XIX.

London

- Hallottál valaha egy John Herrin nevű emberről? Ellie eltakarta a telefont a kezével, noha zárva volt az ajtó.

Csak legyintett Harry állításaira, mégis kínosan érezte magát, amikor az irodából kellett telefonálnia. De az anyja olyan korán feküdt le mostanában, hogy nehéz volt máskor utolérnie.

- Herin? - Anyja hangja fáradt és túl öreg volt egy olyan asszonyhoz képest, aki még a nyugdíjaskort sem érte el. Talán a vonal miatt, amely úgy sziszegett és recsegett, mint egy rövidhullámú rádióadó. - Heringet mondtál?

Ellie lebetűzte.- Azt hiszem, ismerhette apát.

- Ó... - Sóhajtott. Amióta Ellie az eszét tudta, az anyja mindig bezárkózott, ha szóba került az apja. - Nye-nak olyan sok barátja volt. Nem nagyon ismertem őket. Az egy egész más világ volt.

A lány mélyen beszívta a levegőt. - Amikor apa. . meghalt. . Egyszerű baleset volt, ugye? Senki sem talált benne semmi gyanúsat?

Hosszú szünet.

- Régen volt az már. - Anyja becsukta az ajtót: gyengéden, de határozottan. - Mikor jössz haza, Eleanor?

- Nemsokára - ígérte Ellie szégyenkezve. - Nagyon sok a munkám. De karácsonyra otthon leszek.

- Hogy van Douglas?

-Jól.

- O is eljön karácsonykor?

EUie az ajkába harapott. - Nem tudom.

- Jó lenne. Olyan szép párt alkottok.

Miután letette a telefont, Ellie bejelentkezett a bank főrendszerébe, és megkereste a Spenser-alapítvány számláját. Amikor megnyerte a pályázatot, fél délutánt elpazarolt azzal, hogy gyönyörködött az alapítvány levelében, simogatta a vastag papírt, amely a gazdagságról mesélt. Még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy nem váltja be a csekket, hanem elteszi emlékbe. De hát ötszáz font az ötszáz font.

A monitoron megjelent a számla. Ellie igencsak csodálkozott.

A Spenser-alapítvány fennállása óta összesen két tranzakció történt. Az elmúlt év márciusában átutaltak ötszáz fontot elektronikusan. Két hónappal később az ötszáz fontot felvették úgy, hogy beváltottak egy csekket amelyet, noha a rendszer ezt nem jelezte, Ellie Stanton nevére állítottak ki. Azóta semmiféle mozgás nem volt a számlán.

Akkorhonnan jötta pénz? Egy Monsalvat-számláról. Rákeresett a részletekre.

Legrande Holdings. Ezen a számlán sokkal nagyobb volt a forgalom, egyenletes ütemben jött-ment a pénz.

De míg kifelé minden irányba ment, úgy tűnt, befelé csak egyetlen forrásból jön: a Saint-Lazare Befektetési Részvénytársaságtól (UK).

Ellie lehívta a Saint-Lazare számláját. BELÉPÉS MEGTAGADVA

Szivarfüstöt érzett. Blanchard támaszkodott az ajtóhoz, és kifürkészhetetlen arccal figyelte. Mióta lehet itt?

- Nem is hallottam, hogy kopogtattál. - Hanyagul végigsimított a laptop érintőpadján, bezárva a megnyitott ablakot.

-Nagyon elmerültél a munkában. Nem akartalak zavarni.

- Csak fáradt vagyok.

Egy pillanatra elképzelte, hogy elmond mindent: Harryt, Brüsszelt, John Herrint. Blanchard majd átöleli, megnyugtatja. Harry képzelgő bolond, csak bele akar rondítani abba az aranyéletbe, amely Ellie-nek kijutott.

Mégis volt a meséjében valami, amin el kellett gondolkoznia. Nem a tények, hiszen azok hihetetlenek voltak.

Ám az anyja hallgatása, amikor ő megemlítette John Herrint; a Spenser-alapítvány számlája kérdéseket tett fel.

Olyan titkokba ütközött, amelyekhez semmi köze.

Arca megmerevedett a töprengéstől. Blanchard ezt fáradtságnak értelmezte. - Rád férne a pihenés. Azért jöttem, hogy megkérdezzelek, nem akarsz-e velem vacsorázni ma este. Lesznek ügyfelek is - tette hozzá mentegetőzve -, de egészen civilizáltak.

Pillantása most is úgy hatolt át a lányon, mintha látná a bordák között dobogó szívet. Ellie tudta, nem lenne szabad megadnia magát. Brüsszelben három héten át győzködte magát, hogy pillanatnyi elmezavar volt az együttlétük, egyszeri botlás, amelyet úgy tehet jóvá, ha elfelejti. Ám Blanchard olyan nyers, állati éhséget ébresztett föl benne, amely félresöpörte az óvatosságot.

- Szívesen.

A szó kimondása közben máris az járt az eszében, hogy majd vissza kell menni a lakására váltás ruháért. Mert hátha.

A folyosón közeledő lépések megszabadították Blanchard súlyos pillantásától. A nagydarab Destrier jelent meg az ajtóban. Dühösen sandított a lányra, aki rögtön azt kezdte találgatni, mit követhetett el.

- Van egy perced? - kérdezte Destrier.

- Sikerült hozzáférkőzniük!

Destrier föl-alá járkált az irodájában. Dühös volt és izzadt, pedig a légkondicionáló húsz fokon tartotta a hőmérsékletet, és a monitorok megnyugtató, hűvös kék fénnyel töltötték meg a szobát. - Megpróbálta lehívni a Saint-Lazare számláját.

- És? Nekik dolgozik egy üzleten.

- Nézd csak meg az előzményeket! - Destrier a képernyőre mutatott. - Spenser-alapítvány, Legrande Holdings, Saint-Lazare. Követi a pénzt. Az anyját is felhívta, amit szinte sosem tett, és fura kérdésekkel zaklatta.

Lenyomott egy gombot. A rejtett hangszórókból megszólalt Ellie, úgy, mintha ott állna mellettük.

- Amikor apa. . meghalt. . Egyszerű baleset volt, ugye? Senki sem talált benne semmi gyanúsat?

- Ki mástól vette volna ezt?

- Azt állítólag neked kell közölnöd velem - mondta élesen Blanchard.

- Hát, azt mindketten sejtjük, hogy ki volt. De hogy hol és mikor, arról elképzelésem sincs.

- Megmondtam, hogy figyeld!

-De azt is mondtad, hogy óvatos legyek, nehogy gyanút fogjon. Okos lány, észrevenné, ha túlságosan rámásznánk. Az egyik emberem máris azt hiszi, hogy kiszúrta őt a brüsz-szeli galériában.

Destrier egy darabig gondolkozott.

- Megbütykölhetjük a telefonját. Átalakítjuk mikrofonná, hogy még akkor is adjon jelet, amikor ki van kapcsolva. Bár gyorsan lemeríti az akkut, amit persze észre fog venni.

Blanchard bólintott. - Rendben. Ha megáll öt percre, ha nincs az irodájában vagy a lakásban, és ha nem látod, akkor kapcsold át adásra a telefont.

- Még éjszaka is? - Destrier sunyin vigyorgott. Blanchard úgy tett, mintha nem látná.

- Főleg éjszaka.

- Ha netán ez foglalkoztat, még mindig nem szólt a fiújának! - kiáltott utána Destrier.

Oxford

Ellie majdnem beteget jelentett, hogy lemondhassa az estét. Habár Doug születésnapja volt, melynek megünneplésére hetek óta készültek, csaknem sikerült meggyőznie magát, hogy tisztességesebb lenne Douggal szemben, ha nem menne oda. Ám ez egyúttal megbocsáthatatlan gyávaság lett volna. Csak az vigasztalta, hogy Doug nem sejti árulása nagyságát. Azt már nem bírta volna ki a lelkiismerete, hogy még ezen felül is megbántsa, még egy ilyen aprósággal is.

December második hetében Oxfordból kísértetváros lett. A hallgatók elutaztak, elvitték magukkal a zsivajt, a magabiztosságot, a tulajdonosi önérzetet; jöttek utánuk a bizakodók, a felvételizők, akik abban reménykedtek, hogy egyszer még az övék is lehet a város. Mivel kétségbeesetten vágytak társaságra a magányos megpróbáltatásban, összeverődtek, és húszas-harmincas csoportokban bolyongtak az utcákon. Ellie is ilyen volt öt éve. Nézegette az elhaladók arcát, és találgatta, mi lesz belőlük.

Doug látta rajta, hogy valami bántja. A lány többször is észrevette, hogy aggodalmasan kémleli. Tízszer is megkérdezte, jól van-e; Ellie minden alkalommal magára kényszerített egy csikorgó mosolyt, és azt felelte, remekül, csak túl sokat dolgozik. Doug egy idő után felhagyott a faggatással, de a lány továbbra is látta az arcán a nyugtalanságot. Ahányszor kinyitotta a száját, ha csak azért is, hogy megköszörülje a torkát, Ellie majd' megfulladt rémületében. Van valakid?Megcsalsz? De a férfi egyszer sem tette föl ezeket a kérdéseket.

Ellie szombat este meghívta születésnapi vacsorára a Banbury Road egyik éttermébe. Hallgató korában egyszerkétszer megnézte a menüjét, és csak nevetett az árakon, amelyek most átlagosnak tűntek. Az éttermet egy kovácsoltvas keretű üvegházban rendezték be, pálmák és páfrányok díszítették. Ellie varázslatosnak találta a télikertet, ám Doug csak feszengett. Amikor a pincérnő elrendezte az asztalkendőt a térdén, olyan mereven ült, akár a cövek, amíg a lány el nem ment. De ha visszajött, hogy bort töltsön nekik, Doug azonnal kényszeredetten bámulta a tányérját, míg Ellie szinte észre sem vette a pincérnőt.

Doug rizottót akart kérni, ami a legolcsóbb fogás volt a menün. Ellie hallani sem akart erről, és bélszínt rendelt neki, egy palack Saint-Emilionnal, amelyet Blanchard-ral ivott már egy vacsorán.

- Születésnapod van - emlékeztette a férfit. - Most ünnepelni fogunk.

Odaadta neki az apró dobozt, és aggodalmasan figyelte Doug arcát, miközben a férfi kibontotta a csomagot.

Karóra volt benne.

Omega, a brüsszeli vámmentes boltból. Árának több köze volt a lelkifurdaláshoz, mint az értékhez. Doug különösebb lelkesedés nélkül lehúzta a saját karóráját, hogy felpróbálhassa.

- Igazán nem kellett volna - dünnyögte. - A régi is jó még.

Ellie-nek eszébe jutott, hogy Doug a régit az apjától kapta, amikor lediplomázott.

- Időnként jót tesz egy kis változatosság. - Még ez az egyszerű kijelentés is kétértelműén csengett. Összerándult. Észrevette vajon Doug?

Nem fogom tönkretenni a születésnapját!

Doug fölemelte a poharát. - Örülök, hogy látlak.

- Boldog születésnapot. - Óvatosan koccintottak, mintha attól félnének, hogy eltörnek valamit.

- Gondolkoztam a karácsonyon - mondta Doug. - Tudom, hogy már késő, de esetleg kibérelhetnénk valahol egy kunyhót. Akár külföldre is mehetünk. Kaptam az egyetemtől tanulmányi ösztöndíjat, abból még maradt valamennyi pénz. Gondolom, megengedheted magadnak a szabadságot. - Rátette a tenyerét a lány kezére. - Kis időt kettesben kellene töltenünk.

Ellie fészkelődött. De én lefekszem valaki mással! Olyan hangosan akarta visítani, hogy betörjön az üvegfal, leszakadjon a plafon, és a kellemes melegség elszálljon az éjszakában.

- Már megígértem mamának, hogy vele karácsonyozom. Mire karácsony lesz, nem akarsz te látni engem soha többé, gondolta.

Nem bírta elviselni Doug arcán azt a csalódást. Belelátta minden árulását, amelyről a barátja nem tud. - Talán majd februárban. A megismerkedésünk évfordulóján.

Nem fogom tönkretenni a születésnapját!

Doug úgy babrálta az új karórája fémszíját, mintha viszketne tőle a bőre.

- Hogy haladsz a munkával? - próbálkozott Ellie.

Doug arca felragyogott. - Nagyon jól! Emlékszel az ismeretlen versre, amelyről meséltem? Meg a kerekes székes öregemberre? Elküldtem néhány előzetes feltételezésemet, és nagyon tetszettek neki. Meghívott Skóciába, hogy láthassam az eredetit. Felajánlotta, hogy fizeti a vonatjegyemet.

- Mikor indulsz?

- Már voltam. Múlt hétvégén. Azt üzente, elhozhatom a barátnőmet is, de te éppen Brüsszelben voltál.

Örökké a szemrehányás! Bár Ellie ezúttal épp ebből merített erőt. így kevésbé bántotta az, amit tesz.

- Milyen volt az út?

- Elképesztő! Látnod kellett volna! Edinburghban, azután Invernessben kellett átszállnom. Egy idős inas várt az állomáson Land Roverrel. Jó egy órán át autóztunk a hegyek között, és mikor már azt hittem, örökre eltévedtünk, felértünk a hegygerincre. A csúcson egy várkastély állt. De nehogy valami skót neogótikára gondolj: ez igazi volt, vélhetőleg a tizennegyedik századból. Még jól felismerhető a várárok, bár az ezernyolcszázas években próbálták beépíteni a tájkertbe.

A pincérnő kihozta a rendelést.

- Majdnem besötétedett, mire megérkeztünk. Az inas bevezetett egy hatalmas középkori csarnokba. A kandallója akkora volt, hogy le is lehetne benne parkolni egy átlagos méretű autóval. A terem közepén egy asztal állt húsz székkel, és az asztalon egyetlen teríték - nekem. Az inas közölte, Mr. Spencer fájlalja, hogy nem tarthat velem, de később érkezik.

Ellie arcán átsuhan a meglepetés. - Mr. Spencer a neve annak a kerekes székes férfinak. A hely kísérteties volt. Legalább száz szarvasfejet számoltam meg a falakon, és mintha mind engem bámult volna, miközben ettem. Vacsora után Spencert betolta az ápolója, és hozta a bőrtokot is, amely egyetlen pergamenlapot őrzött, s rajta a gubacstintá-val írott költeményt.

-Valódi?

Doug leszelt egy falatnyit a bélszínből, és élvezettel forgatta a szájában. - Nem vagyok szakértő, de nekem valódinak tűnt. Látszott, hogy a sav felmarta a pergament. Kérdeztem, megvizsgáltatták-e, mire az ápoló azt felelte, a pergamenről megállapították, hogy a tizenkettedik században készült. A tizenkettedik században, képzeld! A kézírást nem elemeztették, mert Mr. Spencer nem akarja, hogy mások elolvassák. Hát persze. Nem sokat értek a paleográfiához, de a szöveg kétségtelenül arra a korszakra utal.

- No és mit akartak tőled?

- Mr. Spencer azt hiszi, hogy a vers egy rejtvény. Hogy elvezet valamilyen titkos kincshez. - Doug a szemét forgatta. - Legalábbis ezt mondta az ápoló. Az öregember egy kukkot sem beszél, csak ül és szipákol az oxigénpalack-jából.

Ellie óvatosan teletöltötte a borospoharakat. - No és mit gondolsz?

- Rejtvény csakugyan van, de annak semmi köze semmiféle elveszett kincshez. - A poharát a két tenyere közé fogva közelebb hajolt a lányhoz. - Az igazi kérdés az, hogy ki írta...

Látszott az arcán, hogy van róla elképzelése, ami valósággal lázba hozza. Ellie készségesen tágra nyitotta a szemét. - És?

- Azt nem mondhatom meg.

Ellie rálegyintett a csuklójára. - Csaló!

A férfi restelkedve vigyorgott. - Szívesen megtenném, de aláírtam a titoktartási nyilatkozatot. - A szomszéd asztalra sandított, amelynél kiöltözött fiatalemberek és lányok hahotáztak. Doug színpadias suttogásra halkított. Sosem tudhatod, ki hallgat ki!

Lehallgatják, Ellie. Folyamatosan. Az üvegház hirtelen jobban emlékeztetett ketrecre, mint télikertre. A lány megborzongva a vállára terítette a stóláját.

- Fél éjszakán át böngésztem a pergament. A vers csak nyolc sorból áll, de én meg akartam jegyezni minden részletét. Reggel az ápoló összegöngyölte a pergament és eltette, az inas visszavitt az állomásra, én pedig visszavonatoztam Oxfordba. - Álmélkodva csóválta a fejét. - Néha nem is tudom, nem álmodtam-e a különös látogatást.

Jobb kedvre hangolta, hogy a skóciai utazásról mesélhet. Már nem feszélyezte az étterem. Őszinte lelkesedéssel falta a bélszínt. Megitták az egész palack bort. Mikor a pincérnő leszedte a tányérjukat, és megkérdezte, óhajtanak-e pudingot, Ellie meglátta a barátja arcán a sokat sejtető, ismerős mosolyt.

- Csak a számlát.

Utólag Ellie tudta, hogy megbocsáthatatlan, amit tett. El kellett volna mondania Dougnak az igazat. De valahogy sosem adódott erre megfelelő alkalom. Szombat éjszaka hetek óta először töltötték együtt az éjszakát születésnapi, illetve búcsúajándékként -, és amikor vasárnap felébredt, Doug már a reggelijét készítette a konyhában. Tettek egy sétát a dértől és a téli napsütéstől sápadt egyetemi parkban, és ahányszor Ellie azt gondolta, hogy most összeszedte a bátorságát, a pillanat mindannyiszor túl szépnek tűnt ahhoz, hogy elrontsa.

Talán az idegesség tette, talán a sejtelem, hogy kapcsolatuknak hamarosan vége, de hónapok óta nem érezte magát ennyire közel Doughoz. Erősebben érzékelt mindent: Doug kabátjának szagát, amikor hozzásimult a part egyik padján, ajkának érintését, nevetését, amikor a Turf Tavern előtt üldögélve itták a forralt bort. Az élmény intenzitása az első heteikre emlékeztetett. Mire észbe kapott, a vonat kigördült az oxfordi állomásról, és ő nem vallotta be árulását.

És amikor hétfőn, munka után hazatért a barbicani lakásba, a Bentley a járda mellett várta. A sofőr leengedte az ablakot.

- Mr. Blanchard tudni szeretné, nem óhajtja-e vele tölteni az estét.

Ellie-nek a szeme se rebbent. - Csak felmegyek a holmimért.

Másnap este ugyanez történt. Amikor szerdán nem várta a Bentley, a lány kis híján pánikba esett. A magányos éjszakán újra és újra lejátszotta magának, ami aznap történt, igyekezett kitalálni, mivel haragíthatta meg Blanchard-t. Ám csütörtökön ismét ott állt az autó. Pénteken már úgy érezte, mintha sose lett volna másként.

Tudomásul vette, hogy ő lett a. . Kicsoda is lett? Blanchard hivatalos kegyencnője? Az igazgató nem volt nős, és már Ellie is majdnem függetlennek tekintette magát. A barátnője lett? Blanchard-ral kapcsolatban nevetséges lett volna ezt a szót használni; valószínűleg huszonöt éves korában tartott utoljára barátnőt, már ha egyáltalán volt valaha is olyan fiatal. Nehéz volt elképzelni róla, annyira kortalannak tűnt.

Végül az „ágyas" kifejezés mellett döntött. Oly kevéssé európaiasan csengett, ami tetszett neki, azonkívül egy cseppet régiesen is, Blanchard-hoz illően. Akárhány vacsorát és hangversenyt ült végig Ellie, akárhány ügyféllel találkozott, minden alkalmat csak bevezetőnek érzett. Kapcsolatuk lényege megmaradt ott, ahol elkezdődött: a hálószobában.

Vagy mégis több volt ennél? Másképp Blanchard nem hívta volna ki az irodájából a következő hétfőn, hogy magával vigye a hatodik szintre.