III.

Luxemburg

Lemmy Maartens tudta, hogy neki van a legkönnyebb munkája a világon: banki ellenőr egy adóparadicsomban!

Szeretett azon viccelődni, hogy a napjának az a legnehezebb része, amikor el kell döntenie, hol ebédeljen. De most nem volt olyan könnyű a munka. Most beleizzadt.

- Parancsol még kávét?

A titkárnő visszatért a kávéskannával. Lemmy keresztülcsúsztatta a csészéjét az asztallapon, hogy ne lehessen látni, mennyire remeg a keze. A csésze minőségi porcelán volt, Villeroy & Boch. Megnézte a kistányér alján a márkajelzést, amikor a titkárnő kiment a szobából.

- Az igazgatónő máris a rendelkezésére áll.

Lemmy világéletében tisztában volt vele, hogy nem kapott meg a sorstól mindent, amire jogosult. Munkája során a nemzetközi pénzarisztokráciával érintkezett, s a látványos gazdagság és pökhendiség csak fokozta sértődöttségét. Neki is kellett olyan méregdrága német luxuskocsi, amilyeneket a parkolóban látott, és olyan olasz öltönyök, mint amilyenekben elvonultak mellette a folyosón. Mert ő megszolgált értük.

Így hát felcsapott szabadúszónak. Más országokban a revizorokat megfizetik, hogy szemet hunyjanak bizonyos jelenségek fölött. Luxemburgban Lemmynek a munkája során gyakran kellett magát vaknak tettetnie.

Ugyanakkor a diszkrécióját is megfizették, és ez már kimondottan piacképes tulajdonság. Például ha valaki tudni akarta, nincsenek-e nehézségei egy konkurens társaságnak a kifizetésekkel, vagy beérett-e már az akvizícióra egy leányvállalat, Lemmy utána tudott nézni az ilyesminek. A fizetésén felül nagyjából havi tízezer eurót keresett az efféle megbízásokkal, amelyet gondosan elrejtett egy olyan helyre, ahol senki sem találhatta meg.

Ismét elolvasta a falon a cégtáblát. Monsalvat Bank RT. Noha a minisztériumnak dolgozott, mégsem hallott róluk, bár ez nem lepte meg. Luxemburgban százötvennél is több bank volt, amelyeket az alacsony adó vonzott ide, no meg az olyan revizorok, mint Lemmy, akik nem kérdeztek túl sokat. A bankok többsége csak egy névtáblából és egy telefonszámból állt.

Belépett egy nő. Szűk szürke szoknyát és kihajtott gallérú, fehér blúzt viselt. Közel járhatott az ötvenhez, de finom csontjai és karcsú alakja olyan parancsoló szépséggel ruházta fel, melyet a kétszer elvált Lemmy tudott méltányolni.

- Christine Lafarge - nyújtotta a kezét. - Én vagyok ennek a fióknak a vezetője. Nem számítottam a minisztériumuk látogatására.

- Rutinellenőrzés - nyugtatta meg Lemmy. - Formaság. Nagyon aktívnak kell mutatkoznunk.

A nő összehúzta a szemét. - Az igazgatójuk általában előre értesít minket. Udvariassági gesztus. Hogy összekészíthessük az anyagainkat.

Lemmy szétnyitotta az ujjait az asztallapon, és reménykedett, hogy a fiókvezető nem veszi észre, mennyire izzad a tenyere. - Akkor ezennel bocsánatot kérek.

A titkárnő behozta a számlák kinyomtatott listáját, amelyet Lemmy kért. Átfutotta, és úgy tett, mintha kiválasztana egyet.

- Ezt.

Mrs. Lafarge összevonta a szemöldökét. - Ez az egyik legfontosabb számlánk. Ha az ügyfél tudná, hogy ön vizsgálja a forgalmát, meg lenne... - Gondolkozott, kereste a megfelelő szót. - Bántva.

A rafinált luxemburgi bankvilágban el sem képzelhető ennél világosabb figyelmeztetés. Vissza! Minden más alkalommal Lemmy elnézést kért volna nyilvánvaló tévedéséért, és más számlát kért volna, esetleg egy olyat, amelyet Mrs. Lafarge lenne szíves javasolni, majd háromórányi lelkiismeretes semmittevés után biztosította volna az igazgatónőt, hogy mindent rendben talált.

Csakhogy ehhez túl sokat fizettek a megbízói. Összeillesztette ujjainak hegyét, és szigorú képet vágott. Fájdalom, ragaszkodnom kell hozzá. Az utasításaink... - A meny-nyezetre nézett, egy nagyobb hatalomra utalva.

Mrs. Lafarge csak annyit válaszolt: - Természetesen. Máris megkapja az aktákat. Telefonálok londoni központunknak, és tájékoztatom a feletteseimet.

Lemmy hálásan mosolygott, igyekezve, hogy ne mutassa ki görbén nőtt fogait. Nem értette, miért szárad ki hirtelen a szája.

London

Ellie már az első napon késve és kimerülten érkezett a munkába. Szürke felhőpaplan fojtogatta a várost, visszatartva a hőséget és a nyirkosságot, úgyhogy egész London ragadt. Már az előző este be akart jönni, azután mégis Oxfordban maradt, és a fél éjszakát végigveszekedte Douggal ugyanarról a témáról, amelyről egész nyáron át vitatkoztak. Végül bezárkózott a hálószobába, és álomba sírta magát, amelyből perceknek tűnő idő múltán rángatta ki az ébresztőóra.

Milyen könnyű lett volna ágyban maradni! Sarkon akart fordulni és elrohanni még ezekben a pillanatokban is, amikor felfelé lépkedett a lépcsőn a bank tejüveg ajtajához. Szélhámosnak érezte magát új kosztümjébencipőjében, mint aki egyszerre slampos és túlöltözött. Félig-meddig arra számított, hogy a recepciós elküldi, miután megmagyarázta, hogy tévedés történt.

Te nem tartozol oda!

Doug érvei közül ez fájt a legjobban.

A recepciós föltelefonált az irodába, hogy bejelentse. EUie nem hallotta a választ.

Elfelejtette, gondolta. Vagy meggondolta magát. Vissza kell kullognia Doughoz Oxfordba, és el kell ismernie, hogy csakugyan tévedés volt. Valahol szinte kívánta, hogy így legyen.

-Ellie!

Blanchard besietett az előtérbe. Könnyedén kezet rázott a lánnyal, a vállára csapott, majd előrehajolt, és csókot lehelt az arcára. - Isten hozta a Monsalvatnál! - Karon fogta Ellie-t, és a lifthez vezette. - Úgy örülök, hogy belép hozzánk! Jól utazott?

- Jól - visszhangozta Ellie. Ismét megszédült Blanchard ellenállhatatlan kisugárzásának erejétől. Valószínűleg azért, mert annyira fáradt volt.

Blanchard mentegetőzött, hogy nem készültek el tegnap estére a lány lakásával. - A villanyszerelőnek ki kellett cserélnie az összes kábelt, és elpiszmogta az időt. Kellemetlen. De most már minden rendben van. A sofőröm odaviszi munka után. Milyen volt a nyara? Jónak találta a tanfolyamot?

- Sokat tanultam. - Leendő munkáltatóinak köszönhetően júliusban és augusztusban nyolc hetet töltött egy dorseti udvarházban tartott exkluzív nyári egyetemen, melyet leendő befektetési bankároknak szerveztek.

- Megkaptuk a jelentést - közölte feddő hangon Blanchard. - Tudjuk ám, hogy a záróvizsgán maga érte el a legjobb eredményt!

Ellie vállat vont és elvörösödött. Egész életében keményebben kellett dolgoznia másoknál, hogy elérje, amit akar. Nem is illeszkedett be a hallgatók közé, akiknek többsége a nemrég elvégzett bentlakásos iskolák meghosszabbításának tekintette a tanfolyamot. Miközben a többiek a bárban ittak és flörtöltek, ő elvonult a szobájába a könyveivel, ahogy mindig is tette.

Blanchard fürkészőn nézte. - Talán nem érintkezett eleget a többi hallgatóval. Talán túlságosan másfélének tűntek.

Ellie csak nézett. Hogy képes így olvasni a gondolataiban ez az ember?

- Pedig meg kellene próbálnia. A mi munkánk nem abból áll, hogy vizsgázunk és megtanuljuk a szabályokat.

Természetesen ezt is meg kell tenni, de ez nem elég. El kell vegyülnie a társaságban. Nem azért, mert kedveli az embereket, hanem mert amikor egy napon tárgyalni fog, ők ülnek az asztal másik oldalán, és magának addigra ki kell ismernie a gyengéiket.

Beszédén átütött a hidegség, a vadász könyörtelen összpontosítása. Ellie-nek eszébe jutott, amit Doug mondott. Ezek ragadozók! A gyengeség elsőjelére szét fognak tépni! 0 leintette, hogy ne túlozzon.

- Itt is volnánk!

Blanchard kitárta előtte az ajtót, mely egy négyszögletes kis irodába vezetett. A helyiség szerzetesi cellára emlékeztette a középkort jól ismerő Ellie-t. A padló sötét fából készült, a falakat fehérre meszelték. A szoba közepén viharvert asztal állt, mellette bőrszék, mögötte egy kartotékszekrény. Ellie nem látott sem számítógépet, sem telefont, csak a dossziék tornyát, amelyből papírok dőltek ki az asztalra.

- Áthozattam a titkárnőmmel az aktákat néhány fon-tosabb ügyünkről, amelyeken jelenleg dolgozunk. Hasznos lesz megismerkednie velük, mielőtt találkozik az ügyfelekkel.

- Az mikor lesz?

Blanchard vállat vont. - Talán holnap? A mi szakmánk kiszámíthatatlan. Mint már említettem, ezt nem lehet megtanulni könyvekből. A következő hat hónapban a személyi asszisztensemként fog dolgozni. Nem összpontosít egyetlen konkrét ügyfélre sem, hanem a szerint foglalkozik a különböző tervezetekkel, ahogy én szükségesnek látom. Kap tőlem olyan feladatokat, amelyek talán banálisnak vagy jelentéktelennek tűnnek majd, míg mások szinte felmérhetetlenül fontosak lesznek. Ha sikeresen végrehajtja őket, ritka tudásra tesz szert.

Mintha mondani akart volna még valamit, ám abban a pillanatban bedugta a fejét az ajtón egy középkorú nő. Mrs. Lafarge van a vonalban.

Blanchard bólintott. - Elnézését kérem, Ellie. Pár perc múlva itt lesz Destrier, akitől megkapja az igazolványait, a kulcsait és a felszerelését. Ő a mi biztonsági főnökünk. Nagyon paranoiás, de hát azért fizetjük.

Alkalmazkodjon hozzá.

Az ajtónál megállt, és olyan pillantást vetett a lányra, amelytől az üvegnek érezte magát. - Ne feledje, Ellie, mi magát választottuk. Maga idetartozik.

Miután Blanchard elment, Ellie leült az asztalhoz, és az aktakupacot bámulta. Naprakésznek kell lennünk, mondta Blanchard az állásinterjúnál. Hiszen ennél a szobánál még az ódon oxfordi könyvtárak is modernebbek!

Megpróbálta kinyitni a kartotékszekrényt, de bezárták, íróasztalának volt egy fiókja. Amikor kihúzta, arra számított, hogy tintatartót és lúdtollat talál benne. Ám ott két műanyag tégla volt, olyan fényesek, akár a fekete borostyánkő vagy a csiszolt bazalt, az egyik akkora, mint egy kártyapakli, a másik, mint egy keményfedelű könyv. Úgy hatottak a poros fiókban, mint egy idegen civilizáció tárgyi leletei.

Nem volt rajtuk jelzés. Ellie kivette a kisebbiket, hogy megvizsgálja. Amikor hozzáért a műanyaghoz, az váratlanul fölizzott. Vörös betűk jelentek meg a tükrös felszín alatt.

Adja meg a jelszót.

- Jól nézze meg, hogy itt mihez nyúl hozzá!

Ellie elejtette a dobozt, amely nagyot koppant az asztalon, és felizzott, mint a parázs. Nagydarab ember állt az ajtóban. Valamikor jóképű lehetett, de erőszakos események átrendezték az arcát. Szürke öltönye csillámlott mozgás közben. Tetovált kacs kúszott elő az inggallérja alól, a bal fülében aranyszegecset viselt.

Bejött a szobába, fölvette a műanyag téglát.

- Destrier - mutatkozott be. - Még sosem látott mobiltelefont?

- Az enyémen gombok vannak.

- Dobja a szemétbe! - Halkan, meghatározhatatlan kiejtéssel beszélt. - Mostantól ez a legjobb barátja. A jelszó itt van benne, SMS-ben. Magolja be, és sose írja le. Ha elfelejti, vagy úgy gondolja, hogy feltörték, forduljon hozzám.

Begépelt egy számot az előlap alatt megjelent billentyűzetbe. Újabb szimbólumok izzottak fel a klaviatúra körül.

Zöld a hívás, vörös a kilépés. A cég korlátlanul fizeti a használatot, úgyhogy annyi személyes hívást intéz vele, ahányat csak akar. Nekünk így olcsóbb, mintha azt próbál nánk kinyomozni, kinek mit mondott.

Ugyanez vonatkozik a számítógépre. - Fölvette a másik dobozt, ismét beütögette a számot. Ellie kattanást hallott.

A fedél felpattant a láthatatlan csuklópántokon. Billentyűzet és képernyő volt alatta.

- Hiszen ez egy laptop! - mondta a lány. Destrier olyan pillantást vetett rá, hogy Ellie azt hitte, elsüllyed.

- Itt vannak a kártyái. - Kartonpapír levéltárcát húzott elő az öltönye zsebéből, és az asztalra tette. - Céges hitelkártya. Nincs plafon, de ellenőrizzük, mire költ. Csak korlátozott értékhatárig használhatja magáncélra.

Ezzel pedig az épületben közlekedhet. Húzza le, ha bemegy valahová. Ha olyan helyre téved, ahol nincs keresnivalója, úgysem engedi be. A hatodik szintet kerülje el! Oda tilos a bemenet.

Felült az asztalra, és közelebb hajolt Ellie-hez. A lány hátrébb tolta a székét.

- Mi nagyon komolyan vesszük a biztonságot. Nyomon követjük a számítógépes tevékenységét, az e-mailjeit és a meglátogatott weboldalakat, valamint a kimenő és bejövő hívásait.

- Természetesen - válaszolta Ellie. Ugyan mit feltételeznek róla, hogy miket művelhet?

- Az összes gépünk felszerelt olyan szoftverekkel, amelyek gondoskodnak róla, hogy ne veszélyeztethesse a biztonságunkat. Még véletlenül sem. - Egy papírlapot tolt át az asztalon. - írja alá, hogy mindent megértett, és egyetért vele.

Ellie olyan sokáig bámulta a papírt, hogy azt lehessen hinni, komolyan vette a nyilatkozatot, majd aláírta.

Luxemburg

Háromnegyed ötkor Lemmy megtalálta azt, amit az ügyfele tudni akart. Megizzadt, az inge olyan lett, mint a mosogatórongy, a haja égnek állt, mert egyfolytában cibálta gondolkodás közben, és az orrnyerge megduzzadt egy ponton. De azért, amit a mai nappal keresett, bőven megérte.

Bepakolt az aktatáskájába és távozott. Rögtön felvidult, ahogy meglátta az autóját a Place des Martyrs föld alatti parkolójában. Ezüst Audi, az egyetlen élvezet, melyet megenged magának. Nem csúcsmodell, nehogy felkeltse a munkatársak irigységét vagy gyanakvását, de megvan benne szinte minden extra, amit csak kínál a katalógus. Lemmy úgy tekintette, mint előleget a jövőre, a várható siker ígéretét.

Bekapcsolta a motort. Kivette a kesztyűtartóból a lapos flaskát, és húzott egy derekasat a tizenöt éves skót whiskyből. Ez a másik élvezet az életében. A bőrrel kárpitozott fejtámaszra hajtotta a tarkóját, behunyta a szemét, tíz hangszóróból engedte a zárt térbe a muzsikát, és megfogadta, hogy tartani fog egy több hónapos szünetet. Túl nagy a stressz, és annyiért, amennyit a megrendelő fizet, meg is engedheti magának a vakációt.

Megkocogtatták az ablakot. Lemmyből azonnal és majdnem teljesen elszállt a whisky szédülete. Odanézett, előbb rémülten, majd értetlenül, mert Christine Lafarge kopogtatott.

Lemmy kitapogatott egy kapcsolót, és leengedte az elektromos ablakot, miközben becsúsztatta az ajtózsebbe a kulacsot. Virágillatú parfüm csapta meg az orrát.

- Elfelejtettem valamit? - Próbálj flegmának látszani!

A nő ráragyogtatta egyenletes fogsorú mosolyát. - Csak elnézést akartam kérni, amiért olyan nyers voltam délelőtt. - Közel hajolt az ablakhoz. - Meglepődtem. Olyan nagy a nyomás mostanában.

- A modern világ átka - bólogatott Lemmy.

- Tudom, hogy maga csak a munkáját végezte. - Rátette a kezét az ablakra. Ujjai belógtak az autóba, súrolták a férfi zakójának ujját. Váratlan prémium sejlett föl Lemmy képzeletében.

- Esetleg meghívhatnám egy italra?

A nő búgó hangon fölnevetett. - Az bizony jólesne!

Kinyitotta az ajtót, becsusszant az anyósülésre, és elsimította a szoknyáját, hogy a férfinak oda kelljen néznie a lábára. Érezte Lemmy leheletén az alkoholt.

Bekapcsolta a biztonsági övet, hátradőlt. Rajtakapta Lemmyt, amint a dekoltázsára sandít, és elmosolyodott.

Ez könnyű lesz.

London

Ötkor megszólalt Ellie telefonja. Keresgélnie kellett, hogy megtalálja a sima műanyagon a pontot, amelyet megnyomva fogadhatta a hívást.

Mr. Blanchard autója várja önt - közölte a recepciós. Ellie becsukta az éppen olvasott aktát, és felkapta a reti küljét. Amikor bekukkantott Blanchard irodájába, az igazgató éppen telefonált, és feszülten figyelt valamire, de azért egy mosollyal elbúcsúzott Ellie-től.

Blanchard autója óriási volt, éjszínkék monstrum, amely majdnem teljesen betöltötte a sikátort a bank előtt.

Libériás sofőr tárta ki az ajtót, hogy a lány bebújhasson a fehér bőrrel kárpitozott kocsiba. Szinte félt ettől az autótól, mint a gyerek az üzletben, amely tele van törékeny és drága áruval. Meglátta a kormányon a szárnyas pajzsot és benne a B betűt. Lehet, hogy Bentleyt akar jelenteni?

- Most lépett be hozzánk, hölgyem? - kérdezte a sofőr. Ellie feszengett. Még senki sem szólította hölgyemnek. Bólintott.

- Gondolom, ez mindenkinek kijár az első napon. Látta a visszapillantóban, hogy a sofőr mosolyog. - Csak keveseknek, hölgyem.

- Ellie.

A sofőr gyakorlott könnyedséggel fordult meg a sikátorban, bár Ellie attól tartott, hogy a fal kettétöri a motorblokkot. Amikor besoroltak a forgalomba, a lány kinézett az ablakon, figyelte a tisztviselők hömpölygését a King William Streeten. Többségük ügyet sem vetett a Bentleyre, vagy legföljebb sértődötten nézett rá. Csak egy flanelsortot és piros sapkát viselő, tíz év körüli kisfiú állt meg a tömegben, hogy megbámulja az úttesten araszoló, hatalmas járművet. Ellie intett neki. Mindeddig el sem tudta képzelni, hogy gyerekek is élhetnek a Cityben. A fiú nem intett vissza.

- Nem látja magát - magyarázta a sofőr. - Sötétített az üveg.

Ellie hátradőlt. Butának érezte magát.

Az autó megállt egy toronyház lábánál a Barbican cementerődjében, a város északi részén. Ellie kiugrott az autóból, mielőtt a sofőr kinyithatta volna az ajtót, és csak utólag jutott eszébe, hogy nem viselkedett-e neveletlenül...

- Úgy tűnik, már várják! - jegyezte meg a sofőr.

Ellie először észre sem vette. Barna kordbársony zakó, a nadrágba rendetlenül begyűrt lenvászon ing, hullámos fekete haj, borosta.

- Doug!

Indulatosabban jött ki a száján, mint akarta. Doug Oxfordot jelentette, a múltat, a kételyeket. Nem akarta, hogy itt legyen. Ma nem.

Doug arcáról lehervadt a mosoly. - Telefonáltam az irodádba, a főnöködtől kaptam meg a címedet. Csak... csak bocsánatot akartam kérni. - A Bentleyre sandított, és igyekezett flegma képet vágni. - Jó kocsi. Ez is benne van a csomagban?

- Még nem. - Ellie megcsókolta az arcát. - A bocsánatkérésnek helyt adok. - Észrevette, hogy a sofőr még mindig várakozik, mert oda akarja adni neki a kulcskészletet.

- Harmincnyolcadik emelet. Odafönt megtalál mindent, amire szüksége van.

Nagyon sokáig tartott az út a lifttel a tetőre. Ellie és Doug az átellenes sarkokban állt. Az éjszakai veszekedés még nem merült feledésbe.

- Biztos, hogy bocsánatot kérni jöttél? - kérdezte gyanakodva a lány. - Nem azért, hogy visszacsábíts Oxfordba?

Doug fölemelt kézzel mutatta, hogy ártatlan. - Csak látni akartam, hogy megvagy-e. - Kiléptek a liftből, Ellie a kulcs-készletével matatott. - Meg persze látni akartam az új otthonodat.

Abban a pillanatban Ellie kinyitotta az ajtót. Mintha egy francia kastélyt - sötét fa, nehéz kelmék, aranyozott ci-rádák, lakkozott felületek - varázsoltak volna e vasbeton toronyba, háromszáz lábbal London fölött.

Agyondíszített keretbe foglalt olajfestmények sorakoztak a falakon, akár egy múzeumban, egyetlen üvegfalat kivéve. A város már az estére készülődött: ameddig a lány ellátott, fényszőnyeg borított minden épületet és utat.

Nem ismerte Londont eléggé, hogy azonosítani tudja az összes nevezetességet, de felismerni vélte a Parlamentet és a Szent Pálszékesegyházat.

- Ezt nézd! - Doug egy aranyozott ébenfa asztalkát vizsgálgatott. - Szerintem ez Louis Quatorze.

Tizenhetedik századi darab. Az a szék meg mintha egyenesen Versailles-ból került volna ide.

Ellie szédelegve bolyongott a lakásban. Semmihez nem mert hozzáérni. A hálószobában egy irdatlan ágyat talált, amelynek diófa kerete beillett volna vitorlás hajónak. Az ágy fejénél a redőzött kelméből készült baldachin akkora volt, mint egy sátor. Ebből a szobából keletre, a Canary Wharf tornyocskáira és a sötét láthatáron eltűnő Temzére néztek az ablakok.

Valaki átkarolta. Ellie megmerevedett. Nem hallotta a vastag szőnyegtől a férfi közeledését.

Doug a lány nyakához dörgölte az arcát, levette róla a blézert, matatni kezdett a vékony pamutblúz gombjain, és közben az ágy felé terelte Ellie-t.

- Talán neked volt igazad - súgta. - Talán nem is olyan rossz ez az állás.