6. fejezet
Arra ébredtem, hogy megszólalt az ébresztőm, és rajtam volt a sor, hogy reggelit készítsek.
A főzés alapvetően az enyém és anya feladata volt. Amikor Nevada velünk élt, túl elfoglalt volt azzal, hogy anyagilag a felszínen tartson minket. Bernnek és Leonnak hetente egyszer volt konyhai feladata, általában húst készítettek, lehetőleg steaket, ami felül elszenesedett, közepén pedig nyers maradt. Frida nagyi abból a generációból származott, amikor a dolgokat addig főzték, hogy pépesek vagy kissé égettek legyenek, és a húgomban, aki valójában elég rendes szakács volt, amikor kellett, nem lehetett megbízni abból a szempontból, hogy a konyhában marad, amíg tart a főzési folyamat. Elkezdett sütni, majd a kiment és sms-eket küldött a barátainak, vagy a médiaszobában nevetett valamilyen műsoron, amíg a füstérzékelők beindultak, és nekünk versenyeznünk kellett azon, hogy megmentsük az ételt vagy eloltsuk a tüzet.
Nekiláttam a reggeli elkészítésének. Mivel hétköznap volt, egy egyszerű menü mellett döntöttem. Két csomag szalonnát tettem két tepsibe, és bedugtam a sütőbe. Ezután összekevertem a tésztát az áfonyás palacsintához.
A főzésben a finom dolgok elkészítésén kívül az volt a legjobb, hogy lehetőséget adott a gondolkodásra, miközben a kezed elfoglalt volt.
Tegnap este eltöltöttem még néhány órát Sigourney ügyiratai között. A legtöbb ember, akinek a perében vallomást tett, jelenleg is raboskodott. Ketten meghaltak, egyet szabadon engedtek és elköltözött az országból. A bosszú, mint indíték valószínűtlennek tűnt.
Minden perc, amelyet a zsákutcának bizonyuló szálak elvarrására pazaroltunk, Halle visszaszerzésének valószínűségét csökkentette. Egy eltűnt személy esetében az első hetvenkét óra döntő fontosságú volt. A tűz hétfő kora reggel történt. Már csütörtök volt. A hetvenkét óra elérkezett, majd eltelt, és nem is vettük észre, hogy elszállt.
Elképzeltem, hogy Runa megtalálja húga holttestét, miután azt hitte, hogy Halle életben van, és megborzongtam. Mennyi veszteséget bír el még Runa és a testvére? Szinte rosszabb volt ezt a reményt érezni, majd összezúzni, mintha egyáltalán nem is lenne. És hol volt Halle? Ha igazam volt, valaki az éjszaka közepén kirángatta a házából, miközben az anyja halálra égett. Ez feldühített. Hihetetlenül dühössé tett.
Ma muszáj volt elérnünk némi előrelépést. Bogár még nem jelentkezett be, így jelenleg a Diatheke volt a legkézenfekvőbb választás. Kilenckor nyitottak, és én pontosan egy perccel később már ott leszek. Megvolt a jogi hátterem és a mágiám. Elmondanák, amit tudni akarok, függetlenül attól, tetszik-e nekik vagy sem.
Felhívtam Nevadát, miközben gombát vágtam a gombás-sajtos omlettbe.
A nővérem a második csengésre felvette. - Igen?
- Milyen Spanyolország?
- Napos és gyönyörű. És Houston?
- Hideg. A lábujjaim fáznak. Egyébként emlékszel Runa Ettersonra?
- Igen.
- A családját meggyilkolták. - Összegeztem neki a dolgokat.
- Egyenesen a szívébe?
- Igen. Simán, Nevada. Szakavatottan.
- Nos, ez egy pokoli ügy. Szükséged van rám?
- Nem. Ha lesz, felhívlak, ígérem. Nem akarom, hogy aggódj.
Nevada felhorkant. - Olyan vagy, mint anya. Anyáról szólva, hogy állnak a dolgok Abarcával?
Igen, hallott róla, hogy Augustine hajnali két órakor bejutott a házunkba. Tudtam, hogy Rogan otthagyott valakit, aki figyel minket. A férfi nem tudott megváltozni. Jó szolgálatot tett nekünk, mert nem figyeltünk fel a megfigyelőre. Ha a biztonsági szolgálatunk jobb lett volna, nem kerülhettek volna ilyen közel. Ha elmondanám ezt Abarkának, nem hinné el. Vitéz biztonsági főnökünk szerint senkinek „nem volt módja” behatolni a területünkre, megmászni egy tölgyfát, majd integetni. Pontosabban a szavai „biztos a mókusok voltak”. Valójában erősen azt sugalmazta, hogy hallucináltam az egészet.
- Lehet, hogy el kell bocsájtanunk - mondtam. - Anya ostorozza magát az egész miatt.
- Barátok voltak, és Abarca papíron rendben volt.
- Ezt mondtam neki én is.
- Catalina, ha valóban bajba kerülsz, hívd fel Heartot. Megírok neked egy számot. Jelenleg az Államokban van és épp két bevetés között.
Ő vezette Rogan elit egységét, és a világ minden táján harcolt már különböző konfliktusokban csillagászati összegekért. Nem engedhettük meg magunknak Heartot, még Rogan kedvezményével sem.
- Rendben - mondtam neki. - Elfogad részletfizetést?
- Komolyan - mondta Nevada. – Őt hívd. Nem akarok az égett testetekhez hazamenni.
- Túl sokat aggódsz - mondtam neki.
- Épp annyira aggódom, amennyire szükséges. Kevésbé aggódnék, ha megígérnéd, hogy felhívod Heartot.
- Ha a dolgok rosszra fordulnak, megígérem, hogy felhívom Heartot. Szeretlek.
- Én is szeretlek. - Szünet következett, a nővérem habozott. - Catalina, az emberrablási esetek kikezdik a lelkedet. Különösen, ha ismered az ügyfelet. Vigyázz magadra.
- Vigyázni fogok.
Letettem a telefont. A palacsinta rakás majdnem elkészült, és a gombák szépen megbarnultak.
Valaki felkiáltott. Nagyon rövid, ijedt hang volt, a közepén elhalkult. Most mi van?
Kikapcsoltam a gázégőket, egy konyharuhába megtöröltem a kezem, a vállamra csaptam, és elindultam nyomozni.
A vendég hálószoba ajtaja nyitva állt. Mély morajló hang hallatszott belülről, halk vicsorgás, amely egy hatalmas torok mélyen született. Démonikusan hangzott. Ujjaimmal kinyitottam az ajtót.
Ragnar az ágyon ült, hátát a fejtámlának szorította, sápadt volt az arca, a szeme olyan tágra nyílt, amennyire csak lehetett. Indigókék fenevad terpeszkedett a padlón az ágy mellett. Hat láb hosszú volt, a farkát nem számítva, a tigris vastagságú és négy orrlyukú lény elektromos kék szemmel figyelte Ragnart. A mancsai akkorák voltak, mint a fejem.
Ah. Cornelius és Matilda visszatértek. Több tojást kellene tennem az omlettbe.
A túlvilági macska meglátott. A nyúlványokból álló gallér felemelkedett a nyakában. Sarlószerű karmok bújtak elő bársony mancsából, majd eltűntek.
- Zeusz, mit mondtam neked a szőnyeg dagasztásáról?
Zeusz rövid zajt hallatott, ami valahol egy bika és egy oroszlánfóka hangja között lehetett.
- Ne feleselj.
A fenevad folytatta torkából a vicsorgást.
- Szia - mondtam Ragnarnak. - Emlékszel rám?
Ragnar megrázta a fejét, tekintete Zeuszra szegeződött. - Nem.
- Az jó - mondtam neki.
- Ez micsoda? - kérdezte Ragnar.
- Megidézett lény. Néhány évvel ezelőtt egy idéző kihúzta az arkánum birodalomból. Itt megbarátkozott egy animágussal. Senki soha nem látott még hasonlót, mint ő, de velünk maradt. Gyerünk, Zeusz. Kifelé.
Zeusz nem volt hajlandó megmozdulni. Ez egy dolgot jelentett: valaki, aki nálam magasabban volt a hierarchiájában, azt mondta neki, hogy maradjon itt.
Felemeltem fel a hangomat. - Matilda!
Egy pillanattal később Matilda besétált a szobába. Henry herceg, egy fehér, kék szemű és abszurdan bolyhos farokkal ellátott golyó loholt a nyomában. Matilda és Cornelius azt állította, hogy himalájai macska, de nekem kétségeim voltak.
Korához képest apró termetével, hosszú, sötét hajjal és nagy csokoládébarna szemekkel Matilda nagyon hasonlított Narira, koreai anyjára. Narit három és fél évvel ezelőtt gyilkolták meg, így csatlakozott Cornelius hozzánk. Matilda megosztotta az idejét az iskola, a nagynénje háza és a raktárunk között, és amikor Cornelius az irodában volt, általában ő is itt volt.
- Apukád itt van?
- Csak letett.
- Meg tudnád mondani, miért kérted meg Zeuszt, hogy maradjon itt? - kérdeztem.
Matilda Ragnarra nézett. - Túl sokáig aludt, és ideje volt felébrednie.
Tegnap este küldtem Corneliusnak egy e-mailt, amivel felkeltettem a figyelmét. Világos, hogy Matilda elolvasta. - Igen, de miért Zeusz?
- Az orvosi kutatások megállapították, hogy a macska dorombolása csökkenti az ember vérnyomását és elősegíti, hogy megnyugodjon - mondta Matilda.
- Matilda - mondtam gyengéden -, a legtöbb ember félelmetesnek találja Zeuszt. A tanulmány valószínűleg házimacskákra értette, nem pedig óriási kék tigrisekre az arkánum birodalomból.
A lány megrázta a fejét. - A dorombolás minőségében nincs különbség Zeusz és Henry herceg között. Ha ezt nem érti meg, akkor fejlesztenie kell a képességeit.
Néha a vele való foglalkozás olyan volt, mint egy fontoskodó negyvenévessel való beszélgetés. - Kérd meg Zeuszt, hogy menjen ki.
Matilda lesütötte a szemét. - Rendben. Gyere, Zeusz, elpazaroltalak téged erre a hülyére.
Fogalmam sem volt, hogy rám vagy Ragnarra gondol-e.
Kiment a szobából, és Zeusz utána ügetett, követte Matildát mélyebben a házban.
Ragnarhoz fordultam. - A nevem Catalina. Te és Runa egyelőre velünk maradtok. Runa néhány évvel ezelőtt segített a családunknak, és most kinyomozzuk, mi történt anyukáddal és a nővéreddel.
Némi szín visszatért az arcába. – Meghaltak a tűzben.
Runa kellett ehhez a beszélgetéshez. - Bebizonyítottuk, hogy édesanyád meghalt. A tűzoltók által talált másik test azonban nem Halléé. Van egy kis esély rá, hogy Halle életben lehet.
Felém biccentett, komoly és nyugodt arckifejezéssel. - Oké.
A mágikus lecsapolás pokoli dolog.
- Ha készen állsz, van reggeli a konyhában. Kövesd a palacsinta és a szalonna illatát.
- Oké - mondta újra -, köszönöm.
Megfordultam, hogy elmenjek.
- Elnézést - mondta Ragnar. - Hol van a nővérem?
Basszus.
Öt perccel később megnéztem Runa biztonsági felvételeit, ahogy elhagyja a raktárat. Beszállt Nissan Rogue-jába és elhajtott.
Basszus. Nem lehetett tudni, hová ment.
Nem volt fogoly. Vendég és kliens volt. Elmehetett, ha akart. Még ha veszélyes és hülye dolog is volt.
A felvételen Bern kisurrant az ajtón. Elővettem a telefonomat, és küldtem neki egy sms-t.
Merre vagy?
Runát követtem.
Mit csinál?
A ház maradványain ül és sír. Hagyom, hadd sírja ki magát, majd követem, hogy biztosan hazaérjen.
Ragnar felébredt.
Megmondom neki.
Kifújtam a levegőt. Ez egy hosszú nap lesz.
Amikor az emberek Houston belvárosára gondoltak, modern tornyokat képzeltek el acélból és üvegből. Ami igaz is volt. De Houstonnak volt egy másik belvárosa, idősebb, díszesebb, az 1920-as és 1930-as években épült, amikor az art deco felhőkarcolók új magasságrekordokat döntöttek meg, és az akkoriban feltalált légkondicionáló elviselhetővé tette a houstoni mocsarak nyomasztó hőmérsékletét és páratartalmát.
A nagy délnyugati épület, ami ma a Diatheke-nek ad otthont, egyetlen év alatt épült fel a fellendülés idején. A mészkő tömbökből és téglából épült torony a Texas sugárút fölé emelkedett, huszonkét emeletének nagy része téglalap alakú, kivéve a tetejét, ahol a felső szinteket kisebbre vették, hogy tükrözzék a dizájnt inspiráló maja piramisokat. Faragott domborművek díszítették a falakat. A közép-amerikai sárkányok és harcosok a díszes boltívek fölött bámultak a járókelőkre.
Munkaruhát viselve léptem be az ajtón. Sötét nadrág, fehér garbó és a kedvenc Burberry kabátom, benne a késemmel. Vittem egy mappát, amely egy töltött Howitzer ágyú jogi megfelelőjét tartalmazta, a licencünktől kezdve a meghatalmazásig és azonnali információigénylésig, amelyet tegnap este Runával aláírattam.
Az előcsarnok ugyanolyan nagystílű volt, mint az épület külseje. A fényezett parketta tükörként csillogott, tükrözve a vörös márvány falakat. Balra egy elegáns fehér orchideával díszített kis márványpult védett egy magányos recepcióst. Mellette két lift szakította félbe a márványfalat. Közvetlenül a recepcióssal szemközti oldalon, jobbra, egy kis ülősarokban két plüss fotel és alacsony dohányzóasztal állt, üvegvázával és fényes karácsonyi díszekkel.
Általában egy előcsarnoknak több kijárata lenne, de az egyetlen másik ajtót a túlsó falon nem jelölték meg. Valószínűleg a lépcsőhöz vezetett. Az ajtó figyelemre méltóan tömör, acél és modern volt, kulcskártya zárral.
A pulthoz közeledtem. Szénfekete ruhát és egy fekete keretes szemüveget viselő középkorú fekete nő felnézett a számítógép képernyőjéről és rám mosolygott. Rövid haja volt, minimális smink, nyakában egy gyöngysor.
- Miben segíthetek?
- Catalina Baylor, a Baylor Háztól. Azért vagyok itt, hogy beszéljek valakivel az Etterson Ház fiókjával kapcsolatban.
- Van időpontja?
- Nincs. A fő számlatulajdonos azonban halott, és az ügy sürgős.
- Ó, Istenem. Ez nem jó. Kérem, foglaljon helyet, és valaki mindjárt a rendelkezésére áll.
Odaléptem a fotelekhez, és a sarokban ültem, hogy figyelhessem mindkét ajtót. A lifteken volt egy kulcskártya-ellenőrző doboz, vagyis kártya nélkül senki sem hívhatta fel a liftet a földszintre. Térfigyelő kameráknak is kellett lenniük, bár nem láttam. Egy régebbi épület esetében szokatlanul sok a csúcstechnológiájú biztonsági berendezés.
Bogár még mindig nem jelentkezett be, ami azt jelentette, hogy Alessandro kétszer is meglépett előle. Bogárnak lila lehetett a feje. Másrészt Alessandro most kihívást jelentett neki, és a teljes figyelmét lekötötte. Nincsen üzenet Leontól vagy Berntől sem, ami remélhetőleg azt jelentette, hogy Runa még mindig életben van, és nem gyilkolt meg senkit. Amikor Arabellát utoljára láttam, egy fánkkal és egy nevetségesen nagy Starbucks tejeskávéval fegyverezte fel magát, és nyakig elmerült Halle online társasági életében.
Felnéztem a telefonomról. A recepciós kortyolgatott valamit egy fehér bögréből, amire arany betűkkel ezt írták: "Bébi, kint hideg van". Ha bezárná a bejárati ajtót, csapdába esnék. A felvonók kulcskártya nélkül nem működtek. Ugyanez vonatkozik a lépcsőhöz vezető ajtóra is. Ezen a szinten nem voltak ablakok, kivéve a bejárati ajtó üvegtábláit, és megpillantottam egy leereszthető fémrácsot, ami képes elzárni a kijáratot.
Egészen börtönszerű volt.
A lift bal ajtaja halk surrogással kinyílt. A fölötte lévő számok egyike sem világított. Semmi sem jelezte, hogy melyik emeletről ereszkedett le, vagy hogy még úton van. Egyre kíváncsibb és kíváncsibb lettem. Alice-szel ellentétben baj esetén nem tudtam óriási méretűre nőni. De semmi baj, más trükkök voltak a tarsolyomban.
Egy negyvenes vagy az ötvenes évei elején járó fehér nő lépett ki a liftből. Alacsony és vékony, halvány rózsaszínű Chanel kosztümöt viselt, fekete paszománnyal, bézs harisnyával és fekete törpe tűsarkúval. Kiegészítőként egy vaskos rózsaarany nyakláncot és hozzá illő karkötőt választott. Szemüvege illett az ékszereihez. Sötét haja, konzervatív kontyba kötve, koronázta meg a megjelenését. Felém sietett, sarka a csiszolt fa padlón kopogott.
Felkeltem.
- Celia Scott. - Rózsaarany színű műkörömmel ellátott kis kezét felém nyújtotta.
- Catalina Baylor.
Megszorította a kezemet, próbálva megnyugtatni. - Nagyon sajnálom Sigourney-t. Milyen szörnyű tragédia. Beszéljünk az irodámban.
Követtem a liftig. Kihúzott egy kabátja zsebéből egy vékony műanyag kártyát, meglengette a hívó gomb fölötti sötét ablak előtt, és a lift ajtaja kinyílt. Beléptünk, mire ő megint legyintett a kártyával, ezúttal a szinteket jelző számok felett, és megnyomta a tizenötödik emelet gombját.
- Hogy van Runa?
- Megrázta, ami történt.
- A körülményekhez képest tökéletesen érthető.
Az ajtók kinyíltak, és meglepően modern folyosót tártak fel, vörös és türkiz fröccsenés mintájú ízléses szőnyeggel, valamint tojáshéj fehér falakkal. Hú, gyors lift.
Celia elindult a folyosón balra, nekem pedig gyorsítanom kellett, hogy tartsam vele a lépést.
- Milyen gyönyörű épület - mondtam.
- Ugye? Ennyi történelem. Ha ezek a falak mesélni tudnának.
Celia a jobb oldali ajtó előtt legyintett a kulcsával. Az elektronikus zár kattant, és kinyitotta az ajtót. Bementem egy kényelmes, de határozottan modern irodába, ergonomikus íróasztallal és fekete bőr dizájner székekkel.
- Üljön le. - Celia integetett a székek felé.
Leültem. Három rózsaszín keretes kép állt az íróasztal sarkán; az egyiken látható, ahogy Celia egy babát tart, egy másikon ő és egy középkorú férfi látható síruhában, havas lejtőn állva, és egyen egy nevetségesen túlápolt, körülbelül macska méretű fehér uszkár. Kicsit meglepődtem, hogy az uszkáron nincs rózsaszínű gallér.
Celia leült a székre, és rám mosolygott. A szája elnyílt, de a szemében nem látszott érzelem. - Szóval mit tehetek önért?
Kinyitottam a mappámat és bemutattam a papírjaimat. Körülbelül három percbe telt, mire átrágta magát rajta.
- Magánnyomozó. Milyen izgalmas. Hogyan került bele ebbe? Nem néz ki olyan típusúnak.
- Milyen ez a típus?
A nő lesütötte a szemét. - Ööö, termetes, idősebb, férfi?
- Mi nem vagyunk ilyen nyomozók - mosolyogtam vissza rá. - Szigorúan fehérgalléros vizsgálatokat folytatunk. Inkább biztosító társaságokkal foglalkozunk, mint kétségbeesett dámákkal.
Celia nevetett. - Kár.
- A család barátjaként vagyok itt. Runa túl ideges ahhoz, hogy rendezni tudja anyja ügyeit, és mindent megpróbálunk előkészíteni, hogy átvegye az örökségét.
- Természetesen, természetesen.
- Ms. Etterson részletes nyilvántartást vezetett, és ez kettő egész kettő tized millió dollár felvételét mutatja a Diatheke-számlájáról. Meg tudja erősíteni, hogy megtörtént a pénzkivonás, mi a számla állapota és melyik az a számla, amelyre a pénzt befizették?
Celia a homlokát ráncolta. - Nagyon sajnálom, de az a szabályunk, hogy az ilyen kéréseket írásban válaszoljuk meg. Ha írásbeli kérelmet nyújt be, akkor néhány hét múlva kapcsolatba tudnék lépni önnel. Legkésőbb a következő utáni hét péntekig.
Két hét.
Nem volt két hetünk. És ennél is fontosabb, hogy hazudott.
Az online források és a krimi sorozatok hangsúlyozták a kis arcrándulások vagy az idegesség jeleinek fontosságát, amikor megpróbálták megítélni, hogy valaki igazat mond. Szemek elmozdulása, felnézés domináns kézzel ellentétes irányba, izzadás, összeszorított száj stb. A rutinos hazudozók ezek egyikét sem mutatták. Én azonban a nővéremmel nőttem fel, egy emberi hazugságvizsgálóval, Nevada pedig felokosított egy olyan jelről, ami legtöbbször igaznak bizonyult.
A gyakori hazugok fenntartották a szemkontaktust.
Amikor kicsi voltam, anyám leültetett engem és Arabellát, és kikérdezett minket, hogy ki kezdte a harcot. - Nézz a szemembe, és mondd, hogy nem te tetted. Mindketten gyorsan rájöttünk, hogy amikor hazudtunk és a szemébe néztünk, sokkal inkább hitt nekünk. Fogalmam sem volt, miért hittek a szülők a tekintetük természetfeletti igazság-szérum erejében, de a többségük ezt tette. És megtanították gyermekeiknek, hogy az sunyi szemű hazugok kemény kikérdezés alatt nem néztek az ember szemébe.
Celia úgy tartotta a szemkontaktust, mint egy bajnok. Annyira, hogy némileg nyugtalanító volt. A legtöbb ember akkor nézett félre, amikor zavarban volt, kényelmetlenül érezte magát, vagy amikor megpróbálta feldolgozni a dolgokat. A segítség megtagadása egy olyan ember felé, akinek a családja épp tűzvészben halt meg, olyan kényelmetlen volt, amennyire csak lehetett, de Celia egyenesen rám meredt, megbízhatóságot sugározva.
Koncentráltam.
Szinte minden mágusnak volt aktív és passzív mezője. Az aktív mágikus képességek erőfeszítéseket igényeltek a mágus részéről, miközben a passzív képességek mindig jelen voltak: automatikusak, akaratlanok és folyamatosak, olyanok mint a légzés. Cornelius mindig állatok után kutatott a környezetében. A tudatalattija önkéntelenül tette. Ha azonban meg akart barátkozni egy adott állattal, alkalmaznia kellett a mágiáját. Esetemben az időm nagy részében aktívan elnyomtam passzív mezőmet az idegenek körül. Az irányítás feletti lazítás most olyan érzés volt, mintha kiengednék egy mély lélegzetet, amelyet addig visszatartottam.
- Olyan hosszú ideig - mondtam, és belecsepegtettem a varázslatom egy részét a szavaimba. Celia felé nyúlt, körülötte kanyargott. A nő mosolya kiszélesedett, elárasztotta az igazi melegség. Hagytam, hogy egy csipetnyi tollat is lásson, csak egy fél másodpercnyi csillogást. - Runát már annyi szörnyűség érte. Elvesztette az anyját.
Egy másik varázslatfonál.
- Elvesztette a húgát.
Egy következő szál.
- Elvesztette a házát. És most hiányzik kétmillió dollárja. Biztos, hogy semmit sem lehet tenni?
Celia egy pillanatig mozdulatlanul ült, majd legyintett a karjaival. - Rendben rendben. Csak most az egyszer. És ez közöttünk kell maradjon. Sigourney bejött, és kiürítette a számláját. Természetesen készpénzt kért.
Kétmillió készpénzben?
- Ha nem találja, akkor valószínűleg a hivatali számlájára tette. - Celia előrehajolt. – Köztünk szólva meglepett az egész. Sigourney profi volt, hosszú távra tervezett. Tudta, hogyan játsszák a játékot. . .
Az iroda ajtaja kinyílt, és egy magas, ázsiai férfi lépett be ezüst színű öltönyben.
Celia összeszorította a száját.
- Ms. Baylor - mondta a férfi. - Mr. De Lacy tisztelettel üdvözli önt. Megkért, hogy hívjam meg az irodájába.
- Inkább menjen, kedves - mondta Celia. - Mr. De Lacy a mi alelnökünk. Nagyon nagy dolog ez.
A férfi hideg tekintettel méregette Celiát. - Köszönöm, Ms. Scott, ennyi volt.
Csendben sétáltunk a liftig, beértünk, a kísérőm pedig felemelte a kártyáját, és megnyomta a legfelső emelet gombját. A lift felfelé gyorsult, és simán megállt. Az ajtók kinyíltak, és a férfi előre intett. - Kérem.
Kiléptem. Az ajtók becsukódtak mögöttem, és halk surrogás jelezte, hogy a lift levitte a kalauzomat.
Nincs búcsú ölelés. Milyen kiábrándító.
Egy kis folyosón álltam, mindkét végéig mahagóni falak keretezték, mindegyik oldalon egy ajtó volt. A jobb oldali ajtón nehéz fémtábla, rajta a „Randall Baker” felirat. A bal oldali ajtón „Benedict De Lacy” állt.
Benedict figyelte Celiát, és véget vetett az interjúmnak, amikor a nő másodszor tért el a forgatókönyvtől. Sigourney fontos volt számára, és alig vártam, hogy megtudjam, miért.
Balra fordultam. Az ajtó a kezem nyomására kinyílt, halk harangszóval jelzett. Hatalmas iroda terült el előttem. Elférne itt egy négy hálószobás lakás, és még néhány.
A perzsa szőnyegek borította padló fehér olasz márvány volt. Egy futó ló életnagyságú bronzszobra őrizte a bejáratot. Balra egy ülősarok hívogatott francia antik bútorokkal, egy ilyen megvásárlása felemésztette volna az egész éves költségvetésünket. Láttam már néhány luxuslakást, de ez a hely gazdag volt, még a Házak mércéje szerint is.
Senki sem jött előre üdvözölni.
Bementem mélyebben az „irodába”. A szomszéd szobában antik kézi csomózású török szőnyeg, finom intarziás faasztalok és egy csodálatos szír stílusú kanapé volt, amelyet gyöngyház ékesített. Fegyverek díszítették a falakat mintás pajzsok között: egy török jatagán, egy szablya, damaszkuszi acél pengék és francia egy vagy két kézzel is használható lovagi kardok. Márvány szobrocskák pihentek a falfülkékben, amelyek művészi keretei versengtek a figyelemért. Ez nem egy pozőr gyűjteménye volt, aki megpróbál jó benyomást kelteni. Túl választékos. Nem, Mr. De Lacy műértő volt.
És nem volt sehol sem. Ez egyszerűen bosszantó.
A szoba egy hosszú folyosóban végződött. Balra egy fal volt ajtóval. Jobbra egy másik belső fal leválasztotta az alapterület nagy részét. Jobbra fordultam, és beléptem egy dolgozószobába. Könyvekkel és apró mellszobrokkal teli polcok sorakoztak a falakon, magas ablakok szakították meg őket. Egy nehéz tölgyfa asztal uralta a teret. Faragott lovagok teljes fegyverzetben törtek lándzsát elöl és oldalt. Mögötte egy teljesen modern ergonomikus székben egy szőke férfi ült a számítógép előtt, telefont tartott a fülénél.
Felnézett, és felemelte mutatóujját.
Nagyszerű. Várhatok. Kilim szőnyeggel kárpitozott plüss fotelbe ültem.
De Lacy a telefonját hallgatta. Harmincas évei elején járhatott, magas, sovány volt, erőteljes testalkattal, amelyet egy halványkék ing és a viselőjére szabott mellény takart. Öltönykabát lógott a széke hátán. Úgy nézett ki, mint aki egy ideje fent van. A haja kócos volt, és borosta borította be az állát.
Az arca jóképű volt a jó tenyésztés és pénz hagyományos útjának köszönhetően: szögletes állkapocs, patrícius orr, íves arccsont; minden olyan tulajdonság, amelyet egy gyermek örökölhet nagyon gazdag férfiak generációitól, akik nagyon szép nőket vettek feleségül. Néha ezeknek a családoknak az utódai úgy tűntek, hogy ellágyultak a luxustól, amelybe beleszülettek. Benedictben nem volt semmi puhány. A szeme éles és hideg volt, a két jégdarab intelligenciát és fenyegetést sugárzott.
Mágia fuvallata vetődött felém, egy jeges elme figyelmeztetése. Ösztöneim riadtan sikoltoztak. Hagytam, hogy átáramoljon rajtam. Olyan jól elnyomtam varázslatomat, hogy mágia nélkülinek látszottam mások felé. A mágia elöntött és visszahúzódott. Egy Elsőrendű. Valamiféle mentális ág. Nagyon erős.
Ha ez egy magántőke-társaság, akkor megeszem a kalapom.
- Megkapják az engedélyt - mondta, és letette a kagylót. Hangja sima és zengő volt, gyakorlottan alkalmazta, mintha egy ideig egy beszédtanárhoz járt volna. - Látom, megtalált, Ms. Baylor.
Fogalmam sem volt, mi ő, de neki sem volt arról, hogy én mi vagyok. Ha hagyom, hogy azt gondolja, hogy felidegesített, akkor lehet, hogy nem fogok élve kijutni ebből.
- Tapogatóztam egy darabig - mondtam. - Majdnem tábort vertem az oszmán szobában, de aztán úgy döntöttem, hogy tovább folytatom a keresést.
Benedict elmosolyodott. A tarkómon lévő apró szőrszálak felmeredtek.
- Miért van itt, Ms. Baylor?
- Engem az Etterson Ház bízott meg. Értesülésem szerint Sigourney Ettersonnak befektetési számlája volt az ön cégénél. A nyilvántartás szerint felszámolta. Megpróbálom kideríteni a részleteket.
- Dicséretes időtöltés.
- Ügyfelem anyja és húga halála után súlyos érzelmi válságban van. A családi háza megsemmisült, és megpróbálja összeszedni a darabokat. Örökségének minden egyes fillérjére szüksége van Házának újjáépítéséhez. Nem tudunk elszámolni kétmillió dollárral. Nagyra értékelnénk bármilyen segítséget, amelyet tudna nyújtani nekünk.
Benedict eltöprengett.
A következő lépés az lenne, ha perrel fenyegetném, arra az esetre, ha a cége elmulasztja közölni az információkat. Nem akartam ilyen messzire menni, még nem. Egyedül voltam egy ismeretlen Elsőrendű irodájában, kényelmetlen kérdéseket tettem fel és vékony jégen táncoltam.
A csend hosszúra nyúlt.
Benedict oldalra fordította a monitort, így ráláttam. A képernyőn Celia előrehajolt és rám mosolygott.
- Bejön a házamba, Ms. Baylor, és mágiát alkalmaz a munkatársaimon. Láthatja, ez okoz nekem dilemmát.
Vártam. A csend hosszúra nyúlt.
- Érdekesnek tartom, hogy egyáltalán nem érez késztetést a beszélgetés szüneteinek kitöltésére - mondta.
- Miből gondolja, hogy mágiát használtam? Talán Celia egyszerűen csak együttérzett két fiatallal, akik most jutottak árvaságra.
Benedict rám mosolygott, gyors, precíz, lecsupaszítása a tökéletes fogainak. - Igaza van. Felróhatom Celiának a hirtelen támadt kedvességét. Sajnos Celia nem érti ennek a szónak a jelentését. Az emberi érzelmeket ugyanúgy közelíti meg, ahogy egy kaméleon utánozza a környezetét a túlélése érdekében. Nyers leszek: nyugtalanít engem. Nem érzem pszionikusnak; akik olyan mentális bűzt árasztanak, amelyet nem tudnak elfedni. Nem érzékelem a telepata ravaszságát vagy a dominátor sajátos ízét. Biztosan nem empata. Hajlamos vagyok a kényelmi szintjükön túl zavarni őket. Szinte semmire sem hasonlít, mégis van egy kis enyhén fűszeres illat. Meglepő utóíz.
És ez egyre hátborzongatóbb lett. - Azt hiszem, túl kevéssé bízik magában, Mr. De Lacy. Az empaták nem az egyetlenek, akiket a kényelmi szintjükön túl zavar.
Benedict kuncogott, felállt, és átsétált az ablakhoz, ahol egy kék kristályelefánt állt egy kis asztalon, a hozzá illő nehéz poharak gyűjteménye mellett. A vadállat finom arany hámot viselt, amely inkább sodrott volt, mint kovácsolt, és egy palackot hordott a hátán, félig tele whiskyvel. Baccarat kristály, antik, éjféli kék árnyalatú. . . százezret érhet, talán többet is.
Két ujjnyi borostyánszínű italt öntött egy pohárba. - Whiskyt?
- Reggel kilenc harminckor még korai.
Benedict az ajkához emelte poharát. – Én huszonkét órája fent vagyok. Ön és ez a whisky kellemes szórakozás egy nagyon hosszú nap végén.
Az ahogy mondta, felborzolta az érzékeimet. Minden nőnek volt egy ösztöne, ami figyelmeztette, amikor a dolgok kicsúsztak a kezéből, és ez az ösztön felébredt bennem attól, ahogy rám nézett és sikoltozni kezdett. Ki kellett jutnom ebből az irodából.
Mélyen magamba nyúltam, és előhúztam Victoria Tremaine unokáját. Meglepő módon könnyebb volt, mint amire emlékeztem.
- Mivel megegyeztünk abban, hogy nyersek vagyunk, remélem, nem bánja, ha nyílt leszek.
- Kérem. – Egy kézmozdulattal engedélyt adott.
- Egyszerű információkéréssel jöttem ide, és ehelyett várnom kellett, és futni a köröket, és most itt vagyunk a sokmillió dolláros férfias barlangjában, miközben mindent megtesz, hogy tapintatlan legyen és határozatlanul fenyegető. Hogy miért, el nem tudom elképzelni.
Nevetett.
Jó. Felkeltem. - Mr. De Lacy, köszönöm ezt a hihetetlenül frusztráló és eredménytelen látogatást. Az ön ideje értékes, de az az enyém is. Végeztem. Találkozunk a bíróságon.
- Attól tartok, nem engedhetem meg, hogy távozzon, Ms. Baylor. - Rám bámult. A rémület sokkhulláma megütötte a gerincemet. - Egyszerűen tudnom kell, micsoda. Szerencsére van egy egyszerű módja, hogy megtudjam.
Az erő kiszakadt belőle, és elöntötte érzékeimet. Mágiám prizmáján keresztül láttam egy sötét, kavargó felhőt, amely sötét kígyók fészkeként tört elő belőle. Körülötte lebegett, lila és vörös villanásokkal csíkozva. A fantomszájak kísérteties agyarakkal harapták a levegőt, szétolvadtak és újra formálódtak, a sötétség minden szegmense egy élő, rosszindulatú dolog, amely meg akart harapni és széttépni ezekkel a szörnyűséges fogakkal.
A félelem áradt szét bennem. Minden porcikám menekülni akart.
Benedict rám mosolygott a forrongó felhő belsejéből. A szájak összecsattantak, és felém nyúltak.
A Benedict melletti elefánt-palack felrobbant. Csillogó kék kristályszilánkok záporoztak a szőnyegre és az asztalra. Mögötte egy lyuk tátongott az ablak üvegén. Egy mesterlövész lőtt, valószínűleg az utca túloldalán épülő sokemeletes épület tetejéről.
Benedict visszaszívta magába a kígyófészket. Felkuncogott. - Érdekes barátai vannak, Ms. Baylor.
Fogalmam sem volt, ki lőtte ki a palackot. Most nem is ez számított. El kellett tűnnöm innen a pokolba, amíg De Lacy úgy nem dönt, ez már nem vicces. A mesterlövész megmentette az életemet.
- Talán egyszerűen ügyetlen ellenségei vannak. A barátaim nem tévesztették volna el. Jó napot, Mr. De Lacy. Ajánlom magamat. Kérem, hogy az egyik alkalmazottja találkozzon velem a liftnél.
Egyfajta tisztelgésként felemelte a poharát. - Üdvözölje Montgomeryt a nevemben.
Azt hitte, Augustine-nak dolgoztam. Fogalmam sem volt, miért, de később utána kell járnom.
Megfordultam, és megtettem a hosszú utat az ajtóig. Remegett a térdem. Ha senki sem várt volna engem a liftnél, vissza kellett volna mennem oda. A zsebembe nyúltam. Ujjaim megnyugtató hosszúságú krétára záródtak.
Ha mégis csapdába estem volna, a lift mellett álltam volna. Nem számít, milyen pokoli lényeket ereszt ki a teste, én gyorsabban rajzolhattam egy arkánum kört, mint ő, és ha egyszer megkaptam ezt a lendületet, akkor esélyeim felíveltek. Szerette a meglepetéseket? Nos, adtam volna neki olyat, amit soha nem felejtene el.
Kinyitottam az ajtót és kiléptem a folyosóra. A lift nyitva állt, ugyanaz az ázsiai férfi várt bent ugyanolyan komoly arckifejezéssel.
Néhány perccel később a lift kiengedett az előcsarnokba. A recepciósnak nyoma sem volt.
Átkeltem az előcsarnokon. A szívem túl gyorsan vert. Odaértem az ajtókhoz.
Kérem, legyen nyitva.
Az ajtó kinyílt, ahogy lenyomtam a kilincset, és kisétáltam a napsütésbe.