Három nappal később üzenet érkezett a palotába azzal, hogy Yei meghalt. A fáraó és Mutemwia hetven nap gyászt rendeltek el a férfinak, akit az isten apjaként tiszteltek, ahogy sok bizalmas minisztert is, és címei között volt a Fáraó Lovának Ura, az Uralkodó Harci Szekereinek Parancsnoka, a Fáraó Főtanítója a Harcművészetekben, és végül, ami lényeges, a Rehit, a birodalom legfőbb elöljáróinak vezetője. Csak a legfontosabb ügyekkel foglalkoztak a palotában, és a fáraó hivatalnokai és külhoni követei azzal töltötték idejüket, hogy látogatásokat tettek egymásnál, megbeszélték a kevésbé lényeges és ezért elhanyagolt ügyeket, és kényelmesen utazgattak hordszékükön Mennofer zsúfolt utcáin.

Hui nem kapott választ Jujától a kihallgatás időpontjáról, és nem is várta, amíg Yei bebalzsamozása befejeződik a Halottak Házában és temetése véget ér. Hui két napig gyógyult fel a hosszú és részletes jóslatból, amit Tejéről kapott. Ezalatt Tetiankh gondoskodott róla, csak aludt, evett, és várt Amenhotep vagy királyi anyja hívására, ami végül csak a gyászidő második hetében érkezett meg. Addigra Pharmuthi havában jártak, a napok kellemesen melegek, az éjszakák hűvösek lettek, és Egyiptomban mindenütt virágzott a megújult élet. Hui lediktált egy aprólékos levelet régi barátjának, Methennek, Henti-heti, szülővárosa istensége papjának. Minden benne állt, amit Hui látott Teje jövőjében, és kérte Methent, hogy tegye meg a rövid utat délre, és látogassa meg. Hui új hírnökének, Ba-en-Rének adta a tekercset, és szigorúan meghagyta, hogy senki más kezébe ne adja, csak a papéba. Senki nem tudhatja meg, mi áll benne, amíg Huinak lehetősége nem lesz, hogy a látomást a királynővel és Jujával megvitassa. Amiket Anubisz mutatott neki, két különböző részre osztotta, amelyek közül az első ígéretes volt. Miután Hui mindent megvizsgált, amit Tejéről tudott, meggyőződése lett, hogy a lány nagyon is kiváló királynő lehetne Amenhotep és Egyiptom számára. Bár most túl fiatal volt még bármire, a hivatalos megállapodást kivéve a családja és a Hórusz-trón között, és taníttatását figyelemmel kell kísérni, nem beszélve arról, hogy a hárembe kell helyezni, Hui határozottan érezte, hogy a lány szeszélyes önfejűsége alatt természetes eszesség és tisztánlátás rejlik, amit ha megfelelően gondoznak és fegyelmeznek, olyan nővé válhat, aki méltó társa lesz a fáraónak.

Hui megpróbált elhatárolódni a második látomástól. Még az emléke is baljóslattal töltötte el. A torz fáraó Teje alakja mellett, akinek az arca csak nyers könyörtelenséget mutatott, a napkorongból áradó elhagyatottság és a hatalmas épületet átható reménytelenség, ahonnan Maat elmenekült, a nap könyörtelen ragyogása olyan bánatot ébresztett Huiban, ami nagyobb volt, mint a rémület. Hogy miért éppen bánatot, nem tudta, hacsak nem azért, hogy látnia kellett a kezében tartott okos gyermek átváltozását hideggé és könyörtelenné. Amenhotepnek akkor látott bele a jövőjébe, amikor a fáraó még csecsemő volt. A látomás jót mutatott, hatalmas gazdagságot és erőt ígért a napfényes aranypor-viharban, amitől boldogan nevetgélt. De Hui nem emlékezett, hogy látta volna a kis herceg hosszú életét. Teje talán túléli, és királynő marad a szörnyű idegen mellett, aki átkot hoz Egyiptomra? Nem lesznek királyi fiai Amenhotepnek? A rejtély értelmetlen, amíg a jövő meg nem oldja, és Hui félretette.

Az isten korholása, hogy elhanyagolja munkáját Thot Könyvén, érzékenyen érintette Huit, de kissé lemondóan beismerte magának, hogy további iránymutatás nélkül megakadt. A könyvet szóról szóra tudta, minden kifejezést, minden alapvető fogalmat ismert. Meggyőződésévé vált, hogy a könyv nem teljes, hogy valahol létezik a vége, ami felfedi majd végső jelentését, de nem tudta, hol keresse. Atum életet lehelt élettelen testébe, és a jövőbe látás ajándékát adta azért cserébe, hogy olvassa el és értse meg a könyvet, amit Atum diktált írnokának, a hatalmas íbiszistennek, Thotnak, a teremtés hajnalán. A könyv negyvenkét tekercsre íródott, amelynek fele az iunui Ré-templomban, és a másik fele a khmunui Thot-templomban volt. Hui valamennyit elolvasta. Ahogy Imhotep is, az építész, látó, gyógyító, akit magát is istenként tiszteltek, bár hentikkel ezelőtt balzsamozták be. Hui azt gondolta, hogy Imhotep megfejtette a könyvet, megírta a tekercsek megjegyzéseit, amit Hui olyan hasznosnak talált, és a könyv utolsó részét valamilyen kétségkívül bölcs okból elrejtette. Annyi minden történt, ami miatt Hui könyv iránti kötelessége eltűnt a lelke mélyén. Anubisz figyelmeztette, hogy vegye elő, de hogyan, gondolta kétségbeesetten, hogyan kezdjem újra a keresést, ha a fáraó jogosan igényt tarthat minden időmre?

Megérkezett a válasz levelére Methentől. Hui megvizsgálta a Henti-heti jóságos képével díszített pecsétet, és megkönnyebbülten látta, hogy nem volt feltörve. Feltörte, kitekerte a papiruszt, és felismerte a pap kézírását. Methen saját kezűleg írta meg válaszát Hui látomásaira. „Atum szörnyű dolgot mutatott neked”, írta a pap.

 

Anubisz figyelmeztet, hogy semmiképp ne engedd, hogy a látottak valóra váljanak. Jelenleg ez nem értelmezhető. Csupán egy látomás, aminek úgy tűnik, nincs valóságalapja, de mindketten emlékszünk arra, ahogy II. Ozirisz-Amenhotep és fia, Thotmesz, a legutóbbi fáraónk kitervelték Thotmesz álmát a hatalmas szfinxről, amit kiásott a homokból Ozirisz-Kheopsz nyughelyén, hogy kitagadják a jogos utódot, fáraónk nagybátyját, aki nemrégiben érkezett vissza a száműzetésből. Egyikük sem tisztelte Amont. Imádatuk Ré melegének és még inkább az Aton napkorong fényének szólt. Amon adjon neked bölcsességet az elkövetkezendőkben, drága barátom! Fiatal fáraónk szeret téged, és előkelő anyja is. Tiszteld bennük Egyiptom leghatalmasabb élő isteneit. Hiányzol, és naponta imádkozom egészségedért és biztonságodért, Írtam saját kezemmel, Methen, Henti-heti papja Hut-heri-íbben, Pharmuthi huszonegyedik napján, a fáraó első évében.

 

Hui a tekercset Amenmesszének adta.

– Égesd el − parancsolta −, és szedd össze a hordáraimat. Ideje, hogy egy napot töltsék Hebivel és Iupiával.

Amenmessze elsietett, és Hui a hálóba ment tiszta ruháért. A szobában már nem volt jázminillat. Más virágok töltötték be a kertet illatukkal, és a tavak felszíne lágyan hullámzott az illatos vízililiomok és finom rózsaszín lótuszok súlya alatt. Ahogy Hui kinyitotta az ajtót, egy kis zöld gyík futott át a mennyezeten, ahol Nut csillagos teste húzódott, és eltűnt az egyik magasan nyíló mennyezeti ablakon keresztül. Hui már látta korábban is, ahogy szorgalmasan fogja a legyeket az ágya felett.

– El kellene neveznünk ezt az állatot − mondta Tetiankhnak, aki éppen kinyitotta Hui egyik öltözőládáját. − Jó munkát végez, és tetszik nekem. − Tetiankh felvonta a szemöldökét, de nem felelt.

Huit Pharmuthi vége előtt hívatták a fáraó lakrészébe. Szokás szerint Perti és néhány katona kísérte, és amikor megjelent a hatalmas cédruskapu előtt, Nubti főintéző melegen üdvözölte, és bekísérte. Amenhotep fel-alá sétált a bezárt Amon-szentély előtt, karját keresztbe fonta arany nyakláncán, és mezítláb volt. Amikor meglátta Huit, odafutott hozzá, és megölelte.

– Hui bácsikám! Hetek óta nem találkoztunk! Azt gondoltam, hogy mivel mindannyian gyászoljuk Yeit, az időt elüthetem egy kis diktálással. Elhoztad az írótáblád?

Hui szórakozottan felkapta a táblát, amikor elindult a fáraóhoz, minden eshetőségre készen. Ahogy elborította a rozmaring illata, Amenhotep kedvence, újult szeretet ébredt benne a fiatalember iránt, aki olyan régen az élete része.

– Igen, felség. − Elmosolyodott, hátralépett, és meghajolt. − Én is hiányoltalak. Jól vagy?

Amenhotep fintorgott.

– Az egészségem kiváló, mint mindig, és bár nagyon szerettem Yeit, kezdek unatkozni. Nem vihetem ki a szekerem, és nem lakomázhatok a barátaimmal. Elvégeztem a kötelességem, meglátogattam Juját és Tuját. Még a tanulás is hiányzik! − Szélesen mosolygott, és rámutatott egy édességgel és borral megrakott asztalra. − Együnk egy kis shatot és beszélgessünk. Vannak híreid?

Vannak, és azt kívánom, bárcsak elmondhatnám neked, gondolta Hui, miközben leült a székre, amire a fáraó mutatott. Megrázta a fejét.

– Kibővítettem a háztartásom, és mielőtt a Harci Szekér Ura meghalt, találkoztam a családommal. Semmi más.

Amenhotep belevetette magát a székbe Huival szemben. Nubti rögtön csettintett, és egy szolga lépett oda, hogy töltsön a várakozó kupákba. A fáraó mohón ivott, és megtörölte hennázott száját a felé nyújtott tiszta kendőben.

– Gondtalannak tűnsz kényszerű céltalanságod ellenére, felség − mondta Hui óvatosan. − Jót tesz nekem, hogy ilyennek látlak. Azokra a boldog időkre emlékeztet, amit veled és Anhurettel töltöttem, amikor még kisfiú voltál.

– Hiányoznak azok az idők, bácsikám. − Amenhotep előrehajolt, és ide-oda böködte a süteményeket. − Néha magányos vagyok fáraóként, anyám, a királynő társasága ellenére is. Itt van. − Odaadott egy süteményt Huinak. − Ezen van mandula. Ritka csemege.

Hui engedelmesen elvette. A drága mandula íze az első vacsorájára emlékeztette az iunui Ré templomának iskolájában, ami visszatért az emlékeiben, együtt a szent Ised Fa ragyogó látomásával, aminek ősi ágai alatt ülve olvasta Thot Könyvét. A fáraónak a legkevésbé sem volt tudomása Hui kéretlen gondolatairól, de mintha maga Atum irányította volna Amenhotep szavait:

– Ré főpapja még mindig gondozza a mandulafát, amit az egyik elődje ültetett a templom kertjébe. Állítólag nagyon kényes, és nehéz kicsalogatni belőle ezeket a finom terméseket, de minden Meszóré havában, a szüret idején kapok egy kis zsákkal tőle. − A fáraó a süteményekről leszedegette a mandulát, és hangosan ropogtatta. − Még van belőle, ha szeretnél, bácsikám − tette hozzá bocsánatkérően. − Szeretnél sört?

Hui nemet intett, és tovább figyelte a fiút.

– Nem láttam a herceget, mióta visszatért − mondta Hui. − Hogy van?

– Összebarátkoztunk, de anyám, a királynő kémei még mindig jelentenek róla. − Amenhotep lenyelt egy korty bort, és hátradőlt. Intésére egy szolga újra töltött. − Nem hiszi, hogy jósolnod kell neki; a herceg tettei nyíltak, és a beszéde szerény. Úgy tűnik, igazat beszélt, amikor azt mondta nekünk, hogy csupán vissza akar térni a birtokára, és békében élni. Azonban anyám, a királynő még egy kis ideig a palotában fogja tartani. Most pedig − mondta a fáraó vidáman − diktálni fogok neked, Hui bácsikám. Megtettem, amit mondtál nekem. Meghallgattam a kincstárnokom, Naht-szobeket. Most már tudom, milyen gazdag vagyok. Tehát foglald el a helyed, és jegyezd le a terveimet az istenek és az országom számára.

Hui palástolta meglepődését, felállt a székről, és keresztbe tett lábbal leült a fáraó mellé a földre, majd kinyitotta írótábláját. Ugyanaz a tábla volt, amit nagybátyja, Ker és nagynénje, Heruben ajándékozott neki ötödik születésnapjára, egy cédrusnégyzet, amin ezüsttel kirakva állt a neve: a fiókjában mélyedések voltak az ecseteknek, a fekete és vörös tintaporoknak, két edény a keveréshez és egy egyszerű simító. Hui és nagybátyja már régen nem találkoztak egymással, de egy pillanatra Hui visszatért apja, Hapu napsütötte kertjébe, ahol szerető családja körében ámulva nézte ajándékát. Hagyj békében, hatalmas Atum, fohászkodott némán, keserűen. Miért fojtogatsz a múlttal? Hát nem vettem eléggé a szívemre a legutóbbi látomásokat? Megjelent egy szolga, kezében vizespohárral. Hui megköszönte és elvette, egy kicsit öntött az edénybe, és elkeverte a tintát. Válogatott az ecsetek között. A papirusz bőrtokban lógott az övén. Kivett egyet, kitekerte, kisimította, miközben elmormolta az írnokok imáját Thothoz, a védőistenhez. Hirtelen ötlettől vezérelve a maradék vizet maga mellé öntötte a szőnyegre, Imhotep tiszteletére.

A fáraó topogott a lábával Hui mellett.

– Készen vagy? − kérdezte éles hangon.

Hui felnézett és bólintott.

– Akkor kezdd. „Ezek a feladatok, amelyeket én, Amenhotep, Hatalmas Bika, Mindenek Oka, magamnak adok Egyiptom és az istenek dicsőségére. Építményeim ragyogóbbak lesznek, mint bármely fáraóé előttem, és tetteim bámulatot és szégyent ébresztenek majd azokban, akik utánam jönnek. Építkezéseimhez először is meg kell nyitni a kalcitbányát Berszehnél, Khmunu városával szemben, a folyó keleti partján, és meg kell javítani a beomlott bányát Turában, Iunutól délre, hogy újra ki lehessen nyerni a mészkövet a munka befejezéséhez, amit apám kezdett.” − A fáraó megállt. Hui belemártotta az ecsetet a tintába, és várt. − Naht-szobek volt az Építkezések Ura és a kincstár felelőse apám idején − tűnődött Amenhotep.

Hui jó írnokként rájött, hogy a fiatalember csupán hangosan gondolkodik.

– Szükségem van egy új vezetőre, akinek nem oszlik meg a figyelme. Apámnak nem sok ideje volt Egyiptom szépítésére halála előtt. − Talán gúny rejlett a szavakban, gondolkodott Hui. Mutemwia, aki nem szerette és nem bízott férjében, talán elhintette a megvetést fiában királyi apja, IV. Ozirisz-Thotmesz iránt? − Folytasd − parancsolta Amenhotep, és Hui a papirusz felé hajolt. − „Az előkelő Men, Főszobrászunk megfelelő Építkezések Ura lesz. Azonnal felügyelet alá veszi ezeket a bányákat.” Beszélek anyámmal, a királynővel, de azt hiszem, hogy Men örömmel dolgozik majd Kha főépítész vezetésével, és talán fiaival, Horival és Szutival. Ismered Őket, Hui bácsikám?

– Találkoztam az előkelő Khával, és megkedveltem, felség. Még meg kell ismerkednem a fiaival.

Amenhotep felnevetett.

– Egészen biztosan tetszeni fognak neked. Az egész család remek tervező. Találkoznod kell velük, amint lehet. Nagyon érdekesek és tehetségesek. Igazából azt hiszem, hogy Uaszetben munkát adok nekik. Dologtalanok, mióta befejeztek egy kisebb építkezést Abtuban. − Kitárta a karját. − Az egész világnak megmutatom Atum iránti szeretetem és odaadásom! Ipet Szut lesz a fáraó imádatának legnagyszerűbb szemtanúja, amit a világ látott! Bácsikám, tele vagyok tervekkel, látomásokkal, amiket ezen a szent helyen szeretnék valóra váltani! Hálával tartozom neked és tanítóimnak, aki a kőművességről és építészetről szóló tanítással árasztottak el, és kényszerítettek a tanulásra! Nélküled nem lenne álmom, hogy isteni apámnak illő módon hódoljak. − A fáraó felpattant, és újra járkálni kezdett. Hui rádöbbent, hogy egész idő alatt szinte szétrobbant a lelkesedéstől.

Men − új Építkezések Ura. Kha − Főépítész, Uaszet, írta. Hori és Szuti, fiai − Ipet Szut?

– Új kertek a templomhoz, virágokkal, szolgákkal… arany-, lazurit-, malachitszobrok… Amonnak mindene meglesz, amit csak kívánhat. Még egy dolgot kell leírni. − Amenhotep visszaült a helyére. − Hui bácsikám, tudtad, hogy egy ősi Ozirisz-fáraó, a megdicsőült Szeszósztrisz építtetett egy palotatemplomot Uaszetben „Szeszósztrisz Figyeli az Ősi Dombot” néven? És hogy azelőtt is már volt egy kis templom Ipet Szutban? Persze hogy tudtad. Egész Uaszet, a város, a templom és a környező vidék szent a kezdetektől fogva, amikor Atum dombbá változott, és megszülte a világot. Mindannyiunkat Uaszetbe fogom költöztetni, és anyám, a királynő egyetért azzal, hogy ez örömteli kötelességünk. Mit gondolsz?

Hui döbbenten, mégis hatalmas megkönnyebbüléssel pillantott a lelkes fiúra. A hónapok, amikor gondoskodtam róla. Mutemwia erős elszántsága, hogy ellensúlyozza apja szentségtörő befolyását gyermeki lelkében. Ezt a csodálatos gyümölcsöt hozta: egy fáraót, aki alig néhány év alatt dicső uralma alá vonja Egyiptomot, és aki máris a Maat útját választja és azt az istent helyezi elsőnek, aki mindig is Egyiptom vezetője és védelmezője volt.

– Azt gondolom, hogy Amon iránti szereteted a legnagyobb fáraóvá fog tenni, amit áldott országunk látott − mondta Hui. Gyorsan leírta: Költözés Uaszetbe és új palota. A meglévő épület felújítása? − Eldöntötted már, hogy melyik építész fogja tervezni?

– Most csak Khában és családjában bízok meg, de bárkit felveszek, akit javasol maga mellé. Nincs több diktálás, Hui bácsikám. Látom, hogy nagyon örülsz a meglepetésemnek. Szeretek a kedvedre tenni, tudod − tette hozzá őszintén. − Szeretlek. Most pedig elmehetsz. Ismerkedj meg azokkal, akiket választottam. Ó, és kérlek, hogy keresd meg Nehemawit, és küldd hozzám. Anyám, a királynő és én megengedjük neki, hogy visszavonuljon. Küldd hozzám Merimoszét is. Ő fogja átvenni Nehemawi helyét Kus és Uauat alkirályaként, és Amon Aranyföldjeinek Felügyelőjeként.

A fáraó még mindig kissé önelégülten mosolygott, a meglepetésektől boldogan, miközben Hui meghajolt és kiment írótáblájával hóna alatt, és Nubti bezárta a kaput. Perti és a katonák elé álltak.

– Kapitány, tudod, hol találhatom meg Nehemawi alkirályt és az előkelő Merimoszét? − kérdezte Hui, miközben elindultak. − Velük még nem találkoztam.

– Természetesen, uram. Miközben a fáraónál voltál, üzenet jött anyjától, a királynőtől. Ma este kéri, hogy jelenj meg lakrészében. Elküldjem Szarenputot a válaszoddal?

– Szarenput? Ki az?

– Új hírnököd Ba-en-Ré főhírnök mellett, aki tegnap vette fel. Ba-en-Ré biztosan meg fogja beszélni veled az ügyet, amint tudja.

– Biztosan. − Hui sóhajtott, és szórakozottan végignézett a lehajtott fejek sokaságán, miközben végigment a folyosón. Nem volt étvágya a közelgő ebédhez. Tudta, hogy ópiumra lesz szüksége és egy órára az ágyban, miután találkozott a két ismeretlen férfival, és elvitte nekik a fáraó parancsát.

Ré eltűnt Nut szájában, és a csillagok fénye felragyogott, amikor Hui elindult a királynő lakrészébe. Nem evett napközben, csak csipegetett a főtt libából, babból és fokhagymás káposztából, amit Paroi elé tett. Amikor felébredt, erős vágyat érzett még több ópium után, és fájdalmat a gyomra mélyén, aminek semmi köze nem volt az éhséghez. Lemondóan ellenállt a késztetésnek, hogy Tetiankhot hívja. A személyi szolgája megfürdette és tiszta ruhába öltöztette, de amikor elkezdte fonni a haját, Hui elhúzódott.

– Hagyd kibontva − mondta. − Fáj a fejbőröm.

Tetiankh emlékeztette, hogy a királynőhöz megy. Hui durva megjegyzést tett, amit rögtön megbánt, Tetiankh pedig meghajolt.

– Legalább hadd kössem át szalaggal − mondta. − Uram, nem kellene orvossal beszélned? Kevesebbet eszel, mint kellene, és a gyomrod nincsen rendben.

– Az orvos csak azt mondaná, amit mindketten tudunk − felelte Hui. − Túl sok ópiumot iszom. Amenmessze keverjen nekem fokhagymát és borókát, és készítsen kakukkfűfőzetet a fájdalomra.

Megengedte, hogy Tetiankh összekösse a haját egy fehér szalaggal, később pedig lehajtotta az orvosságot, amit főintézője készített. A fájdalom sajgássá enyhült, de még mindig nem tudott enni. Örült, hogy kimehet a szobájából.

A királynő intézője, Ameni beengedte a szobába. A nő jázminillatot viselt, amikor legutóbb itt járt, de most Hui megkönnyebbülésére lótusz, nárcisz és hennavirág illata keveredett a levegőben, amikor előrelépett és meghajolt előtte. Mint ahogy korábban is, a királynő hatalmas lenvászon ruhát és lágy, széles ujjú vékony köpenyt viselt, amiből úgy látszott ki kis keze, mint a fehér liliom közepe. Nem viselt festéket és cipőt, és a lába egy alacsony zsámolyon nyugodott. A bimbó alakú alabástrom mézlámpások arany ragyogással töltötték meg a meleg szobát, de a fény alig ért el a falakat díszítő virágok, madarak és gyümölcsök csodás összevisszaságáig. Már nem osztom meg nővel otthonom, gondolta Hui, miközben felegyenesedett, és addig nem érzem, mennyire hiányzik a női jelenlét, amíg ide nem jövök. Nem vagyok férfi. Elfelejtem, hogy Atum akaratából eunuch lettem, de Mutemwia jelenlétében egy kis időre újra férfi leszek. És ez nem kellemes tudat.

A királynő intett.

– Gyere, és ülj le, Hui. Nem tűnsz egészségesnek. Igyál egy kis datolyabort, erőt ad.

Hui engedelmesen leült mellé az üres székre, Ameni azonnal odalépett hozzá, és sötét folyadékot öntött egy ezüstkupába. Bár nem akart, Hui mégis ivott, és érezte, hogy elül a fájdalom a hasában.

Mutemwia elmosolyodott.

– Sötét szemöldököd kisimult egy kicsit, de komornak tűnsz, kedves barátom. Nem eszel eleget?

– Nem szükséges kémkedned utánam, felség − felelte Hui. − Az évek során, mióta ismerjük egymást, soha nem adtam okot, hogy bizalmatlan legyél.

– Tudom. − A kezét levette a szék karfájáról, és összefonta az ölében. − Nincsenek kémeim a kíséretedben, Hui, de a szolgák beszélgetnek, és mindig figyelek a legközelebbi szolgák beszélgetésére. Úgy tűnik, hogy a családtagok állnak a legközelebb az emberhez, de nem így van. − Bólintott. − A jó szolgák nem pletykálnak, de nem is ostobák. Például a főintéződ, Amenmessze belép a konyhába egy mozsárral és törővel, ahol állandóan sok szakács van, kér egy gerezd fokhagymát és borókabogyót, és egy marék kakukkfüvet, hogy beáztassa. Mást nem mond. Az egyik szakács megjegyzi a másiknak, hogy a hatalmas Látó biztosan elrontotta a gyomrát. Ő sem szól többet. Mindennap sok ételt visznek vissza a konyhába a lakrészedből, és elosztják a szolgák között. Ismét csak egy elejtett szóra van szükségem, hogy bizonyos következtetéseket levonjak. Az étvágyad elmarad, a gyomrod fáj: természetesen rászoktál az ópiumra. − A királynő előrehajolt, a kezébe fogta Hui kezét, és gyengéden megrázta. − Megtanultam az évek során, hogy a megfelelő következtetéseket levonjam, létfontosságú nekem és a fiamnak, hogy tudomásom legyen a palota ajtói mögött folyó eseményekről. Teljesen megbízom benned, drága Hui. Értesz már?

Mutemwia ujjai melegek és életteliek voltak. Hui fel akarta emelni az arcához, és a tenyerébe szorítani az arcát. Ránézett.

– Igen. Ezért azt gondolom, hogy nem kell elmondanom neked, hogy jósoltam Juja lányának.

A királynő felkacagott.

– Ez valóban az egyik oka, amiért idehívattalak a lakrészembe. Hajlandó vagy elmondani nekem, hogy láttál-e valamit, amiről nekem vagy a fáraónak tudni kell?

Elengedte Hui kezét, és hátradőlt.

Hui hátranézett Amenire és a két másik szolgára, akik figyelmesen és mozdulatlanul álltak az árnyékban.

– Ha nem hívattál volna, akkor hamarosan kihallgatást kértem volna nálad Amenitől. De amit el kell neked mondanom, az mindenképpen csak a te fülednek szól. Kérlek, küldd ki az embereid.

Mutemwia rögtön intett egy kis kézmozdulattal, és Ameni kiengedte a szolgákat, majd becsukta maga mögött az ajtót. A királynő a figyelmét Huira fordította. Teljesen mozdulatlan volt, ahogy várta, hogy megszólaljon, a teste ellazult, és tökéletes türelemmel ült.

Huinak cikáztak a gondolatai, miközben azon tűnődött, mennyit kellene elmondania a két látomásból. Az első győzedelmes volt, a templom tele füstölővel és örömteli zenével Amon dicsőségére és a Maat örök hatalmára. De a második… Hui gondolatban összeszedte magát. Ez Mutemwia, az a nő, akivel megosztotta férje uralkodásának veszélyes éveit, aki rengeteg éjszakát töltött vele a dolgozószobájában, könnyed és bizalmas beszélgetéssel, miközben az éjszaka eljött és a ház elcsendesedett. De itt, a több száz lakrész zajos halmazában, hatalmas épületek sokaságában, egy kisebb városban a hatalmas Mennofer forgatagában, ahol uralkodó volt fia mellett, és magához ragadhatná a hatalmat, ha úgy akarná, talán megváltozott Mutemwia? Teljesen istennővé változott? Ki volt számára ő, Hui? Barát és tanácsadó, vagy játékfigura, amit felhasznál? Az ismerős kétellyel együtt visszatért a mák utáni vágy, beszivárgott a gondolataiba, a testébe, és Hui kétségbeesett erőfeszítéssel próbált ellenállni.

Amikor végül megszólalt, a szavakat nehezen préselte ki, de mindent elmondott. Sokáig tartott, és amikor a lámpások abbahagyták a sercegést, Hui rájött, hogy a királynő felállt a helyéről, olajat öntött, és visszaült. Hui felvette a kupát, és kiitta a datolyabor maradékát. A királynő tekintete követte a mozdulatait. Hui látta rajta, hogy elgondolkodott. Az ujjai tűnődve doboltak lenvászonnal fedett térdén, és ráncolta a homlokát.

– Ez az utolsó üzenet, amit vártam volna az istenektől − szólalt meg végül Mutemwia. − Vártam Yei temetésének végét, hogy a tanácsod kérjem Iarettel kapcsolatban.

– Iaret? Amenhotep egyik lánytestvére, a legidősebb, aki Ozirisz-Thotmesz felesége lett? − Hui halványan emlékezett egy levélre a kis Amenhoteptől, még évekkel ezelőtt, amikor apja, Thotmesz fáraó elvitte egy megtorló hadműveletre Uauatba. Iaret is elkísérte őket. Amenhotep leírta Huinak, hogy testvére, a királynő állandóan panaszkodott a hőségre, a kényelmetlenségre, és hogy mennyire nem kedveli lánytestvérét.

– Igen. Arra számítottam, hogy Neferatiri mint Thotmesz főfelesége megpróbál majd frigyre lépni a visszatért herceggel, hogy kitúrja a fiamat. De a herceg csak el akar menni az udvarból, és vidéki előkelőként élni. Azt gondolom, hogy őszinte. Neferatiri örökre a háremben marad. − Mutemwia lecsúsztatta a lábát, és felállt. − Iaret kérése meglepett. Ő teljesen királyi lánytestvér, joga van elfoglalni a királynő trónját a fiam mellett. − Gondterhelten kinyújtotta a kezét. − Ahogy Amenhotep többi testvérének is, bár Iaret joga a legerősebb. De most azt mondod, hogy Atum Tejét választotta. Csupán két emberöltő választja el mitanni nagyapjától, egy közembertől, akit III. Ozirisz-Thotmesz fogolyként hozott Egyiptomba. − Leguggolt Hui elé, a kezét a térdére fektette, és az arcát vizslatta. − A lány még gyermek, Hui, hamarosan tizenegy éves. Amenhotep nem szereti őt túlságosan, bár a fáraó személyes ízlése a házasságot illetően nem fontos, a megfelelő lány vérvonala és személyisége sokkal többet számít. Ne feledd, milyen ingatag fiam joga a Hórusz-trónra! Első feleségének királyi vérnek kell lennie, sajátjának és apjáénak. A lánytestvérének. Ősi idők óta a királyi nők viselik az isteni öröklődés erejét vérükben! Teje vére nem királyi vér, még csak nem is egyiptomi! Istenek, Hui, mit teszel velem? − Hirtelen felállt, és elfordult. Huitől. Azt hitte, hogy a királynő ismét járkálni kezd, de mozdulatlanul állt, a szája szélét rágta, és még mindig ráncolta a homlokát.

– Ki tud még a látomásokról? Az írnokod? Teje?

– Paneb, természetesen. Nem voltam olyan ostoba, hogy elmondjam Tejének, amit láttam, de végül el kell mondanom. Legalábbis az első látomást.

– Az első látomást. − Mutemwia sóhajtott, és a teste elernyedt. Az asztal fölé hajolt, és bort töltött magának. Ismét nem azt csinálta, amire Hui számított. Ahelyett, hogy kiitta volna, két kortyot ivott és letette. − A második látomás rettenetes, Hui. Anubisz nem adott útmutatást az elsőhöz, de hajthatatlan volt abban, hogy amit a másodikban mutatott, nem szabad valóra válnia.

– Igen.

– Teje egy furcsán torz férfi párja? Egy fáraóé?

– Egyiptom uralkodójáé. Igen.

– Tehát Teje túléli a fiamat, és még mindig elég fiatal lesz, hogy feleségül menjen utódjához? Akkor hol vannak királyi unokáim? Ha Teje nem köt házassági szerződést a Hórusz-trónnal, ha nem kapja meg a királynői koronát, és azt parancsolom neki, hogy egy megfelelő előkelőhöz menjen feleségül, akkor mindkét látomás semmivé válik.

– Ellentmondanál a hatalmas Teremtőnek? − Hui felállt, és szembefordult a nővel. Mutemwia kissé verejtékezett, és a teste melegének illata beborította Huit, aki szédült a régi, mégis ismerős érzéstől, amit a nő szorongása és sajátja miatt nem nevezett néven.

– Mutemwia, isteni ajándékom, átkom, az ajtó, amit Atum kinyit előttem… Saját káromra nem figyelhetek arra, amit mutat, és könyörgöm, ne sodord magad veszélybe, Anubisz khatiuit ne szabadítsd ránk azzal, hogy semmibe veszed a fáraó sorsát. Az isten használ engem. Hidd el, gyakran inkább büntetés, mint irigylésre méltó. Vedd figyelembe Egyiptom végzetét is. Ki tudja, milyen csapás érheti az országot Teje nélkül a fáraó oldalán?

A nő szeme összeszűkült.

– Hiszünk a végzetben. Hiszünk abban, hogy attól kezdve, hogy megszületünk, az életünket azok a döntések irányítják, amiket a tetteinket figyelő istenek hoznak. Gyakran gondolok erre. − Megfogta Hui karját. − De mi történik, ha az istenek döntéseit, amiket rólunk hoznak, megváltoztathatjuk saját választásunkkal? Mi van, ha Atum csak azt mutatja meg neked, ami lehetséges, mert ami lehetséges, az a kérelmező nagy és kis döntésein nyugszik nap mint nap? Mindig valóra válik a jövőbe látásod?

Hui lenézett a megtévesztően finom vonású arcra, de nem látta tisztán.

– Mindig valóra válnak − felelte végül Hui −, de nem mindig úgy, ahogy én láttam. Én is tűnődtem ezen a kérdésen. Akár betegség, halál vagy nyugodt élet, a vége mindig az, amit látok, de az út, ami ahhoz vezet, néha különbözik a látomástól. Mégis az első látomás, amit Atum rám kényszerített, Nasáról szólt, emlékezett hirtelen. Akkor még nem tudtam irányítani a látomásokat. Láttam, hogy Nasát elütik és meghal a kosárárusok utcájában, Iunuban. Figyelmeztettem, hogy tartsa távol magát attól a helytől, és így is tett, de az anyja halt meg a szekér kereke alatt. Egy bizonyos sors volt megírva, és bármi áron valóra kellett válnia? Mit látok valójában, amikor valakinek a kezét a kezembe veszem?

– Tehát bárhogyan döntök, Teje lesz Egyiptom királynője. − Mutemwia leült. − Ezt állítod, Hui? És a második látomás? Van értelme engedelmeskedni az isten rendelkezésének, ha amit láttál, elkerülhetetlen?

Egyszer megbüntettek, gondolta Hui. A végzet, amit Atum Anuketnek szánt, Isaté lett egy borzalmas napra, azután megtörtem és keserűen megbántam a gyávaságom.

– Napi döntéseink csupán a választott végzetünkhöz vezetnek − mondta végül Hui. − Atum felfedi ezt a végzetet azoknak, akik elég bátrak vagy ostobák, hogy hozzám jöjjenek. De ő Egyiptom jövőjét is a kezembe adta. Ezért döntöttél úgy, hogy a fiadat a birtokomra küldöd. Ezért szeretett meg engem, és ti ketten az udvarba hívattatok, ahol irányítást és tanácsot adhatok mindkettőtöknek. − A beszélgetés fordulata kétségbeesést ébresztett Huiban. Feszült lett és hirtelen rosszul érezte magát. − Sok döntést hozol a fáraó nevében, felség, amik jók és szükségesek, hogy fáraó lehessen. De a látomásaimból következő döntéseket rám kell hagynod. Bíznod kell benne, hogy Atum csak virágzást és békét kíván kedves országának. − Hui lába remegni kezdett, és leült egy székre.

A nő tűnődve nézte, összeszorított szájjal, hűvös arckifejezéssel.

– Nem válaszoltál az utolsó kérdésemre − mondta mereven. − Emellett nem illő azt mondani egy királynőnek, hogy kell. Még ha Atumé is ez a hajó, és neked mondja, melyik irányba kell hajózni, mégis a fiam és én vagyunk a kormánynál, és abba az irányba vihetjük, amerre jónak látjuk. − Hui még nem látta dühösnek Mutemwiát. Nem emelte fel a hangját és nem tett dühös mozdulatot, az arca sem pirult ki, de érezte a jeges dühöt a nyugodt felszín alatt.

– Bocsánatot kérek, hogy ilyen nyers voltam − mondta Hui. − Te elhalmoztál engem és a családomat pártfogásoddal és előjogokkal, mert tudod, hogy mindannyian tökéletesen hűek vagyunk hozzád és Egyiptomhoz. Idehozattál a palotába, hogy közel legyek a fáraóhoz, hogy továbbra is segítsem és irányítsam, mint ahogy te is, az iránta való szeretetemből. Rám vagy dühös, Mutemwia, vagy az istenre?

A nő leejtette keskeny vállát. Mindkét kezével hátrafogta a haját, és felsóhajtott.

– Nem tudom. Minden, amit mondasz, igaz. Minden. Talán haragszom, hogy elveszik tőlem a döntést, hogy Amenhotepnek megfelelő feleséget találjak. Ez az egyike a kevés alkalmaknak, amikor anya is lehetek, nem csak uralkodó. A lelkem megtelik keserűséggel, ha elképzelem, hogy közember választ neki közembert. − Bánatosan Huira mutatott. − Te. És nem tetszik, hogy meg kell hunyászkodnom az istenek előtt. Ha törékeny, finom előkelőt látsz bennem, barátom, akkor tévedsz. Beismerem, hogy Amenhotepnek szüksége van rád, de nekem is, hogy emlékeztess arra, hogy még a királynőnek is szembe kell néznie Maat tollával. Öntelt lettem, mióta a fiam a Hórusz-trónt elfoglalta. − Elfintorodott. − Jól van. Miért is fáradtam azzal, hogy idehozzalak, ha nem akarok hallgatni a tanácsodra? Vagy Atumra? De ígérd meg nekem, Hui, ígérd meg, hogy te is engedelmeskedni fogsz az istennek, és mindent megteszel, hogy a látomás második része ne váljon valóra. Semmit nem mondunk róla a fáraónak. Semmi köze nincsen hozzá. Ami Tejét illeti, nincsen értelme, hogy a férjét halottnak lássa, még mielőtt hozzámegy. Felkeresheted Juját, miután az apját sírba tették, aztán a fáraót, aki hangosan fog tiltakozni az isten parancsa ellen, aztán Tejét. Anyjával együtt a hárembe kell költöznie, és a tanítása is megváltozik. Iaret dühöngeni fog.

Csend lett. Mutemwia felhúzta a térdét, a sarkát a szék szélére tette, és átkulcsolta a karját a ruhával fedett combján. Hui számtalanszor látta ezt a sajátos mozdulatot dolgozószobájában, hut-heri-íbi házában a hosszú éjszakák alatt, amikor ők ketten bizalmasan és könnyedén beszélgettek. Mutemwia a fiához hasonlóan nehezen aludt el, és a kora reggeli felkelést még nehezebbnek találta. Az emlék szép volt, és Hui megnyugodott − várta, hogy a nő felnézzen és elbocsássa. De helyette megszólalt:

– Ptahmosze vezír Meszóri havának elején teszi meg szokásos látogatását az összes szepatban. A szüret akkor már elkezdődik, és várni fogjuk az áradást. Meglátogat minden kormányzót, hogy felmérje az ország általános jólétét. Azt akarom, hogy menj vele északra. Különösen figyelj a Delta-vidékre és a határra Retjennuval, és a keleti törzsekre, akik adófizetőink. Jelentéseket kaptunk kalózokról, akik kikötöttek a partjainkon, és Alasia szigetének királyától panasz érkezett, hogy elkezdték fosztogatni a városait. Csaknem az összes rezet Alasiából hozatjuk, és nagyon jó kapcsolatunk van az uralkodócsaláddal. Unokaöcséd, Amenhotep-Hui veled tarthat, mint a Fáraó Újoncainak írnoka. A feje túlságosan tele van közelgő házasságával. Azt javaslom, hogy tölts időt a külföldi levelezések hivatalában. Szükséged van arra, hogy többet tudj Egyiptom befolyásáról. − Elmosolyodott. − A fáraó és én egyetértünk, hogy személyi írnokaként nem sok dolgod volt. Azt szeretné, ha továbbra is neked diktálná le jövőbeli terveit, ahogyan nemrég, de elvesztegetjük a képességeidet, Hui, különösen mivel senkinek nem fogsz jósolni többé, csak annak, akit mi küldünk. Elfogadod ezt?

Ez figyelmeztetés volt, és az új feladat, amit a királynő adott neki, megerősítette a bizalmát. Hui bólintott.

– A fáraó azt mondta, hogy az udvart Uaszetbe akarja költöztetni − kezdte. − Felügyeljem időnként az új palota terveit?

– Beszélj Khával. − A nő leengedte a lábát, és kinyújtózott. − Ha nehézsége támad, egyébként is valószínűleg hozzád megy majd. Amenhotep máris kihozta a sodrából.

– Hogyhogy?

– Azzal, hogy a nyugati parton akar építkezni a keleti helyett. − Éles pillantást vetett Huira. − Igen, tudom, hogy a Halottak Városa a nyugati oldalon fekszik, de az indok erős. Új korszak köszönt Egyiptomra, a gazdagság korszaka. Amenhotep meg akarja erősíteni hatalmunkat alattvalóink felett, biztonságossá tenni Uauat aranyútjait, kinyújtani befolyásunkat keletre és északra, Naharinig, Asszúrig, Babilonig, és követet hívni Egyiptomba Khattiból, az északkelet új országából. Röviden, birodalmat hozunk létre. A keleti part régi palotája nagy, de a város körbenőtte, és korlátozza a növekedést. Az évek során több helyre lesz szükség a bővítéshez, ahogy egyre több külföldi követ érkezik. Emellett − összekulcsolta a kezét, és Hui felé hajolt − azt akarjuk, hogy a polgárok értsék, hogy Uaszet a legfőbb, nemcsak Amon, hanem isteni fia otthona is, és hogy Mennofer a múlt.

– Azt mondod, mi, felség, de pontosan tudom, hogy az a jövő, amit leírsz, a te fejedben született. Csodálatos látnok vagy és okos uralkodó. − A királynő rámosolygott. Hui számára nem tűnt másnak, csupán fiatal lánynak. Ez az előnye, ha hatalmas férfiakkal tárgyal: meghajolnak a nő előtt, miközben jócskán alábecsülik éleslátását és kifinomult gondolkodását.

– Társam leszel ebben, hatalmas Látó? − kérdezte Mutemwia. − Te és én, együtt, a fiamat a leggazdagabb és a leghatalmasabb fáraóvá tesszük, aki valaha Egyiptomban élt?

Lelkesedés öntötte el Huit, ami elnyomta a kimerültséget és a feszültséget. Én is bűnös vagyok abban, hogy alábecsültem, gondolta, miközben kinyújtotta a kezét. Mutemwia teljes mértékben képes egyedül irányítani Egyiptomot.

– Igen − mondta. − Igen!

A nő egy pillanatra megszorította a kezét.

– Menj aludni. − Elbocsátotta. Hui felállt, és meghajolt.

– Igyál datolyabort evés előtt, feléleszti az étvágyad. Figyelmeztettelek a mákkal kapcsolatban még régen, ha emlékszel. Nos, van még valami, amire szükséged van azonkívül, hogy elszabadulj a lakrészedből? Tudom, mennyire gyűlölöd a palotát csendes kis birtokod után, de légy türelmes. Amenhotep kijelölt neked egy földet a folyónál, Uaszettel szemben, és ha Kha egyik fiának elég aranyat adsz, elkészíti a terveket. Szükséged lesz egy menedékre, mert keményen foglak dolgoztatni. Szeretsz engem, ahogyan a fiamat, Hui?

A kérdés váratlanul bukkant fel a semmiből, de Huit furcsa módon nem lepte meg. Mintha a szavak testet öltve röpködtek volna a szép kis szobában, és Mutemwia szájában keltek volna életre Huié helyett.

– A barátom vagy, felség. Mindig nagy szeretetet éreztem irántad. − De nem ezt akarta mondani, és Mutemwia sem ezt akarta hallani. Szomorúság jelent meg finom arcán, aztán eltűnt.

– El kell mondanom valamit neked, ami nem fog tetszeni, mielőtt elmész − mondta a nő, amikor Hui megfordult. − A fáraó elhatározta, hogy az új otthonunkat a Ragyogó Aton Palotájának nevezi el.

Hui megmerevedett.

– Hogyan? Miért? Ez teljesen elfogadhatatlan, sérti Amont, aki Uaszetben lakik, és veszélyes, Mutemwia! Titokban talán a napkorongot imádja? Én…

– Egyetértek − szólt közbe Mutemwia −, de hidd el, hajthatatlan. Azt mondja, hogy az idegeneket nem fogja sérteni ez az isten, aki igazából semmit nem jelent számára, és hogy Egyiptom kevésbé tűnik majd elszigeteltnek, és közösséget vállal más országokkal.

– Egyiptom elszigetelt − felelt Hui indulatosan. − Egyedülálló. Melyik ország előjoga, hogy a Maat törvénye szerint éljen, aminek még az isteni uralkodónak is engedelmeskednie kell? Miért törődik Amenhotep az alattvalóink véleményével?

– Próbáld lebeszélni róla, ha tudod − mondta Mutemwia −, de Amon egyik himnuszát fogja idézni neked: „A nap Atonja, a halandók teremtője, és az élet létrehozója.” Ó, Hui, hát ennyire számít ez? Végül is a napkorong csupán fény, nem hőség, és a napsugarak oroszlánná változnak, amikor földet érnek. Aton-szentélyből kevés van, és a napkorong unalmas a köznépnek. Hajlok arra, hogy annyiban hagyjam ezt az ügyet. Aludj békében.

Amikor Hui visszaért a lakrészébe, a fejében kavarogtak Mutemwia szavai. Éjszakai mákfőzete ellenére nem tudott pihenni. A szobája sötét volt, az ágya kényelmes, a lepedők kissé ecetszagúak voltak az öblítéstől, de bárhogyan forgolódott, nem jött a szemére az álom. A végén felkelt, magára kötötte a nedves kötényt, amit Tetiankh nemrég vett le róla, és csendben a kerti kapuhoz lépett. A kinn álló őrök felegyenesedtek, tisztelegtek és el akarták kísérni, de Hui visszaintette őket. A fű puha és hűvös volt csupasz talpa alatt, a levegő pedig illatozott az éjszaka nyíló virágoktól. Csillagfény remegett a tó felszínén, amikor elsétált mellette, és továbbment a szikomorok sötét árnyékához, aztán megfordult. A palota falának néhány mennyezeti ablaka narancssárgán fénylett, ahol még ébren voltak, de egyébként sötétség vette körül. Leereszkedett a földre, a hátát egy széles fatörzsnek támasztotta, és érezte, hogy minden feszültség kiszáll a testéből.

Gyakrabban kellene ezt csinálnom, gondolta. Sehol másutt nincsen csend és magány, amit nagyon hiányolok. Egy darabig hagyta, hogy az elméje kiürüljön, de aztán a nap eseményei figyelmet követeltek, és Hui vonakodva végiggondolta őket, tudva, hogy különben nem tud aludni. Nem aggódom az egyiptomi utazás miatt. Ptahmosze vezírnek és nekem jobban meg kell ismernünk egymást, és könnyen teljesíthetem a feladatot, amit kaptam. Hut-heri-íb útba esik az északi parthoz − talán egy kis időt tölthetek a birtokomon, meglátogathatom Methent. De nem örülök, hogy Amenhotep-Huival együtt utazok majd. Az unokaöcsém mindig rossz természetű, duzzogó fiatalember volt, aki minden alkalommal próbára tette türelmem, amikor meglátogattam Hebit. Nem, inkább az érkező változások gyorsasága nyomaszt. Az életem felgyorsult, és annak ellenére, hogy Atum megőrizte a testemet, kám azt mondja, hogy öregszem. Nemrég ötvenéves lettem. Holnap a reggelt a külföldi levelezések miniszterével kell töltenem. Hogy ki ő, nem tudom, és Mutemwia nem mondta el nekem.

A királynő képe élénken megjelent gondolataiban, karcsú, leheletvékony fehér lenbe burkolt alakja, hatalmas szemei őt nézték, miközben előrehajolt az aranyozott széken. Hui összerezzent, és összefonta a karját dobogó szíve fölött. Minden alkalommal, amikor vele vagyok, Anuketre emlékeztet, a korai iskolaéveimből, amikor Thotmesz családja befogadott azokra a hetekre, amikor az iskola bezárt, tűnődött. Az elmém nem akar emlékezni a későbbi, ráncos és festett, mindennap lerészegedő Anuketre. A hasonlóság, amit fájdalmas élességgel látok, egy karcsú és szép lány, aki keresztbe tett lábbal ül a földön a fűszerszobában, körülötte illatos virágok, az ölében ünnepi koszorú, hosszú ujjai rajta nyugodnak, miközben felemeli a fejét, és mosolyog. Ezt a látomást magammal fogom vinni a sírba. De néha a felém fordított arc a királynővé válik − egy pillanatnyi zavar támad az elmémben. Nem csoda, ha a királynő társaságában érzékeim néha meghazudtolnak, és összezavarodok.

De nem hazudtak neked évek hosszú sora alatt, amikor ő és a fia sok időt töltött a birtokodon, súgta egy másik hang a fejében. Barátságot kötöttél vele, élvezted a beszélgetést vele, de egyszer sem láttad Anuketet a helyében.

Hui a sötétben összeráncolta homlokát. Álmokat küld rám, gondolta hirtelen. A királynő szobájából saját ágyamhoz megyek, és Anuketről álmodom. Valahogyan helyettesítenem kell ezeket a veszélyes képeket, amik alvó elmémre várnak, valami biztonságosabb dologgal, mielőtt még tönkretesznek. Könnyen feltámadhat bennem a vágy iránta, ez a baj. Ez az igazság, amit próbáltam elkerülni. Ó, Atum, miért hagyod, hogy a szakadék szélén táncoljak? Azt akarod, hogy a királynő és köztem erősödjön a kötelék, vagy ez csak rosszindulatú szeszély? Teremtőmként szeretni és kínzómként gyűlölni kimerítő.

Lassan talpra állt, és szerette volna lerázni magáról ezeket a gondolatokat, mint a folyóból kilépő kutya a vizet. Jól van, mondta kíméletlenül, erőt véve magán. Legyen hát. Gondoskodom róla, hogy a napjaim kötelességeimmel teljenek, és éjszakáimat a mák tompítsa. Ha valamiért nem tudok aludni, Thot Könyvét fogom elmémben olvasni, és ez a hiábavaló feladat talán hasznos lesz a valóság elkerülésében. Holnap Ba-en-Ré vagy Szarenput, akit felfogadott, meghívja hozzám Kha főépítészt és fiait vacsorára. Azután terveket készítek a vezírrel, beszélek a fáraóval és Jújával Tejéről, és diktálok egy levelet a messzi délre Thothotepnek és Anhuretnek. De a lázongó elhatározás alatt, ami meggyorsította Hui lépteit, miközben elindult vissza a kapuhoz, hatalmas bánat és kétségbeesés húzódott, és attól félt, megfullad benne.

Reggel Ba-en-Ré és egy fiatalabb, rövid, göndör hajú és nagy orrú férfi várta Huit, amikor kilépett a hálószobából. Ba-en-Ré mélyen és bocsánatkérően hajolt meg előtte.

– Kérem bocsánatodat, amiért nem kértem ki véleményed, mielőtt felvettem ezt a férfit, hatalmas Látó − mondta a hírnök. − Nyilvánvaló számomra, hogy egy hírnök nem lesz elég, hogy kézbesítse a leveleidet és üzeneteidet. Szarenput az előkelő Mai házából jön, Mai engedélyével.

– Te vagy a főhírnököm, és már beszéltem veled elvárásaimról a szolgálatomban lévőket illetően − felelte Hui, és végigmérte Szarenputot. − Felvehetsz bárkit, akit jónak látsz. Tehát Szarenput. Sovány vagy, mint a kóró, és a hírnökök élete kimerítő. Hogyan szolgáltál az előkelő Mai alatt?

Szarenput meghajolt, és Hui látta a gerince vonalát.

– Rengeteget eszem, de nem leszek kövérebb, uram − felelte Szarenput. − Sovány vagyok, de nagyon erős. Erősnek kellett lennem. Több időt töltöttem Egyiptomon kívül, mint belül, mióta az előkelő Mai a külföldi levelezések minisztere lett. Előtte ő volt őfelsége egyik palotai intézője.

Huinak ez felkeltette a kíváncsiságát.

– Tehát belefáradtál a külföldi utazásokba?

– Belefáradtam, hogy Egyiptom üdvözletét és üzeneteit vigyem az alattvaló államok kiskirályainak, és eléjük álljak, miközben úgy tesznek, mintha hatalmas szívességet tennének Egyiptomnak, hogy felolvassák a tekercseket. Szerintem a királynőnek azt kellene mondania a fáraónak, hogy vonuljon be a kiskirályságokba, és nyilvánítsa őket egyiptomi területnek. Félseregnyi katona elég lenne. − A beszéde egyre hevesebb lett, és egyre jobban gesztikulált, vékony karjait kitárva. Hui mulatott magában, hogy a Szarenput hivatását jelző ezüst karkötő lecsúszott felkarjáról, és a csuklóján fityegett.

– Remélem, hogy ugyanezzel a hevességgel fogsz engem szolgálni, mint amit Egyiptom birodalmi jövője iránt érzel − mondta. Bólintott Ba-en-Rének. − Három hónap próbára tesszük. Most pedig keresd meg Kha főépítészt, és hívd meg őt és fiait hozzám vacsorára naplementekor. Te pedig, Szarenput, menj el régi gazdádhoz, és kérj kihallgatást nekem egy óra múlva. − Meghajoltak, és elmentek. Hui Amenmesszéhez fordult. − Amint Ba-en-Ré visszatér, elkezdheted a lakoma szervezését. Minden ételt te kóstolsz meg.

– Paroi alintéző boldog lesz − motyogta halkan Amenmessze. − Istenek, Hui, hát nem lesz itt megállás, ezen a nyugtalan helyen?

– De, hamarosan, Írj Merenrának a hut-heri-íbi birtokomra, és figyelmeztesd, hogy valamikor Payni havának első hetében várjon minket, Yei temetése után. Paroi itt marad.

Amenmessze felvonta a szemöldökét.

– Helyettesnek?

– Helyetted, nem helyettem. Én Ptahmosze vezírrel járom majd a szepatokat. Ha az istenek rám mosolyognak, egy vagy két napot otthon tölthetek. − A szót furcsának érezte Hui, amikor elbocsátotta Amenmesszét. Lehet, hogy bár nem kedvelem a palotát, valóban az otthonommá vált, tűnődött. Hallotta Paneb udvarias, de határozott hangját, ahogy beengedik, és a férfi máris megjelent. Hui jó reggelt kívánt neki, elmondta a napi feladatokat, és mindketten leültek, hogy megvárják Szarenput visszatértét.

Mai miniszter dolgozószobája nagyobb volt, mint amit Hui eddig látott, és első pillantásra a hely teljesen zűrzavarosnak látszott. Tekercsek és agyagtáblák álltak halomban mindenütt, és hogy üdvözölhesse, Mainak utat kellett vágni köztük.

– Hatalmas Látó! − mondta vidáman meghajolva. − Örömömre szolgál, hogy birodalmamban üdvözölhetlek. Ne nézz körül itt. Az írnokaim hamarosan megérkeznek, hogy mindent a palota levéltárába vigyenek, aztán újra kezdjük. A fáraó és Egyiptom alattvalói között rendszeres és bőséges a levelezés − úgy értem, persze, hogy a királynő és az alattvalók között, a fáraó nevében. A fáraó írja alá a leveleket. Idejön és meghallgatja őket, a válaszokkal együtt, minden reggel. A fáraó nagyon szeretne kereskedelmi tárgyalásokat azokkal a külföldiekkel, akik még nincsenek Egyiptom hatalmában. Még nincsenek. − Szélesen mosolygott. − Van egy zsámolyom valahol az íróasztalnál, és a szolgám elsietett, hogy sajtot, kenyeret és sört hozzon, amint Szarenput értesített a kérésedről. Szarenput egyébként okosabb, mint aminek első látásra tűnik. Mindenütt járt már a birodalomban a fáraó ügyében, és sok kérdésed meg tudja válaszolni. − A férfi felemelt egy rakás tekercset egy székről. Meghajolva rámutatott, megkerülte az asztalt, és egy zsámolyt húzott Hui mellé, miközben ő leült, és Paneb óvatosan helyet csinált a földön a szőnyegnek, amit magával hozott. − Sem a fáraó, sem az uralkodó nem lesz velünk ma. − Mai leült a zsámolyra. − Mutemwia királynő üzenetet küldött, hogy rád számítsak helyette.

A királynő neve hallatára Hui szíve nagyot dobbant, aztán folytatta szokásos ritmusát. Hagyd abba, mondta magának. Nem engedem.

Mai az étellel és itallal megrakott asztal felé intett.

– Kérlek, vegyél, hatalmas Látó. Nos, hol kezdjük?

– Azt gondolom, hogy az alattvaló államokkal és a Hórusz-tróntól való függésükkel.

Hui töltött, adott egy poharat Panebnek, aki már előkészítette az írótábláját, aztán töltött magának is. Az ital nagyon sötét volt és édes. Datolyabor. Semmit nem felejt el a királynő, és mindent ellenőriz, gondolta csodálattal és komoran. Nem remélhetek függetlenséget − még nem. Amenhotep sem. Mindketten engedelmes eszközök vagyunk a királynő kezében, Egyiptom jövőjének tervében.

Mai bólintott, és az ujjait összekulcsolta széles pocakján.

– Jól van. Először megvizsgáljuk keleti kapcsolatainkat. Természetesen tudod, hogy a Hórusz útja egyenesen Retjennun, legközelebbi keleti szomszédunkon keresztül vezet. Retjennut hentikkel ezelőtt leigázták, és uralmunk leginkább III. Ozirisz-Thotmesz által szilárdult meg. Retjennu városainak hercegei szép summát fizetnek nekünk évente. Retjennu után Kánaánból, Aprából és Amurruból kapunk járandóságokat, leginkább értékes fát, fémet, élőállatot és különböző munkásokat. A lakosokból alakul a helyőrségünk, bár inkább hű egyiptomiakat látnék szívesen. Egyiptomnak kormányzói vannak ezeken a területeken, akik rendszeresen jelentést adnak nekem és az uralkodónak. Egyébként, Hui, a Hórusz útját teljes hosszában helyőrség védi, hogy figyelje az idegenek forgalmát Ta-Mehuba és vissza, de a királynő aggódni kezdett, hogy az erődök parancsnokai kevésbé éberek, mint lenniük kellene. Végül is egy ideje békében vagyunk a keletiekkel.

Tehát ez az egyik ok, amiért Mutemwia Ta-Mehuba, a Deltavidékre akar küldeni engem, gondolta Hui futólag.

Mai vett magának egy darab barna kecskesajtot, és bekapta.

– Még tovább keletre Zahi és Shinar következik − mondta, miután lenyelte a falatot −, aztán jön két hatalmas folyó, amely ágai között több tartomány van együtt Naharin néven. Köztük van Mitanni, amire most egyenlő hatalomként tekintünk, Katna, Niy, Kinanat, Szenzar és Nuhassi, jelentéktelen törzsek, bár figyeljük őket, nehogy Mitanni megpróbálja kibővíteni területét bekebelezésükkel. Elfelejtettem említeni, hogy Amurru és Büblosz gyakran esik egymásnak, és írnak a fáraónak, seregeket követelnek a vitás ügyeikhez. Az uralkodó Amurrunak és Büblosznak is küldött katonákat. A törzsfőnököknek küldött levelekben hangsúlyozza, hogy szeretné, ha békét kötnének, de természetesen azt a parancsot adja a vezetőinek, hogy tartsanak fenn egyensúlyt a két törzs között.

A férfi nagyot kortyolt a sörből, és ebben a pillanatban öt vagy hat férfi jelent meg az ajtóban, meghajoltak Hui és Mai felé, és a tekercseket és agyagtáblákat gondosan nádkosarakba kezdték rakni.

– Messze északkeleten találjuk a khattikat − folytatta Mai. − Eddig csak annyit tudunk róluk, hogy hentik óta csupán harcos barbárok voltak, de kémeink elmondták, hogy egy törzsfőnök, aki királynak nevezi magát, működő hadsereget és kormányt próbál szervezni. Nem törődnek senkivel saját magukon kívül, és szemmel kell őket tartani. Olvasol és írsz akkádul, Hui? − Hui megrázta a fejét. − Akár meg is tanulhatnád, ha Egyiptom külföldi ügyeit szeretnéd követni − vélte Mai. − Az akkád a diplomácia, a kereskedelmi megállapodások és bármilyen ügy elfogadott nyelve az országok között. Emellett az uralkodó is szeretné, ha megtanulnád.

– Valóban? Tehát nem elég, ha rendszeresen jelentesz nekem?

Mai megvonta a vállát.

– Úgy tűnik, minden reggel meg kell itt jelenned, ugyanakkor, amikor a fáraó és az uralkodó, és figyelned, hogyan folyik a hivatalban az ügyek intézése, addig, amíg nem tanulod meg tökéletesen az akkádot, és amíg meg nem érted valamennyi birodalmi és birodalmon kívüli ország erejét és gyengeségét. Azután elfoglalod a királynő helyét a munkám irányításában, és helyettem te fogsz jelenteni neki.

– De miért? Erről nem beszélt nekem!

Mai egyenesen ránézett.

– Mindannyiunknál jobban bízik benned − hűségedben, ítéletedben, képességedben, hogy minden nehézséget megláss, ami Egyiptom jövőbeli növekedését és biztonságát illeti. Minden minisztere közül én vagyok a legfontosabb a királynőnek. Azt akarja, hogy Egyiptom befolyása nőjön a világban, és ezzel gazdagsága is. Az Újoncok Írnokával csaknem olyan gyakran tárgyal, mint velem.

– Ő a felelős a határaink biztonságáért. − Hui gondolatai röpködtek. − Azt mondtad, birodalom. A fáraó egy birodalom ura? − Tudta, hogy a kérdés elárulja a tudatlanságát, de Mai elmosolyodott.

– Még nem, de mire nagykorú lesz, anyja, a királynő úgy gondolja, hogy megkaphatja majd a birodalmi uralkodó címét.

Mióta az udvarba érkezett, Hui most először értette meg Mutemwia tervét teljes egészében, törékeny szálakból szőtt ravasz tervét, ami egy olyan egységet alkot, ahol már nincs bizonytalanság, ahol minden elgondolás beérik, és Egyiptom valóban a világ központjává lesz. Ezen dolgozott már évek óta, gondolkodott lázasan, mióta a csecsemő Amenhotepet a karomban tartottam, és aranypor vett körül. Lehetséges szövetségesnek látott, és elkezdte próbára tenni eszemet, hűségemet, figyelte, hogyan bánok a szolgákkal és az előkelőkkel, akik jóslatot kértek tőlem. Mindent szemügyre vett bennem és körülöttem. Micsoda nagyravágyás! És mindez csak a fiáért.

– A királynő bízik a minisztereiben, hogy hűségesek és megbízhatóak Egyiptomért végzett munkájukban − mondta Mai −, de csak benned bízik meg fenntartás nélkül. A te sorsod ugyanolyan fontos neki, mint a fáraóé. − A tekercsekkel megrakott írnokok eltűntek. A poros padlóra rávetült a napfény az ablakból.

– Beszélt neked ezekről?

– Nem közvetlenül, de minden hivatalban dolgozó tudja, hogy hallgat rád. Néhányan félni kezdtek tőled, mások palástolják féltékenységüket. De a legtöbben tiszteljük azt a férfit, aki hamarosan a fáraó első tanácsadója lesz. − A férfi nyújtózott, felemelte a bort a kiürült íróasztalról, hogy Hui egészségére igyon. − Ami engem illet, rengeteg a munkám. Örülni fogok, ha mást nem kell tennem, mint amit mondott. De először is az akkád. − Ivott egy kortyot, és elgondolkodva összeszorította a száját. − Ha egyetértesz, az egyik írnokomat minden este elküldöm, hogy tanítson. Gondolom, a saját írnokod sem ismeri a nyelvet, ugye? − Paneb felpillantott ecsettel a kezében, lehajtotta a fejét Mai előtt, és megrázta. − Kár. − Mai felkelt a zsámolyról, és lopva megvakarta a hátát. − Megfelel tehát neked ez a terv, hatalmas Látó? A királynő jelentést kér tőlem a haladásodról. Tudom, hogy te és Ptahmosze vezír néhány hónapig távol lesztek az udvartól. Az írnokom veled fog tartani. − Meghajolt. − Legyen erős a talpad az utazás során. Ha visszatérsz, ismét találkozunk.

Hui felállt a székből, röviden meghajolt, és kisétált a reggeli hőségbe Panebbel a sarkában. Úgy érezte, mintha Mai szavaiban láthatatlan erő rejlene, ami letaglózta elméjét és lelkét. Mindent értek, ami korábban Homályos volt, gondolta, miközben átsétált a zsúfolt folyosókon. Miután Mutemwia Mennoferbe hívatott, gondoskodott róla, hogy maradjak, és a családom összes tagjának, még fiatalabb unokaöcsémnek, Ramoszénak is magas tisztséget adományozott. Hebit elhalmozta címekkel és a hozzájuk tartozó feladatokkal. Mennofer polgármestere volt, azután Amon Csordájának Felügyelőjévé és Amon Két Csordájának Felügyelőjévé tette Ta-Mehu szepatban. Mindezt azért, hogy maga mellett tartson.

Mire Hui belépett lakrészébe, már dél volt, a levegő pedig illatos a póréhagymaleves és a forró ökörnyelv aromáitól. A rangidős szolgáinak engedélyt adott, hogy fogadószobájában egyenek. A szolgák a székeken és a földön szétszóródva ettek és beszélgettek Amenmesszét kivéve, aki az ajtónál álldogált, nyilván Huira várva. Mellette egy idősebb, borotvált fejű és ráncos arcú férfi állt. Hui úgy látta, hogy az egyetlen arcfestéke a két csillogó barna szeme körüli, vastag tussal rajzolt vonal. Hosszú, fehér vászonszoknyája kék szegélyű volt, és amikor Huit látva megfordult, a szemfestékén megcsillant az aranypor. A férfi ujján nem volt gyűrű, és a körmét rövidre reszelte. Egyetlen hivatali arany karperec díszítette puha felkarját. Mély meghajlással üdvözölte Huit.

– Uram, ez Szeneb, az orvos − mondta Amenmessze. − Engedélyeddel visszatérnék az ebédemhez. Egyébként Ba-en-Ré üzenetet hozott a főépítésztől. Ő és fiai itt lesznek a kért időben.

Hui intett, hogy elmehet, és ránézett a felegyenesedő férfira.

– Mivel szolgálhatok, Szeneb? − kérdezte udvariasan Hui.

– Nem, nem, hatalmas Látó, én jöttem azért, hogy szolgáljalak − felelte Szeneb. − Őfelsége, a királynő nevezett ki személyi orvosodnak. Maani-nehtef főhírnök házából érkeztem hozzád, ahol egykori segédemet nevezték ki orvosnak. Az Am-hent szepatban születtem, és jól ismerem Hut-heri-íb városát. Tudok halálodról és csodálatos feltámadásodról is. Henti-heti papja, Methen távoli rokona anyámnak, aki nem sokkal ezelőtt ment el a Csodálatos Nyugatra.

– Miért mondod el mindezt nekem? − szakította félbe Hui. Dühös volt, de nem tudta, miért.

Szeneb alázatosan és bocsánatkérően kitárta a karját.

– Mutemwia királynő szeretné, hogy fesztelen legyél velem, hogy tudd, nincsenek kérdéseim a gyermekkorodról és a nevelkedésedről. Egy orvosnak ismernie kell ezeket a dolgokat. Őfelsége szeretné, ha megkímélhetne a fájdalmas emlékek felidézésétől.

– És még mit szeretne? − kérdezte éles hangon Hui. Déli ópiumadagja mellett szerencsére megjött az étvágya a póréhagymára és az ökörnyelvre is.

– Szeretné, ha egészségben tartanálak. − Szeneb mosolygott. − Egyikünk sem lehet engedetlen neki, hatalmas Látó. Minden héten meg kell vizsgálnom téged, figyelnem az étkezésedre, böjtöt előírnom, és ha szükséges, betartatnom, és az ópium szedését felügyelnem.

– Nem. Személyi szolgám, Tetiankh felelős egyedül az ópiumért. − Hui heves dühöt érzett, és tudta, hogy Mutemwia iránt. Az érzés zavaró keveréke volt a vágynak, a bosszúságnak és a félelemnek, hogy az orvosságot, amire józanságához szüksége volt, elvehetik egy könyörtelen istennő akaratából.

Szeneb újra meghajolt.

– Nem szándékozom szabályozni az adagot, csupán felügyelni. Ahogy a személyi szolgád elkészíti, az gyengíti a hatását. Túlságosan sokra van szükséged a nyugtató hatáshoz. Már megvizsgáltam a termést, amely hozzád érkezik az uaszeti földjeidről. Az előkelő Amonnefer, társad küldött nekem mintát. A minősége jó, csaknem olyan jó, mint a Keftiuból hozatott termés. Hidd el, hatalmas Látó, a királynő szívén viseli a rólad való gondoskodást, és én is osztom a lelkesedését. A lakrészem nincs messze a tiédtől. Máris eligazítottam a főintéződ, hogyan hívasson, ha szükséged van rám. Egyébiránt holnap megjelenek orvosi eszközeimmel, és mostantól minden héten. Beleegyezel?

– Nem tudok nem beleegyezni − mondta Hui csípősen. − Most pedig ehetek?

Szeneb ismét elmosolyodott, és az arckifejezés máris szokásosnak tűnt. − Amennyit csak kívánsz, előkelő uram. Kérlek, bocsáss el.

Hui már tiltakozni akart, hogy nem jár neki ez a cím, de Szeneb máris félúton volt az ajtó felé, lenvászon ruhája méltóságteljesen lobogott utána.