XXI.

London

— Gyere velem!

Nem pazarolt bókot a ruhájára vagy a hajára, mint általában. Blanchard hangja semmit sem árult el. A lány még az arcát sem láthatta, míg sietett utána a lifthez. Amikor kilépett az irodájából, észrevett a szőnyegen az ajtó mellett egy apró hamukupacot. Mennyi ideje állhatott itt Blanchard? Figyelik, F.llie. Folyamatosan.

A liftben Blanchard elővette a zsebéből a belépőkártyáját, de nem a szokott résben húzta le, hanem egy kicsiben, amelyet a lány észre sem vett eddig. Új fény gyulladt ki a panelen. Ellie először látta kivilágosodni a hatodik szint hívógombját.

- Nyomd meg!

Ellie megnyomta. A lift elindult - de nem fölfelé, hanem lefelé. Ahogy ereszkedtek, sorra gyúltak ki a fények.

Első emelet. . földszint. . 1. alagsor... 2. alagsor. . Majd váratlanul megjelent a kijelzőn a hatos szám.

- Nem minden van ott, ahol várod.

A lift egy rándulással megállt. Abban a pillanatban, ahogy az ajtó kinyílt, Ellie megérezte, hogy ódon helyen járnak: a nyirkos szag a naptól évszázadok óta elzárt teret sejtetett. Milyen mélyen lehetnek? A lift fénye megvilágított egy kockakövekkel kirakott négyszöget, ám azon túl sötétség uralkodott.

Ahogy Blanchard kilépett a liftből, bekapcsolt a rejtett világítás, feltárva egy négyszögletes kis helyiséget, amelyet ódon kőfalak határoltak. A falakba polcokat véstek, de még mintha maga a kő is meghajlott volna a drágaságok súlya alatt. Tányérok, tálak, tálcák, kelyhek, serlegek és gyertyatartók arany-ezüst csillogása bűvölte el Ellie-t, aki már nyúlt is egy különösen díszes tálcáért, amelyre lándzsát törő lovagok képét domborították.

Blanchard megragadta a csuklóját. - Hozzá ne nyúlj! Mindegyik darab beindítja a riasztót.

- Honnan van ez a sok minden?

- Örökségekből. Sok száz év óta gyűjtjük.

A szoba közepén négy oszlop tartotta a boltíves mennyezetet. Közöttük kőlapra helyezett, pontlámpával megvilágított aranykehely állt egy üvegtárlóban. A helyiségben ez volt az egyetlen tárgy, amelyet üveggel védtek, bár Ellie nem értette, mitől értékesebb a többieknél.

Blanchard meglazította a nyakkendőjét, kigombolta a gallérját. Az inge alá nyúlt, előhúzta a vékony láncra fűzött aranykulcsot. A kehelyhez indult. Kőbe faragott rémek, legendák szörnyei vicsorogtak a talapzat négy sarkán. Blanchard belenyomta a kulcsot egy kétszarvú kígyó szájába, és elfordította.

Semmi sem történt. Blanchard hátralépett, visszaejtette a kulcsot az inge alá.

- Mögötted.

Ellie a liftre nézett. Az ajtó még mindig nyitva állt, de a túlsó oldalán, a tükörfal helyén most egy nehéz tölgyfa ajtó emelkedett.

Visszamentek a liftbe. Blanchard elővette ugyanazt a kulcsot, és belecsúsztatta a kulcsot a zárba. A fekete vas réginek tűnt a fényes arany mellett. Ellie agya gépiesen nyugtázta, hogy Blanchard az óramutató járásának irányába fordítja el a kulcsot, mintha nem nyitni, hanem csukni akarná a zárat.

Az ajtó felpattant, mintha egy szem rozsda sem lenne a sarokvasakon. Blanchard intett Ellie-nek, hogy lépjen be.

A lány átlépte a küszöböt, majd megtorpant, mert bizonytalanul állt a lábán a sötétben. Kinyújtotta a karját, de hiába tapogatózott az ürességben megbújó tárgyak után. Valamilyen láthatatlan sugarat mégis megérinthetett, mert itt is felizzottak a rejtett világítótestek úgy, mint az előbb a kis szobában. Boltíves mennyezetű, alacsony, hosszú folyosón állt, amelyet szögletes oszlopok két sora osztott három hajóra. Itt nem voltak aranykincseikkel kérkedő polcok. Az oldalfalakon, az oszlopok között a kenyérsütő kemencéére hasonlító vasajtók sorakoztak, amelyekre különböző címerpajzsokat festettek.

- Ez volt a szerzetesek csontháza - súgta mögötte Blanchard olyan halkan, mintha a holtak szellemei máig itt kísértenének. - A csontokat elszállíttattuk, amikor átalakítottuk az altemplomot.

Ellie hirtelen megsajnálta a szerzeteseket; egy pillanatig úgy rémlett, hallja a temetetlen holtak jajveszékelését. Megborzongott. Ez a város az összes felhőkarcolója és modern vívmánya ellenére is ősrégi.

Alvilágában könnyen szárnyal az ember fantáziája.

- Miért hoztál ide? - fordult Blanchard-hoz.

- Azt akartam, hogy tudd, milyen mélyre nyúlik vissza ennek a banknak a története. A Monsalvat ötszáz éve áll ezen a helyen. Hallottad a történetet, miszerint egy régi templomos rendház romjaira építkeztünk?

Ellie bólintott.

- A rendházat egy normann templom fundamentumára húzták fel, amelynek szász altemploma volt. Megmutatta a szabályos falazás alatt a kisebb, durván megmunkált köveket. - Azt meg ki tudja, hogy a szászok mire építkeztek? Itt térré válik az idő.

Odavezette a lányt egy horpadáshoz, ahol egy mozaik terpeszkedett a kockakövek között. - Rómainak véljük.

Régész, természetesen, még sosem járt ezen a helyen.

A hossztengely kétharmadánál egy másik folyosó keresztezte derékszögben a főhajót, nyilván az egykori templom kereszthajója, gondolta Ellie. Megpróbálta maga elé képzelni a Monsalvat alaprajzát. Követi vajon az eltemetett építmények vázlatát, amelyen minden korszak rajtahagyta a kézjegyét?

A főhajó túlsó végében - a lány úgy vélte, ez lehetett a templom keleti vége - vasajtót építettek a padlóba, amelyet a bank dombormű címerével, a lándzsát markoló, vijjogó sassal díszítettek. Blanchard már-már áhítattal kerülte ki, miközben átment az egyik oszlopközbe. Keze ide-oda járt a falon, majd elfordította a kilincset, és kinyitotta az ajtót. Ellie a férfi válla fölött leselkedett, de semmit sem látott.

- Van egy másik oka is annak, hogy idehoztalak.

Apró bőrdobozt hozott ki a pincerekeszből, és odaadta a lánynak. Ellie-nek némi bajlódás után sikerült kicsatolnia a bőrpántot. A doboz abban a pillanatban kettényílt, mintha szárnyakat bontott volna. Közöttük aranygyűrű ült nyersgyapjú fészekben. A nemesfémbe mogyoró nagyságú, piros követ foglaltak.

- Azt akarom, hogy a tied legyen.

A lány ujjára húzta az ékszert. A gyűrűsujján lötyögött, viszont a középsőre éppen illett. Ellie csak bámulta fehér bőrén a sötét aranyat, a parázsló rubin mélyében lappangó fényt. Az ájulás kerülgette az izgalomtól.

Lehetséges, hogy...?

- Ez nem leánykérés - szólalt meg Blanchard olyan hangon, amely közhellyé degradált mindenféle elköteleződést. - Régi családi ékszer. Ünnepélyesen megpecsételi szövetségünket, szerencsét hoz nekünk. - Elmosolyodott.

-A hatalom gyűrűje.

Mennydörgés rázta meg a pincét, mintha alvó sárkány ébredezne, amelynek ellopták az egyik kincsét. A falak rázkódtak. Ellie rémülten kapaszkodott Blanchard karjába, aki átölelte a lány vállát.

- Közel jár a metró. Amikor a XIX. században fúrták az alagutat, kérvényeznünk kellett a nyomvonal módosítását, hogy megkerülje a pincénket. Ahogy Mr. Saint-Lazare szokta mondani, a jelen mindig betolakodik a múltba. És fordítva.

Előrehajolt, megcsókolta a lányt. Az ajka olyan hideg volt, hogy Ellie megborzongott, de a forró száj és a dohányízű nyelv elfeledtette vele e hidegséget.

- Tetszik a gyűrű?

Ellie fölemelte a kezét, megcsodálta a súlyos ékszert. -Nem tudom, mit mondjak.

- Azt nem árulom el, milyen régi. Vigyázz rá.

A rekesz ajtaja akkorát szólt, mint egy harang, amikor Blanchard becsukta. Kézen fogta a lányt, visszavezette a lifthez, ahol megállt.

- A luxemburgi pénzügyminisztérium a jövő héten, december huszonkettedikén közli, hogyan döntött a Talhouettről. Michel Saint-Lazare meghívott utána karácso-nyozni a svájci otthonába. Megkérdezte, nem szeretnéle jönni te is.

Hanyagul mondta, de súlyos pillantása hirtelen ránehezedett a lányra. Ellie egzotikus lepkének érezte magát a gyűjtő gombostűjének hegyén.

- Nekem nagyon fontos lenne - folytatta Blanchard, levetve szokott távolságtartását. Szinte fájdalmas őszinteséggel beszélt. - Az Alpokban varázslatos a karácsony. Veled közösen maga lenne... a tökély.

Ellie még sosem látott fehér karácsonyt. Próbált az anyjára és az ígéretére gondolni. Hogy fog csalódni az anyja, ha nem utazik el hozzá! De a férfi eltorzított mindent, ami kívül esett az erőterén, eljelentéktelenített minden más kötelezettséget.

Miközben Ellie szóra nyitotta a száját, magában már fogalmazta is az anyjának sorolandó kifogásokat.

Luxemburg

A Place d'Armes-on, a város szívében óriási fenyőfa magasodott a minden talpalatnyi helyet kitöltő karácsonyi vásár fölé. Lámpafüzérekkel díszített, műhóval befújt bódékban kínálták az édességeket, a faragott betlehemeket és a karácsonyfadíszeket. A levegőben a forralt bor illata keveredett a mézeskalács, a sült hagyma illatával.

A pénzügyminisztérium tárgyalótermének hátuljában egy műanyag fenyőfa és néhány kedélytelen üvegdísz emlékeztetett a hamarosan beköszöntő ünnepre. Ám senki sem mosolygott. A szobában, ahol a konkurens ajánlattevők tébláboltak, a merev arcok görcsös várakozásról árulkodtak. Blanchard, Ghristine Lafarge és számos bankár, akikkel Ellie az átvilágításon találkozott, türelmetlenül várakozott. A székek közötti átjáró túloldalán felfedezte Lechowskit, aki most is ragozott.

Egy tisztviselő megnyitotta az ülést. A minisztériumiak -csupa kopaszodó, kövér ember fényes öltönyben - a terem elejében, egy hosszú asztalnál foglaltak helyet. Senki sem nézett rájuk, minden tekintet a pulpitusra helyezett, két lakattal lezárt páncélkazettára szögeződött.

A tisztviselő felszólította a két ajánlattevő képviselőit, hogy lépjenek elő. Előbb Lechowski, majd Christine Lafarge lépett a kazettához, hogy kinyisson egy-egy lakatôt. A tisztviselő felhajtotta a kazetta fedelét, majd lefelé fordította a dobozt. Két lezárt boríték hullott belőle az asztalra.

A bizottság elnöke odaadott a két szomszédjának egy-egy borítékot, amelyet azok felbontottak, elolvasták a beléjük tett leveleket, majd kicserélték őket. A hallgatóság várt. Az elnök visszavette a leveleket, és ő is ellenőrizte őket. Egyeztek. Ellie a Blanchard-tól kapott gyűrűt forgatta az ujját. Meglepte, hogy ilyen ideges.

Az elnök bekapcsolta a mikrofont. A győztes ajánlattevő a Groupe Saint-Lazare, háromszáznegyvenhétmillió eu ró val!

A Monsalvat képviselői felugrottak, tapsoltak, gratuláltak egymásnak. Lechowski és társai jéghideg arccal ültek az átjáró másik oldalán, mint akik csalásra gyanakszanak. A privatizációs bizottság sem látszott sokkal boldogabbnak; nyilván nem értették, miért nem született ennél magasabb árajánlat.

-Gratulálok, Ellie! Nélküled nem járhattunk volna sikerrel!

Blanchard szájon csókolta, ami először történt meg nyilvánosság előtt. Bizonyára nagyon elégedett volt. A zavart és meghökkent Ellie nem hunyta be a szemét, így láthatta, hogy Christine Lafarge mindentudó mosollyal figyeli a háttérből. Eszébe jutott Blanchard története Christine-ről meg Lechowskiról, és azon tűnődött, volt-e viszonya Blanchard-nak Christine-nel. Nevetséges féltékenység fogta el a gondolatra.

Blanchard a bizottsági elnökhöz fordult, és pár halk szót váltott vele. Christine karon fogta a lányt.

- Viviantól hallom, hogy Mont-Valois-ban karácsonyo-zol. Michel Saint-Lazare kastélyában. - Ellie bólintott.

-Nagyon szerencsés vagy. Varázslatos hely.

Ezen az éjszakán Ellie több pezsgőt ivott, mint egész addigi életében. A Monsalvat csapata bárról bárra, hotelről hotelre járt, és ipari méretű palackokban rendelte az italt. A csoport folyton változott: új arcok tűntek fel, akiket Ellie még sosem látott, mások eltűntek, majd két megállóval arrébb ismét felbukkantak, és egyre több potyázó csapódott hozzájuk. Három múlt a szállodai órán, mire Blanchard és Ellie visszatért a szobájába.

Blanchard még itt is pezsgőt rendelt a szobapincértől, azután bebizonyította, hogy a szesz egy cseppet sem árt fizikai teljesítőképességének. Ellie öt órakor alhatott el, de nyolckor már fel is verte a telefonos ébresztő. Amikor kinyitotta a szemét, Blanchard, aki addigra megborotválkozott és felöltözött, éppen a nyakkendőjét kötötte meg.

- Mikor indul a gépünk?

- Amikor odaérünk.

A repülőteret zsúfolásig megtöltötték a vakációzni induló családok és a vendégmunkások, akik az utolsó járatokra próbáltak feljutni karácsony előtt. Ellie azt hitte, elájul, ha öt percnél tovább kell sorba állnia, de Blanchard mindenkit félresöpörve törtetett a terminál hátuljában lévő jelöletlen ajtóhoz. Az ajtó egy párhuzamos világ repülőterébe nyílt, ahol csupa barátságos alkalmazott várta őket: az útlevélkezelő csak rápillantott az okmányaikra, és boldog karácsonyt kívánt nekik, a biztonsági tiszt a kapuig vitte a poggyászukat.

Ellie még sosem látott ehhez fogható gépet. A nyolc ülés, a diszkréten álcázott biztonsági övvel, inkább bőrfotelre hasonlított, mint a légi közlekedésben használatos ülőhelyekre. Belerogyott az egyikbe, és azonnal elaludt, miközben a turbinák javában bőgtek, és Blanchard franciául beszélt valakivel telefonon.

Lausanne-ban fekete Range Rover várta őket a kifutón. Beszálltak, a csomagjaikat berakták hátulra, és mire Ellie föleszmélt, már kapaszkodtak is fölfelé a hegyre vezető országúton.

- Nem is kellett megmutatni az útlevelünket? - csodálkozott.

- Mr. Saint-Lazare elrendezte a svájci hatóságokkal. Amin Ellie nem is csodálkozott. Saint-Lazare a Fortune magazin szerint Svájc hetedik leggazdagabb embere. Szorgalmas kutatásai ellenére ennél többet nem is deríthetett ki róla. A Who 's Who, a Lexis/Nexis és az internet adatbázisából egy bőkezű, jóságos adakozó és egy kíméletlen vadkapitalista profilja rajzolódott ki, aki Európa-szerte adja-veszi a vállalatokat. „Kicsoda Michel Saint-Lazare?", lamentált pár éve a The Economist. „A pénzmosodák és keresztholdingok áthatolhatatlan falával körülsáncolt Groupe Saint-Lazare Európa egyik legnagyobb magánvállalata, ám tulajdonosa, Michel SaintLazare olyan remeteéletet él, hogy egyesek szerint már évekkel ezelőtt meghalt." Az egyetlen fekete-fehér fénykép, amelyet Ellie talált róla, ötven évvel korábban, közvetlenül a második világháború után készült egy tengerparton, de a képaláírás egy szóval sem említette, hogy a fotón látható aranyifjúnak köze lenne a Monsalvat Bankhoz.

A Rangé Rover letért a sztrádáról egy szerpentinre, amely még magasabbra kúszott. Már közel voltak a hegycsúcsok, és megjelent a hó, először csak apró foltokban a kanyarok öblében, majd egyre szélesedő sávokban, amíg el nem nyelte a tájat. Ellie szeme káprázott. Kellett volna hoznia napszemüveget, de a szürke, fáradt Londonban ez eszébe sem jutott.

Az autó ismét elkanyarodott, ezúttal egy erdőn átvezető útra. A fák megritkultak: mikor Ellie kitekintett az ablakon, azt látta, hogy egy szakadék szélén járnak, amely a mélyben habzó folyóba veti magát. A másik oldalra fordult, valami megnyugtatóbb látványt keresve. A meredély eltűnt. Keskeny csapáson jártak egy hegygerinc tetején. Ellie nyugtalanul bámult ki a szélvédőn, hátha meglátja a házat, de az alacsonyan járó téli nap egyenesen belevilágított a szemébe.

Hirtelen megérkeztek. Keresztülrobogtak egy hídon, majd be egy kapun, amelynek boltívéből kiálltak a csapórács maradványai.

Michel Saint-Lazare otthonát Christine Lafarge kastélynak nevezte. Blanchard csak annyit mondott szárazon, hogy nyaraló. Valójában erőd volt. Egy bércen magasodott a hegygerinc végén, amelytől félig elválasztotta egy keskeny szakadék, és csak egy keskeny fahídon lehetett megközelíteni. Az építmény meszelt falai alig látszottak a hóban, s a meredek fekete tető mintha a fellegekig ért volna.

Minderről Ellie csak később adhatott számot magának. Egyelőre annyit érzékelt, hogy magas falak és dölyfös tornyok tekintenek le rá, hogy szolgák futnak a poggyászukért, hogy szinte még ki sem szálltak az autóból, de a komornyik máris hozza serlegekben a forralt bort. A nap átsütött a nyugati fal egyik boltívén, és a hóról visszaverődve fénnyel töltötte meg az udvart.

Egy sötét öltönyös alkalmazott nyomában beléptek a házba, majd felkapaszkodtak egy csigalépcsőn egy folyosóra. A folyosó mint valami múzeum: lándzsák és pajzsok váltakoztak rég halott vadak trófeáival. Ám az ajtó mögött meleg szoba várakozott, süppedős szőnyegekkel, vastag függönyökkel és csipkedrapériás, óriási mennyezetes ágy-gyal. Ellie, amikor kinézett az ablakon a behavazott völgyre, úgy érezte, mintha egy mesébe került volna.

- Tetszik a szobád?

Blanchard úgy termett ott, hogy Ellie egy másodpercig azt hitte, a faliszőnyegről lépett le, amíg meg nem látta mellette a szomszéd szobába nyíló ajtót. Átkarolta a férfi derekát, összekulcsolta ujjait a hátán. - Okvetlenül szükség van két szobára?

- Néha jó, ha van az embernek mozgástere. - Blanchard előrehajolt, a lány eltűnt az ölelésében. - Csak ne legyen túl sok.

- Michel nincs itthon ma éjszaka - súgta Ellie fülébe. -Magunknak kell gondoskodnunk a szórakozásunkról.

Ellie boldogan bólintott. A férfi válla mögött meglátott egy kitömött, meredt szemű farkasfejet, amely az ajtókeret fölött vicsorgott rá.

Behunyta a szemét.