A következő reggel Hui Panebnek azt a feladatot adta, hogy másolja le a heb szed tekercset, és Amenmesszének parancsot adott, hogy csomagolja össze a holmiját. Északra küldött egy hírnököt Thotmeszhez azzal, hogy három nap múlva érkezik, és a fáraónak is üzent a terveiről. Miközben írnoka az ősi szövegen dolgozott és a zaklatott Amenmessze a szolgákat szidta, akik felfordulást csináltak, Hui egész nap a kert egyik árnyas sarkában üldögélt, és próbálta elrendezni a fejében a megszerzett tudást. Thot Könyve végre értelmet nyert, a heb szed ünnepének komoly rítusaival együtt Atum-Ré akaratára végre fény derült. Nem csupán évszázadok óta istenfélő remény, amit minden egyiptomi biztosra vesz, hanem egyértelmű igazság. Minden fáraó, aki átesik a heb szed halálán és feltámadásán, istenné válik. Eleve ezért adták nekünk a Maatot, döbbent rá. Ezért olyan fontos betartani az égi és földi törvények összhangját, amit ő jelképez. Ennek még a fáraónak is olyan alázatosan kell engedelmeskednie, mint bármelyik egyiptominak. Méltónak kell lennie az istenségre, nekünk, alattvalóinak pedig ugyanazt a tiszteletet kell megadni neki, mint amit ő a Maatnak. De valóban minden fáraó megérdemli a valódi istenséget? A ceremónia rítusai valóban átlényegítik a fáraót, nem számít, milyen a jelleme és a tettei? Mi van akkor a borzasztó látomással, amit a csecsemő hercegről láttam?

Hui halkan felnyögött, Perti pedig, aki nem messze őrködött, felé pillantott. Hui kiegyenesítette a lábát, a védelmező fának támasztotta a hátát, és intett Pertinek. Ha az a gyermek felnő, a Hórusz-trónra ül és minden istent megtagad az Atonon kívül, a Maat el fog hagyni minket, és Egyiptom védtelenné válik, gondolta Hui, ahogy Perti elfordult. Éreztem a fenyegetését az évek során, ahogy apadt és dagadt. Mutemwia is érezte. Az aggodalmát jelezte, hogy unokaöcsémet, Ramoszét Aton szentélyének papjai közé küldte, hogy kémkedjen számára. De Thotmesz herceg sorsa a korai halál, és semmi nem akadályozza meg, hogy Amenhotep herceg legyen a Hórusz-fióka. Semmi, csak a halál.

A gondolat annyira borzasztó volt, hogy Hui elhessegette, és barátjára gondolt helyette. Thotmesszel és Nasával leszek Ozirisz Megjelenésének Ünnepén, a hónap huszonkettedik napján, mondta magában határozottan. Jó bor és lakoma lesz, Thotmesz társasága, amit mindig szerettem, és fia, Hui kormányzó, a névrokonom is kedvesen üdvözöl majd, helyi híreket hozva, amit megvitathatunk. Mielőtt a megnyugtató képek elhalványultak, Hui felállt és hordszéket kért. Mennofer utcái és sikátorai nyüzsögnek az élettől, és el akarta terelni a figyelmét.

Hui nem sajnálta, hogy el kell hagynia a régi palota kongó folyosóit. A tekercset visszavitték Ptah levéltárosának, mellé aranyport küldött a templomnak, sört, mézet és mandulát Penbuinak. Perti hivatalosan visszaadta a fáraó negyedének őrzését az ott állomásozó katonáknak. A szobákat, amiket Hui és emberei foglaltak el, kiürítették és kitakarították. Hui számára a távozás előkészületeinek − ami annyira ismerős lett az évek során neki és szolgáinak − ezúttal teljesen szokatlan, változást jelző hangulata volt, mintha mindannyian varázslatban éltünk volna, a testünkbe fogadva a hekát, ami átalakított minket, és minden, amit most érzünk, furcsa.

Hajnalban Hui a bárka korlátjánál állt Amenmesszével és Pertivel, miközben az evezősök óvatosan a lassan apadó folyóra irányították a járművet. Nem volt oka a fáradtságra, de Hui mégis azt kívánta, hogy gyorsan elérjék az ismerős és szeretett várost, aztán Thotmesz meghitt vendégszobájában leülhessen a pamlagra. Ismeretlen fájdalmat érzett a hátában, és bal keze ízületei minden ok nélkül sajogtak.

Az utat, amit két nap lett volna, egy kicsit több mint egy nap alatt sikerült megtenniük, hála Hui kapitánya éberségének és a kimerült legénység erőfeszítéseinek, akik a hajót a központi áramlatban tartották, távol a nyugati parthoz közel rejlő zátonyoktól. Iunu a folyó keleti partján feküdt. A reggel sötét óráiban a bárkát végül kikötötték Thotmesz parti lépcsőinek süllyesztett oszlopaihoz, és kiengedték a rámpát. Hui másik két hajóját Mennoferben hagyta a szolgái nagy részével együtt, így csak ő, Paneb, Perti és Kenofer lépett a partra és indult a két katona felé, akik Thotmesz birtokát őrizték. Felismerve Huit, mindketten tisztelegtek.

– Menjetek csendben az uratok házához, és kérdezzétek meg, felébredt-e − mondta Hui. − Ha alszik, ne zavarjátok, a bárkámon maradok hajnalig.

Kenofer egy széket hozott, és Hui titokban megkönnyebbülten ült le. Nem tudott pihenni, míg a hajó észak felé haladt, a szemei égtek, és a háta megfájdult minden mozdulattól. De nem bánta a várakozást. Lassan magába szívta Thotmesz kertjének ismerős illatát: a virágok halvány, finom szagát, amiket még Isat rendelt a kertészektől, mert éjszaka virágoznak; a liliomokkal befutott tavak és a hátsó zöldségeskertekhez vezető keskeny csatornák kissé áporodott szagát, és a meghatározhatatlan, napsütötte fű-, pálma- és vályogillatot. Az áradás tetőzéséig még kicsit több mint két hónap volt, addigra a parti lépcsőket ellepi a víz, de most Hui beszívta saját szívszorító emlékeinek illatát, amit a lágy szellő fuvallata hozott felé.

Elégedetten üldögélt és szunyókált volna egészen reggelig, de hamarosan egy lámpás fénye közeledett felé, és egy férfi állt meg előtte meghajolva, akit nem ismert. A szolga, aki a lámpást vitte előtte, oldalra lépett.

– Bocsáss meg, hogy először szólok, hatalmas Látó − szólalt meg a férfi −, de még nem volt szerencsém szolgálni téged. Hai vagyok, az előkelő Thotmesz házának intézője.

– Paszer visszavonult vagy meghalt? − Hui felnézett a férfi arcára. Annyi hivatalnok tűnik túl fiatalnak, hogy elvégezze a rábízott feladatokat, gondolta komoran, de az igazság az, hogy túl öreg vagyok, hogy emlékezzek a kötelességem súlyára, ami ifjúkoromban rám nehezedett.

– Néhány hónappal ezelőtt meghalt, és bebalzsamozták − magyarázta Hai. − Az uram már egy ideje ébren van, és alig várja, hogy üdvözöljön téged. Kérlek, kövess.

Még mielőtt megszülettél, már vakon eligazodtam ezen az ösvényen, gondolta Hui szokatlanul haragosan. Talán nem tudod? De miért tölt el a kicsinyes düh, ami távol áll természetemtől? Hui felállt, és engedelmeskedett Hai főintéző kérésének.

Inkább érezte, mint látta Naht házát távolabb, a bal oldalon. Thotmesz apja volt a Hekat szepat kormányzója, és halála után Thotmesz örökölte a címét. Most Thotmesz elsőszülött fia, Hui lakik nagyapja házában, és Iunuból, a fővárosból irányítja a szepatot. Naht, Thotmesz második fia a seregben Ré parancsnokává lépett elő, és Thotmesz lánya, Szahura hozzáment a gazdag delta-vidéki Ament szepat kormányzójához. Szahura saját maga jövedelmező üzletet vezetett: királyi engedélyt kapott, hogy részesedjen a szepat hatalmas sziksókészletéből, cserébe azért, hogy a munkásoknak szállást, ételt és orvosi ellátást ad. Ő felügyelte a szőlő termesztését is, amiből a nyugati folyó híres borát készítették. Isat büszke lett volna, hogy Szahura eltökélten írástudóvá vált, és több lett, mint egy jó háziasszony, gondolta Hui.

Thotmesz otthonának tekintélyes bejáratánál az őr felállt, hogy leboruljon Hui előtt. Alig nyílt az ajtó, amikor Thotmesz sietve kilépett, és kitárta a karját.

– Hui! Milyen csodálatos meglepetés! Nasa mondta, hogy nem fogod kihagyni a lehetőséget, hogy újra Iunuba látogass, amint végeztél a mennoferi dolgoddal!

Hui kitárta a karját, és a két férfi összeölelkezett. Thotmesz mindig alacsonyabb és karcsúbb volt Huinál, de most, hogy kedves barátját megölelte, Hui elborzadva érezte Thotmesz kiálló csontjait a hátán és a mellkasán. Önkéntelenül eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor Nahtot, Thotmesz apját üdvözölte, akinek szikár testét már tönkretette a halálos betegség. Thotmesz mezítláb volt, fehér, könnyű hálóruhában. Az arca festék nélkül csupa kiálló csont és mély ránc volt. Amikor elengedték egymást, Hui észrevette, hogy Thotmesz keskeny válla előreugrik, és a pillanatnyi döbbenet után elborította a szeretet hulláma.

– Mikor találkoztunk utoljára? − mondta Hui rekedten. − Nem láttalak, mióta az udvar Uaszetbe költözött.

Thotmesz elfintorodott, ami azonnal iskoláskorukra emlékeztette Huit, aztán kart karba öltve beléptek a fogadóterembe.

– Gyakran gondoltam rá, hogy útra kelek − mondta Thotmesz −, de valahogy soha nem volt elég erőm, hogy felforgassam a házat, és szembenézzek a sivatagi vidékre vezető végtelen kilométerekkel.

– Tudom, a fáraó pedig soha nem engedett volna el, csak a legsürgetőbb vészhelyzetben. Sajnálom.

– Én is. − Thotmesz kérdő pillantást vetett Huira. − Nasa elmondta, hogy miért engedte a fáraó, hogy elhagyd Uaszetet. Megérte, Hui? Vége a keresésnek?

– Igen. − Átmentek a termen, odaléptek a lépcső aljához és a folyosóhoz, ami a ház hátsó részébe vezetett. − Mindent el akarok mondani neked, Thotmesz, de először aludnom és ennem kell.

Thotmesz bólintott. Barna szeme, ami még mindig tele volt a régi, jól ismert életerővel, Hui arcát fürkészte.

– Hai nagyon készült az érkezésedre, mióta megjött az üzeneted. Nagyon szeretném hallani a híreket, Hui, de majd később. Már nem alszom sokat, de ma éjjel, vagyis ma reggel tudom, hogy fogok. Nagy kárörömmel mondhatom, hogy végre látszik rajtad a korod, hatalmas mer kat! Azt hiszem, az istenek végre rád untak!

Thotmesz mosolyogva csettintett az intézőnek, és eltűnt a félhomályos folyosóban. Az emberek szétszéledtek a szobáikba. Perti és Paneb egy szobába került Hui mellett, és Kenofernek Hui ajtaja elé tettek egy matracot. Ahogy a ház a hajnali órák mély csöndjébe merült, Hui az ismerős ágyon feküdt, és álmosan élvezte a teljes biztonságot, amit Iunu és Thotmesz jelentett számára. Próbált ébren maradni, hogy még egy kicsit élvezze, de rátört az álom, és késő délelőttig nem ébredt fel.

Mindig is józanság volt Thotmesz házában, ami − Hui legalábbis így hitte − Isat tiszta őszinteségéből, Thotmesz állandó kedvességéből és a Maat törvénye szerint élő család áldásából állt. Akkor érezte a legjobban, amikor hosszú távollét után látogatta meg barátját. Ahogy a kövön állt a fürdőházban, miközben Kenofer sziksóval ledörzsölte, lassan rend lett az elméjében, és túláradó érzései elváltak a hatalmas tudástól, amire nemrég tett szert. Mire lefeküdt a kinti árnyékba, hogy megborotválják és beolajozzák, már nyugodtan tudott gondolkodni.

Az ebédet a fogadóteremben szolgálták fel, és Hui nagy örömére Thotmesz fiai, Hui kormányzó és Naht parancsnok is eljött.

– Nem szalaszthattam el a lehetőséget, hogy megint találkozzak veled − mondta a kormányzó Huinak. − Nincsen sok hivatalos feladat, amit az évnek ebben a szakában el kell végezni. Természetesen elfoglalt leszek, ha majd levonul az ár, de addig a gyermekeim szórakoztatom és a feleségem örömére vagyok.

– A parancsnokoknak sincs sok dolga − jegyezte meg öccse, és belemártotta a kenyerét a fokhagymás olívaolajba, ami a mellette álló aranyozott asztalon állt. − Te vagy a felelős a seregek elosztásáért, mer kat. A katonáimnak csinálni kell valamit. Talán egy kis háborúzás? − Huira mosolygott, és mielőtt a kenyérbe harapott, a szája anyjára, Isatra emlékeztette, és Hui szíve összeszorult.

Nasa Huira mutatott a kanalával. A másik kezében remegett a pohárban a vörös ital. Az évek során nem múlt benne a bor szeretete, és Hui gyakran tűnődött, mennyire ellenáll a teste a hatásának. Szegény Anukettel ellentétben Nasa nem a feledésbe menekült. Elméje ugyanolyan éles volt, mint régen, és bár idősebb volt Thotmesznél, nem látszott rajta. Hui kedvesen üdvözölte, aztán letelepedett a földre mellette, és elkezdett enni. Észrevette, hogy Nasának jót tett látogatása az öccsénél. A szeme tisztább volt és a bőre kevésbé meggyötört. Nasa a homlokát ráncolta.

– Mit csináltál magaddal Mennoferben? − kérdezte éles hangon. − Még soha nem láttam ilyen duzzadtnak a szemed. Megsértetted Ptahot?

– Nem hiszem. − Hui hangja lágy volt. Nasa aggodalma mindig dühnek tűnt. − Nagyon sokat olvastam, Nasa, ez minden.

– Nos, borzasztóan festesz. Sokáig fogunk itt maradni?

Hui elgondolkodott. Haza kellene mennem. A keresés véget ért. Sajnos nincs semmi okom, hogy itt északon maradjak.

– Te addig maradhatsz, ameddig szeretnél − felelte lassan −, de nekem vissza kell térnem az udvarba, miután beszéltem veled, Thotmesz. Az uralkodók várják, hogy beszámoljak egy jóslatról, amit az indulásom előtt láttam. Nem várathatom őket a szükségesnél tovább. − El akarta mondani Nasának, hogy nagyobb biztonságban van Iunuban, hogy amint könnyít a lelkén a fáraó és különösen Teje előtt, a kegyvesztés nagyon is gyorsan történhet, hogy a csecsemő herceg bajára az egyetlen megoldás szerencsétlenséget hozna rá és veszélyt mindenkire, aki közel áll hozzá − de ezeket csak négyszemközt tudta volna elmondani. Thotmesz szemébe nézett, és kiolvasta belőle a kérdést.

Nasa hangosan felsóhajtott.

– Akár be is rendezkedhetek itt egy darabig, és egyébként az idő elmúlt, amikor én vezettem a háztartásod. Nincs igazán szükséged rám. Hiányoznak az uaszeti barátnőim, de még nem vágyom a hosszú és kényelmetlen utazásra. − Kiitta a poharát, és felemelte, hogy újratöltsék. Naht nevetett rajta, csípős megjegyzést tett, és folytatódott a beszélgetés.

A vacsora boldogan telt. Hui kormányzó és öccse, Naht kedvesen búcsút vett Huitól és elment, Nasa pedig elindult a szobájába a délutáni pihenőre. Thotmesz Hui elé állt.

– Menjünk a dolgozószobámba, és hozassunk valamit inni − mondta. − Azt hiszem, amit mondani akarsz, komoly, ugye, Hui?

Őszinte szavaitól és aggódó tekintetétől Huinak összeszorult a torka. Egy mer katnak nem lehetnek barátai, gondolta, amikor Thotmesz után indult a folyosón a fogadóteremből a hátsó kert felé. Nem bízhat meg senkiben. Ezért köszönetét mondok az isteneknek a szeretetedért és hűségedért, öreg barátom. Nélküled teljesen magányos lennék. Anubisz figyelmeztetése ellenére mindent el fogok mondani neked, és a tanácsod kérem, mert amikor Amenhotepnek beszélni fogok a látomásról, és figyelmeztetem arra, amit tenni kell, a jövőm csaknem biztosan zűrzavarba süllyed.

Thotmesz befordult egy nyitott ajtónál, megvárta, amíg Hui belép, az egyik tébláboló szolgát vízért és sörért küldte, aztán határozottan becsukta az ajtót.

– Most pedig mondj el mindent.

Hui pedig elmondott mindent. Thot Könyvével és az utolsó rész felbukkanásával kezdte; az ősi heb szed rítusának elolvasásáról és értelmezéséről, aztán félve és titokban lázadozva a látomásról beszélt, amit Anubisz mutatott. Egyszer megállt, amikor egy szolga csendben korsókat, poharakat és asztalkendőket tett le és kiment. Thotmesz nem szakította félbe. Keresztbe tett lábbal és összefont karral ült, Hui arcát fürkészve. Miközben Hui beszélt, arra gondolt, mennyivel idősebbnek és törékenyebbnek tűnik mozdulatlan barátja. A vidám arcjáték és mozdulatok nélkül Thotmesz apjára emlékeztette Huit, amikor utoljára látta, és minden erejét összeszedve ünnepelte Thotmesz esküvőjét Isattal. Hadd haljak meg én Thotmesz előtt, könyörgött valamelyik istenhez. Kérlek, ne fossz meg az utolsó igaz barátomtól

Amikor Hui elhallgatott, hosszú csend ereszkedett le, amit a szendergő ház zaja sem zavart meg. Aztán Thotmesz leengedte a karját, és az asztalra tette.

– Hadd gondoljam át. Úgy hiszed, hogy a könyv együtt a heb szed ünnepével olyan varázslatot indít el, ami a fáraót valóban istenné változtatja. Belép a sírba, ami anyaméhhé válik, és amikor kilép belőle, a teste szentté válik. Természetesen el tudom fogadni ezt a gondolatot. Csupán azt erősíti meg, amit mindannyian biztosra veszünk. Csak egy fáraó és egy főpap léphet be a templomok belső szentélyébe. Minden fáraó minden isten előtt Egyiptom megtestesülése, Egyiptom számára pedig a fáraó az istenek megtestesülése. Örülök, hogy megengedték neked, hogy ezt a hitet megerősítsd. De mi köze van mindennek a borzasztó jövőhöz, amit láttál, amikor a csecsemő herceg kezét fogtad?

Hui vizet öntött magának, kiitta, ismét töltött, és ismét kiitta. A torka kiszáradt, és a nyelve duzzadt volt.

– Ha a látomásom az igazságot mutatta, akkor az a gyermek felnőve tönkreteszi Egyiptomot, és megrontja a Hórusz-trón erejét és szentségét − mondta Hui rekedten. − Bátyja, a Hórusz-fióka Thotmesz meg fog halni. Megjövendöltem. Nem lesz senki, aki a kettős koronát viselje rajta kívül. Attól a perctől romlott lesz, hogy a fejére kerül. A teste pedig… a látomás azt mutatta, hogy valami nagyon nincsen rendben a testével. Ahová néztem, mindenütt gonosz volt. Minden, amit Anubisz mutatott az Iszfet, a gonosz volt!

Thotmesz hátradőlt.

– Komor ítélet ez Hui, és talán elhamarkodott. Hogyan lehet olyan romlott minden Egyiptomban, hogy az egész ország a Maat ellentéte, Iszfet lesz?

– Ha a fáraó, aki a népnek az isteneket testesíti meg, romlott, akkor egész Egyiptom az lesz. Minden istent megtagad az Atonon kívül. Csak a látható napkorongot fogja imádni. Már régen éreztem ezt a veszélyt, és Mutemwia királynő is.

Ismét feszült csend lett.

Thotmesz a homlokát ráncolta − a tekintete még mindig Hui felé fordult, de átnézett rajta. Szórakozottan felvette az egyik asztalkendőt. Hui azt hitte, hogy letörli az izzadságot az arcáról, de kihajtotta az asztalon, és lassan kisimította, önkéntelen mozdulattal.

– Lehetséges, hogy Anubisz hazugságot mutatott neked? Bocsásd meg a feltételezésem, Hui, de beszéltél már olyanról, amikor a látomás különbözött attól, ami végül bekövetkezett. Nem a gyógyításoknál, amit Anubisz felügyeletével végeztél, és nem a végzet beteljesedésénél, hanem olyan részleteknél, amik kissé megváltoztatták a jövőbeli eseményt. Anyám halálánál, például. − A vékony kéz megállt a fehér vásznon. Thotmesz Hui szemébe nézett. − A legelső látomás, ami meglepetésként ért, még fiúkorunkban, akkor történt, amikor megérintetted Nasát, emlékszel? Szomorú végzetet láttál a kosárárusok utcájában, de végül anyám végezte be életét a szekér alatt abban az utcában. Miért?

– Nem tudom. Sokszor próbáltam megoldani a rejtélyt, de hasztalanul, és Anubisz nem hajlandó segíteni. Ahányszor eszembe jut, kételyeim vannak. Atum nem lehet hazug, és Anubisz sem. Ezért valami bennem okozza a torzulást. − Sivár és ismerős szorongás szivárgott a gondolataiba, és Anubisz hangja keveredett egy hiéna baljós kacagásával. Hui felült, elnyomta magában, és Thotmesz barna szemébe nézett.

– Lehetséges, hogy a látomások egy része hamis? − erősködött Thotmesz. − Talán nem lesz istennő az uralkodónő, vagy a város, ahol jártál, a jövőbeli Uaszet, ami megváltozott és megnőtt.

– Talán − felelt Hui lassan −, de ezek a változások nem apróbb részletek. Annyira valóságos volt, Thotmesz! Minden! − Hirtelen felpattant a székből, és járkálni kezdett. − Elejét kell vennem, határozottan meg kell támadnom a megváltoztathatatlant, és tervet kell készítenem, amivel megvédem a Maatot és Egyiptomot. − Hui megkerülte az asztalt, és odalépett barátjához. Lehajolt hozzá, és érezte, hogy szomorúság torzítja el az arcát. − Az én hibám. Szégyelltem elmondani neked. A hatalmam próbája olyan házasságot eredményezett, ami mindezt mozgásba hozta, és Anubisz figyelmeztetett, hogy most van az utolsó lehetőség, hogy legnagyobb hibámat − gyávaságomat a fáraó nagyapja és apja előtt − jóvá tegyem. De nem tudom visszavonni, ami már megtörtént, és csak egy megoldást találtam. Ha azt cselekszem, végérvényesen elveszítem kedvező megmérettetésemet az Ítéletek Csarnokában. − Hátralépett Thotmesztől, megfogta a söröskancsót, és a szájához emelte. − Azt hiszem, átkozott vagyok, Thotmesz − fejezte be, letette a kancsót az asztalra, és a székére rogyott. − Van tanácsod számomra?

– Nem feltételezem, hogy lehetne − mondta Thotmesz rekedten. − Csak annyit mondhatok, hogy imádkozz, és én is fogok. Segítene, ha elmennél Henti-heti hut-heri-íbi templomához, a külső udvarban maradnál és böjtölnél addig, amíg választ nem ad? Vagy Réhez könyörögnél, akinek a védelme alatt töltöttük iskolás éveinket?

– Talán, de nem hiszem. A jövőbeli katasztrófát nekem kell elhárítani. Az istenek tudják, hogy egyedül én teremtettem. Nem fognak segíteni.

– De Hui, lennie kell más útnak a Maat ellen vétett szándékos bűnnél! Egy isten sem engedné meg, hogy sarokba szorítsanak, ahonnan nincs menekvés!

Thotmesz felemelte maga elé a karját, mintha erővel el akarná tolni magától a dolgot.

– Nem kérdezed meg, miféle megoldás rágja a lelkem. − Hui lenézett a felfelé fordított tenyerére. − Nem kell megmondanom, ugye? Mi más akadályozhatná meg, hogy belépjek a Csodálatos Nyugatra? Dühös vagyok, Thotmesz, Anubiszra és gőgjére, saját végzetes önhittségemre, Imhotepre, amiért eltitkolta a döntésem következményeit, amikor még túl fiatal voltam, hogy megértsem, mit teszek. Nem kellett volna elutasítanom a felajánlást, hogy halott maradjak!

Thotmesz nem szólt semmit, lehunyta a szemét. Feszült csend lett, és Hui viaskodott az önsajnálattal. A hátfájása erősebb lett, és szeretett volna a padon feküdni, az illatos olaj hűvösét és személyi szolgája erős kezét érezni. Amikor Thotmesz megszólalt, halkan suttogott.

– A heb szed a fáraó halandóságát halhatatlansággá változtatja, Hui − mormolta. − Test, ka, khu, bau, árnyék − minden rész, ami a létezésünk és a fáraóké is − átalakul, minden hiba láthatatlan lesz. Az istennek nem kell félnie a kárhozattól.

Hui rábámult.

– Azt mondod, hogy a heb szed hekáját használjam magamon, hogy istenné váljak? Ez lenne a legnagyobb szentségtörés. − Hui elborzadt, és majdnem sírva fakadt. − Nem tudom megtenni, Thotmesz − mondta elfúlva. − Még gondolnom sem szabad rá. Imhotepet hentik után kezdték imádni, mert meghallotta és megválaszolta a hozzá szóló imákat, amiben segítségét kérték. Rászolgált az istenségre, amit megkapott. Hogy érhetném el ezt a nagyságot?

– Sokan gondolják, hogy máris elérted − mondta Thotmesz hűvösen. − Több tucat embert gyógyítottál meg a látás adományával. Sok más embernek hoztál megnyugvást, amikor bepillantottál jövőjükbe, bár sötétnek látták, köztük kedves Isatomnak is. Mint mer kat, döntéseid Egyiptomban és az egész birodalomban gazdagságot, igazságot és békét hoztak. Fogalmad sincs róla, milyen hatalmas vagy valójában, ugye, Hui? Egyetlen dolog, ami az országot fenyegeti, eltörölne minden eredményt, amit az istenek szemében véghezvittél? Nem hiszem.

Hui nagy nehezen felállt. A térde elgémberedett.

– Gyilkosság, Thotmesz. Egy gyermekgyilkosság. Tessék, kimondtam. Mit jelent majd az összes elért eredményem ezzel szemben, amikor a szívem Maat mérlegére kerül? Szeretlek azért, hogy ezt javasoltad, de ez olyan dolog, amin még csak futólag sem szabad gondolkodnom. − Az ajtóhoz lépett. − Most pedig a gyógyszeremre van szükségem és egy hosszú alvásra a vacsora előtt. Köszönöm, hogy megoszthattam a terhemet veled, drága barátom.

Thotmesz felállt a székéből, Huihoz lépett, és gyorsan megölelte.

– Reméljük, hogy az ügyet úgy tudod majd Amenhotep elé vinni, hogy megértse. Bármi történik is, itt Iunuban van otthonod. Később együtt eszünk.

Hangosan kopogott az ajtón, várta, hogy kinyissák, aztán kiment. Hui követte.

A szobájába vezető lépcsők alján Hui megállt és felnézett. A lépcsők hirtelen riasztóan soknak tűntek. Sóhajtott, és elindult felfelé.

Hui Thotmesznél maradt még három napig, mielőtt úgy döntött, hogy visszatér Uaszetbe. A fokozatosan apadó folyóval együtt a hivatalnokoktól érkező tekercsek is megcsappantak. Hui elutazhatott volna északra Hut-heri-íbbe, hogy egy kis időt töltsön Henti-heti templomában és egy-két éjszakát a kis birtokán, közel a városhoz, ahol régen Isattal éltek. Megtartotta a birtokot, mert szerette. Az ottani emlékei, boldogok és szomorúak, már nem kavarták fel az érzéseit. Tudta, hogy jól és biztonságban aludna régi hálószobájában, de a szolgák, akikkel Isat és ő hosszú évekig éltek, vagy meghaltak, vagy visszavonultak, a házat és a kertet pedig egy pár gondozta, akikkel még soha nem találkozott. A visszavonhatatlan változások először emlékeztették a korára Huit. Ezzel nem törődött azelőtt. Az évei száma nem látszott a testén, nem homályosította el látását, és nem süketítette meg. De hirtelen, néhány nap alatt a keze és a háta rádöbbentette, hogy nemsokára hatvanöt éves lesz.

Utolsó reggelén Thotmesz házában a hálószobájában ült egy alacsony zsámolyon a nappal szemben, felöltözve és kifestve várta, hogy Kenofer megfésülje és befonja hosszú haját. Nasa is vele volt gyűrött fehér hálóingjében, egy nagy pohárból bordó szőlőlét szürcsölt és fel-alá sétálgatott, miközben beszélgettek. Kenofer tevékenysége csupán ismerősen aláfestette a csevegést, amikor a személyi szolga hirtelen halkan felkiáltott, és Hui érezte, hogy elhúzza a fésűt a fejéről. Felnézett.

– Valami baj van, Kenofer?

– Nem, azt hiszem, uram − felelt Kenofer lassan. − Csak még soha nem láttam a fejeden ősz hajszálat. Most több is van, holott tegnap még nem volt.

Nasa közelebb lépett.

– Igaza van, Hui − mondta egy pillanat múlva. − Három a halántékodnál. Már itt az ideje! Hennázhatod, ha akarod, mint mindenki. Tessék. − Felvette a réztükröt a szépítőszeres asztalról, és felé nyújtotta. − Nézd meg magad.

– Nem, köszönöm. Fond be a hajam, Kenofer, aztán fejezd be a csomagolást. Hosszú és forró utazás vár ránk. − Nasa visszatette a tükröt, és kiment a folyosóra, Kenofer pedig szétválasztotta Hui vastag hajfürtjeit. Három ősz hajszál, mondta Hui magának. Tehát csaknem befejeztem a feladatokat, amikkel Atum megbízott, és most már nem lesz rám szüksége. Az eszköze voltam tizenkét éves korom óta. Megengedi majd, hogy könnyű halálom legyen, miután teljesítettem utolsó kötelességem? És a hiéna? A megtorlás eszköze a cselekedetem miatt, amire ítéltek?

Kenofer keze a nyakához ért, és Hui majdnem felkiáltott.

– Uram, a bőröd nagyon hideg − mondta Kenofer. − Talán találkoznod kellene az előkelő Thotmesz orvosával, mielőtt Iunuba mész. − Hui némán megrázta a fejét. Kenofer nyilván tudta, hogy felesleges erősködnie. Ő is elhallgatott.

Hui üzenetet küldött Paroi segédintézőnek, hogy visszatér Mennoferbe, és készítse el a hátrahagyott két hajót, egy tekercset a fáraónak a hírrel, hogy útnak indul vissza Uaszetbe a folyón, és egyet az uaszeti birtok háznépének. Aztán gyorsan evett a barátaival. Thotmesz bátortalanul megkérdezte, hogy meg akarja-e látogatni Isat sírját, és imádkozni, mielőtt elindul. Hui nemet mondott.

– Nem kétlem, hogy belépett a Csodálatos Nyugatra − felelte éles hangon. − Nincs szüksége a könyörgésemre az istenekhez. Nem is lesz gonosz szellem, akit imákkal és adományokkal kell kiengesztelni. Vár téged, Thotmesz. Most a te hangodat akarja hallani. Emellett − folytatta halkabban − remélem, hogy újra meglátogatlak, mielőtt a sír elé kell állnom, ahol ő fekszik, és ahová téged is bevisznek.

– Tehát azt tervezed, hogy túlélsz engem, ugye? − nevetett Thotmesz a szavain, amit tréfának szánt.

Hui halványan mosolygott.

– Hidd el, könyörgök az isteneknek, hogy az Ítéletek Csarnokába kerüljek még előtted és Nasa előtt, hogy ne kelljen elviselnem az elvesztésetek, de úgy sejtem, hogy önző vágyam nem teljesülhet.

Szándékosan Thotmesz gyermekeire terelte a szót. A beszélgetés ismét könnyed lett, de később, amikor a rámpa aljánál álltak, a bárka pedig a vízen ringatózott, Hui magához szorította sovány barátját. Sokáig álltak így. Aztán Thotmesz elengedte.

– Tudom, Hui, tudom − mondta. − Ugyanarra gondolunk, de nem akarom, hogy kimondd. Ha menekülnöd kell Uaszetből, gyere ide, de az a furcsa érzésem van, hogy a fáraó mindent érteni fog, amit mondasz majd neki. Legyen erős a talpad. Mindig szerettelek.

– Én is téged, Thotmesz. Ne maradj kinn a napon.

Mindketten tudták, hogy ez végső búcsúzás volt. Hui megcsókolta Nasát, felment a rámpán, átment a fedélzeten, egyenesen a kabinba. Nem nézett vissza.

Bár az árral szemben jóval tovább tartott dél felé az utazás, mint észak felé, még mindig nem volt olyan hosszú, mint a folyóparton megtett gyalogút. Mivel Thotmesz már nem volt mellette, Hui gondolatai ismét visszatértek a közelgő meghallgatásra a férfival, aki bácsikámnak hívta. Amikor végre enyhült a szorongása, megjelent a hiéna képe, és Hui rettegés és undor között hányódott. Alvás közben rémálmokat látott. Nappal az őt körülvevő világ − a zavaros víz hatalmas árja, a vízben álló pálmafák teteje, a napsütötte falvak a hőségben, ami mintha gonoszságot hordozott volna − olyan ellenségesnek, másviláginak tűnt, hogy még jobban nyomasztotta, mint az éjszaka kísértő képek. Évek óta először a szokásosnál nagyobb adag mákot kért Kenofertől. Az orvosságtól megfájdult a hasa és elment az étvágya, de legalább kellemesebb álmokat látott, amikor aludt, és jólesően eltávolodott a valóságtól, amikor ébren volt. Hui ezen meglepődött: nem igazán várta, hogy megszabadítja nyomasztó állapotától. A mák általában csak kissé enyhítette a fejfájását a jóslás után, és eltompította a szorongást, ami csaknem mindennap jelentkezett a ráháruló nehéz felelősség miatt. Kenofer figyelmeztette Huit, hogy a tartalék elfogy, mielőtt hazaérnek, de Hui azt válaszolta, hogy csaknem minden folyó menti városban van orvos, és nem lesz nehéz beszerezni. Atum teszi ezt velem, mondta magában Hui, miközben egy napellenző alatt ült a fedélzeten, a kabin falának támaszkodva, egy flaska vízzel a kezében. Visszavisz a régi időkbe, amikor még nem szoktam hozzá a mákhoz. Felkészít arra, amit meg kell tennem. A gondolat nem vigasztalta, de a mák folyamatos hatása alatt nem is zavarta.

A bárkák Meszóri első napján érték el Uaszetet. A folyó most volt a legalacsonyabb. Hui alig nézett a csupasz mákföldek felé, miközben a hordárok hazavitték. Egyszerre kelletlenül és örömmel kihajolt, hogy megnézze a napfényben csillogó háza fehérre meszelt falait. Mielőtt a hordszéket letették, Paroi hajolt meg előtte, és a kezét nyújtotta felé. Hui megfogta, és felállt.

– Nos, Paroi, jó dolog hazaérkezni − mondta. − Nyilván rendben megérkezett az üzenetem.

– Üdvözöllek itthon, uram. − Paroi szeme gyorsan végigsiklott Hui arcán. − Igen, már vártunk téged. Őfelsége, a fáraó is. Jött egy tekercs a palotából is és a különböző miniszterektől. Csak Mahu fő királyi írnokét nyitottam fel. Eszel, miközben lepakolják és kicsomagolják a holmid?

Hui látta, hogy a férfi még mondani akart valamit, de tapintatosan elhallgatta. Hui mondta ki helyette.

– Nehéz hónapok voltak, tele aggodalommal és meglepetésekkel, és nagyon fáradt vagyok. A dolgozószobámban eszem, Paroi. Küldd be hozzám Panebet, amikor megérkezik, és mondd meg Kenofernek, hogy amint lehet, ágyba akarok kerülni.

Paroi bólintott.

– Küldessek Szeneb királyi orvosért?

– Ne. Készítsenek nekem forró vizet a fürdőházban, miután Panebbel ránéztünk a levelekre.

Az intéző meghajolt és elment, Hui pedig lassan elindult a dolgozószobája felé. A szoba kellemesen hűvös volt, és új papirusz és liliom halvány illata volt a levegőben. Hui látta Amenhotep pecsétjét az asztalon álló nagy kupac tekercs tetején, és kelletlenül kinyitotta a tekercset.

„Drága bácsikámnak és tisztelt mer katomnak, üdvözlet itthon”, olvasta. „Már várom a híreidet, de előtte nagyon számítok rá, hogy elmondd a jóslat tartalmát, amit Amenhotep hercegnek láttál. Egy nappal az után várlak színem előtt, hogy ezt elolvastad. Így hagyok neked időt arra, hogy pihenj az utazásod után. Mahu fő királyi írnoknak diktáltam, saját kezemmel írtam alá.”

Hui nem bajlódott a fáraó sok címének elolvasásával. Félretolta a tekercset, hátradőlt a székén, összefonta a karját, és a szemközti falon a tekercsekkel teli mélyedéseket nézte. Hallotta, hogy megérkeztek az emberek, akikkel utazott, és a szolgák, akik a dobozokat hozták. Nevetés és parancsszavak keveredtek puffanásokkal és léptek zajával. Örülnek, hogy hazaértek, gondolta Hui, és száműzte a vidám zajongást a fejéből. Holnap reggel korán kell a palotába érnem, tűnődött, és érezte, hogy a szíve megremeg. Nem akarok beszélni a részeg Amenhoteppel.

Paroi kopogott és belépett egy tálcával. Hui tűnődve félretolta a leveleket. Paroi letette az ételt az asztalra, meghajolt és visszavonult. A sült gazellahús, gőzölgő lencseleves és szárított gyümölcs látványától émelygett, de leerőltetett valamennyit, és árpasört ivott. Nem küldök üzenetet az érkezésemről, döntötte el, és folyamatosan kevergette a lencselevest anélkül, hogy észrevette volna. Különösen azt nem akarom, hogy az uralkodónőt figyelmeztessék. Ha Atum is úgy akarja, a fogadóteremben fog ülni, a napi ügyekkel foglalkozik, és meghallgatja a kérelmeket. Meg kell győznöm Amenhotepet az ügy komolyságáról, még mielőtt Teje megjelenik, még ha a fáraó kételkedik is. Atum segítsen! Teje ketté akar majd vágatni.

Egy kopogás jelezte Paneb jöttét. Meghajolt, letelepedett a földre, elrendezte íróeszközeit, Hui pedig gyorsan átválogatta az üzeneteket a legfontosabb miniszterek pecsétjeit keresve, és igyekezett félretenni félelmét. Megette a levest és a szárított gyümölcs felét, de nem bírt ránézni a hideg gazellahúsra.

Mire Hui és Paneb végignézte a tekercseket, és Paneb elvitte őket, hogy átadja Ba-en-Ré főhírnöknek, Hui teljesen kimerült, bár inkább attól, ami másnap várta, mint az elvégzett munkától. Kiment a dolgozószobából, végigsétált a folyosón a fürdőházhoz, ahol Kenofer melegen tartotta a vizet. Később megmosdva és beolajozva felment a lépcsőn a hálószobájába, Kenoferrel a sarkában. Belépett, egyenesen a hívogató, friss fehér vászonlepedőhöz ment, és ledobta a köré tekert törülközőt. Az ablak sötétítőjét leengedték, lusta napfény nyalábja vetült a földre a gyékényfüggöny keskeny résein keresztül. Hui leült, feltette a lábát az ágyra, és majdnem lefeküdt, amikor mozgást látott a sarokban Henti-heti szentélye mellett. Megmerevedett.

Egy hiéna ült a hátsó lábán, és rábámult. Miközben Hui döbbenten nézte az állatot, a romlott, átható szag megcsapta az orrát. A hiéna kinyitotta a száját, ásított, aztán megnyalta a száját fekete nyelvével − de ez nem az volt, amit Hui Imhotep mellett látott a Csodálatos Nyugaton. Annak az állatnak lágy aranyszínű szeme volt, ennek fekete, mint a nyelve. De ennek sem volt értelme, Hui tudta: a sivatagban lakó hiénák, amik hulladékért kutatják a földeket és falvakat, rózsaszín nyelvűek.

– Uram, mi baj van? − kérdezte Kenofer, de Hui alig hallotta. A hiéna két lépést tett a napfény felé, és Hui rémülten látta, hogy nem foltos − a háta ugyanolyan fekete volt, mint a szeme. Megállt, letelepedett a hátsójára, és tovább figyelte Huit. Az első döbbenet elmúltával Hui rájött, hogy nincs is túlságosan meglepve a megjelenésétől. Hetekig megszabadult tőle, de most már visszatért Uaszetbe, és az istenek figyelték.

– Kenofer, látsz itt valami különöset? Érzel valami szagot? − kérdezte nem sok reménnyel.

A férfi gyakorlott szemmel végignézett a szobán, néhányszor mélyet szippantott, aztán megrázta a fejét. Az állat nem mozdult.

– Nem, uram, minden olyan, amilyennek lennie kell − felelte Kenofer. − Valami talán hiányzik?

Hui szája kiszáradt.

– Nem érdekes − nyögte ki nehezen. − Menj és aludj. Hívlak majd, ha szükségem van rád.

Ahogy egyedül maradt, Hui nyugodtabban szemügyre vette a hiénát. Nem látott gonoszságot a tartásában vagy a sötét szempárban, amit rászegezett. Nem jött közelebb hozzá. Egy idő múlva Hui az oldalára fordult, és szembenézett vele. Még mindig nem mozdult.

– Nem tudom, mit akarsz − suttogta. − Maat küldött az Ítéletek Csarnoka mélyéről, hogy végső pusztulásomba vigyél, vagy a Csodálatos Nyugatról jössz egy üzenettel, amit nem értek? Az a furcsa érzésem, hogy ismerlek.

Nem volt válasz, csak a rászegeződő tekintet, és egy idő múlva Hui megnyugodott. Lehunyta a szemét, aztán kinyitotta, hogy megnézze, közelebb jött-e a hiéna, De az ott maradt, ahol volt, bár már nem világította meg a fénysugár. Hui egy pillanatra elámult, aztán elaludt.