XXIX.

Newport, Dél-Wales

A kórház szerint az anyja akkor halt meg, amikor ő a La Manche fölött repült. Azt hitte, ennél rosszabbul már nem érezheti magát, de rosszul hitte. Ott kellett volna lennie az anyja ágya mellett, ahelyett hogy a fellegekben járt volna odafent. Valahogy jelképesnek érezte, egy szemkápráztató, gőgös élet jelképének.

Doug nem jött el a temetésre. Ellie SMS-ben megírta neki a hírt, de nem volt hajlandó közölni vele a temetés időpontját, noha Doug többször is kérte. Blanchard sem jött el, bár ő kirendelte a képviselőit: két embert egy sötétre színezett ablakú Mercedesben, amely járó motorral parkolt a kre-matórium előtt, az út másik oldalán. A törlők egy pillanatra sem álltak le, vélhetőleg azért, hogy azok, akik odabent ülnek, a szemerkélő esőben is lássanak. Ellie komolyan fontolgatta, hogy beinvitálja őket, hadd dolgozzanak nyugodtan, komédiázás nélkül.

Bőven akadt hely.

Miután Mrs. Thomas mondott pár szót arról, hogy milyen jóságos hölgy volt Mrs. Stanton; miután egy kórus énekelt a sarokban álló CD-lejátszóból; miután Ellie végignézte, ahogy a koporsó eltűnik a gázüzemű kemencében, átsétáltak a sarki teázóba. Senki sem maradt sokáig. Fél háromkor, amikor Mrs. Thomas felnyalábolta a terrierjét, és bejelentette, hogy el kell mennie az unokájáért az óvodába, már korai sötétséggel fenyegettek az alacsonyan járó felhők.

Mrs. Thomas kétfelől megpuszilta és megölelgette Ellie-t. - Aztán vigyázz magadra - intette. - Mert most már senki sem vigyáz rád.

Ellie hazament és lehozott pár dolgot a padlásról. Úgy vélte, hogy egy napon még visszatér, ha másért nem, hát azért, hogy eladja a házat, most mindenesetre búcsút vett tőle. Kikapcsolta a fűtést, mindent kihúzott a konnektorokból, és gondosan bezárta az ajtókat. Odakint a fekete Mercedes éppen befarolni próbált a szűk utca egyik parkolóhelyére. Ellie kivárta, hogy az autó beálljon, azután kijött a házból, és leszaladt az állomásra.

Persze utol fogják érni -de addig lesz ideje beugrani egy telefonfülkébe. Várt három kicsengést, majd letette.

London

A Paddingtonon taxiba ült, és a Claridge'sbe vitette magát. Csak hét óra volt, Blanchard még órákig nem jön meg az irodából. A Talhouett-átvétel utolsó szakasza rázósnak bizonyult. Az utóbbi két napban jogászok hada szállta meg a Monsalvat minden szabad zugát, és napi huszonnégy órában dolgoztak.

Hevert az ágyon, és azon gondolkozott, amit tennie kell. Kidugaszolta a brandys üvegpalackot, és beleöntötte a Harrytől kapott fiola tartalmát. Bámulta a falon lévő festményeket, és a sötét erdőkben vagy sivár pusztaságokban bolyongó lovagok és légies hajadonok visszabámultak rá. Nem értette, hogy Blanchard mit szeret a középkor ezen viktoriánus átköltésén. Valamiért azt képzelte, hogy aki ennyire régi családból származik, annak reálisabb a világlátása.

Blanchard tizenegy órakor érkezett, kávé- és szivar-szagúan.

- Miért nem telefonáltál? Azonnal eljöttem volna! - Amióta ismerték egymást, először tűnt bizonytalannak, mint aki nem tudja, mit mondjon. Leült az ágyra a lány mellé, meglazította a nyakkendőjét.

- Milyen volt?

- Az anyámat temették. Milyen lehetett?

Blanchard fölvette a brandys palackot, és töltött két pohárba. -Jól fog esni. Ellie nem nyúlt hozzá.

- Ha szívesebben lennél egyedül ma éjszaka...

- Nem! - Hirtelen megfordult, lenyomta Blanchard-t az ágyra, azután fölállt, és egyfolytában a férfit nézve kikapcsolta a nyakláncát, levette a fülbevalóját és a tükörasztalra tette. Ledobta a blézerét, kicipzárazta a szoknyáját, kigombolta a blúzát, mintha egy bolt próbafülkéjében vetkőzne. Blanchard az ágyon elnyúlva, brandyt szürcsölve figyelte. A lány akkor sem vette le róla a szemét, amikor kikapcsolta a melltartóját, és elhelyezte a többi ruhán, az egyik szék támláján.

A lakosztályban tompítottra állították a világítást. Ellie a szeme sarkából látta a tükörben meztelen testének hajlatait és árnyékait. Haja a hátára omlott, melle hideg és kemény volt. Blanchard valamelyik preraffaelita szüzére emlékeztetett, akit a halál vagy az eksztázis mámorában örökített meg a festő. Lesz vajon ereje megtenni, amit tennie kell? Eletében először érezte magát tökéletesen egyedül, és ez különös módon megkönnyítette a feladatát.

Blanchard elkezdte kigombolni az ingét. - Nem kell...

A lány felugrott az ágyra, és fölébe térdelt. - Szükségem van rád.

Még sosem szeretkezett ilyen megszállottan. Bánat, bűntudat, félelem, gyűlölet vihara tombolt benne.

Szétfeszítette Blanchard ajkait, és rányomta a bélyegét a nyelvével, a mellével, az ujjaival. Magába kényszerítette a férfit, meglovagolta, hörgött és zihált, mintha ördögöt űzne ki magából. Utána ráborult Blanchard-ra, és zokogott, bár nem tudta, mit sirat. Arcuk olyan közel volt, hogy mindketten nedvesek lettek a könnyektől. Blanchard átölelte, és azt mondta neki, hogy szereti. Először volt olyan a hangja, mintha félne Ellietől.

A lány nem tudta, meddig feküdtek így, mert a szeretkezés hevében leverték az éjjeliszekrényről az órát.

Amikor hallotta, hogy Blanchard lélegzése csendesedik, felült és a férfira nézett.

Blanchard arca mozdulatlan volt. Nyakában, mint mindig, ott lógott láncon a kis aranykulcs.

Ellie rálehelt az ujjaira, hogy fölmelegítse őket, azután megemelte a kulcsot. A láncon nem volt kapocs, át kellett húznia Blanchard fején.

Amikor a lánc hozzáért Blanchard füléhez, a férfi mocorgott, és valamit dünnyögött álmában. Ellie szoborrá dermedt. Ha Blanchard most rajtakapja, bizonyosan megöli. Még lélegezni sem mert várakozás közben.

A szer megtette a magáét. Blanchard visszasüppedt a párnába, és átengedte magát az álmoknak. A lány levette róla a kulcsot, majd legurult az ágyról. Gyorsan felöltözött, nem a gyászruhába, hanem egy ócska farmerbe és pulóverbe. Addig kotorászott Blanchard öltönyében, amíg meg nem találta a beléptető kártyáját, azután kivette az ing ujjúból a mandzsettagombjait.

Felkapta a hátizsákját, és lábujjhegyen kiosont a szobából. Az órája szerint éjfél múlt harminc perccel. Harry azt mondta, hogy a szer hatása körülbelül nyolc órán át kitart, de ő csak hat órát szánt rá a biztonság kedvéért, és addig még rengeteg mindent kellett elintéznie.

Ezen a héten először volt sötét a bankban. Az ajánlattevők végre hazamentek. Az előcsarnokot teleszemetelték műanyag fóliával és a pezsgősüvegekről származó drótokkal; ezek szerint van mit ünnepelni. Még a biztonsági főnök is elcsábult, mert Ellie nem látta. Belépett Blanchard kártyájával, és ment egyenesen a lifthez.

Az előtér sarkából a mennyezet alatti kamera vak szeme fölvette az érkezését, és azonnal továbbította a képeket az ötödik emeletre, ahol egy számítógép elemezte őket, és összehasonlította a belépő arcát a beléptető kártyával.

Ellie fél perccel a képe után érkezett meg az ötödikre, és belépett Blanchard irodájába. Valamivel arrébb a folyosón a számítógép rögzítette a tényt. A lány elővett a táskájából egy apró laptopot, amelyet készpénzért vásárolt a Tottenham Court Roadon. Csavarhúzóval kipattintotta Blanchard mandzsettagombjaiból a gyöngyház berakást. Áramköri kártya rejtőzött alatta, akkora, mint egy ötpennys érme.

- Videokamera van benne? - kérdezte, amikor megkapta Harrytől az egyik Oxford Street-i konfekcióüzlet öltözőfülkéjében.

- A mandzsetta elsötétíti a videokamerát. Ez egy akcele-rométeres giroszkóp. Méri a viselője mozgásának mintáját, távolságát, irányát, amelyből a szoftver ki tudja számítani, hogy Blanchard milyen gombokat nyomott meg.

Ellie kétkedve sandított az apró mandzsettagombokra. -Tiszta sci-fi.

- Pedig ezek ma már ott vannak mindenben: mobiltelefonban, laptopban, zenei lejátszókban.

A körmével kipattintotta óvatosan a kártyát a tokjából, és a Harrytől kapott csatlakozóval rákapcsolta a számítógépre. A monitoron megjelent egy telefon billentyűzete. A virtuális gombok felvillantak, egy másodperccel a gép kiírt egy számot.

918193.

Ellie félretolta a széfet takaró festményt.

Az irodai humorizálás ellenére Destrier nem a bankban lakott, hanem az A12 sztráda közelében egy essexi műTudor-házban, amelyet két rhodesiai oroszlánkutyával és azzal osztott meg, akit megfizetett vagy rábeszélt, hogy feküdjön az ágyába, ma éjszaka például egy üres tekintetű, girhes lánnyal, akinek nem volt melle, és tizenháromnak sem látszott, bár az ügynökségnél megnyugtatták, hogy elég idős. Destrier a hajlamai ellenére sem feledkezett meg arról, mit szólnának a munkáltatói, ha lebukna egy kiskorú lánnyal.

Telefonja vibrálni kezdett a sötétben. Kitapogatta az éjjeliszekrényen, megdörgölte a szemét, és rámeredt a kijelzőre.

ILLETÉKTELEN BEHATOLÁS

Megütögette a kijelzőt, hogy lehívja a részleteket.

0002 kártya >( arcellenőrzési hiba Destriernek nem kellett megnéznie a nyilvántartást, hogy tudja, kié a kettes számú kártya. Nézte a kijelzőn a képet. A Stanton ribanc! Fél éve gyanakszik rá. Olyan kínzóan tudatosult benne minden félelme, kételye, aggálya, mintha rühatkák furkálnának a bőrében.

Nyugalom!, intette magát. Tudta, hogy a nő Blanchard-ral töltötte az éjszaka egy részét, ugyanis lehallgatta őket. Talán tévedésből hozta el a rossz kártyát. Talán Blanchard küldte be a bankba valamiért.

Otthagyta a lányt, és átment a szomszéd szobában lévő számítógéphez. Lehívta a biztonsági naplót.

01:09>( 0002 kártya/ belépés/ ÉPÜLET

01:11 >( 0002 kártya/ belépés/ 5-1 SZOBA

Blanchard nem tűrt meg kamerát az irodájában, így Destrier nem láthatta, mit csinál Ellie. Annyit tehetett, hogy bámulta a naplót, és várt.

Várakozás közben felhívta Blanchard-t a Claridge'sben. Addig hagyta kicsengeni, amíg be nem kapcsolt a hang posta. Ekkor letette, majd újra próbálkozott. Semmi válasz. Káromkodott, de hangtalanul. Blanchard-t még harminc mérföldről sem tanácsos fennhangon szidni.

Új sor jelent meg a biztonsági naplóban. Destrier hitetlenül bámulta.

01:15>(5-1 SZOBA/ behatolás/ SZÉF

Ellie kivette a széfből a vörös dossziét, és Blanchard asztalára tette. Elolvasta az aranybetűs LAZARUS szót, és egy másodpercig töprengett, hogy mit talál majd benne. Megtapogatta a szíjakat, megdörgölte a pecséteket a hüvelykés mutatóujjával. A viasz rugalmas volt, nemrég kerülhetett ide.

Innen nincs visszaút, gondolta. A falon a fához kötözött hajadon hátraszegte a fejét, mintha könyörögne a lovaghoz.

Ments meg? Ne bánts? A festmény hallgatott.

Ellie feltörte a pecsétet. Viaszmorzsák peregtek az asztalra, de nem bajlódott azzal, hogy lesöpörje őket.

Blanchard úgyis hamarosan megtudja, hogy kutakodott.

Még sosem látott ilyen iratgyűjtőt. A legelső lapok pergamenből készültek, amelyek máig nem veszítették el ruganyosságukat és puhaságukat; a többi lap elefántcsontfényű, merev és törékeny papír volt, illetve krémszín rongypapír, legvégül pedig közönséges, modern irodai papír. A szürke, vékony papírlapok vélhetőleg háborús idők emlékét őrizték. Mintha történelmi évgyűrűket lapozott volna át.

De elsősorban a jelen érdekelte, melyet szinte azonnal meg is talált hátul a „Pince nyitása" feliratú lapon. Alatta különös, idegen szavak sorakoztak: or, argent, azure, gules, vert. ..* [ Heraldikai színek: arany/sárga, ezüst/fehér, kék, vörös, zöld. ( A fordító) ] Mindegyik mellett egy-egy négyjegyű szám.

Becsukta a széfet, és futott a lifthez. Amikor becsúsztatta Blanchard kártyáját a láthatatlan résbe, a panelen felizzott a hatos szint gombja.

A lány keze remegve tétovázott fölötte. Ujján a rubin parázslott, mint a sárkány szeme. Csuklóján peregtek a másodpercek.

Rácsapott a gombra.

A lift alig érezhetően megrándult, majd ereszkedni kezdett. Elhagyta a felső alagsort, majd az alsót, s egy örökkévalóságnak tűnő ideig nem történt semmi. Ellie már azt hitte, hogy megállították, mert egy láthatatlan szenzor jelezte az árulását. Szíve rángott a félelemtől, a gombokat fürkészte, szerette volna megnyomni valamelyiket, hogy vigye vissza a felvilágba, de ezzel már elkésett.

Nem is érezte, amikor a lift megállt. Az ajtók félrecsúsztak, feltárult az aranyszoba, a kísértően őrizetlen kincsek. Mindegyik darab beindítja a riasztót. És mi mást indíthat be még? Közelebb ment a szoba közepén lévő kőlapra állított kehelyhez. Mozgást látott az üvegben, és visszahőkölt, de csak a saját kísérteties tükörképe nézett vissza rá. Lehúzta a pulóverjén a cipzárt, és elővette a kulcsot.

Négy faragott szörny meresztette a szemét a talapzat sarkain: egy sárkány, egy kétszarvú áspis, talán kokatrix,* [ Heraldikai keveréklény, tkp. szárnyas baziliszkusz. ( A fordító) ] egy griff és egy baziliszkusz. Ellie letérdelt, és belenézett a szörnyek szájába. Mindegyik torokban egy-egy apró kulcslyuk várt a kulcsra. Becsúsztatta a kulcsot az áspis garatjába úgy, ahogy Blanchard-tól látta.

Izmai megfeszültek, mintha a kő állkapcsok életre kelhetnének, és megragadhatnák a karját.

A kulcs tökéletesen illett a zárba. Amikor kezdte volna elfordítani, érezte, hogyan harap rá a belső szerkezet a kulcs tollára.

Létezik, hogy ilyen egyszerűen megy a behatolás? Átvillant az agyán, hogy a pince egész védelme - a hatodik emelet, három szintre a föld alatt, az őrizetlen kincsek a polcokon, a rejtekajtó - az ámításra épül. Nemhogy nem zárja el az utat, de még csalogatja is a behatolót, hogy árulja el magát.

Mindegyik darab beindítja a riasztót.

Visszafordította a kulcsot, kihúzta. Megpróbált ugyanoda állni, ahol az első alkalommal állt, és gondosan megfigyelte a vitrinbe zárt kelyhet. A múltkor mintha nem ilyen lett volna. A szár a közepén kidudorodott, és ebbe a szárgombba négy drágakövet foglaltak. Ellie egészen bizonyos volt benne, hogy korábban egy zöld smaragdot látott, nem ezt a nagy fehér gyöngyöt.

A kehely elfordult.

Körüljárta a talapzatot, hogy minden oldalról lássa. A harmadik kő sárga volt - Ellie borostyánnak vélte, igazából gyémánt volt - a negyedik egy vérvörös gránát.

Igyekezett felidézni azt az egyetemi előadás-sorozatot, amelyet egy olyan vén professzor tartott, hogy egy kolostor írószobájából is érkezhetett volna.

A griff őrzi az aranyat.

A baziliszkusz fején van egy fehér folt, olyan, mint egy drágakő.

A kokatrixnak fekete szeme van. Vagy vörös? Nem emlékszik rá. A telefonjára nézett, de ilyen mélyen persze nem volt térerő.

A szíve zakatolt, és érezte, hogyan fogy minden dobbanással az ereje. Döntenie kell!

Belenyomta a kulcsot a baziliszkusz szájába, és elfordította.

Az épületben most talán felüvöltött egy sziréna, vagy villogni kezdett egy lámpa. Ellie a kripta mélyén nem tudhattá. Mögötte a lift hátuljában halk szisszenéssel félrecsúszott az álcázó panel, és megjelent a vaskos faajtó.

Az órájára pillantott. Már majdnem két óra telt el. Sietnie kell.

Az Aston Martin az Al 2 úton száguldott London felé. Éjszaka alig volt forgalom, az autó sebessége jóval meghaladta az óránkénti száz mérföldet. Destrier a kormánynál parancsokat ordított a biztonsági őrnek, akit előzőleg lekapott a tíz körméről. Az őr elment Blanchard irodájába, de semmit sem talált: az ajtó zárva volt, a villanyt leoltották. Ez még jobban aggasztotta Destriert.

A telefon sípolt: új üzenet jött. - Találja meg! - üvöltötte Destrier, majd bontotta a vonalat, hogy elolvashassa az üzenetet.

Kevés híján leszaladt az útról. Beletaposott a fékbe, amitől az autó farolni kezdett a síkos aszfalton. Visszafelé tekerte a kormányt, és majdnem egy kamion alá ment. A sofőr rátenyerelt a dudára, amelynek a bőgése fokozatosan halt el a hideg éjszakában, mint a halálhörgés.

Destrier kilencven mérföldre csökkentette a sebességet, és összeszedte a gondolatait. Megint ránézett az üzenetre, de alig hitt a szemének. Hol a fenében van Blanchard?

01:29>(002 kártya/ belépés/ 6. SZINT

Ellie hozott magával fejlámpát, de nem volt szükség rá. A rejtett világítás abban a pillanatban életre kelt, ahogy átlépte a küszöböt. Végigsietett az ódon főhajón, figyelte a boltíves mennyezetet, kamerákat, sugárnyalábokat keresve, amelyek leleplezhetik, de semmit sem látott.

Átment a kereszthajón a pince végébe, ahol az egykori templom oltára állhatott, mielőtt a könyörület vallását felváltotta a pénz vallása. A padló alatti, félig betemetett mozaikra gondolt, és azon tűnődött, miféle sötét, ősi kultuszoknak hódolhattak itt a rómaiak előtt. A rücskös falba épített vasajtók úgy meredtek rá, mint a halott szemek. Itt térré válik az idő.

Tudta, melyik lesz az: amikor Blanchard-ral itt járt, megjegyezte a padlóba épített, kétszárnyú ajtót, amelyre a Monsalvat-címert festették. Aranylándzsát markoló fekete sas, fehér ékkel osztott vörös mezőben. A papírra nézett, amelyet a Lazarus-aktából emelt ki.

Or, argent, azure, gu/es, vert...

Amikor utoljára találkozott Harryvel a földalatti Moorgate állomása mellett, kapott egy CD-t és egy könyvet, ismét egy ingyenes újságba rejtve. Vásárolt egy hordozható CD-lejátszót, kiült a Barbican elé, és meghallgatta a kavicshabarcsolt betontornyok között. Díszkút ontotta vizét a teraszosan kialakított medencékbe. A betonba kutakat mélyítettek, hogy látni lehessen a középkori falmaradványokat a huszadik század emlékműve alatt.

- A Monsalvat pincéjének összes kódja a címertanon alapul - szólt meg a fejhallgatóban Harry. - A címerpajzs minden egyes színéhez tartozik egy szám, amelyet hetente változtatnak. A számokat az aktában keresse. Utána pontosan meg kell határoznia a pajzsot, mert ebből következtetheti ki a számokat. A tőlünk kapott könyvben megtalál mindent, amire szüksége lesz.

Ellie úgy olvasta el a könyvet, mint egy nyolcéves, a paplan alá bújva, elemlámpával, késő éjszakáig, amikor rég aludnia kellett volna. Új nyelvet, új szókincset tanult belőle. Pajzsok, ábrák, ruták és tinktúrák. Megtanulta, mi a különbség a fodros és a pikkelyes, a fémek és a prémek között. Ámulatba ejtette a címertan precizitása, kétségbe ejtette a bonyolultsága. De megtanulta.

Karmaiban arany lándzsát tartó, fegyverzett fekete sas, ezüstékkel osztott vörös mezőben.

Kikereste az aktából elhozott papíron a színeknek megfelelő, négyjegyű számokat. Beütötte a tizenhat számjegyet a billentyűzetbe, tiszta szívből remélve, hogy jól megjegyezte a középkori terminológiát.

Kis ideig semmi sem történt. Azután felpattant az ajtó, olyan fülsértő recsegéssel, mintha a vas egyidős lenne a kövekkel.