Hui nem aludt el, amíg az érkező hajnal látható fénye megjelent a félhomályban. A hátán feküdt, tökéletes nyugalomban, karját a feje mögé tette a mennyezetre bámulva, és hagyta, hogy Thot Könyve lassan kitekeredjen a fejében. A könyv bonyolult elvei nem zavarták, és Hui képes volt saját gondolatokat formálni a szavak mögött. Ha Imhotepnek igaza van, a könyv a bizonyíték, hogy minden fáraó, aki elvégzi a heb szedet, láthatatlanul átváltozik, gondolta. Hentik óta látszólag hittünk ebben, és csodálatos jelentése közhellyé vált. A fáraó meghal, bebalzsamozzák és feltámad, hogy a csillagok között hajózzon az égi bárkán a többi Neteruval, akik egyenlőként üdvözlik. De valóban így van? Ők ősi formák, de a fáraót a heb szed változtatja át: Hórusszá, Ré-Harahtivá válik Iuf, Ré testét öltve. „A Mennyek Urának lelke megszületik és létezik”, mondja a könyv. Atum-Rét kihordják, burokból megszületik a szent kobrák védelmében. A Neteru, az istenségek Atum-Ré személyei, ezért részt vesznek benne. A heb szed rítusaitól válik a fáraó valóban szentté. „Gyere hát, Ré, az élő Khepra nevében… hogy Iuf élhessen és megújítsa magát.” Mint egy isten, aki hatalmasabb mindenkinél, kivéve Iufot az égi bárkában, tűnődött Hui. Hatalmasabb, mint Upuaut, az Utak Megnyitója, aki elöl áll, vagy Szia, a Tudás vagy a Bárka Úrnője. Csak a Hatalmas Neter Iuf áll a központi szentélyen Huval, a Szóval a háta mögött. Hol áll az átváltozott fáraó?

Hui gondolatai derűsek voltak. Holnap Penbui levéltáros megismertet engem a heb szed szertartásával, de most már értem a könyv jelentését Egyiptom születéséről, az összes varázslattal átitatott, bonyolult anyagi teremtést a rituálékig, amelyek minden fáraót egyedülivé tesznek. A könyv Egyiptom anyagi és szellemi története, végre megvilágosodott számomra, és végre feltárult Atum akarata áldott országunkkal. Érzem az elhatározását szívem mélyén. Nagy megtiszteltetés és kiváltság lesz számomra, hogy elmondjam Amenhotepnek.

És mi lesz a gyermek herceggel? súgta valami Huinak. A mostani Hórusz-fióka, a tízéves Thotmesz herceg meg fog halni, megjósoltam. Atum azt akarja, hogy Egyiptomban a trónörökös az legyen, akit látomásomban mutatott? Érdemes lesz felnőttként a kettős koronára, nem beszélve a valódi istenség félelmetes ajándékáról? Mit kell tennem vele kapcsolatban? És mi a helyzet az engem kísértő szellemhiénákkal és a valódiakkal? Hol említi a könyv undorító és félelmetes jelenlétük magyarázatát? Mindig azt hittem, hogy valamilyen, a könyvben leírt okból kínoznak, és addig zaklatnak, míg rá nem jövök ezekre. De még a hiénák gondolata is csupán enyhe borzongást okozott, aztán elnehezült Hui szeme, oldalra fordult, és végre elaludt.

Hui későn ébredt, és mielőtt kinyitotta volna a szemét, rájött, hogy visszatért a mák utáni vágy. Felült, Kenofer némán átnyújtotta a fiolát, és figyelte, ahogy Hui a szájába önti a tartalmát.

– Jött üzenet a templomból? − kérdezte Hui.

– Nem tudom, uram. − Kenofer elvette a fiolát, és félretette. − Vagy Amenmessze, vagy Paneb tudja. Korábban láttam Panebet, egy öl tekercset cipelt. Eszel?

– Azt hiszem, kellene. Hozz kenyeret, sört és bármilyen szárított gyümölcsöt, amit Rakhaka rejteget, és küldd hozzám Panebet. Akár foglalkozhatunk az uaszeti feladatokkal, míg eszem, aztán elmegyek a fürdőházba.

Paneb egy tekercsekkel megrakott nádkosarat cipelt, amikor belépett és meghajolt.

– Otthon is ennyi üggyel szoktam foglalkozni? − mondta Hui komoran, Paneb pedig megengedett magának egy mosolyt.

– A legtöbb másolat a döntésekről és az utasításokról az uralkodónőtől, uram − felelte, keresztbe tett lábbal leült a földre, és a kupacot maga mellé helyezte. − Küldött egy levelet, amiben megkér, hogy nézd át őket, és ismertesd vele, ha van olyan, amin változtatnál.

– Ez nagyon ravasz tőle. − Hui megvárta, hogy Kenofer belépjen, a lábához tegye a reggelijét, és csendesen kimenjen. − Kezdd el a felolvasást, Paneb, és gyors legyél. Nem kétlem, hogy őfelsége legtöbb döntése megegyezik azzal, amire én magam jutottam volna. − Hui nem figyelt a gyomra tiltakozására, amikor lenyelte az ételt, és Paneb szavait hallgatta. Teje tudja, hogy a napi kormányzás minden részletére odafigyelek. Amenhotep máris megunta a meghallgatásokat és a fogadásokat, és átadta neki a vezetést. Hol tévedtünk, Mutemwia? Az én hibám vagy a tiéd, hogy a fáraó jellemének gyengesége túlnőtt az ígéretes kezdeteken? Hol van az okos, kíváncsi gyermek, akit annyi gonddal tereltünk és segítettünk a felvilágosult uralkodás felé? Te is olyan csalódott vagy, mint én, hogy minden reményünk gyümölcse már délelőtt boroskorsókat ürít ki? Atum ezt nem mutatta meg. Miért nem? Mert tudta, hogy én leszek a mer kat, és nem számít majd Amenhotep lustasága és kicsapongása? Mert tudta, hogy Teje képessége a kormányzásra pótolja férje hiányosságait? Teje továbbra is levélben fog tárgyalni velem, finoman eltér majd attól az iránytól, amit én szabnék, különösen a külföldi ügyekben. Ha meg akarom tartani Egyiptom kormányzását, óvatosan meg kell húznom a kettőnket összekötő gyeplőt. Hui türelmetlenül figyelte, ahogy Paneb egyszer az írótáblájára, egyszer a papirusztekercsek kupacára néz, aztán az írnok végül letette az ecsetjét, és megropogtatta tintafoltos ujjait.

– Perti kapitány korábban szóbeli üzenetet kapott Ptah főlevéltárosától, és továbbadta nekem − mondta Huinak. − Penbui a házában vár téged a mai napon, amikor kívánod.

– Jól van. − Hui lecsúszott az ágyról. − Az uaszeti levelekkel később kell foglalkoznod, Paneb. Szükségem van rád a templomban. − Elbocsátotta Panebet, odament az ajtó mögött várakozó Kenoferhez, és elmentek a fürdőházba. Hui nem sietett. Szertartásosságot érzett, nyugodt bizonyosságot, hogy mielőtt Nút lenyeli a ragyogó Rét ma este, minden világossá válik, ha Atum is úgy akarja.

Később Hui egyszerű fehér kötényt és inget vett fel, és még mindig érezte a komoly aurát, ami körülvette. Azon tűnődött, milyen változásokat fog hozni a tudás, amit hamarosan elnyer, de nem érdekelte igazán. Elég volt, hogy véghezviszi, amit a hatalmas Imhotepen kívül senki nem vitt véghez azelőtt. Hui tizenkét évesen Imhotep előtt állva − mögötte az Ítéletek Csarnokával és előtte a mennyországgal − még nem tudta, milyen előjogot ajánlanak fel neki. Úgy határozott, hogy elolvassa a könyvet, és ezzel eldöntötte a sorsát: Látó lett, sokkal később mer kat, Egyiptom uralkodója, aki felett csak a fáraó hatalma áll. De Atum ezt akarja?, kérdezte magától megint Hui a templomhoz vezető rövid sétára indulva Panebbel a sarkában. A könyv vége leírja azt a titkos módszert, amivel a fáraó ténylegesen igazi istenné válik. Ez Egyiptom utazásának csúcspontja, az ok, amiért Atum úgy döntött, hogy belép az átváltozás Duatjába, és kívánsága szerint elkezdődött a teremtés folyamata. Varázslat, gondolta Hui, miközben Perti kinyitotta a kertkaput, és meghajolva átengedte. Mély, erős, heves heka árad Atumból, amit Ré lélegzete továbbít, és egy férfiban testesül meg, aki istenné változik a heb szed rituáléjával. De csak egy férfi, csak egy fáraó? Akiket megfelelően bebalzsamoznak, örökké élhetnek a Csodálatos Nyugaton, de nem mint istenségek. Nincs más út az isteni léthez a többiek számára, számunkra? Imhotepet istenként imádták hentik óta, de először csak egy feltámadott volt, mint a szüleim, mint Isat, mint drága Hebi öcsém. Imhotep szándékosan vált istenné, talán titokban elvégezte a heb szedet saját magának? De nem lett volna ez istenkáromlás Atum előtt? Imhotep kedvesen és türelmesen beszélt velem, miközben az Ised Fa alatt ült a könyvvel a térdén és az aranyszemű szelíd hiénával az oldalán. Lehet, hogy mi, Egyiptomiak hentik során istenként tekintettük Imhotepet, holott nem az? Vagy Atum talán mindannyiunknak szánja az isteni rituálét?

Hui tudta − miközben a többiekkel befordultak Ptah csatornájához hogy nem igazán kapcsolódik hozzá a rejtély. Ő és a levéltáros megoldanak néhány kérdést, de nem mindet. És ott van még a hiéna is, emlékeztette magát, miközben a kapubejárat délutáni árnyékán áthaladtak. Az egy teljesen más dolog.

Pertit és embereit a külső udvarban hagyta, és miután megtudakolta egy arra járó paptól, merre van a levéltáros lakása, Hui és Paneb végigment az Élet Háza oldalánál egészen egy szerény kertes vályogházig, ami a levéltár hátsó falához csatlakozott. Penbui felállt az ajtó árnyékában, és mélyen meghajolt. Huira emelt tekintete tele volt kíváncsisággal.

– Igen − mondta Hui. − A tekercs valóban Thot Könyvének utolsó része. Remélem, hogy tudsz segíteni nekem, hogy értelmezzem. Ez itt az írnokom, Paneb, aki lejegyzi a beszélgetésünket.

– Megosztod velem, hatalmas Látó? Nagy megtiszteltetés. Kérlek, lépj be a házamba. Frissítőket is hoznak majd. − Betessékelte őket egy szobába, ami rögtön arra az otthonos helyre emlékeztette Huit, amiben Penbui testvére, Hanun lakott Khmunuban, bár ez nagyobb volt. Hanun a falakat színes folyóparti életképekkel díszítette − egyszerű volt, mégis élettel teli. Penbui festményei ügyesebbek voltak, de hasonló ujjongó életörömöt tükröztek, ami Huit rögtön jókedvre derítette. − Hanun és én is szeretjük a nyelvet és tiszteljük a tudást − mondta Penbui, és észrevette Hui pillantását, miközben leült. − Ezek a dolgok szokatlanok voltak birtokon felnövő parasztgyermekeknél. Áldottnak tartottam magam, amikor végül az Élet Háza értékes tekercseinek gondnokává neveztek ki sok nehéz év után. Hanun is örült az elért sikerének. De néha hiányzott a gyermekkorunk egyszerű szabadsága.

A színes falakra mutatott.

– Én is parasztemberektől származom − mondta Hui, miközben Paneb leült a lábához, és előkészítette az eszközeit. − Thot khmunui papjai riasztóan előkelőnek tűntek, amikor fiatal fiú voltam. A testvérednél kerestem menedéket, és sok közös volt bennünk. Kérlek, ülj le, Penbui. A felmondásom hosszú lesz. Paneb, ezt most nem diktálom.

Az írnok letette maga mellé az írótáblát a földre. A levéltáros hátradőlt a székén, keresztbe tette a lábát, és összefont kezét fehér ölébe tette. Hosszú csend következett. Kellemes madárdal szűrődött be a nyitott ajtón, de rögtön elveszett a súlyos csendben, ami áthatotta a fogadószoba félhomályát. Penbui tekintete Huira szegeződött, és olyan pillanat volt, mint a hajnalhasadta, amikor mozdulatlan várakozás szállja meg a világot, amikor minden, még maga a folyó is mintha visszatartaná a lélegzetét. Még soha nem mondtam fel Thot Könyvét teljes egészében, és most így teszek − nem fáraók, előkelők vagy papok, hanem egy olyan férfi előtt, aki hozzám hasonlóan alacsony származású. Ez mégis helyesnek tűnik. Az előjogok vékony lerakódása, amit az évek során összegyűjtöttem, lehullanak, mint a száraz falevelek, és nem vagyok semmi más, mint Atum akaratának eszköze. Hui hangja a csendes szobában erősen és szilárdan csengett.

– Tegnapig úgy hittük, hogy a könyv öt részből állt, a tekercseket pedig Iunu és Khmunu temploma között osztották meg. Most már tudjuk, hogy van egy hatodik itt, Mennoferben. Minden rész Thot kijelentésével kezdődik, aki Atum diktálását jegyzi le. Thot felsorolja számos címét, figyelmezteti az olvasót a veszélyekre, akik a szent gondolatokat tanulmányozni kívánják, aztán elkezdi leírni a rejtelmeket. Nincs szükség a tekercsek bevezetőjére. Csak Atum közvetlen szavait fogom felmondani.

Hui megállt. Hirtelen átfutott rajta a mák utáni vágy, kiszáradt a torka, megremegett a keze, és egy kétségbeesett pillanatig csak az írnok övén lógó lenvászon zacskó fioláját látta. De szembeszállt az ismerős vággyal, és akarata erejével fokozatosan elcsitította. Hui lehunyta a szemét, és elkezdte a legelső tekercset.

– A világegyetem nem más, mint a tudat, és valamennyi megjelenésében nem mást tár fel, mint a tudat fejlődését, a kezdetétől a végéig, ami visszatérés a kiinduláshoz. Hogyan írjam le a Leírhatatlant? Hogyan mutassam meg a Megmutathatatlant? Hogyan fejezzem ki a Kimondhatatlant? Hogyan ragadjam meg a Megragadhatatlan Pillanatot?…

A hangzatos szavak ömlöttek Hui szájából, rejtelemmel és költészettel töltötték meg a szobát, és miközben Hui lassan tekercsről tekercsre haladt, érezte, hogy az idő összezsugorodik, és jelentéktelenségbe süpped. Hui az ágyán kuporgott a szobában, amiben Thotmesszel lakott Ré iunui templomi iskolájában. Este volt, az öblítőecet friss szaga áradt a tiszta lepedőről. Pabaszt későn hozta be a lámpást. Ugyanakkor érkezett, mint Thotmesz, akinek a lábán vérzett a karcolás. „Menkh és a labda közé kerültem − mondta, miközben a szolga lerakta a lámpást a két ágy közti asztalra. − Teszek rá mézet, miután elmentünk a fürdőházba. Hui, jól vagy?”

Hui Penbui főlevéltáros házában ülve, Thot Könyvét idézve megint érezte a torokfájást − a láz hírnöke volt, Thotmesz ápolta, és túláradó szeretettel nézte barátja fiatalkori arcát. Amikor az emlék lepergett előtte, a részletek még élesebbek és valóságosabbak lettek, és Hui nem tudta, hogy ő maga már öregember. Thotmesz aggodalmas arca közel hajolt, és ez a világot jelentette számára; a sárga lámpafény, a legelső tekercs érthetetlen szavai, amit az Ised Fa alatt olvasott a templom közepén, a világot jelentette számára, amikor felmondta Thotmesznek az iskoláskor édes biztonságában és kiszámíthatóságában.

Hui ismét élénk és szinte tapintható emlékekbe merült − az énjét, ami könnyedén ismételte a szavakat Penbui szobájában, teljesen elfelejtette. „Bontsd ki a hajad”, mondta Henenu, a Rehet. Az asszony kis házában ült, tej és szárított füge volt mellette az egyszerű asztalkán, porceláncsigák lógtak a derekán, a lábán csörögtek a füzérek, amikor szolgájától olajat és fésűt kért. Az olajnak édes, nehéz aromája volt, ami elálmosította Hui testét, de felélénkítette az elméjét. Épp megköszönte az amulettet, amit az asszony készített neki, miközben kiengedte hosszú haját, és fésülni kezdte, Hui pedig felmondta a könyv ötödik részének néhány érthetetlen mondatát. A reremet, a mandragóragyökér illata − amit összetörve az olajba kevertek − az orrába szivárgott, és a fején sikló fésűre tapadt. Az asszony Hui fiatalos lázadásáról beszélt a jóslat adománya ellen, ami a könyv olvasását kísérte. Kellemetlen testi férfiatlansággal járt, amit Hui tizenöt évesen dühös keserűséggel vett tudomásul. Hui meggyűlölte az istent, aki ilyen váratlan következménnyel sújtotta. „Jobb lenne, ha rádöbbennél: számodra nincsen sok döntés az életben − mondta az asszony, miközben a keze delejesen fésülte a haját. − Az utadat az istenek választották számodra, és te, amikor beleegyeztél, hogy elolvasod a könyvet. Minél előbb elfogadod, hogy Atum uralja a sorsod, annál hamarabb eléred a lelki békét, ami most elkerül.”

Hui hirtelen magához tért a levéltáros házában, és még mindig hallotta a porceláncsigák tompa csörgését, amit az asszony mindig viselt a démonok ellen, akikkel mindennapos munkája során találkozott. Már akkor is öreg volt, gondolta Hui, és küszködött, hogy visszatérjen a jelenbe. Ő volt a próbakövem. Szeretett engem, én pedig önző, gyakran gondatlan módon szerettem és bíztam hatalmas lelki tudásában, józan eszében. Hiányzik. Istenek, annyi ember hiányzik, akiket szerettem, akiket láttam sírba kerülni! Csak Thotmesz és Nasa maradt már, hogy ifjúságomra emlékeztessen, de a mer kat hatalma és a jövőbe látás ellenére sem vagyok képes megakadályozni megsemmisülésüket. Vigyél vissza a viskóba, ahol Isattal laktam!, könyörgött Hui az erőhöz, ami az emlékeit elválasztotta Atum felmondott szavaitól. Hadd legyünk együtt, de nem a közönséges emlékek homályában, hanem olyan élesen és tisztán, mint ahogy Thotmesszel és Henenuval! Hui hirtelen vágya Isat után olyan erős volt, hogy elszorult a torka. De ahogy a könyv következő bekezdését kereste, rádöbbent, hogy véget ért.

Hui kinyitotta a szemét. Halk hangok szűrődtek a mély csöndbe, ami mintha elzárta volna a szobát. Madárcsicsergés, a forró szélben rezgő levelek zörgése, az árnyékban kinn várakozó szolga köhögése visszavitte a valóságba Huit és a többieket. Paneb felállt, kinyújtózott, aztán visszaült a helyére Hui mellé. Penbui nagy nehezen felállt a székéről, öntött két pohár vizet, és az egyiket Huinak nyújtotta. Mindkét keze remegett. Hui mohón ivott.

Penbui az ajtóhoz lépett.

– Ételre van szükségünk − mondta rekedten a szolgának, aki feltápászkodott. − Nézz körül, mit találsz. Van sült gazella a tegnapi vacsoráról, kenyér, sajt, és sok mazsola. Ne felejts el hozni egy nagy korsó árpasört. − Penbui visszaült a székére, összefonta a karját, védekezően összegörnyedt, de Hui rájött, hogy az áhítattól. − Ma én lettem a legkiváltságosabb polgár Egyiptomban − suttogta Penbui. − Ma meghallottam a hatalmas teremtő isten szavait.

Hui nem válaszolt. Még ivott vizet, a könyökét a térdére támasztotta, a homlokát a tenyerébe temette és megint lehunyta a szemét. Nagyon fáradt volt. Senki sem szólalt meg. Mielőtt felmondom Imhotep végszavát, hallani akarom a levéltáros véleményét a könyvről. Azt mondta, hogy elolvasta az utolsó tekercset, vagy legalábbis egy részét. Végig kitekerte, és megtalálta a hatalmas férfi következtetéseit? Beszéljek neki a hiénáról, ami kísért?

Egy kis idő múlva arra riadt a szundikálásból, hogy Paneb megfogja a karját.

– Itt van az étel, uram − mondta csendesen. − A templomi konyha hagymalevest küldött. Tudom, hogy valószínűleg hidegebb, mint a kinti levegő, de kérlek, próbáld megenni. Vissza kell nyerned az erőd.

Hui döbbenten nézett írnokára. A beszélgetések, amiket Panebbel a hosszú évek alatt folytatott, csak a palotai ügyekre vagy Hui mákföldjeire és kereskedőkaravánjaira vonatkoztak. Paneb, aki józan, aprólékos és kiváló írnok volt, korábban soha nem lépte át feladata határait.

– Paneb, te tréfáltál! − szólalt meg Hui.

Paneb az asztalhoz ment, felvett egy tálcát, amiről étvágygerjesztő illat áradt, Huihoz vitte, óvatosan a lábára fektette, és kibontott egy asztalkendőt.

– Kenofer nincs itt. Ezért megtiszteltetés, hogy feladatát végezhetem. − Az asztalkendőt óvatosan a tálca széle és Hui gyűrött ingje közé fektette, és várt − nyilván, hogy kiszolgálja.

Hui leintette.

– Nem szükséges átvenned a személyi szolgám feladatait, bár hálás vagyok, Paneb. Tökéletesen képes vagyok egyedül enni, és meg is fogom enni ezt a csodás levest. Neked is enned kell, amennyit tudsz − a mai feladatod csak most kezdődik majd. − A söröspoharat a szájához emelte, és ránézett Penbuira.

– Elmehettünk volna a papok étkezőjébe, mer kat − mondta a levéltáros. − Végül is naplemente van, és Ptah szolgái korán vacsoráznak, hogy elláthassák az isten feladatait naplementekor. De feltételeztem, hogy nem vennéd szívesen a társaim figyelmét. Ma nem.

Hui belekortyolt a sűrű, sötét sörbe. Ez a valóság, mondta magának, miközben a kupát letette a tálcára, és letépett egy nagy darab lepényt. Ezek a kellemes illatok, Penbui kanalának csörgése a tálban, a lusta szolgák beszélgetése, ami beszűrődik az ajtón az aranyszínű esti fénnyel, és láthatatlanul megnyúlik a kövön, elveszik a hűvös félhomályban. Ez a józanság. Ezek jelentik a világot.

– Köszönöm, Penbui − felelte Hui. − Ha véleményt alkottál arról, amit hallottál, hajlandó vagy megvitatni az étkezés után, vagy holnap folytassuk a megbeszélését?

A levéltáros bólintott.

– Nagyon szeretném folytatni, Hui Látó. Thothoz és magához Atumhoz kell imádkoznunk a megvilágosodásért, közben arra gondolni, hogy helyesen vesszük le a védőburkot egy mérhetetlen és szent igazság középpontjáról. Bizalmad mélységesen megtisztel.

Ennek a súlyát érzem annyira, hogy te el sem tudod képzelni, Penbui, bár szívem mélyéről kívánom, hogy megoszthassam veled, mondta némán Hui a szemben ülő férfinak. Az imádságom nem Thothoz vagy Atumhoz szól majd. Anubiszhoz, vezetőmhöz, kínzómhoz fogok könyörögni szánalomért és megvilágosodásért. Megérdemlem az életem során tőle kapott gúny és leereszkedés után.

A három férfi beszélgetés nélkül fejezte be az étkezést. A beszéd most léhaság, sőt istenkáromlás lenne, gondolta Hui. Szeretnék elmenni innen, hogy egyedül legyek, és elmerüljek a hekában, ami mindig is elválasztotta a könyv szavait a múló időtől, de a varázslat nem fogja megerősíteni az összegzést, amire Imhotep jutott végső jelentéséről. A levéltárosok a tudás sok területén tapasztaltak. Meg kell érteniük, hogy milyen értékesek a gondjukra bízott feljegyzések. Minden polgár ismeri a heb szed ceremóniáját − általában a fáraó évfordulóját kíséri, amikor első harminc évét ünnepli a Hórusz-trónon, és ereje megújítására szolgál. A szerencsés fáraók két vagy három ünnepséget is megérnek. Gyakran előfordul, hogy jóval az előtt kell ünnepelni, mielőtt a harminc év eltelik, ha Egyiptomban békétlenség van, vagy uralkodói joga vitatott. Atum úgy döntött, hogy leírja isteni tetteit attól a pillanattól, amikor átváltozott a Nun ürességében, és elkezdte a teremtés bonyolult folyamatát. Azért tett volna így csupán, hogy egy köznapi ceremóniával fejezze be, ami Egyiptom létének bármely Hóruszának erejét állítja vissza? Csak papok és a fáraó maga vehet részt a heb szeden. A többi polgár őrömmel ünnepli és lakomákat tart, boldogan lerészegedik, és panaszkodik a szolgák ideiglenes hiányára, akik szintén kihasználják az alkalmat a tivornyára. Imhotep többet tudott, és a tudás istenné tette.

Penbui szavától Hui felocsúdott, és figyelte, ahogy két szolga engedelmesen eltakarítja a vacsora maradványait. Az ajtó becsukódott mögöttük. Penbui ránézett Huira. Csend lett, miközben Hui hallotta Panebet, ahogy tintáját keveri és a papiruszt simítja. Penbui végül lassan megszólalt.

– Hatalmas Látó, mit szeretnél tőlem?

– Szeretném, ha megvitatnánk azokat a bekezdéseket, amit sem te, sem én nem értünk − felelte Hui. − Természetesen ezek különbözőek lesznek. Például amikor először olvastam a könyv második részét, ezeket a sorokat:

Én vagyok az Egy, ami Kettővé változik át,

Én vagyok a Kettő, ami Néggyé változik át,

Én vagyok a Négy, ami Nyolccá változik át,

Ezután Én vagyok az Egy,

akkor nem voltam elég okos, hogy megértsem, Atum arról beszél, hogy rendet teremt árnyéka káoszában, és összepárosítja a férfi és női ősformákat, mielőtt az anyagi világ megteremtésébe fogna. − Miközben Hui az árnyékról beszélt, érezte, hogy balsejtelem fogja el. Imhotep magyarázata Atum állapotáról, amikor fénnyé lett és árnyékot vetett, mindig mély aggodalommal töltötte el, és ez visszatért minden alkalommal, amint a szavak eszébe jutottak. Ma sem volt másként.

A Fény mégis árnyékot vetett,

hátborzongatót és szörnyűségeset,

ami, miközben lefelé haladt,

a nyugtalan vízhez hasonló lett,

zavarosan habzott, mint a füst.

Hui nem mondta ki hangosan.

– Víz, végtelen tér, sötétség és valami rejtett − mondta Penbui. − Azaz az ősformák, amik összepárosulnak, és kialakítják az alapját, amire Atum mindent épített. Rengeteg hasonló szépet hallottam a könyvben, amikor felmondtad, és sok kijelentést csak részben fogtam fel, mert tovább folytattad. A teremtés történetének alapjait általában az előtt tanítjuk a gyermekeinknek, hogy iskolába mennek.

– Hacsak az ember szülei nem érdeklődnek különösen az ilyen elvont dolgok iránt − mondta Hui. − Szerettem Haput és Itut, a szüleimet, de mint a legtöbb földműves, akit túlságosan elfoglalnak a létfenntartás munkái, nem volt idejük a vallásos nevelés fényűzésére.

Penbui bólintott.

– Nem vethetjük a szemükre. Hanun és én erre a tudásra szomjasan születtünk, és szűkös kis szabadidőnket a város védőistenének papjával töltöttük. Szerencsére nem úgy bánt velünk, mintha a fáraó csordájának borjai lennénk.

Hui rámosolygott az idős levéltárosra.

– Az évek során sikerült a könyv minden részét kielégítően értelmeznem, de egyre nőtt bennem a gyanú, hogy hiányzik egy utolsó fejezet, mert teljes jelentése továbbra is kicsúszott a kezemből. Most, hogy te mindent hallottál, megkockáztatsz egy elméletet a végső jelentéséről? Miért vesződött azzal Atum, hogy ezt az egészet lediktálja Thotnak a mi javunkra? Több ez, mint Egyiptom kialakulásának csodálatos leírása? Talán egy utat ír le, amire rá kell lépni, egy eddig ismeretlen heka képletét, amit követni kell, rejtett törvényeket vagy a Csodálatos Nyugatot mutató képeket? Mit? − Hui már nem mosolygott. Érezte, hogy felerősödik a hangja, a teste pedig megfeszül: a lassan érő sürgetés kibukott belőle, és nem tudta visszatartani. − Nem akarom, hogy az elmémet ezek töltsék meg − folytatta hangosan. − A napjaim és túl sokszor éjszakáim is a kormányzás feladataival telnek. Attól félek, hogy egy reggel felébredek, és nem fogok tudni megbirkózni velük. De a könyv végének megértése, Atum céljának megértése, ez a kötelesség tizenkét éves korom óta nyomaszt. A végzet vezetett ide, hozzád − tette hozzá Hui megnyugodva. − Most talán majd új bölcsességet hallok, és megoldom ezt a szorongató kötelességet. A második Duatban vagyok, próbálom a fejem a víz fölött tartani, és teljes a sötétség körülöttem!

Penbui riadt tekintete lassan óvatos együttérzéssé változott Hui szenvedélyes kitörését hallgatva. Letette a sört az asztalra maga mellé, és hátradőlt.

– Azt hiszem, meg kell kockáztatnod, hogy teljesen megbízol bennem, hatalmas Látó. Ha a sors keze nyomán vagyunk együtt, akkor a találkozásunk eredménye is eleve elrendelt. Én csupán Ptah levéltárosa vagyok. Te vagy a fáraó mer hatja, és jól tudom, hogy a szavad törvény egész Egyiptomban. Az istenek mégis terhet róttak rád, ami sokkal hatalmasabb, mint a fáraó köpenye a válladon. Alázattal kérlek, hadd segítsek, ha tudok.

– Akkor mondd el, mit gondolsz.

Egy darabig csend volt, Penbui lehajtotta a fejét, és Hui rájött, hogy imádkozik. Várt. Nem fogok megvilágosodást kérni tőled, Anubisz, mondta némán az istennek, aki gyakran kárörvendve rejtélyekkel válaszolt Hui kérdéseire. Ha Hui azért jósolt, hogy valamilyen betegségre vagy szörnyű balesetre találjon gyógyírt, Anubisz azonnal orvosi utasítást adott, de bármilyen más kérdésére Hui eszének becsmérlése vagy még bonyolultabb talány volt a válasz. Semmivel nem tartozom neked, gondolta Hui keserűen. Újra és újra kétségek között hagytál, és azt vártad, hogy olyan következtetésekre jussak, amiket csak egy isten érthet. Nem vagyok a játékszered. Ha ez a derék ember és én sikeresen bevégezzük a feladatot, nagy örömmel fogom elmondani neked.

Penbui felnézett, megköszörülte a torkát, és elhelyezkedett a székén.

– Bár tisztelem a te hatalmas műveltségedet, mer kat, azt kell mondanom, hogy én jobban ismerem a heb szed ünnep rítusait és eredetét, mint bármely más templomi hivatalnok Egyiptomban. Végül is ezeket a rítusokat a szokás szerint itt, Mennoferben kell elvégezni. A fáraóink csaknem mindig a közeli palotában uralkodtak, és Mennofert, az ország szent fővárosát olyan régen alapították, hogy nagyon kevés tekercs maradt fenn abból a korból. Az egyikük tartalmazza a ceremónia létező legrégebbi utasításait. Ez itt van Ptah Élet Házában, de egy szertartásminiszter sem kérte tanulmányozásra Ozirisz-Hatsepszut királynő óta, aki elragadta a Hórusz-trónt későbbi utódja, a hatalmas III. Thotmesz, jelenlegi fáraónk nagyapja elől. A Számtalan Év évfordulós ünnepe után, amelyet jóval a szokásos harmincéves uralkodása előtt ünnepelt, a királynő ezeket a szavakat vésette az Uaszettel párhuzamos nyugati parton fekvő, elismerten szép temploma falaira: „Én vagyok Isten, a Lét Kezdete.”

– Mit állítasz? − kérdezte Hui éles hangon. − Hogy szerinted a fáraó istenné válása valójában nem történik meg, amíg el nem végzi a heb szed rítusait? Hogy Hatsepszut szertartásminisztere a könyv elolvasása nélkül annyit kiderített a heb szed legrégebbi leírásából, amennyit mi, és ez a tudás valahogy lehetővé tette a királynő számára, hogy ilyen egyértelmű kijelentést írjon saját istenségéről a templom falára? − Huiban szétáradt az izgalom: érezte a melegséget a gyomrában, ami hasonlított arra, ahogy a mák jótékonyan útnak indult a testében.

– Mi, egyiptomiak vitathatatlanul hisszük azt, hogy a fáraóink nem csupán emberek, hanem istenek − felelte Penbui. − Hogy istenségük által lesz Egyiptom termékeny és gazdag, és a heb szed megújítja isteni hatalmukat, hogy országunk erejét fenntartsák. A kezdetektől így volt, és elfogadjuk minden uralkodó kettős természetét − nem is gondolkodunk rajta. De valójában hányan hiszünk ebben, mer hat? − Előrehajolt. − Gondolkodás nélkül elfogadjuk az istenek mindenhatóságát. Tiszteletet mutatunk a fáraó iránt úgy, mint Hórusz és Amon iránt, de a hentik során ez a kiváltság közhellyé vált. Ha előkelő társaságban ártatlanul szóba hozzuk ezt a dolgot, egy pillanatra kínos csend lesz, aztán társaink udvariasan másra terelik a szót. A trónra kerülő fáraók hisznek-e saját istenségükben, ami több, mint egyszerű tiszteletadás a Maatnak vagy felsőbbrendűségük érzésének alapja? Hatsepszut királynő valóban hitt benne. − Penbui hangja egyre rekedtebb lett, és hangosabban beszélt. Megállt, gyorsan kiitta a sört, megtörölte a száját az üres tálcára készített kendőben, és ránézett Huira. − Közel járok az istenkáromláshoz, tudom, de te kérted az őszinteségem.

– Igen, így van. A hatalmas Imhotep egyetért veled. A válaszodból arra következtetek, hogy nem tekerted ki a papiruszt a végéig.

Penbui kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Nem. Az írás egységes volt addig a részig, amíg eljutottam. Arra célzol, hogy Imhotep hozzáírt valamit saját kezűleg?

– Valaki, aki tanult ember volt, hozzáírt egy-egy magyarázatot a könyv majdnem minden fejezetéhez, és úgy gondolom, hogy ez az ember Imhotep volt. Győződj meg róla magad. Azt írja: „A heb szed nem csupán megújítja a fáraó erejét, hanem átváltoztatja… Ezzel válik a fáraó valóban istenné.” Egymást nézték csendben, ami mintha visszhangozta volna Hui utolsó szavait. A fáraó valóban istenné válik… istenné… istenné…

Penbui végül megmozdult.

– Ez a heb szed rítusainak új értelmezést ad − gondolkodott hangosan. − Máris máshogy látom magam előtt. Odaadom az ősi tekercset, amit korábban említettem, hogy visszavidd a lakrészedbe, és tanulmányozd, és ha egyetértesz velem, hogy a tartalma alátámasztja Imhotep következtetéseit, akkor mi, egyiptomiak valóban áldottak vagyunk. Mennyire örült volna Hanun, ha ezeket megvitathatta volna velünk! − Penbui nehézkesen felállt, és meghajolt. − Kérlek, bocsáss el, mer kat. A tagjaim kissé merevek, és pihennem kell.

Hui is felállt, Paneb feltápászkodott a földről, és írótábláját egy kattanással becsukta. Hui is meghajolt.

– Köszönet a megvilágosodásért, Penbui. A kölcsönadott tekercset visszaküldöm, amint lehet.

– Talán szükséged lesz még jelenlétemre újra, ha elolvastad a tartalmát?

– Talán.

A levéltáros szeme ragyogott a várakozástól. Hány tudós jön el Ptah Élet Házába, hogy az itt összegyűjtött hatalmas tudást tanulmányozza?, tűnődött Hui, és meghatotta a férfi lelkesedése. Penbui biztosan nem szenved hiányt ösztönzésben. De ez a helyzet persze más − ez a tekercs többet ér, mint az összes együtt, amit a levéltárban tárolnak, és mi ketten a valaha Egyiptomban élt legnagyobb építész, orvos és varázsló nyomában járunk. Ptah fia, így nevezik Imhotepet. Atum fia is? Azért tisztelik istenként, mert azzá vált? Használta a heb szedet saját magán? Lehetséges ez egyáltalán bárkinek a felkent uralkodón kívül?

– Uram? − szólalt meg Paneb halkan mellette. Hui felocsúdott, és Penbui után indult az eltűnő félhomály nyomában. Hirtelen erőtlennek és soványnak érezte magát, mintha egy láthatatlan baut küldtek volna, hogy legyengítse, és bár rövid volt az út palotai lakrészéhez, azt kívánta, bárcsak megkérte volna Pertit, hogy idehozassa a hordszékét. A levéltár előtt megállt, amíg Penbui bement, hogy kihozza a papiruszt. Perti és a kísérő katonák csendesen várakoztak vele együtt. Huinak úgy tűnt, mintha ő, Paneb és Perti mindhárman hatalmas viharba kerültek volna, és biztonságban, de kimerülten kerültek volna ki belőle.

Amikor Penbui visszatért egy cédrusdobozt szorongatva, Huinak minden erejére szüksége volt, hogy válaszoljon neki. Kinyújtotta a kezét, Penbui pedig egy pillanatnyi vonakodás után, amit azonnal elnyomott, átadta.

– Természetesen több másolatot is készítettem róla − mondta a levéltáros reménykedve.

Hui megrázta a fejét.

– Az eredeti hieroglifákra van szükségem. Véletlen hibák lehetnek, és a leírtak értelme félrevezethet.

Penbui elmosolyodott.

– Természetesen. A helyedben én is ugyanígy vélekednék. Thot vezesse a gondolataidat olvasás közben, mer kat, és köszönöm az eltelt nap örömeit.

Hui sóhajtott, és a besötétedett átjáró felé fordult, ami lakrészébe vezetett.

Azt hitte, hogy amint bezárul mögötte a szobája ajtaja, lelkesen olvassa majd a dobozban található feljegyzést, de miután megvizsgálta gondolatait, úgy találta, hogy kíváncsisága elült, helyére pedig szomjúság és a mákfőzet utáni vágy került. Hui értékes terhét az ágy melletti asztalra tette, és hívta a várakozó Kenofert.

– Vetkőztess le. Túl fáradt vagyok a fürdőházhoz ma este, de hozz meleg vizet, és mosdass meg itt. Hozz egy kancsó vizet és egy adag mákot is.

Amikor a szolga elvégezte dolgát, Hui elbocsátotta, és lefekvéshez készült. A mindig engedelmes ópium lassan és nehézkesen áradt szét az ereiben. A lámpás az ágyánál meleg árnyakat vetett, ami keveredett a lángon túli nehezebb sötétséggel. Hui még sokáig nem aludt. Nem szorongott és nem nyomasztotta semmi. Teste nyugodt volt, nem gondolt semmi különösre, miközben a napi események lassan, békésen a gondolataiba férkőztek. Még a hatalmas diadal érzése is hiányzott belőle, amire számított, miután egy életet töltött a könyv rejtélyének tanulmányozásával. Olyan volt, mintha a múlt öröme és bánata, a jövő titkai nem léteznének. Csak a nyugodt jelen volt, Hui pedig rendkívüli hálát érzett.

Hui és Paneb a következő napot az Uaszetben hagyott hivatalnokoktól érkezett rengeteg levéllel töltötte. Sok tekercsen megjegyzés állt egy kézírással, amit Hui felismert: az uralkodónő főírnokáé. „Jóváhagytam, de nem akarom, hogy visszatérve visszavond a döntésem, tehát hagyd jóvá”, szólt az egyik ingerült megjegyzés. „Azt mondták, hogy fél éve dolgozol ezen az egyezségen, de nem tetszenek a megállapodások, amikbe beleegyeztél”, kezdte egy másik, hosszabb szónoklat.

A követ azt állítja, hogy a te szavad alapján Egyiptom azt ígéri, hogy nem csupán a határ védelmét látja el seregeinkkel, hanem háromezer kettős íjat és a mestereket is biztosítja, akik az idegeneket megtanítják a készítésükre. Nem helyeslem a felfegyverzését azoknak, akik egy nap ellenünk fordulhatnak. Kihasználja a távollétedet, hogy többet kérjen tőlünk, mint amit megígértél királyának, így van? Ezt az ügyet nem jegyezték papiruszra, amit teljességgel felháborítónak találok. Ha nem térsz vissza hamarosan Uaszetbe, újra szándékozom kezdeni az egyezkedést, józanul, hacsak nem támasztod alá jó indokkal az adott ajánlatod. Mikor térsz vissza? Úgy gondolom, hogy több kormányzási gondot hagytál rám, amik szükségtelenül bonyolultak.

Hui minden kérdésre olyan tapintatosan válaszolt, ahogy csak tudott anélkül, hogy hatalmából alább adott volna. A fáraótól nem érkezett üzenet.

Napnyugtára Hui és Paneb végigment az utolsó levélen is, Paneb pedig egy egész zsák tekercset adott Ba-en-Ré főhírnöknek, hogy az uaszeti palotába szállítsa. Amint elolvassa a heb szed rítusairól szóló tekercset, és lediktálja saját értelmezését Panebnek, elmehet Mennoferből. De Hui nem sietett, hogy megossza az uralkodókkal látomása részleteit az újszülött hercegről, és talán olyan megoldással kell előállnia, ami nem fog nekik tetszeni. Északra megyek, Iunuba, egy kis időt töltök Thotmesszel és Nasával, talán még tovább megyek, és megnézem, hogy halad a munka befejezése Henti-heti templomán Hut-heri-íbben. Az isteneknek hála, hogy Amenhotepnek felelek, nem Tejének!

A vacsorát hálószobájában ette, bár alig volt étvágya − a tálcát a térdére fektette, és figyelme a cédrusdobozra fordult. Miután evett és ivott, amennyit bírt, küldetett Panebért, lámpásokat hozatott Kenoferrel, és végre készen állt, hogy elolvassa, mit írt az ősi, névtelen szerző a heb szed ünnepségről.

Rögtön látta, hogy a papirusz nagyon törékeny. A széleiből kis darabok törtek le, a cédrusdoboz alján maradtak, és a vastag tekercset szilárd felületen kellett kitekerni. Hui sajnálkozva átvitte a szobába, amit dolgozószobának tartottak. Nem használta, mióta a palotába érkezett. A kormányzás ügyeire emlékeztette, amitől egy időre elvonult, és Hui nem szívesen lépett be a szobába Panebbel a sarkában. Kenofer hozta a lámpásokat, kettőt az asztalra tett, egyet pedig a földre, hogy megvilágítsa Panebet, aztán becsukta az ajtót maga mögött. Hui óvatosan kinyitotta a tekercset.

A hieroglifák kézírását Hui nem ismerte. A kicsi, szép jelképek kellemesen futottak Hui szeme alatt, és olyan nyelvjárásban íródtak, ami nem volt olyan ősi, mint a könyv, és könnyebb volt olvasni. „A ceremóniák és titkos rítusok leírása a heb szed ünnep szent menetéről, amellyel a föld megfiatalodik és a fáraó átváltozása megerősítést nyer − szólt az első mondat. − Thot adja a szavakat. Upuaut biztosítja minden rituálé helyes elvégzését. Így a fáraó szája kinyílik az öröklétre.”

Upuaut, ismételte Hui magában. Egy kisebb farkasisten, Asszuat városában van a szentélye. Ha jól emlékszem a leckékből, két címe van: a Háború Ura és az Utak Megnyitója. Az égi bárkában áll a többi istennel, miközben a fáraót átviszik a Duaton, és Apóphisszal, a kígyóval és a sötétség démonaival harcolnak. Úgy gondoljuk, hogy utat nyit az éjszakában, de mi van, ha jóval nagyobb a szerepe? Ő az egyik legkorábbi istenségünk, és hatalmának eredete a múltba vész. Mi van, ha ő védelmezi a heb szedet, mert nélküle a fáraó istenné válása nem történhet meg? A fáraó és az ország megújulása igen, de mi van, ha Upuaut Utak Megnyitója képében az egyetlen, akinek a parancsa, hogy utat formáljon, amin Atum átváltoztató varázsa érkezik? Félretéve a most hiábavaló találgatásokat, Hui újra a tekercsre fordította a figyelmét.

Hét ünnepélyes rítus tette ki az ünnep napjait, és miközben a részeiről olvasott, Hui még jobban elmélyült az ismeretlen írnok leírásaiban. A fáraó újjászületés felé haladásának minden állomását olyan világosan és pontosan írta le, ami lehetővé tette Hui számára, hogy ne csak megértse és elképzelje az állomásokat, hanem egyenesen Thot Könyvének bekezdéseihez kapcsolja. Az egyik rész, ami mindig zavarba ejtette, és a régen a könyv utolsó részének hitt tekercs végén szerepelt, így szólt: „…körbement a két teljes égen, körüljárta a két partot…” Most már érthetően a harmadik rituáléhoz kapcsolódott: a fáraó összekuporodva fekszik egy kamrában, amit külön építenek számára sírnak és anyaméhnek, amiből újjászületik. A kamrát kékeszöld kövekkel rakják ki. A fáraót marhabőrbe tekerik, ami Nút égistennő méhét jelképezi, aki minden este lenyeli és minden reggel megszüli Rét. Mint az Utak Megnyitója, egy halotti pap beburkolja a fáraót, figyeli, ahogy bemászik a kamrába, ahol jelképesen meghal, és ahonnan átváltozva jön ki. A sírban két szimbólum jelzi az ég két részét, keletet és nyugatot és magát Egyiptomot alkotó két partot a folyó két oldalán. A könyv fejezete beszél még a feltámadt fáraó győzedelmes megmeneküléséről, amikor egyesül Hórusszal, gondolta Hui. A fáraó újjászületik. Meghal, és kiemelkedik Nút méhéből, mint maga Hórusz. A várakozó halotti pap elvégzi a Száj Megnyitása ceremóniáját a peszes-kef fejszével, és öntudatra ébreszti a fiatal Hóruszt. A fáraót ezután megszoptatják, eszik és fogzik, miközben varázsigéket mondanak, hogy a jelképek valóságosak legyenek. Még mindig élő és halott, míg az összegyűlt hivatalnokok, akik jelen lehetnek a sírból való megjelenésénél, a papok, szempapok, varázslók és Ptah Élet Házának levéltárosai felkiáltanak: „Ébredj! Ébredj! Ébredj!”

Még sokkal több leírás állt a papiruszon. Néhány rítus Egyiptom újjászületéséhez kapcsolódott, miközben a fáraó újjászületik, de Hui, akit teljesen lebilincselt az ősi szöveg, úgy gondolta, hogy a szigorúan egyedül végzett rítusok egyértelműen arra valók, hogy a halandó fáraót halhatatlan istenné változtassák. Upuaut, az Utak Megnyitója őrizte mindezt az első ünnepélyes menettől a dzsedoszlop felállításáig és az új szobrok leleplezéséig, amiket a fáraó egész Egyiptomban állított az uralkodó és az ország megújulása jeléül.

Ahogy a tekercset elengedte, Hui végre magához tért. Paneb még mindig keresztbe tett lábbal ült a földön az asztalnál, de az álla a mellére bukott − elaludt. Az alabástromlámpás fényesen ragyogott. Valaki felöntötte olajjal, anélkül hogy Hui észrevette volna. Hátradőlt, és hirtelen ráébredt, hogy a gerince és merev vállai fájnak, és nehezen lát, amikor végignéz a szobán. A szoba mély csöndjét Hui nem szívesen zavarta meg, de lenyúlt, és megérintette Panebet. Az írnok azonnal felébredt.

– Menj aludni − mondta neki Hui. − Holnap lediktálom a gondolataimat. Kenofer az ajtó előtt horkol. Küldd be hozzám, amikor kimész.