XI.

Luxemburg

- Hogy hol vagy?

Doug hangja értetlenkedő és elmosódó. A kérdést követő csönd olyan hosszú, hogy Ellie már azt hitte, megszakadt a kapcsolat. - Bocs, de egy pillanatig úgy rémlett, mintha azt mondtad volna, hogy Luxemburgban vagy.

- Tíz perccel előtte szóltak. Próbáltalak hívni, de nem vetted föl.

- Hát kifélék ezek? A Gestapo? Senki sem köteles ilyen gyorsan összekapni magát!

- Tudom, hogy ez nem normális, de itt semmin sem csodálkozom.

Doug beleásított a telefonba. - Legalább a szállásod tisztességes?

Ellie a művészi tapétára és az ötvenhüvelykes lapos plazmaképernyőre sandított. - Az.

- Még jó. Tudod, hol töltöttem az éjszakát?

- Azt hittem, visszamentél Oxfordba.

- Egy székben aludtam a barbicani tornyod előcsarnokában. Legalább hússzor próbáltalak hívni. Próbáltam a bankot, az egyetemet is, hátha visszamentél. Már ott tartottam, hogy értesítem a rendőrséget.

- Elaludtam - vallotta be Ellie. Fürdés után elheveredett az ágyon, várva, hogy Doug kijöjjön a könyvtárból. Fél hét volt, mire felriadt. A szállodai telefon verte föl, holott nem is rendelt ébresztőt.

- Jól aludtál? - Doug szavai elmosódtak a fáradtságtól, de a gúny félreérthetetlen élességgel átütött rajtuk.

- Nézd, ne haragudj. Esküszöm, kárpótollak érte. Eleve tudtuk, hogy ilyen lesz.

- Ezért is mondtam, hogy ne vállald!

- ígérem, később kissé könnyebb lesz. - Az órájára nézett. - Mennem kell.

- Reggel hat óra van!

- Luxemburgban hét. Este felhívlak.

- Mikor jössz vissza?

- Nem tudom.

Doug hangja hűvösebb lett. - Ez olyan, mintha beléptél volna egy ajtón, és én nem léteznék többé. Te a magad világában vagy, én sehol.

- Kárpótolni foglak érte - ismételte a lány.

- Visszamegyek Oxfordba. Tudod, hol keress, ha kellek neked. Már ha visszatérsz Angliába.

- Szeretlek! - De a férfi addigra letette.

Ellie tankönyve úgy határozta meg az átvilágítást, mint egy vállalat dokumentumainak tüzetes átvizsgálását, a pénzügyi helyzettel kapcsolatos tények ellenőrzését. Előbb kukkolni, aztán vásárolni!, ahogy a tanfolyam előadója magyarázta. Ellie szerint ez a tevékenység olyan, mint egy szénakazalban turkálni, találgatva, hány tűbe nyúlunk bele.

A Talhouett Holdings Rt. székháza egy nagy üvegkocka volt, mely a szálloda utcájának felső végéről nézett le a szakadékba. Döbbenetes lehetett irodáiból a kilátás, bár Biliének nem volt része benne. Ahogy megérkezett, egy biztonsági őr már vitte is az épület hátuljába, mint egy rabot, és bevezette egy ablaktalan szobába. Az adatszoba egyik végén a Monsalvat öt férfiból álló csapata gubbasztott egy aktáktól és kávéscsészéktől roskadozó, műanyag asztalnál, egy üres szék társaságában. A konkurens ajánlattevő bankárai a szoba másik végét foglalták le. Köztük és körülöttük vaspolcok álltak, pukkadásig megtömve dobozokkal, iratgyűjtőkkel, lemezekkel és papírokkal, hogy a tőke megbízottai átválogathassák és legjobb tudásuk szerint értelmezhessék őket. Olyan nagy területet foglaltak el, hogy polcközöknek már nem maradt hely; a vállalat beruházott könyvtári minőségű, kerekes állványokba, amelyek zörgő-görgő bűvös ajtóként tárultak fel a digitális vezérlő parancsára, utat nyitva a kívánt polchoz.

Ellie a pokolban érezte magát. Egy óra elteltével visítva szeretett volna menekülni, de az ajtót egy fogát piszkáló biztonsági őr vigyázta. Ebédidőre, amikor egy morcos lány szendvicset és üdítőt hozott, már az egész fizetését visszaadta volna, csak kikerülhessen innen. Kollégái, akik mind a helyi Monsalvat-fióktól érkeztek, letzeburgesch nyelven beszélgettek egymás között, ügyet sem vetve őrá. Több figyelmet kapott a konkurenciától, főleg egy sovány alaktól, aki lófarkba kötötte szürkülő haját, és félárbocon lógó nyakkendőt viselt. Ahányszor felnézett, a sovány férfi mindany-nyiszor őt bámulta, és közben egyfolytában kérődzött a rágógumin. Amikor délután visszafelé jött a mosdóból, találkozott a bámulójával, aki az ellenkező irányba tartott. A lány megpróbált egy mosollyal elslisszolni mellette, ám az elállta az útját.

- Lechowski - mutatkozott be. Elővett a zsebéből egy csomag rágógumit, és megkínálta Ellie-t. - Elnézést kell kérnem, amiért meresztem magára a szememet, de abban a szobában maga az egyetlen néznivaló.

Ellie hallott már hasonló bókokat élete összes színterén, a délrwalesi utcáktól az oxfordi magasztos kollégiumi udvarokig. Nem tartotta magát különlegesen szépnek, de tudta, hogy a férfiak általában vonzónak találják. Azért, mert jóindulatúnak látszol, közölte az anyja fullánkos modorában. Akármi volt is az oka, még mindig nem szokott hozzá.

- Sok a dolgom - szabadkozott, és megpróbált elsomfordálni, ám Lechowski nem mozdult. Kölnije, amelyet valószínűleg a repülőtéri vámmentes boltban vásárolt, émelyítő egyveleget alkotott a szájából dőlő mentolszaggal.

- A Sofitelben lakik?

Ellie szíve elszorult. Blanchard azt mondta, hogy a többi ajánlattevő is a Sofitelben szállt meg. Talán összeismerkedhet velük.

Vonakodva bólintott.

- Este találkozhatnánk a bárban. Luxemburg kész temető éjszaka, de én ismerek olyan helyeket, ahol remekül lehet szórakozni.

Addig úgysem engedte volna el, amíg ki nem csikar valamilyen beleegyezést. Ellie görcsösen rámosolygott.

- Az jó lenne.

London

A Monsalvat Bank épülete ugyanúgy nőtt és terjeszkedett évszázadokon át, mint a City. Lehetett külön-külön datálni az elemeit - egy tizenkettedik századi kőtömböt, amely megőrizte a véső nyomát, egy tizennyolcadik századi téglát a southwarki kemencékből, egy huszonegyedik századi acélgerendát, amelyet számítógépek terveztek -, de működésükben megbonthatatlanok voltak.

Az egyik legrégibb, legsötétebb zugban egy mocskos alak hevert a padlón. Kezét-lábát megbilincselték, és a bilincseit külön is összeláncolták, olyan természetellenes helyzetbe kényszerítve a testét, mint egy zsinóron rángatott bábuét. Egyetlen végtagját sem mozdíthatta meg anélkül, hogy ne kellett volna mozgatnia a többit is, az pedig maga volt a kínszenvedés. Mindkét karja eltört. A lábát elborították a sebek és a beszáradt vér. Csak ott látszott ki a bőre, ahol lemosták, hogy rákapcsolhassák az elektródákat.

De még mindig nem győzték le. Bevetettek mindent, mégsem törték meg. Nem tántorították el az ügytől, amelynek szolgálatára kiképezték. Nem kapták meg tőle, amit akartak.

Az ajtó kivágódott, és ott állt a nátriumlámpa narancsszín fényében a törött orrú, drabális ember, akinek a gallérja alól tetovált inda kúszott elő. A lidércnyomás.

- Na, próbáljuk meg ezzel még egyszer.

Kezében megcsillant a kés, ahogy beljebb lépett a szobába.

- Mesélj nekem a Mirabeau-ról!

Luxemburg

Ellie fél hétkor távozott, utolsónak a monsalvatiak közül. Tizenöt perccel korábban összerakta az aktáit, de megvárta, hogy Lechowski eltűnjön a polcok mögött, csupán akkor osont ki az ajtón. Már besötétedett. A csípős őszi idő felélesztette. Most nem bírta volna elviselni a szállodát, inkább átsétált az Adolphe hídon az óvárosba.

Valahol a mélyben rendőrségi sárga szalag csattogott láthatatlanul az esti szélben.

Christine Lafarge nem hallatott magáról, amiből Ellie arra következtetett, hogy a bevásárlást elhalasztották.

Nem bánta. Barangolt az utcákon, nézegette a lámpafényes ablakokat és a járókelőket. Sok ismerős boltot látott, ugyanazokat az üzletláncokat és gyorséttermeket, amelyek minden nagyvárosban megtalálhatók, ám most, amikor olyan emberek töltötték meg őket, akik más nyelveken beszéltek, mégis idegennek tűntek.

Minél keletebbre ment, annál néptelenebbek és sötétebbek lettek az utcák. A város legrégibb részén keskenyebbek voltak a macskaköves utcák, magasabbak a falak, az ablakok is nagyon fentről néztek le az utcára, mintha a lakosok máig nem bíznának a külvilágban. Feltünedeztek a hajdani erőd maradványai: egy csonk a bástyafalból, mint egy levágott végtag; egy kapuszárnyak nélküli boltozat az út fölött.

Kezdett hűlni az idő, Ellie-nél pedig nem volt kabát. Úgy döntött, visszaindul. Egy olyan kis zárványnál lyukadt ki a domb tövében, ahol manzárdtetős házak bámultak le egy mozdulatlan folyóra. Nem tudta, átjut-e innen a túloldalra, úgyhogy inkább megint visszafordult. Ekkor látta meg az árnyalakot.

A hídon állt, a domb lábánál. Fehér műanyag esőkabátot viselt, amelynek a csuklyáját felhúzta, noha nem esett az eső. Ki tudja, mióta várakozhatott.

Nagyvárosban vagy, emlékeztette magát a lány. Természetes, hogy vannak itt mások is rajtad kívül. Igen ám, de a közelében a csuklyás volt az egyetlen idegen, és a szirttető lámpái olyan távolinak tűntek, hogy az égen elhúzó repülőgépekhez is tartozhattak volna.

Az ember fölemelte a fejét, és mintha egyenesen Ellie-re bámult volna, bár ezt nem lehetett megállapítani a csuklya árnyékától. Fölemelte a karját, mintha üdvözölné. A műanyag pelerin szétnyílt, akár a denevér szárnya.

A kiskutyája után osonó gyerek lassú, megfontolt lépteivel indult el a lány felé.

Ellie sarkon fordult és rohant, vissza a dombra, vissza a fényekhez és a biztonsághoz. A cipője futásra alkalmatlan volt: a tűsarkak csúszkáltak és imbolyogtak a macskakövön. Lerántotta, hogy mezítláb rohanhasson tovább. A nedvesség beszivárgott a lábujjai közé. Senki sem járt a környéken. Elszaladt a kapuszárnyát vesztett boltozat alatt, amely nem adhatott fedezéket. Addig rohant a védelem nélkül maradt bástyafalak mentén, míg meg nem érkezett egy térre, valamelyik minisztérium homályos tömbjei között. Hátranézett, de nem hallott üldöző lábdobogást, nem suhantak árnyékok a fal tövében.

Körülnézett, tájékozódni próbált. Merre van a szálloda? Legfeljebb negyed mérföldre lehetett, de most borzasztóan jól jönne egy taxi. Oldalába beleállt a görcs, a lábszára égett, a talpa sajgott.

És egyszer csak meglátta.

Ellie nem hitt a szemének. Úgy jelent meg, mint egy szellem. Kísérteties fehér köpenye lobogott a szélben, ahogy közeledett a téren át a lány felé.

Ellie csak arra tudott gondolni, hogy ez lehetetlen. Lehetetlen. Hogy menekülhetne el egy olyan ember elől, aki képes egy szempillantás alatt megmászni egy sziklafalat?

Rohant.

- Várjon! - kiáltotta mögötte egy hang.

Rohant. El egy üres őrbódé mellett, befordulva a sarkon egy ablaktalan sikátorba, amelynek a végén már látszottak az utcai lámpák, és autók robogtak a Roosevelt sugárúton. Csak odaérjen! Valami koppant, s a visszhang úgy felerősítette, mintha pisztolyt sütöttek volna el. Van annál az embernél pisztoly? Kell a kísérteteknek pisztoly? A következő pillanatban rájött, hogy elejtette az egyik cipőjét. Ott is hagyta a csatornában, ahová esett.

Kiért a főútra. Épp akkor fordult be a sarkon egy szabad taxi. Ellie vadul hadonászva leállította, és valósággal bezuhant a hátsó ülésre.

- Sofitel. - Háromszor meg kellett ismételnie, mert a sofőr nem értette.

Nem is akarta elvinni. Az csak pár száz méter, minek pazarolni rá a pénzt. Ellie egy húszeurós bankjegyet nyomott a markába, mire a sofőr felhagyott a kifogásokkal.

A lány hátranézett, miközben a kocsi elindult. Az ablakok bepárásodtak, a mögöttük jövő járművek fényszórói elvakították, mégis úgy rémlett neki, a sikátor végénél egy alak áll a lámpa alatt.

Megkérte a taxist, hogy kerülje meg az egész városközpontot, mielőtt kitenné a szállodánál. Maga sem tudta, kit akar becsapni. Egyfolytában az ablakhoz szorította az arcát, de senkit sem látott. Berontott a Sofitelbe, futott egyenesen a lifthez. Az volt az egyetlen vágya, hogy ágyba bújhasson, zárt ajtó mögött. Feltéve, ha a kísértet nem tud átjönni a falakon.

- Hát itt van!

Megragadták a vállát. Úgy döntött, sikítani fog, biztonságiakért, rendőrségért, akárkiért. Őt nem szorongathatják nyilvános helyen! De nem akart kijönni a tüdejéből a levegő.

- Otthagyott engem a munkában! - panaszkodott egy sértett hang.

Lechowski volt. Elhagyta a nyakkendőjét. Lehetett ő a kísértet? Túl alacsony volt, és a leheletén érződött, hogy egy bárban töltötte az estét. Úgy nézte végig a lányt, hogy attól kívánatosnak kellett volna éreznie magát, de Ellie csak libabőrös lett tőle.

- Mi történt a cipőjével?

Sikerült a szájára erőltetnie egy bágyadt mosolyt. - Feltörte a lábamat. Gyalog jöttem fel a dombra.

- Liften kellett volna.

Ellie felhagyott döbbenten bámult Lechowskira. - Micsoda?

- A nyilvános liften. Felvisz a völgyből a városba. A Cité Judiciaire mellett. - Fölnevetett, újabb adag mentolos szeszgőzzel fújva le Ellie-t. - Csak Luxemburgban ilyen lusták az emberek. Esetleg kipróbáljuk holnap? Egyelőre meghívom arra az italra, amit ígértem.

El akarta kapni Ellie könyökét, ám a lány nem azért rohant végig a luxemburgi utcákon, hogy most a sarokba szorítsa egy ilyen Lechowski-féle hernyó. Gyorsan kitért az útjából, és belépett a nyitott liftbe, mielőtt Lechowski megmozdulhatott volna.

- Talán majd máskor.