XXXII.

Íle de Peche, 1142

A gróf teste fej nélkül hever a padlón. Az oltár körül vértócsa. Az ajtónál két emberünk veri vissza a gróf őreit, akik későn érkeztek. Malegant feltépi az arany ereklyetartó fedelét, belenéz, azután az ablakhoz csapja. Az üveg betörik; csont és por hullik ki a dobozból. Malegant nem ezért jött.

Egy mellékajtóra bök.

- Arra!

Négyen követjük a szűk sekrestyébe. Az asztalon kulcskarika. Malegant felkapja, majd kivezet bennünket egy újabb ajtón az udvarra. Tőlünk balra az őrök még mindig támadják a kápolnát. Úgy rohanjuk meg őket, mint a farkasok, és mihelyt csapdába estek az udvar és a kápolna között, egykettőre levágjuk mindegyiküket.

Valami az arcomnak csapódik. Túl kemény ahhoz, hogy esőcsepp legyen. Előttem a falon apró kráter nyílik, amelyet egy számszeríj vesszeje vájt. A földre vetődöm. A mellettem lévő ember nem ilyen szerencsés: a nyílvessző a vállát találja el, átüti a sodronypáncélt, belefúródik a hátába. Kihúznám, de attól a vérzés erősebbé válna.

Újabb nyílvesszők pattognak körülöttünk. Az öregtorony ablakaiból szállnak.

- Be kell jutnunk - rendelkezik Malegant. Nincs pajzsunk, ám Malegant megragadja az egyik halott őrt, és talpra rántja. Úgy tartja maga előtt a holtat, akár egy rongybabát. A hulla olyan a belelőtt nyilaktól, mint a tűpárna.

Nekem jobb ötletem van. Felborítok egy vizeshordót, és görgetni kezdem fölfelé a lejtőn úgy, hogy négykézláb mászom mögötte. Félúton a toronyhoz már nem véd. Félrerúgom, és a hátralevő pár lábnyi távolságot futva teszem meg a torony tövébe. Mögöttem számszeríjak nyilai kopognak a földön.

Malegant már megérkezett a nyilakkal telelőtt hullával. Malegant iszonyú, de akkor is a közelében akarok lenni. Sugárzik belőle a sebezhetetlenség, és azt remélem, hogy engem is megvéd az aurája.

A többiek még mindig a kápolnában vannak. Malegant magához parancsolja őket. Egyikük a pap ezüsttáblájú Bibliáját használja pajzsnak, a másik evezővel próbálja félreütni a nyilakat. A többinek kockáztatni kell.

De ők csak azért kellenek, hogy eltereljék a figyelmet. Malegant fölvezet egy keskeny lépcsőn, amelyet a falhoz tapasztottak. Balra kicsi ajtó nyílik az öregtoronyba. Zárva van, de nyitja az egyik kulcs, amelyet Malegant a sekrestyéből hozott el.

Az íjászok nem számítottak rá, hogy áttörünk: csak állnak az ablakoknál, és lődöznek az udvari célpontokra.

Mire észbe kapnak, Malegant-nal már le is vágtunk kettőt. A harmadik felénk fordul, a felajzott számszeríj vesszeje a mellemre szögeződik. Ha kilőné, meghalnék. Ám Malegant nimbusza megvéd: az íjász keze megremeg a félelemtől, s a vessző nem talál, bár olyan közel jár hozzám, hogy a tollak majdnem súrolják az arcomat. Levágom.

A többit Malegant intézi el. Most már nincs más a folyosón, csak hullák, vértócsák és fel nem használt nyilak - meg lefelé félúton egy kétszárnyú ajtó.

Belépünk egy csarnokba. Középütt kandalló, a falak mellett padok. A csarnok túlsó végén két magas ajtó: az egyik fekete, mint a szeder, a másik elefántcsontszín; a troyes-i pinceboltban látott aranymíves sakktáblaasztalára emlékeztetnek. Az egyik ajtó résnyire nyitva - fehér ruhás kar nyúl ki rajta, hogy becsukja. Malegant előránt az övéből egy kést, és elhajítja. Az ördög vele van ma. Az ajtó mögött sikoltanak, a kés az ajtóhoz szögezi a kezet. Az az ember most már nem csukhatja be az ajtót, mert a tulajdon keze támasztja ki.

Malegant feltépi az ajtót. Jön vele a felszögezett ember is. Épp csak nem ember, hanem az a fehér ruhás nő, akit az udvarban láttam. Folyik a karján a vér, már majdnem konyákig átáztatta a ruha ujját. Iszonyúan szenvedhet, de egy hangot sem ad.

Az arcát nem látom - nem olyannak látom, amilyen valójában, mert immár Tourcyban vagyok, az erdő széli kápolnánál. A nő haja és bőre világosabb lett, finom köntöse rongyos inggé változott. Adát látom.

Malegant kihúzza a kést az ajtóból, és elvágja a nő torkát.

Az ajtó feltárta helyiség olyan, mint egy kápolna, bár nincsenek benne szentek szobrai vagy keresztek. Kiugró szirtre építhették, mert három falának festetlen üvegablakai a tengerre néznek, amelytől a szoba hullámokon hányódó hajóra emlékeztet. Sötétkékre festett, boltozatos mennyezetén csillagképek aránylanak. Túlsó végén, az ablakok alatt magányos fehér kő áll egy elefántcsont asztalon. Fölötte heggyel lefelé fekete lándzsa függ a tetőgerendára csomózott kötélről. A kinti ködtől úgy rémlik, hogy a lándzsa a levegőben lebeg.

A nő összeroskad. Szoknyáján szirmokat bont a vér, mint a rózsa. Valami elpattan bennem, fölemelem a kardomat. Malegant-nak számítania kellett rá, mert megpördül, és a kardja akkorát szól az enyémen, mint a harang. A penge eltörik, fűrészes végű csonk marad a markomban. Malegant felkacag.

- Már azt hittem, eszedbe sem jutok, Camrosi Pétét!

Nem tudom, honnan ismeri a nevemet. Ködben tévelygek, most riadtam fel a rossz álomból valamire, ami rémálomnál is rosszabb. A távolból tűz pattogása és a mészárlás hangjai hallatszanak: elpusztítják, ami még maradt a kastélyból.

Malegant arcába vágom a törött kardot, és futok. Keresztül a csarnokon, ki a főlépcsőre. Lentről a mieink jönnek, arra nem mehetek. Fölfelé rohanok, amíg utamat nem állja egy vasveretes ajtó, de szerencsére nincs bezárva.

Még a köd is vakító a lépcső sötétsége után a torony tetején lévő nyitott őrszobában. A bástyafalhoz tántorgok. Az ajtón nincsen retesz, semmiképpen sem tarthatom vissza őket. De még ha megtehetném, innen akkor is csak egyetlen úton szabadulhatok.

Kicsatolom az álladzót, leveszem a sisakomat. Ordítás hatol fel, lábak dobognak fölfelé a lépcsőn. Mennyi időm maradt? Le akarom vetni a páncélomat, de a csomók bedagadtak a nyirkosságtól. Előrántom a késemet, elvágom a szíjakat. A vért a kőre hull, mint a törött lánc. A lépések közel járnak. Sokan lehetnek. Letépem magamról a bélelt ujjast. Egy szál vékony vászoning fedi testem.

Fölállok a bástyafalra. Alattam tajtékos hullámok csattogtatják fehér fogaikat. Szédülök. Az ajtó kivágódik.

Ugrom.