlöttek a rokonok Hui fogadószobájába: Hebi, Iupia, Ramosze, aki három hónapja ünnepelte tizenegyedik születésnapját, Thotmesz, Isat és három gyermekük. Ölelkeztek, csevegésük és nevetgélésük kitöltötte a teret, és szétszóródtak a szobában a padlón és a székeken. Isat legidősebb fia, akit magáról Huiról neveztek el, leereszkedett a padlóra Hui mellé, aki rámosolygott az elgondolkodó tekintetű fiúra, és egy pillanatra elvesztette a valóságérzékét. Ez a fiú egyszer csak huszonegy éves férfi lett, és apját, Thotmeszt kísérte, tanulta a kormányzóság tudományát arra az esetre, ha Thotmesz egy nap meghal. Hui figyelte a vidám arcokat, és észrevette Nahtot, Thotmesz második fiát, akit a nagyapjáról neveztek el, ahogy gyorsan, hevesen mutogatva beszél a bölcsen bólogató Hebihez. Mellette Szahura, Thotmesz lánya talált egy helyet a földön, és anyjával beszélgetett, közben térdét sárga köténye alá húzta. Annyira hasonlított Isatra, hogy Hui még inkább elmerengett. Hány éves most? Azt hiszem, tizennyolc. Amikor Isat tizennyolc lett, már a birtokon éltünk, amit II. Amenhotep fáraó adományozott nekem. Az évek gyorsan folytak, én magam már ötvenéves vagyok. Hogy lehet ez?

– Hui, kaptál mostanában hírt Methentől? − kérdezte Hebi. Hui belevetette magát a boldog zűrzavarba, és megfeledkezett szomorúságáról.

Délben kihurcolkodtak a kertbe, ahol szőnyegek és napellenzők várták őket. Peret, a növekedés évszaka már tartott: körülöttük a virágágyások ragyogó színekben tündököltek, és a virágok szédítő illatkeverékkel töltötték meg a levegőt. Hui elégedetten figyelte, ahogy Amenmessze, Paroi és Rahaka felszolgál nekik. Jó étvágya volt. Talán mert ma elkerül a szorongás, gondolta, miközben a lágyan lengedező fehér napellenző alatt ebédelt. Ha a királynő és a fia itt volnának, akkor mindenki, akit szeretek, békében együtt lenne. Aztán meglátta, hogy Ramosze felkel, és egy másik fiú felé fut, aki épp kilépett a fal árnyékából, és elindult a gyepen. Gyorsan megölelték egymást, és lassan visszasétáltak a kisebb gyülekezet felé, összefont karral. Ahogy közelebb jöttek, Hui szemügyre vette az idegen arcát, és halványan ismerősnek tűnt neki − sejtése beigazolódott, amint a két fiú odalépett hozzá és meghajolt.

– Hui bácsi, ez Anen, a barátom − mondta Ramosze.

– Mindketten Ptah templomi iskolájába járunk itt Men-noferben. Ő az előkelő Juja fia. Hamarosan Ipu hercege lesz, mert nagyapja nemsokára meghal, és a fáraó azután ki fogja nevezni az apját.

– Valóban − felelte Hui játékos komolysággal. − Anen, hasonlítasz nővéredre, Tejére. Hány éves vagy?

– Kilencéves vagyok, hatalmas Látó − felelt a fiú −, és kérlek, bocsáss meg a szemtelenségemért, hogy ki akarlak javítani, de egyáltalán nem hasonlítok a testvéremre. Teje csúf.

– Megbocsátok! Csupán a szemed színére és az állad vonalára értettem. Most pedig menjetek játszani mindketten. Anen, vegyél az ételemből és italomból.

– Köszönöm, hatalmas Látó.

Ramosze hanyagul átkarolta fiatalabb barátja vállát, és a két fiú elsomfordált. Valóban hasonlít Tejére, gondolta Hui utánuk nézve, de igaz, hogy az ő vonásai lágyabbak, mint a lányé. Milyen előkelő társaságunk van most, ugye, Isat? A nő épp udvariasan hallgatta Iupiát, de Hui látta, hogy a lábával némán topog, és unja. Sóhajtott, és felállt, hogy kimentse Isatot.

Amikor délután felé járt már az idő, Hui vendégei elbúcsúztak. Hui megbeszélte Hebivel, hogy amint lehet, meglátogatja, és megígérte Thotmesznek, hogy elmegy Iunuba, ha tud. Hui nem tudott pontosan tervezni − soha nem volt biztos benne, hogy mikor hívatja a fáraó. Eddig, bár ő volt Amenhotep személyi írnoka, csak egyszer hívatták diktálni, és azon tűnődött, hogy vajon a cím valójában fontosabb-e, mint maga a munka. Látta, hogy mindenki vonakodva vesz búcsút egymástól, aztán bement a hálóba, és lefeküdt.

Aznap este nem hívatták a fáraóhoz vacsorázni. Hui feltételezte, hogy a királyi család három tagja együtt eszik Amenhotep lakrészében. Amikor késő délután visszatért a fürdőházból, megkérte Tetiankhot, hogy tegye el az ékszereit, és keresse meg a legegyszerűbb kötényét. Nem tudta pontosan, miért akar nagyon egyszerű öltözékben jósolni Juja lányának. Nem volt szándékában, hogy a lánynak gazdagságával vagy helyzetével próbáljon kérkedni − neki mindkettőből több jutott. Nem is ennek ellenkezőjéről volt szó − hogy megmutassa, nem félemlíti meg Egyiptom leghatalmasabb tisztségviselőjének lánya. Festetlenül várta, haját megfésülték és befonták, de nem olajozták be, és gyékényszandált viselt. Egyedüli díszei a szah volt a mellén és a védelmező gyűrűk az ujján − ezeket soha nem vette le.

Leszállt az éjszaka, mire Amenmessze bekísérte a lányt Hui dolgozószobájába, amit most leginkább két intézője és írnoka használt.

– Teje úrnő − jelentette be Amenmessze. − Már elmagyaráztam Panebnek, hogy mi a feladata a jóslás során. Nemsokára ideér. Szükséged van valamire, uram? Borra? Vízre?

Hui felállt az íróasztal mögött, és meghajolt a lány felé. Ő is egyszerű öltözéket viselt, dísztelen, fehér, bokáig érő ruhát, durva bőrszandált, és semmi ékszert egy kis aranykarikán kívül a fülében. Higgadtnak és szerénynek tűnt − bár Hui biztos volt benne, hogy egyik sem igaz rá. Ettől függetlenül a lány illendő szertartásossággal üdvözölte, az ajtó előtt állt lehajtott fejjel, a kezében egy kis edényt tartott maga előtt.

– Hozz egy kancsó vizet és két poharat. Elkészítette Tetiankh a mákfőzetet? Azt is hozd be.

Az intéző bólintott, és elvonult. Hui kihúzta a széket az asztal elé, és mellé tett egy zsámolyt.

– Kérlek, ülj le a székre, Teje úrnő. A zsámolyra én ülök. − A lámpás fénye ragyogó csíkokat rajzolt a lány sötétvörös hajára, ahogy előrelépett.

– Köszönöm, hatalmas Látó − mondta könnyed hangon a lány −, és köszönöm, hogy hajlandó vagy a jövőmbe pillantani a múltkori viselkedésem után. Apám megpofozott, és gondoskodott róla, hogy ne kapjak enni másnap. A büntetése igazságos volt. − Felé nyújtotta az edényt. − Tudom, hogy szokás a kérelmezőnek ajándékot hozni ilyen alkalomra. Kérlek, hogy fogadd el ezt a kis edényt. Keftiu szigetéről való, és furcsa halak vannak rajta, amiket delfineknek hívnak. Az illatszeremet tartottam benne. Megtöltettem benolajjal, hogy bármilyen illatot használhass benne. Remélem, hogy nem maradt benne a kardamom illata, azt használtam utoljára.

Hui tiszteletteljesen elvette az edényt, és áhítattal végigsimította a finom kék erezetet, ami nyilván a Nagy Zöldet jelképezte, és a furcsa, kövér testű és hosszú orrú, ficánkoló halakat. Finom, szép holmi volt. Még szorosan bedugaszolva is áradt belőle az őrölt kardamommag átható, mégis kellemesen lágy aromája. Hui köszönetképpen meghajolt, és az asztalára tette az ajándékot. A lány elhelyezkedett a széken, és miután a lábára simította a ruhája ráncait, szorosan összefonta az ujjait az ölében. Tehát nem teljesen öntelt kölyök, gondolta Hui, észrevéve a feszültséget. Képes a bizonytalanságra, érzékeny a környezetére és az emberekre.

– Gyakran viselkedsz neveletlenül? − kérdezte Hui, miközben úgy ült le a zsámolyra, hogy erőlködés nélkül elérje a lány kezét.

Teje hirtelen elmosolyodott, és a keze ellazult.

– Elég gyakran, hatalmas Látó, de nem mindig szándékosan. Néha a testvéreim vesznek rá a rosszra. Anen fiatalabb nálam, de Ay egy évvel idősebb. Hagyja, hogy engem hibáztassanak a kalandjainkért, mert tudja, mennyire türelmetlen velem apánk. Fontos, hogy a lányok ne vetélkedjenek a fiúkkal, és a jó feleség szerény szokásait kövessék. − Sóhajtott. − Majdnem tizenegy vagyok, de apám máris aggódik, hogy olyan lesz a viselkedésem, ami nem vonzó egy kérőnek sem.

– Ma találkoztam Anennel a kertben. Apád javára szóljon, hogy aggodalma ellenére ragaszkodik hozzá, hogy jó oktatást kapj. − Huit meglepte, hogy a lány ilyen fiatal, inkább tizenkettőnek vagy tizenháromnak tűnt.

– Azt hiszem, így van. A tanulás ugyanolyan unalmas nekem, mint a testvéreim. Kivéve Egyiptom történetét, azt szeretem.

– És apád beszél neked Mitanni királyságáról?

Meglepett kék szeme Huira nézett.

– Mitanniról? Nem. Miért tenné? Mi egyiptomiak vagyunk. Apám azt mondja, hogy a világon mindenki egyiptomi polgár akar lenni, és hogy mi vagyunk a legszerencsésebb emberek a világon. Ez − meghúzta a haját − a vöröses szín és a szemem színe az egyetlen mitanni örökségem.

Egy visszafogott kopogás szakította félbe őket. Paneb lépett be, meghajolt Teje felé, és Hui mellé telepedett a földre. Keresztbe tette a lábát, ráfektette az írótábláját, elmormolta Thot imáját, és csiszolni kezdte a papiruszt.

Teje előrehajolt.

– Hol van a jövendőmondó tál és az olaj, hatalmas Látó? A hatalmas Anubisz, a Bau urának és Hórusz seszeruinak vezetőjének szobra? Hogyan hívod a hekát ezek nélkül?

– Nem vagyok hekau, Teje úrnő. Nem varázslatot gyakorlok. A heka az egyik erő, amit Atum használ a világ teremtésére, de amikor valaki jövőjébe látok, nem használom, ahogy egy hekau tenné, és nem is használok varázslatot a varázslat ellen. Semmire sincs szükségem, hogy az isteneket kényszerítsem, hogy meghallgassanak. Atum megmutatja, amit látnom kell, Anubisz pedig beszél hozzám.

– Akkor te valóban hekau vagy, nagyobb, mint a fáraó, aki akkor kapja meg a heka erejét, amikor megkoronázzák?

Huit Amenmessze mentette meg a választól, aki besurrant, letett egy kancsó vizet és két agyagpoharat az asztalra, egy kis fiola mellé, és visszavonult.

Hui lenézett Panebre.

– Szeretnél vizet önteni a földre Imhotepnek, Paneb? Készen állsz?

– Készen, uram.

Hui Teje egyik kezét két tenyerébe fogta.

– Nem tudok semmit előre mondani − mondta. − Ha a halálodat látom, szeretnéd, hogy elmondjam?

A búzavirágkék tekintet találkozott Huiéval.

– Nem, nem akarom. Talán ha majd idősebb leszek. Ha látod és elmondod, akkor a fejembe vésem.

Micsoda bölcsesség egy kislánytól, gondolta Hui. Kinyúlt a lány mögé, és egy hajtásra kiitta a gyógyszert. Már rég nem érezte a keserűségét.

– Lecsukhatod a szemed, vagy nyitva hagyhatod, ahogy akarod − mondta Hui −, de maradj mozdulatlan, amennyire tudsz. Kezdhetjük.

Hui hirtelen lehunyta a szemét. Hónapok óta nem nézett a jövőbe, és kissé elkésve arra gondolt, hogy a fáraó engedélyét kellett volna kérni, de most már késő volt. Az ópium varázsa szétáradt a gyomrában, a melege felért a mellkasába és a fejébe. Jó érzés volt, de Hui figyelme nem időzött a testén. Lassan felfigyelt Teje lélegzetére: egy kissé gyors volt, ami elárulta a szorongását, de azért egyenletes. Ahogy Hui hallgatta a ritmusát, egy hang kezdett erősödni mögötte, amíg dobok kimért ütése lett belőle. Eddig is ott volt talán? Most hárfazene gyors trilláit és sípok hangját hallotta, és érezte, hogy felemelkedik. Egy hang énekelt, szenvedélyesen, odaadóan, a dallam tele volt imádattal, és Hui hirtelen egy templomban találta magát, amit nem ismert, hallgatóságtól körülvéve. Kényelmetlen meleg volt, a levegőben füstölő illata terjengett. Érezte az édes, erős aromát, a szentség és imádat vele szállt fel az isten kedvére. De melyik istenére? Hui be volt szorítva a tömegbe, és nem tudott körülnézni. Csak a lehajtott fejek felett látott el a szentély kapujáig.

Azonnal megismerte a fáraót. Amenhotep már nem gyermek volt. Felnőtt, kitelt, mellkasa széles volt és nyakláncok csillogtak rajta, karjai izmosak, ahogy a pásztorbotot és a cséphadarót a tömeg felé nyújtotta, állkapcsát még mindig telt arca lágyította. Nyilván elérte a nagykorúságot, gondolta Hui. Ez talán az utolsó koronázása?

– Nos, igen, így van, hatalmas Látó. − A reszelős hang, amit azonnal felismert, balról jött. Rémület fogta el Huit, aztán elült. Mindenesetre örült, hogy a tömeg nyomása nehézkessé tette az oldalra fordulást. Az isten lélegzete meleg és nedves volt Hui bal arcán. Halvány állati szaga keveredett egy másik szaggal, ami olyan idegen volt, hogy Hui nem ismerte fel. − Talán a borban áztatott lótuszszirmok, amik keverednek az emberi imádat ízével, amit megittam − folytatta a rekedt hang. − Félelmük közepette imádnak engem, büszke Hui. Tudják, hogy egy napon megfogom a kezüket, és az Ítéletek Csarnokába vezetem őket.

– Anubisz. − Hui szája kiszáradt, és nagyot nyelt. − Kinek a temploma ez? Az a benyomásom, hogy hatalmas, bár nem sokat látok. − Egy kéz nehezedett Hui vállára. A szeme sarkából látta a fekete kart, tele aranykarkötőkkel. Állati bunda szaga és mirha csapta meg az orrát.

– Mindig hatalmasság vesz körül, és keveset látsz − mondta Anubisz gúnyosan. − De mert jobb dolgom is akad, mint itt álldogálni egész nap, megmondom. Ez a hatalmas Ipet Szut, Amon dicső otthona, és Uaszet városában vagy, messze, ó, milyen messze a mennoferi palotától.

– Tehát Amenhotep úgy döntött: itt koronázzák meg, hogy mindenki megértse hűségét Amonhoz. Ez nagyon helyes.

– Valóban? Akkor miért akarja elnevezni a nyugati folyóparton épülő új otthonát a Ragyogó Aton Palotájának?

– A nyugati parton? A Halottak Városánál? − Hui döbbenten rántotta oldalra a fejét. Anubisz szája nyitva volt, rózsaszín nyelve remegett a fehér metszőfogak között, és fekete szája gúnyos mosolyra húzódott. A sárga, ragyogó szemek összeszűkültek, ahogy Huira nézett, és megszorította a vállát.

– Talán ha vetted volna a fáradságot, hogy tovább látsz saját büszkeségednél, amit a királyi gyermek és anyja áhítatos tekintetétől éreztél évekkel ezelőtt, Amenhotep talán azt dicsőítené, akit kellene, bátor új lakhelye nevében. − Ez arcátlanul igazságtalan volt, de Hui elengedte a füle mellett. Nem illik ellentmondani egy istennek. − Keményen szólok, de nem oktalanul − morogta Anubisz. − Hogy miért választott téged Atum, hogy e legkedvesebb országát irányítsd, nem tudhatom. Tudtad, milyen fenyegetővé válhat az Aton helytelen imádata, hogyan fordulhat növekvő jelentősége Amon felett a Maat megsértésébe. Hát nem vérzett az istennő sebe a szemed előtt? Csupán azt kellett volna tenned, amikor gyávaságodnak megfelelően kisurrantál II. Amenhotep fogadóterméből, hogy észrevedd, a fiatal Amenhotep herceg túl sok időt tölt a mi-weri háremben, és Atont szívja magába az anyatejjel.

– Mutemwia mindig oda küldte a fiát, hogy elkerülje a palotában a gyermekbetegségeket − szólt közbe Hui. − Nem voltam felkészülve arra, hogy veszélyeztessem a herceg életét.

– Ó. Tehát a herceg egészsége és Egyiptom között folyt a harc, ugye? Nem jutott eszedbe semmilyen megoldás?

Hui ezúttal nem tudott válaszolni. Tudott a királyi család és az előkelők Aton-imádatáról. Egyiptom egyszerű lakói a napkorongot túlságosan elvontnak érezték. A háremekben lakó nők, különösen az idegen feleségek viszont megnyugtatónak tartották az Atont, ami alapvető, nyers vallásos közösség volt minden országban.

– Mutemwia − tűnődött Anubisz. − Hol van ez a vasgerincű karcsú nádszál? Már nem áll a fáraó mögött. Látod, Hui?

Hui látóköre hirtelen kiszélesedett. A fáraó anyja a fia jobbján ült, de egy fiatal nő foglalt helyet közöttük. A nő összezárta a térdét, és egyenes derékkal ült az aranyszövésű ruhában, ami a nyakától a bokaláncáig eltakarta; hosszú, fekete parókáját nagyrészt eltakarta az arcába érő arany keselyűtoll. A madárfej dölyfösen kinyúlt a nő homloka fölé, és karmai a füle mögött a shent, az örökkévalóság jelét markolták. Mut, Amon hitvese aran-− és lazuritmásai lógtak fülében, és arany karkötők borították a karját; széles, arannyal összekapcsolt kék lazurit és vörös jáspisnégyzetek rétegeiből készült gallér takarta el a nyakát és apró melleit. Huinak elállt a lélegzete: nem lehetett összetéveszteni a csillogó, erősen kihúzott szemeket és a lefelé görbülő szájat. A nő dölyfösen nézett előre, magabiztosság áradt minden mozdulatából, miközben a zene szent sérthetetlenséggel vette körbe a királyi párt.

– Teje! − suttogta Hui. − Éreztem, hogy valami különleges. Tehát aláír egy házassági szerződést Amenhoteppel, és királynő lesz. Ez Atum akarata számára? Számukra?

Az isten elhúzta a kezét Hui válláról.

– Türelem, Látó. Menjünk tovább, rendben? Figyelj, mert ez a legkomorabb látomás, amit valaha látni fogsz.

Hui körül egyszer csak eltűnt a tömeg. Úgy érezte, hogy felemelkedik a földről, és majdnem felkiáltott, amikor látta, hogy fentről nézi a hatalmas kőépületeket, oszlopokat, széles, istenek és uralkodók szobraival kirakott utakat, és a fehér ruhás papok és színes öltözetű polgárok vidám forgatagát. Nem volt ideje körülnézni Uaszet városában, mert hatalmas sebességgel előrerepült a folyó kanyargós csillogása mentén, de hogy északra vagy délre, nem tudta. A parti pálmák és zöld mezők összefolytak a szeme előtt. Hui lehunyta a szemét, hirtelen hányingert érzett, és csikorgatta a fogát, amikor hirtelen megérezte Anubisz köré font karjait és sakálbőrének szagát.

– Az évek elrepülnek alattunk, de mi gyorsabban repülünk − mondta az isten. Nedves orra Hui füléhez ért. − Nos, mit szeretne látni Teje úrnő, mit gondolsz? Riválisokat a nők lakrészében? Nem. Nem akarja tudni azt sem, melyik napon és hogyan fog meghalni, és neked sem kell tudnod. Te akkorra már belépsz az Ítéletek Csarnokába. Sötét útra léptél, amikor a biztonságot választottad az igazság helyett, és hagytad, hogy Amenhotep apja a bátyja helyett elfoglalja Hórusz trónját. Egyiptom azóta botladozik. Most pedig nyisd fel a szemed, és nézd meg, hová vezetett ez az út.

Hui nem érezte a lassulást, és azt sem, hogy a lába földet ér, de amikor kinyitotta a szemét, ismét szilárd talajon állt, vagyis óriási kőlapokon, egy hatalmas templomban, ami semmihez sem hasonlított. Hui a belső udvar közepén állt, de hiányzott a szokásos mennyezet. Szédítő hőség áradt fentről, és a fény elvakította. Pislogva nézett körül. Egyedül volt Anubisszal, és a hely tele volt áldozati asztalokkal, hervadó virágokkal és penészedő étellel. Nem volt zárt szentély előtte, csak egy nagyobb asztal. Mögötte a falon Hui ki tudta venni a koronás, sokkezű korongot ábrázoló faragványt: a kezekben ankhot tartott, az élet jelképét, és egy fáraónak nyújtotta, aki imádattal térdepelt, és felemelte a fejét, hogy átvegye az ajándékokat. Valami nem volt rendben a férfi alakjával, valami furcsa volt rajta, de Hui felfigyelt a zenére, ami továbbra is szólt, körbevette, és visszhangzott a napsütötte, árnyéktalan hely falairól, ahol az istennel együtt várakoztak. Ösztönösen tudta, hogy valóban várnak valamire, de menekülni akart ebből a templomból, ha egyáltalán az volt, a vakító hőségből, az elhagyatottság és magány légköréből.

– Maradj nyugton − morogta az isten. − Emlékezned kell arra, amit most látsz. Álmodnod kell róla, be kell innod az ópiummal néma rémületét, meg kell ízlelned az étellel ürességét. Mert üres ez, Hapu fia. Maat nincs jelen. Egész Egyiptomban nem találni. Ez az elkerülhetetlen szükségszerűség.

Hui szíve fájdalmasan megrándult, és hevesen dobogott. Először Ramoszétól, Ré főpapjától hallotta ezeket a szavakat a templomban, ahol gyermekként járt iskolába. Vele maradtak, hibáival vádolták, emlékeztették Atummal szembeni kötelességére, amikor inkább odaadta volna káját, mint hogy még egy napig a teremtő isten láthatatlan láncaiban éljen. Itt, ezen a borzalmas helyen izzadva és remegve Anubisz nem emberi szavai mintha Hui minden elszenvedett rémálmát összegezték volna.

– Ki lakik itt?

– Tudod jól − felelte Anubisz. − Aton és szörnyeteg fia laknak itt. Ó, sírjatok Egyiptomért, istenek! Könnyezzetek a végzete miatt! − A vakkantás éles ugatássá változott.

Hui meg akart fordulni, hogy elfusson, de egyszer csak megváltozott a zene, és ezzel egy időben két árnyékalak jelent meg a nagy áldozati asztal előtt. Gyorsan felvették egy férfi és nő formáját, akik egymás mellett álltak, és Hui azonnal felismerte Tejét. Bokáig érő, keményített hajtásokból álló ruhában volt, és vállát rövid, rakott köpeny takarta. Elborították az ékszerek, de Hui csak egy pillanatra látta. A tekintetét először a koronája ragadta meg: a hatalmas, díszes ékszeren Hathor szarvai fogtak közre egy hatalmas, arany napkorongot, ami a királynő keselyűfejdísze fölé nyúlt. Nem egy, hanem két uralkodói kobra nyúlt a homloka felett, és mindkettő fején egy sor kis napkorong volt látható. Hui tekintete a nő arcára tévedt, és ahogy ránézett, a harsogó zene megváltozott. A dobok elhallgattak. A hang siratóénekbe kezdett, ami éles fájdalommal töltötte meg a templomot. Teje egyenesen előrenézett: festett ajka mellett mély ráncok húzódtak, ami állandó elégedetlenséget kölcsönöztek neki. Arca dölyfös, csaknem kegyetlen volt, és sötét titok nyomát viselte.

Hui szomorúan félrefordította a fejét, és tekintete a nő kísérőjére szegeződött. A férfi fiatalabbnak tűnt, de testi-fogyatékossága ezt nem tette egyértelművé. Álla és állkapcsa torznak tűnt, narancssárgára festett ajkai túl szélesek voltak, vállai pedig túl kerekek keskeny mellkasa felett. Puha hasa rálógott fehér kötényének övére, ami olyan finom volt, hogy Hui látta a széles, csaknem nőies combok körvonalát. Kék és fehér csíkos paróka fedte a férfi fejét, a szélén egyetlen kígyó, a Láng Úrnője és a keselyű, a Rémület Úrnője ült.

– Nézd Egyiptom uralkodóját és feleségét, Teje uralkodónőt − mondta Anubisz hangosan. − Nézd az elkerülhetetlen szükségszerűséget. Hát nem szép pár?

Hui nem tudott rájuk nézni. Sajgó szívvel hátat fordított a jelenéseknek, ha egyáltalán azok voltak. A sakálisten idegenszerű sárga szeme a szemébe nézett, és Hui először látott benne együttérzést.

– Hol vagyunk, Anubisz? − kérdezte. − Ki az a… szerencsétlen lény, és miért Teje a felesége, a királynő? Azt mondod, uralkodónő. Mit jelent ez? Azt mondjam a gyermeknek, akinek a kezét tartom, hogy egy nap alá kell vetnie magát… − Hui nem tudta befejezni a mondatot. A zene zavaros lármává vált, aztán véget ért. A levegő kellemetlenül száraz és forró volt Hui orrában, és a nap a feje tetejét perzselte. Úgy tűnt, sok idő telt el, míg Hui az isten lélegzetét figyelte, ahogy a fekete, aranyláncos mellkas emelkedik és süllyed. Aztán Anubisz szája kinyílt, és a sakál felsóhajtott,

– A hatalmas város templomában vagyunk, amit ez az uralkodó fog megépíteni − felelte. − Ez lesz a legdicsőségesebb város, amit Egyiptom valaha látott, és a legátkozottabb. Éhínség és romlás követi majd megépítését, amíg ez az ország hatalmas birodalomból a pénzsóvár idegenek martaléka nem lesz.

– Birodalom? − nyögte ki Hui rekedten. Máris a vállán érezte a felelősség súlyát, amelyet, biztosan tudta, az isten a vállára tesz.

Anubisz felvillantotta a fogait, de nem jókedvében.

– Amenhotep, a fiú, akit szeretsz, bár nem az apja vagy, földeket és kincseket helyez Amon lábához Egyiptom virágzása jeléül − felelte. − Máris nagyszerű tervei vannak. Atum szereti és megáldja, Hui. Teje jó feleség és királynő lesz. Ami téged illet, légy óvatos. Két feladat maradt számodra. Az egyik, hogy végül megoldd Thot Könyvének jelentését. A másik, hogy ami itt megjelent előtted, csak ködös látomás maradjon, és eltűnjön, miközben akikről gondoskodnod kell, más útra lépnek. Ennek a szörnyetegnek nem szabad élnie. Megértettél?

– Hacsak nem mondod meg, ki ő, nem fogom tudni, mit tegyek!

– A lényeges döntések Egyiptomért mostantól csak a te kezedben vannak, és tudni fogod, mit tegyél. Használd az isteni ajándékod. Ne fuss el Thot Könyve elől. Idővel tudni fogod, minek voltál most szemtanúja. Addig is menj haza.

Anubisz egyik fekete tenyerét Hui arcához emelte, és Hui egy pillanatra látta az isten gyűrűiből sugárzó könyörtelen napsugarat. Aztán hirtelen a zsámolyon találta magát a dolgozószobájában, izzadtan, a kezében a széken ülő lány kezét szorította, a lámpás fénye remegett mögötte. Egyszerre megrohanta a fájdalom. Felnyögött, összegörnyedt, és érezte, hogy Teje kihúzza a kezét a kezéből.

– Paneb, azonnal kérem a mákfőzetet − nyögte ki nehezen. − Keresd meg Tetiankhot. − Hallotta, ahogy az írnok feláll a helyéről, az ajtóhoz megy, és csendesen becsukja maga mögött. A hang még így is elképesztő fájdalmat keltett Hui fejében. Lassan kényszerítette magát, hogy felegyenesedjen, és Teje aggódó szemébe nézett.

– Mindenki tudja, hogy a látástól beteg leszel − mondta de ennyire? Mit tehetek?

– Add ide az asztalról a vizet.

A lány gyorsan engedelmeskedett, felállt és öntött a kancsóból, aztán visszaült a helyére, és félve nézte, ahogy Hui kiüríti a poharát. Hui érezte izzadt testének áporodott és fanyar szagát a szoba levegőjében. Biztosan rossz volt beszívni, de a lányon nem látszott az undor − elvette a poharát, és újra töltött neki. Hui megint kiitta, aztán a pohár fölé görnyedt, és a melléhez szorította, miközben minden szívdobbanás visszhangzott a fejében.

– A látomás hosszú volt − mondta Hui, hogy megnyugtassa a lányt. − Ezért ilyen erős a fájdalom. De elmúlik, Teje úrnő. A mák és az alvás elűzi. Hadd vegyem magamhoz a gyógyszert, aztán elmondom, amit tudok.

Csendben várakoztak, Hui lehunyt szemmel. Az ajtó azonnal kinyílt, és Tetiankh könnyű léptei közeledtek. A poharat elvette, és egy fiolát adott a kezébe. Hui kiürítette, visszaadta személyi szolgájának, és erővel kinyitotta a szemét.

– Köszönöm, Tetiankh. Nem szeretnék, de mielőtt lefekszem, jobb, ha lemegyek a fürdőbe. Várj rám kint a folyosón.

Az aggodalom eltűnt a lány arcáról. Lazán összefont kezét fehér ölében tartva ült, arckifejezése udvariasan semleges volt, de jó modorán túl Hui érezte az óvatos türelmetlenséget. Paneb visszatért, és megint csendesen letelepedett Hui térdéhez. Az ópium máris eltompította Hui fájdalmát, és rámosolygott Tejére.

– Ne légy csalódott attól, amit most mondani fogok neked − kezdte Hui. − Anubisz valami csodálatosat mutatott a jövődről, Teje úrnő. Sajnos úgy érzem, hogy az apáddal kell erről beszélnem, mielőtt neked elmondhatom.

A sötét szemöldök rögtön ráncba szaladt a kék szempár felett.

– A halálomat láttad? Nem. Azt mondtad, valami csodálatosat, de valamit, amit az apámnak kell hallani előttem. − Előrehajolt, és a szemét Hui szemébe fúrta. − Az isten megmutatta neked a férfit, aki a férjem lesz, ugye, hatalmas Látó? Semmi más nem lenne elég fontos, hogy apámmal beszélj róla először. Igazam van, ugye?

– Bocsánat, úrnő. Semmit nem mondhatok erről most. − Hui Panebhez fordult. − Írj egy kérést a nevemben az előkelő Jujának, amiben meghallgatást kérek − parancsolta. − Azonnal írd meg, hogy Teje hazavigye magával.

– Az írnok nyúlt a papiruszért, Hui pedig óvatosan visszafordult a lány felé. Minden mozdulat fájdalmas volt.

– Légy türelmes − mondta a lánynak −, és örülni fogsz, hogy vártál. Kérd meg az intézőm, hogy hívassa a kíséretedet, és bocsáss meg, Teje úrnő, hogy visszatartom a látomást előled, és hogy nem fogok meghajolni előtted. Nem érzem magam jól.

Ezzel elbocsátotta.

Teje sóhajtott, bólintott és felállt.

– A türelmet nagyon nehezen tudom megtanulni, hatalmas Látó. De az irántad való tiszteletből duzzogás nélkül fogok várni.

A lány kinyújtotta a karjait, és derékból meghajolt. Ez a tiszteletadás a fáraót kivéve általában a királyi családnak járt. Hui meglepődött, és meghatódott. Paneb máris az íróasztalnál állt, és egy gyertyát tartott egy rúd vörös viaszhoz. Ügyesen lepecsételte a vékony tekercset, egy pillanatot várt, amíg megszilárdult a viasz, aztán meghajolva átadta Tejének. A lány kikapta a kezéből, és kiment.

Hui visszaintette az írnokot.

– Írd le, amit diktálok. Ezt és a látomásaim jövőbeli feljegyzéseit biztonságban tartsd, távol a napi ügyektől, Paneb. Ami ezen alkalmakkor elhangzik, teljesen titkos.

Hui nem akart volna mást, mint a földre feküdni és lehunyni a szemét, de Paneb ecsetje még nagyon sokáig írt a papiruszra.