XXVII.

London

Ellie minden reggel ötkor kelt, fél órával később már az íróasztalánál majszolta a müzlis energiaszeletet, miközben feldolgozta az éjszaka beérkezett híreket. Nyolckor megbeszélést tartott Blanchard-ral és az ajánlattevő csoport többi tagjával, utána tizenkét órán át követték egymást a megbeszélések, konferenciahívások, e-mailek. Minden este kilenckor taxi vitte a kórházba, ahol egy órát töltött az anyja ágya mellett. Itt legalább, lévén magánkórház, nem korlátozták a látogatási időt. Azután újabb taxi haza, a bejövő telefonüzenetek átnézése, esetleg még egy óra munka lefekvés előtt, hajnali kettőkor vagy háromkor.

Sötétségben élt, az örök éjszaka világában, s mintha sosem aludt volna. Kezdett ismét gyalog járni az irodába, még esőben is, csak hogy tíz percet tölthessen a szabadban. Hamarosan megismerte az embereket, akik vele egy időben keltek: az utcaseprőt a Gresham Street sarkán, aki tisztára takarította a világot; az árukihordót, aki mindig dudált, ha elhajtott mellette; az újságost, aki mindig ugyanabban az időben húzta fel a redőnyöket a bódéjában, és sosem nézett a lányra. Időnként eszébe jutott, hogy óvatosnak kell lennie, ilyenkor figyelt maga mögött a lépésekre, a kapuk alatt sötétlő árnyékokra, de többnyire olyan fáradt volt, hogy eszébe sem jutott az elővigyázatosság.

Valamiféle köztes világban létezett. Néha arra gondolt, hogy ketté fog hasadni a feszültségtől. Blanchard-t nem hagyhatta el, amíg az anyja betegen fekszik a kórházban, de Harryt sem nézhette levegőnek. Már azt sem tudta, él-e még a kapcsolata Douggal. Mesélt róla az anyjának, jóval később, mint kellett volna, s titkolta a Svájcban töltött karácsonyt. Doug Londonba akart jönni, hogy meglátogassa, de Ellie elutasította. Tudta, hogy ez fájt a férfinak; mondani kezdett valamit a kapcsolatukról, de inkább elharapta. Attól kezdve hetente egyszer felhívta, és megkérdezte, hogy van az anyja, egyébként békén hagyta a lányt. Beszélgetéseik olyan hivatalosak és kimértek voltak, hogy Ellie már nem is tudta, nem szakított-e a barátjával egy kialvatlan pillanatban, melyet tökéletesen elfelejtett.

A vánszorgó januárban szokatlan, új megbízásokat kapott Blanchard-tól. Az egyik éjszaka egy kéregpapír borítékot csúsztatott be a postaládába egy wappingi irodaház előtt. Két nappal később egy napilap, amely nem a gazdasági elemzéseiről volt ismert, közölt egy sztorit SEGGREPACSI A SOHÓBAN címmel a Talhouett pénzügyi igazgatójáról. Kiváló minőségű fotókkal illusztrálva, szemtanúk nyilatkozataival alátámasztva ismertette az igazgató bizonyos szórakozásait, amelyeket eltitkolt a felesége előtt. Az illető perrel fenyegetőzött, azután nyugdíjba vonult, hogy több időt tölthessen a családjával.

Egy másik délelőttön egy knightsbridge-i hotelben kellett várnia egy közismert nyugdíjalap igazgatósági tagjára, és amikor megérkezett, Ellie követte a liftbe. Mire a hetedik emeletre értek, a vagyonkezelő gazdagabb lett egy új Gucci aktatáskával, amely olyan súlyos volt, hogy oldalra dőlve kellett cipelnie. Egy héttel később a nyugdíjalap bejelentette, hogy a Groupe Saint-Lazare-ra fog szavazni.

Ha Ellie időt szakított volna a gondolkodásra, talán felmérhette volna tetteinek következményeit de nem hagyott rá időt. Mérlegkimutatás lett az agyából: ez előmozdítja az átvételt, az hátráltatja. Ok és okozat ritkán került be az egyenlegbe, a helyes és a helytelen meg végképp nem. Túl fáradt volt a morális kérdések megfogalmazásához.

De legalább nem kellett túl sokat utaznia. A Talhouett központja és vállalkozásainak többsége a kontinensen volt, de a sors fintora folytán a részvényei többségét a londoni tőzsdén jegyezték. Csak egyszer utaztatták, ugyanolyan váratlanul, mint mindig. Az egyik délután Blanchard berontott az irodájába. Ellie még sose látta ilyen dühösnek.

Tudja, gondolta. Harryt, Newportot, mindent.

Papírokat tologatott, és igyekezett flegma képet vágni. -Mi az?

- Egy fehér lovag! - Egy aktát csapott le a lány asztalára. -Mit tudsz a Koenig Csoportról?

Ellie igyekezett összeszedni a gondolatait. -Tőkeberuházó társaság, nem? Elsősorban infrastruktúrával és kommunikációval foglalkoznak.

- Baráti ajánlatot nyújtottak be a Talhouettre. A vezetés nagyon eltökélt. Még a német kormány is fontolgatja az ajánlat támogatását. Az egyik politikusuk szerint mi vagyunk a nemzetközi kapitalizmus vállalhatatlan arca. Gúnyos fintort vágott.

- Ennek nincs értelme - ráncolta a homlokát Ellie. - Már így is többet ajánlunk a növekmény és a behajtási kockázat arányszámánál. A Koenignek nincsenek kiegészítő vállalkozásai a szinergia létrehozásához, és ha a német kormánynak üzletrésze van náluk, akkor az állam nem engedi, hogy szélnek eresszék az alkalmazottakat vagy feloszlassák a vállalatot. Mi hasznuk lenne rajta?

- Ez nem véletlen, Ellie. Michel Saint-Lazare-nak vannak ellenségei: az egyik uszítja a Koeniget. Azonnal Párizsba kell utaznunk!

- Azt hittem, a Koenig frankfurti illetőségű.

- Velük nem érdemes beszélni. - Blanchard fölkapta az aktáját, és megfordult kifelé menet.

- Koenig fehér lovagot akar játszani. Tudod, hogy lehet a legkönnyebben megállítani egy támadó lovagot?

Ellie értetlenül nézte.

- Ha megölöd a lovát.

A Bentley halkan dorombolva közeledett a Commercial Roadon Limehouse-hoz. Nem volt erős a forgalom, Blanchard mégis utasította a sofőrt, hogy kerülő úton menjen. Amikor Ellie fölnézett a laptopjáról, meglepetten látta, hogy raktárházak maradnak el mellettük.

- Erre kell menni a repülőtérre?

Blanchard dünnyögött valamit az útfelbontásról, s Ellie folytatta a munkát. Amikor legközelebb felpillantott, az autó megállt egy kaotikus gyárterület egyik zsákutcájában. A lány azt hitte, rossz helyen kanyarodtak be, ám Blanchard úgy nézett ki az ablakon, mintha szántszándékkal jött volna ide. Mintha várna valamire. Mondott valamit?

Ellie követte a férfi tekintetét a drótkerítéshez, amelynek a tetején szögesdróttekercsek kígyóztak. A pusztulást látta a kerítésen túl: kormos téglákat, elgörbült vasgerendákat, egy kiégett raktárház roncsait. A szellő úgy kavarta a pernyét, mintha még mindig égne a tűz. Az omladékot kupacokba dózerolták, a szomszéd épületek falán lefestették az égésnyomokat. A telek hátuljában az odaveszeti vállalat emlékműve állt, egy rozoga tábla, amelyre azt írták: Logikai Egységek.

Ellie már találkozott ezzel a névvel. Eszébe jutott az első hete a banknál, a büszke öregember, aki visszautasította Blanchard ajánlatát, hogy a fia örökölhesse a nem kívánt üzletet. A Rosenberg Automatikai Vállalat, amely áramvonalasította a szállítói hálózatát, hogy versenyképes maradjon Egy konténer az üzem mögött, amelyben ő derékig kartondobozokban kutatott márkajelzések után. Logikai Egységek, logikus választás!

- Ez volt az a társaság, amelytől Rosenbergék a kapcsolótáblákat vásárolták. Az egyetlen szállítójuk.

- Három hónapja égett le a gyáruk. Kapcsolótábla nélkül a Rosenberg nem folytathatta a gyártást. A megrendelőik otthagyták őket, a banktól nem kaptak hitelt. Már éppen csődöt akartak jelenteni, amikor megtettük a végső ajánlatunkat. Természetesen leszállított áron. A cég már úgyszólván elértéktelenedett.

Ellie kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen. - Miért hoztál ide?

- A Rosenberg volt az első ügyed. Gondoltam, szeretnéd látni a végét.

- De nem ezt. - Bámulta a romokat, elképzelte az épületet emésztő lángokat. - Te tetted?

- Természetesen nem! - mosolygott Blanchard, és várta, hogy mer-e ellentmondani a lány.

- És ha igen, az miért baj? Egy vállalat lényegében nem több az aktívumok összességénél. Értékhalmaz.

Tegyük fel, utasítom a kereskedelmi osztályunkat, hogy lépjen föl agresszíven egy bizonyos céggel szemben, mire az kont-reminálja vagy shortolja az értékpapírokat. A hír elterjed a tőzsdén, mások is követik a példájukat.

Percek alatt több százmillió fonttal csökkentettem egy társaság aktívumait. Teljesen törvényesen. Mi a különbség, ha nem papír, hanem épületek és gépek alakjában semmisítem meg ezeket az aktívumokat? Ha tüzet használok, nem telefont?

- Mert ez törvényellenes.

- Senki sem halt meg. Szentimentálisan ragaszkodunk a tárgyi tulajdonhoz, holott az csak a vagyon megtestesülése, és a vagyon a tőkés rendszer alapja. Mi teremtjük,- mi pusztítjuk el. Dolgozunk érte, hogy a mienk legyen, ne az ellenségeinké.

- És mit tudsz venni a rengeteg pénzeden? - mormolta Ellie, hangosabban, mint akarta. Blanchard elcsodálkozott.

- Hát hatalmat, természetesen!

Párizs

Ellie mindig szerette volna látni Párizst, de nem így. Sötétben szálltak le, fél órával később limuzinnal robogtak a csúcsot követő forgalomban. A lány ideges volt. Ahányszor hátranézett, mindannyiszor úgy rémlett, hogy sötétre színezett ablakú, fekete Range Rover követi őket. Ha sávot váltottak, a Rover is sávot váltott; ha befordultak, az is befordult. Amikor egy taxi megpróbált közéjük bújni, a terepjáró bömbölve meglódult, kis híján lesodorva az első lökhárítót a taxiról, amely felháborodott sivítással elkanyarodott.

- Valaki követ minket?

Blanchard hátrapillantott és elmosolyodott. - Destrier felfogadott egy pesztrát. Állítólag egy anarchista csoport megfenyegetett minket. Destrier aggódik. Olyan, mint egy nagymama!

A Range Rover beleolvadt a forgalomba, mihelyt a limuzin megállt a Vendôme téren, a Ritz Szálló előtt.

Amikor bejelentkeztek, egy üzenetet is kaptak a szobakulcsok mellé.

- Mr. Lechowski az Elton John-lakosztályban várja önöket.

Ellie szíve elszorult. - Most meg már a Koenig tanácsadója?

- Ő volt a természetes választás. Mindent tud a társaságról, mert meg akarta vásárolni.

- Etikus ez?

- Hatékony.

A lakosztály ízlésesebb volt, mint Ellie várta: a rózsaszín és a csontszín szűrt megvilágítású szimfóniája.

Tűsarkai majdnem tövig eltűntek a vastag szőnyegben. Lechowski a szalonban várta őket. Ellie egy rózsaszín mennyezetű, nyolc láb széles ágyat látott a hálószoba nyitott ajtajából.

- Gyönyörű, Ellie, mint mindig - bókolt Lechowski. -Kérhetek magának egy italt?

- Csak vizet.

Lechowski fölemelte a rózsaszín telefonkagylót, és rendelt.

- Hát ez váratlan találkozás. A titkárnője semmit sem volt hajlandó közölni telefonon, de feltételezem, a Talhouett miatt jöttek. Nagyon jól szerepeltek Luxemburgban, mi meg csalódottak voltunk, hogy nem mi győztünk. Az ajánlatunk csak ötmillió euróval maradt el a magukétól. - Gyanakodva leste Blanchard-t. - Bár talán már azt is tudták.

A pincér kísérteties gyorsasággal érkezett az italokkal: Ellie-nek ásványvizet, Blanchard-nak brandyt, Lechowski-nak Jack Daniel's whiskyt hozott.

- A Talhouettról van szó - erősítette meg Blanchard. Lechowski kiköpte a rágógumiját. - Ez most bizalmas?

- Attól függ, miben egyezünk meg. - Blanchard előhúzta a kését, és levágta a szivarja végét. - A Koenig semmit sem nyer azzal, ha megvásárolja a Talhouettet. Ellie?

A lány a lehető legtömörebben ismertette az ügyet. Lechowski érdeklődés nélkül hallgatta, egész idő alatt egy pontot bámult, arasznyira a lány kulcscsontja alatt.

- Es még ha a Koenig meg is szerzi a társaságot, tíz százaléka akkor is a mienk. Majd rájönnek, hogy nagyon kellemetlen részvényes tudunk lenni.

- Azt hittem, az a rész a Groupe Saint-Lazare tulajdona. Blanchard egy legyintéssel elintézte a kifogást. Ebben egyezik a véleményünk.

- Mint mindenben.

- A Koenignek nincsenek részvényei, ezért kénytelen készpénzben fizetni. Ezen a piacon csak egy bolond fizet készpénzzel. Főleg, ha el van adósodva.

Szünet. Lechowski a whiskyjét szürcsölte. Blanchard fújt egy füstfelhőt.

- Eh bien. - Blanchard az egyik festményre pillantott, amely extravagáns űrrakétát ábrázolt. Gyerekkoromban szerettem a csillagászatot. Orion, Pegazus, Androméda -mindet le tudtam rajzolni. Akkor még olyan izgalmasnak látszott az űr. Ma inkább bürokrácia, mint heroizmus. Hallott arról a szondáról, amelyet a NASA küldött a Marsra?

Lechowski a fejét rázta.

- Akkora volt, mint egy porszívó, de többet költöttek a megépítésére, mint amennyit maga vagy én hajlandók lennénk elkölteni egy vállalatra. Tíz évig készült, további három éven át repült százmillió kilométereken át. És amikor megérkezett, óránként háromszáz kilométeres sebességgel csapódott be a földbe. Tudja, miért?

Ha Lechowki tudta is, nem akarta lelőni Blanchard poénját.

- Azért, mert a tudósok centiméterben számoltak, de a leszállást hüvelykben programozták.

Nevettek. Ellie tekintete ide-oda járt a két férfi között, nem tudta, hová akar kilyukadni Blanchard.

-Van egy másik hasonló történet, amelyet talán ismer - folytatta Blanchard. - Egy német tőkeberuházó meg akart vásárolni egy magyar ingatlanfejlesztőt. Könyvvizsgálatot tartottak, elvégezték az átvilágítást. Voltak táblázatok, modellezés, értékelés, ahogy a nagykönyvben megvan írva. Csinos felárral vásárolták meg a céget, annyira sürgős volt bejutniuk a fellendülő magyar ingatlanpiacra. Utána pedig - Blanchard elmosolyodott megtudták, hogy az aktívumok, amelyekért euróban fizettek, forintban voltak megadva.

Ismét nevetett. Lechowski ezúttal nem követte a példáját.

Blanchard szivarjának a végén hosszú kukaccá nőtt a hamu. Beleütögette a hamutálba, és ivott egy korty brandyt.

- Ez persze csak legenda. Kizárólag azért hoztam szóba, mert Michel Saint-Lazare mindig nyitni akart Magyarország felé. Ha valamelyik ügyfelének van aktívuma, amit el akar adni, Saint-Lazare szívesen tárgyal róla.

Lechowki olyan mozdulatlan volt, mint a madárra leső macska. Ellie látta, hogy remeg az álla.

- Mennyi kiadni való pénze van Saint-Lazare-nak?

- Ügy két-hárommilliárd euro. Amibe természetesen beleszámítja a Talhouett-től várható hasznot.

Lechowski egy húzással kiitta a whiskyjét. Ellie ismét töltött neki a palackból, amelyet az előzékeny szobapincér helyezett a tálalóasztalra. Egyébként is úgy tűnt, csak azért hozták ide, hogy pincérnősködjön.

- Elárulok magának egy titkot - szólalt meg Lechowski, aki visszanyerte flegma hangját. - A Koenig vezetése nem akarja megvásárolni a Talhouettet. Csak azért teszik, mert az igazgatótanács ezt parancsolta. De az igazgatótanács sem akarja igazán. Egyetlen személy, Herr Drexler erőltette rájuk ezt az üzletet. Sajnos ő az elnök. Hatékony érvelésre lenne szükség, hogy meggondolja magát. De személyes közbenjárást igényel az ügy.

- A bankja megkapja a járulékot.

- A bankom. Igen.

- Három százalék, nagyjából hatmillió euró lehet. Ha létrehozza az üzletet, ennek a nagy része a maga zsebébe kerül. Ebből megengedheti magának az új Porschét.

- Tulajdonképpen jobban szeretem az Aston Martint. A kollégáim szerint perverz vagyok, de van valami bájos önellentmondás az angol iparművészetben.

Felhajtotta a második whiskyjét is. Amikor Ellie odament, hogy töltsön neki, Lechowski alacsonyan tartotta a poharát, így Ellie-nek le kellett hajolnia, és a lába hozzáért Lechowski térdéhez.

- Romantikus vagyok, Blanchard. Jobban szeretem az angol autókat a németeknél és az amerikai whiskyt a skótnál. És a meleg ágyat a hidegnél.

Rámosolygott Ellie-re. Egy pillanatra mintha még a füst is megfagyott volna a levegőben. Ellie kétségbeesetten pillantott Blanchard-ra, de nála hiába keresett vigasztalást. Blanchard föltápászkodott.

- Azt hiszem, elteszem magamat holnapra. Hosszú volt a nap.

- Maguk majd kidolgozzák az egyezség részleteit. -Lechowski felállt, hogy kezet rázzon vele. - Remélem, még itt lesz, amikor visszajövök - mondta Ellie-nek.

Blanchard kivárta, hogy Lechowski távozzon.

- Lechowski sosem volt jó fehér lovagnak - állapította meg.

Ellie szeme könnybe lábadt a füsttől. Kimelegedett, rosszul érezte magát. - Te tényleg... ?

- Tedd, amit tenned kell.

A londoni repülőtér

Blanchard telefonja abban a pillanatban megszólalt, ahogy leszálltak a gépről. Belehallgatott, elmosolyodott, mondott pár szót, majd bontotta a vonalat.

- Az irodából hívtak. A Koenig épp most adott ki egy sajtóközleményt, amelyben visszavonják az ajánlatukat.

Holnap összeül a Talhouett igazgatótanácsa, és már lehet arra számítani, hogy bejelentik az ajánlatunk elfogadását. Nem tudom, hogy csináltad!

Átölelte Ellie derekát, és odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, de a lány kisiklott a karjából.

- Zavarna, ha azt felelném, hogy lefeküdtem vele?

- Persze hogy zavarna! - Blanchard a szemébe nézett. -Férfi vagyok, tehát tudok féltékeny lenni. Nagyon drága vagy nekem. De az magánügy, ez pedig üzlet. És az üzletben mindig bámulatra méltó a kíméletlenség.

Félrehajtott fejjel várta, hogy Ellie mit válaszol.

- Nem feküdtem le vele - közölte a lány. - Megmondtam neki, hogy vonzónak találom, de ismerem a hírét. Ha lefeküdnék vele, és ő utána visszatáncolna, soha többé senki sem venne komolyan. Azt mondtam, hogy megkaphat, miután aláírták a szerződést.

Blanchard csodálattal mosolygott. - De szavadon fog ám! - figyelmeztette a lányt. Nem óhajtom megvárni!

Hagyta, hogy Blanchard megcsókolja, míg a repülőtér előtt várták az autót. Miután beszálltak, Ellie elővette a táskájából a telefonját és bekapcsolta. Még a levegőben töltött rövid idő alatt is több tucat e-mailt kapott.

Átolvasta őket, fél füllel figyelve Blanchard-ra, aki az ünneplésről beszélt, meg hogy hol kaphatnának előzetes bejelentés nélkül asztalt.

- Amint a szerződést aláírták, az egész bank ünnepelni fog - mondta a lánynak. - De ma este csak mi ketten leszünk.

Az utolsó e-mail arra figyelmeztette Ellie-t, hogy hangüzenete érkezett. Tárcsázta a számot, és némán figyelt.

- Nyilván Lechowski kér randevút - tréfált Blanchard. Félresimított Ellie arcából egy tincset, ismét hozzá hajolt, hogy megcsókolja, de mozdulat közben megállt. Olvashatott a lány arcában.

- Mi a baj?