14. fejezet

A gyönyörű ezüst dresszes akrobaták lelkes taps közepette kerekeztek le a színpadról. A bohócok, állatidomárok rózsaszínben, egy bűvész és még többen követték. A porondmester jelmezében lévő bariton meghajolt és elindult a show. Az első felvonásnak vége, megkezdődött a szünet.

Halk zene szűrődött be. Az emberek felálltak és kezdtek elvegyülni, egyesek az asztalokhoz sodródtak, mások a színpadra. A fele meg tudna ölni, a többiek pedig komoly erőfeszítéseket tehetnének ennek érdekében.

Kerüld el Benedictet, keresd meg Cristalt, vallasd ki, és menj haza. Ne cseszd ezt el, különben soha nem találjuk meg Hallét.

Egy lenyűgözően vonzó nő felpattant és átsétált a színpadon, egyenesen felénk tartott. Tökéletes alakjával, aranyszínű bőrével és fényes hullámos fekete hajával szinte tündérnek tűnt, túlviláginak, mintha kilépett volna valamilyen fantáziafestményből. Megláttam az arcát. Tökéletes volt. Túl tökéletes, ugyanolyan hibátlan hidegséggel, mint Augustine.

Felismertem. Natasha Popova, Elsőrendű illúzió mágus az Orosz Birodalomból. Alessandro volt menyasszonya, szám szerint a harmadik.

- Van valami probléma? - kérdezte Linus.

Alessandro letette a villáját. - Nincs.

Natasha megállt az asztalunknál, a szeme lángolt. - Te! Hogy mered idetolni a képed?

Alessandro elmosolyodott.

Natasha felém pördült. - Együtt vagy vele? Nem szabad vele lenned. Egy hazug. Minden, ami a szájából kijön, hazugság. Nem az, akinek mondja magát. A családja…

- Emlékeztetnem kell téged, hogy miért bontottad fel az eljegyzésünket? - kérdezte Alessandro gondtalanul. - Talán érdekelne egy újabb demonstráció, itt helyben?

Natasha egy másodpercre dühösen megdermedt. A szemében félelem villant. Megpördült a sarkán, és elsétált.

Alessandro arckifejezése sötét lett. - Látja? Nincs semmi probléma.

És ez nem volt furcsa. Egyáltalán nem.

Talpra álltam. Linus és Alessandro is felállt.

- Hová mész? - kérdezte Alessandro.

- Cristal a harmadik pohár borán van túl, és utántöltötték a vizespoharát. Meg kell látogatnia a mosdót, és én akarok előbb odaérni.

- Elkísérlek - mondta Alessandro.

- Jól viselkedj - figyelmeztette Linus.

Végigsétáltunk a színpadon a terem hátsó része felé, ahol egy folyosó vezetett a női mellékhelyiségbe.  Befordultunk a sarkon, és hirtelen elhalkult a tömeg zsivaja és elhalványodtak a fények. Sétáltunk egymás mellett. A női mosdó a folyosó felénél lehetett, pár ajtó mellette feltehetően más kisebb helyiségekbe nyílt. Teljesen egyedül voltunk.

A mosdó melletti falnak támaszkodtam. Amint megláttuk kijönni, azonnal bemennék.

Vártunk.

Percek peregtek. Nem fértem a bőrömbe.

Talán rosszul számoltam, és Cristalnak nagyobb volt a hólyagja.

Még egy perc. Kettő . . .

Nem jött. Visszaindultam a nagy csarnokhoz. Legalább meglátom, hol lehet.

- Szóval, ez a vállalkozásomról szól - mondta.

Te most viccelsz velem. - Mi akarsz?

- Szeretném, ha elmagyaráznád, mire gondoltál?

- Nem akarok most erről beszélni. - Úgy éreztem, mintha egy kard élén egyensúlyoznék.

Alessandro rám szegezte tekintetét. A mágia lángolt körülötte, és egy pillanatra narancssárgán villant fel. - Attól tartok, ragaszkodnom kell hozzá.

Megálltam és keresztbe tettem a karomat a mellkasomon. - Vagy mi történik?

- Csak úgy odaveted nekem és tovább sétálsz? - A célpontját becserkésző gyilkos teljes dicsőségében visszatért. - Kicsit gyáva dolog, nem gondolod?

- Rendben, beszéljünk róla. Amikor Benedict fajankói beüldöztek abba a bevásárlóközpontba, négyet elbűvöltem. Miközben vidáman gyilkolták értem a barátaikat, elmeséltek egy bájos történetet arról, hogyan gyilkoltak meg egy ügyvédet a saját otthonában. Fegyvert tettek a szájába, meghúzták a ravaszt, és otthagyták feleségének és lányainak, hogy azok találják meg. Lelkiismeret-furdalás nélkül megölték, felvették a fizetésüket, majd folytatták az életüket, horgásztak, takarékoskodtak gyerekeik főiskolájára, vagy amit csináltak a bérgyilkosok szabadidejükben.

- És azt hiszed, hogy én is olyan vagyok, mint ők.

- Pontosan ez a probléma. Nem vagy olyan, mint ők. Először azt hittem, hogy lehetséges, de semmi értelme. Ezüst kanállal a szádban születtél. Az egyik legrégebbi és legelismertebb Ház egyik Elsőrendűje vagy. Nemesi címed van. Okos, vicces, jóképű, elbűvölő és gazdag vagy. Ha látsz egy gyors autót, amit ki akarsz próbálni, megveszed. Ha meglátsz egy nőt, aki megtetszik, elcsábítod. Bármit megtehetsz. Minden ajtó nyitva áll előtted. A világ a játszótered.

Összerándult.

Meg kellett volna állnom, de kiprovokálta, és most már megállíthatatlan voltam, mint egy elszabadult vonat. - Szóval azt gondoltam magamban, miért válna egy ember, akinek ilyen lehetőségei vannak, bérgyilkossá? Megtörténhetne, ha adrenalin-függő lennél. Valószínűleg eljön az a pont, amikor az autók, jachtok és nők már nem nyújtanak elég izgalmat. Talán csak egy másik ember életének elvételétől érzed élőnek magad.

Arckifejezése ellaposodott, de a szeme narancssárga tűzben izzott. - Szóval így látsz engem?

- Egy ilyen ember alapvetően önző lenne, Alessandro. A saját élvezetét más emberek élete fölé helyezné. Egy éhező kutyának nem adna csemegét. Nem pózolna egy idős nő számára egy képhez, csak azért, hogy boldoggá tegye, vagy nem vigasztalna egy bűntudatban és bánatban lubickoló tinédzsert. Nem küzdené át magát egy rohamcsapaton, hogy megmentsen egy lányt, akit alig ismer. Nem ígérné meg neki, hogy vele marad, amíg át nem látja a dolgokat. Mert egy ilyen ember csak önmagával törődik. Miért csinálod ezt, Alessandro? Mit akarsz?

Csak nézett engem.

- Meg fogod válaszolni ezt a kérdést egyszer az életben?

Arca eltökélt volt. – Neked is vannak családi kötelezettségeid. Nekem is.

- Ez mit jelent?

Nem válaszolt.

- Utállak. - Az érzelmi gát átszakadt, és a szavak ömlöttek belőlem. - Beléptél az életembe, és mindent elrontottál. Olyan régóta akarlak, és most megjelensz, és kacérkodsz velem, és megígéred, hogy megvédesz, és olyan dolgokat mondasz nekem, hogy "veled maradok, ameddig csak kell", és közben folyamatos kontroll alatt kell tartanom magam, mert halálosan félek, hogy ha elvesztem az irányítást, akkor szerelmes zombivá változtatlak. Tudom, hogy valahogy csapdába estél, és csak arra vágyom, hogy boldog légy, Alessandro. Mondd el, mi folyik itt, és esküszöm, mindent megteszek, hogy segítsek neked. Mondd el. Ez az őrületbe kerget. . .

Nagy teste a falhoz szorította az enyémet. Megláttam a borostyánszínű és belülről izzó szemeit, lehajtotta a fejét, ajkai hozzáértek az enyémhez, én pedig megkóstoltam a pezsgő halvány ízét. . .

Megcsókolt.

Villámlást éreztem. Egy vakító hullámban hasított át rajtam, és én fellángoltam. Semmi tétovázó vagy szelíd nem volt benne. Úgy csókolt, mintha szüksége lenne rám a levegőhöz. Megragadtam a kabátját, és közelebb húztam, hevesen és kétségbeesetten, a testem még többért áhítozott. Meggondolatlanság és hülyeség volt, és tudtam, hogy meg kellene állnunk, de semmi ezen a világon nem késztethetett rá, hogy elengedjem.

Nyelve megnyalta az enyémet, erős karjai magához szorítottak, keze a hajamba csúszott, és olyan jó érzés volt mindez. Lehetetlenül jó.

Mágiája forrongott körülötte, narancssárga táncoló villanások, az erő felkavarodott és tekeredett. Nem volt visszaút. A csók előtt volt egy életem, és utána is lesz egy, de már nem lesz ugyanaz.

Elszakadt tőlem és rám nézett, borostyánsárga szeme tele volt kéjjel és gyötrő szükséglettel. A rémisztő fenevad, amit már előtte is megpillantottam, most előjött, veszélyes volt és egyenesen rám meredt a mélyből. Elállt a lélegzetem.

Soha nem kellett volna megcsókolnia. Most már az enyém volt, és én akartam őt.

Átkaroltam a nyakát, és az övéhez szorítottam a számat. Érintése olyan volt, mintha hazatértem volna. Ezt akartam csinálni, amióta átkarolt engem azon a tetőn. Megízleltem a száját, és megpróbáltam kielégíteni az üvöltő szükséget. Mély torokhangon morgott.

Kezei a hátamra csúsztak. A fal mögöttem elmozdult. Hátrabotorkáltam, de elkapott, aztán egy kis szobában voltunk, és becsukta magunk mögött az ajtót. Megcsókolta az ajkaimat, a nyakamat, a torkomat. Olyan érzés volt, mintha összetörtem volna, és az ajka minden egyes érintésével újra összerakott.

Túl sok réteg volt köztünk. Belekarmoltam a kabátjába, ő pedig elengedett egy gyötrő másodpercre, hogy lehúzza és oldalra dobta. Úgy értünk egymáshoz újra, mint két harcos birkózás közben. Megszorította a fenekem, felemelt és feltett valamire, egy pultra, mosdóra? Nem érdekelt. Beletúrtam az ujjaimat a hajába, belemarkoltam, és megcsókoltam azt a gyönyörű állkapcsot, megkóstoltam a bőrét. Elégtem.

Lerángatta a vállamon a ruhám pántjait, csapdába ejtette a karjaimat, és arcát csupasz mellembe temette. Levegő után kapkodtam és felíveltem a hátam. Ajka megtalálta a mellbimbóm. Behunytam a szemem, élvezve minden finom pillanatot. Fogai súrolták az érzékeny idegvégződéseket, forró nyelve megkóstolt, és szívott, apró áramütéseket küldve át rajtam. Felnyögtem. Szeretkezni akartam vele, és szerettem volna, hogy neki is csodálatos legyen, így örökké velem marad.

- Angelo mio - suttogta Alessandro, hangja reszelős és durva volt. - Olyan gyönyörű vagy.

Kinyitottam a szemem, és megláttam, hogy a tollam széle izzik, miközben mágiája körülöttünk fortyog. Egy pulton ültem, dicsőségesen félmeztelenül, és szárnyaim kinyíltak, szélesre terültek a vállam fölött, mindegyik világító toll mélyzöld volt az eredésénél, majd fokozatosan változott, mint az Égei-tenger vize, ahogy egyre könnyebbé válik, amikor felfelé örvénylik a mélyből, először smaragdossá, fűzölddé, majd türkizzé válik, míg végül a csúcsoknál sugárzó arannyal ragyog.

A szárnyaim kint voltak.

A valóság hideg, kemény ökle megütött. Elrántottam magam és hátralöktem.

- Mi az? - Alessandro pörgött, éber volt, fenyegetéseket keresett.

Varázslatom körülötte áramlott. Elvesztettem. Már megértettem. Mi másért akarna hirtelen szeretkezni velem a folyosón, majd úgy megcsókolni, mintha az élete múlna rajta? Istenem, mit tettem?

- Sajnálom. Nagyon sajnálom . . .

- Mit sajnálsz?

- Mennünk kell. - A pánik belém karmolt, széttépett belülről. Tönkretettem az életét. - Le kell csapoljalak. El kell . . .

- Nem kell lecsapolnod.

- Nem érted. Nem akartam. Meg kell javítanunk.

Megragadta a vállamat, és a szememet kereste. - Nézz rám. Nézz a szemembe. A boszorkányságod nem működik rajtam. Már anélkül is a megszállottad vagyok.

Már túl messze volt. Hülyeségeket mondott. - Persze hogy az vagy.

Megfordultam. Hova pokolba tűnt? - Rendben van, minden rendben lesz, kijavítom.

- Mit keresel?

- A táskámat. Kréta van benne. - Még ha rajzolok is egy kört, rengeteg időbe telik, amíg lecsapolom. Iszonyatosan hatalmas Elsőrendű volt. Elfogyhat a mágiám az övé előtt, és akkor nem fog működni.

- Mit kellene tennem? - kérdezte. – Maradjak itt, távol az utadból, és nem menjek sehova? Ez boldoggá tenne?

- Igen, áll meg itt és ne mozdulj. Ez nagyon boldoggá tenne.

- Ne mozdulj. Értem.

Felkapta kabátját a járólappal burkolt padlóról, és kisétált. Varázslatom siránkozva jajgatott.

Egyedül maradtam a fürdőszobában. Ott ültem a mosdó pultján. A csövekből előtörő víz hangja hallatszott.

Elment tőlem. Ezt senki sem volt képes megtenni.

Ez már túl sok volt. Nem tudtam feldolgozni.

Néztem magam a tükörben. A nyakam kivörösödött. Rúzsom szétkenődött a bőrömön az ajkaimról.

A távolban egy hangos harangszó jelezte a szünet végét. Visszahúztam a ruhámat a mellemre, leugrottam, és eszeveszetten elkezdtem keresni a retikülömet. Tettem bele egy púdert és egy rúzst, és újra elfogadhatóvá kellett tennem magam.

 

Kiosontam a fürdőszobából. A nyakam semleges színű volt, a hajam megigazítva, és a rúzsom csak az ajkaimat színezte, és semmi mást. Alessandro teljesen felöltözött. A folyosón visszarohantunk a terembe.

- Ez nem történt meg - mondtam neki.

- Ó, de megtörtént. Megállni a legnehezebb kibaszott dolog volt, amit életemben meg kellett tennem. A Benedict elleni küzdelem ehhez képest semmiség lesz.

- Nem, nem, ez nem történt meg, és nem beszélünk erről többet.

- Beszélni fogunk róla. Ma este. Az én szobámban, a te szobádban, bárhol, ahol kettesben lehetünk.

Kettesben lenni volt az utolsó dolog, amire szükségünk volt.

A folyosó végéhez értünk. A második felvonás hamarosan elkezdődött. Alessandro az asztalhoz sétált. Cristal az asztalánál ült egy újabb pohár pezsgővel.

- Már arra készültem, hogy kiküldjek egy kutatóegységet - mondta Linus.

- Minden rendben - mondta neki Alessandro -, visszataláltunk.

Ezüst színű akrobatapárok kísérteties zene kíséretével a trapézra lendültek. A szoprán a színpadra lépett. Körülbelül anyám korabeli volt, egy gyönyörű fekete nő, csillogó arany jelmezt viselt, amely kiemelte a barna bőrét. Fényes sötét haja a hátára hullott az arany ékszerek és tincsek zuhatagában. Arccal felfelé billent és énekelni kezdett, hangja a mennyezetig emelkedett, tisztán, olyan valódi és mélyen eltemetett érzelmeket vitt a hangjába, amelyeket nem tudtam azonosítani. Minden megállt. Madame Trapeze kiénekelte a szívét, és úgy árasztotta el érzelmekkel, mintha felhasította volna magát értünk. Küzdenem kellett azért, hogy ne sírjak.

Alessandro betakarta a kezemet az övével. El kellett volna húzódnom, de nem tudtam. Ennek a végére kell járnom. Nem tudtam, hogy szabadíthatnám meg attól, ami gyilkosságra kényszerítette. Mindent megpróbálnék, amit csak tudok. De most nem volt mit tenni. Dolgunk volt, ezért meghallgattam a legjobb énekest, akit életemben hallottam, miközben az egyetlen ember, akit az egész világegyetemben akartam, mellettem ült és fogta a kezemet. Bármi is jött ezután, mindig emlékezni fogok erre a pillanatra.

Az ária utolsó hangjai is elhaltak. A dalnak vége. Túláradó szomorúság telepedett rám. Mindannyian tapsoltunk, Madame Trapeze meghajolt, és a lámpák kigyulladtak.

Egy pincér jött, hogy eltüntesse a tányérokat, és habozott, meghökkent, hogy nem ettem semmit. Új élénk dallam szűrődött át a hangszórókon.

- Táncolj velem - mondta Alessandro.

A kezét az övébe tettem, és elindultunk a színpad felé. Kezét a hátamra tapasztotta, és ringatóztunk a többi pár között. Annyi táncórát vettem, hogy ne legyek zavarban, és szerencsére körülöttünk senki nem csinált semmi azonosítható vagy bonyolult dolgot. Úgy tűnt, hogy a páros sodródás teljesen elfogadható.

Alessandro célirányosan sodródott, és lassan, de elkerülhetetlenül Cristal asztalához vitt minket.

- Mit csinálsz? - mormogtam.

- Még nem tudom.

- Nagyszerű.

- Valószínűleg az lesz.

Alázat, a neved Alessandro. - Mindig immunis voltál?

- Nem. Jól elintéztél a próbákon. A mágiád ismeretlen volt. De felépültem. Ha azt kérdezed, hogy csaltam-e a kedvéért, nem tettem ilyet. Soha nem hamisítanám meg egy Elsőrendű tesztjét.

- Mi volt akkor, amikor utána eljöttél hozzám?

- Akkor már csak jobban meg akartalak ismerni. Miután megkaptam a meghívót a próbádra, utánad néztem az Instagramon. Azt gondoltam, aranyos vagy. Követtelek, és törölted a fiókodat. Ez felcsigázta az érdeklődésemet. Aztán elmentem, hogy elhívjalak autókázni, és rám hívtad a rendőröket.

- Azt hittem, hogy belém szerettél.

- Tudom. Megpróbáltál megmenteni magadtól. Imádnivaló volt. Szinte olyan imádnivaló, mint látni, ahogy üldözöd Conwayt a folyosón.

Elnyomtam a felmordulás vágyát.

- Igazad van, tudod. - Ajkához emelte a kezemet és megcsókolta az ujjaimat. – Fülig szerelmes vagyok.

Az arcom égett. – Állj le.

- Soha.

Már majdnem odaértünk Cristal asztalához. Rózsaszín pír színezte az arcát. A szeme csillogott, és mozdulatai, amikor egy fiatal, vonzó aquakinetikus Elsőrendűhöz odahajolt, hogy hallja, nagyon megfontoltak voltak. Most volt a legélénkebb, ahogy egész este láttam. Úgy tűnt, hogy Cristalt bénító társadalmi feszélyezettség sújtja, és ezt részegséggel kezelte. Könnyű volt online a szarkazmus királynőjének lenni. A való élet egészen más háború volt.

Egy fiatal, sötét hajú nő lépett utunkba. Két választási lehetőségünk volt: megállni vagy összeütközni vele. Megpróbálkoztunk a megállással.

- Alessandro Sagredo - dorombolta.

Alessandro udvariasan elmosolyodott. - Nem hiszem, hogy volt szerencsém.

- Mira Fiore, Fiore Ház. A család amerikai ága. Tavaly tavasszal jártál az unokatestvéremmel, Constantiával.

Volt valaki, akivel még nem randevúzott?

Alessandro arckifejezése több fokkal lehűlt. Nem válaszolt, csak várt.

Hallgatása és hideg tekintete kivett némi szelet Mira vitorlájából, de a nő bátran továbbhajózott. - A barátaimmal kíváncsiak voltunk a partneredre.

Nem is nézett rám.

- Alapjában véve egy senki - folytatta. - A Háza öt perces. - A hangja felemelkedett. Más közeli párok abbahagyták a táncot és minket figyeltek. – A nővére feleségül ment Veszett Roganhez, ez az egyetlen dolog, amiről családja ismertté vált. Szóval, megkaphattad volna az unokatestvérem, de most itt vagy Catalina Baylorral. És szeretném tudni, miért.

Oké, ebből elég. Még Victoria unokájához sem kellett lenyúlnom. Mert már a felszínre tört. Ránéztem, és Mira lehervadt.

- Menj vissza az asztalodhoz. - A hangom jeges volt. - Eléggé lejárattad magad már ma estére.

Mira kinyitotta a száját és meglátta a körülöttünk lévő embereket. Így van, faragatlannak és hülyének tűnsz. Menekülj, amíg tudsz.

- Baylor? - dübörgött egy mély hang.

Ó, basszus.

Mira elrobogott oldalra. Frank Madero a háta mögött talpra állt.

- Mit csinálsz? - nyikorgott Cristal. - Ülj le. - A lány az alkarjára tette a kezét, mintha ezzel vissza tudná tartani, de a férfi lelökte.

- A nővéred kórházba küldött. - Madero rám nézett, szemében tiszta düh tombolt.

Rábámultam. A Maderok csak az erőt tisztelték, semmi mást. - Megpróbáltad elrabolni.

- Nos, csak egy szót kell neked mondanom. Visszavágó!

Meghajolt és az öltönye felrobbant. Bőre vörös lett, izmai megdagadtak. Fogott egy asztalt és felém hajította.

Én balra, Alessandro jobbra ugrottunk. Az asztal köztünk repült el, és a levegőben megállt. Mellettünk egy idősebb fekete férfi megfordult, és kemény tekintettel méregette Franket. Shelton Woods, a Woods Ház vezetője. - Ebből elég. Ülj le.

- Nem téged kérdeztelek, szaros öregember! - ordított Frank és támadott.

A telekinetikus mágiájával meglendítette az asztalt, és összetörte Franken. Az asztal szilánkokra tört. Frank le sem lassított. Lilian Woods, Shelton közel ötven éves felesége, megragadta férjét, és elrángatta Madero útjából. Az asztal és az ezüst edénykészlet darabjai felemelkedtek a levegőben, és megdobálták Franket. Ez nem állította meg, de túl nagy sebességgel kezdett fordulásba. Eltépett mellettünk, és nekicsapódott az asztalsornak.

Yeraz, az örmény mesterlövész talpra ugrott, megfogott egy kést a szomszéd asztalról, és Lilian felé hajította. A kés megállt, megfordult és Yeraz kezétől egy hüvelyknyire az asztalba állt.

- Ne merd megismételni! - csattant fel Lilian.

Yeraz kígyóként sziszegett, megfogott egy marék ezüstöt, és a levegőbe dobta.

Frank talpra állt, megfogott két asztalt, mintha nem lenne súlyuk, és trágárságokat üvöltve csapta össze őket. Shelton Woods intett a kezével. A harmadik asztal nekicsapódott Franknek, és úgy csapta le, mint egy légycsapó, amit egy idegesítő rovar felé legyintettek.

Yeraz késeinek és villáinak armadája ártalmatlanul esett a padlóra. A Yeraz melletti üveg a levegőbe lőtt, és vizet fröcskölt az arcába.

- Nyugi - mondta neki Lilian.

- Öld meg az öreg szukát! - üvöltötte Yeraz.

Minden egyszerre történt: Diatheke gyilkosai kitértek Yeraz útjából; a vendégek rájöttek, hogy ez nem része az előadásnak, és felük a kijárat felé vette az irányt, míg a többiek bent maradtak nézni vagy harcolni; a biztonságiak besiettek a személyzeti bejáraton, és megálltak, nem tudta pontosan, kit célozhatnának meg, Frank Madero pedig üvöltve asztalokat dobált a levegőbe. Mágia pattogott, bútorok repültek, balra pedig egy asztal lángra lobbant.

Hol a fenébe volt Cristal?

Megpördültem, hogy magam mögé nézzek. Linus öklével az asztalra csapott. Az ezüst edények a karjához repültek, megolvadva, megcsavarodva és egy löveggé alakultak. Linus meglendítette új kézi ágyúját, és a padló közepén tomboló Frankre lőtt. Frank feje megrándult, amikor a lövedék lepattant a koponyájáról. Ordítva forgott a tengelye körül. Megláttam Benedictet, akinek a dühe forrongott, és a közelharc határán állt, a sötét hajú égisze közvetlenül mögötte volt. Egy kóbor szék Benedict fejéhez csapódott, és eltalálta az áttetsző kék mágiaernyőt, majd visszapattant róla.

A nagyteremből Cristal bebújt a mosdó felé vezető folyosóra.

Frank végül meglátott. Gombszerű sötét szeme felcsillant. Hatalmas, téglavörös volt, és úgy lélegzett, mint egy támadó bika.

Basszus.

Alessandro Frank útjába vetette magát.

- Menj! - kiáltott rám Alessandro. - Elintézem.

Cristal után futottam. Az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt befordultam a sarkon, Alessandro Frank vállán volt, és egy műanyag zacskóval fullasztotta.

 

A folyosó üresen tátongott. Sprinteltem, és futás közben a kezemmel ellenőriztem az ajtókat.

Zárva, zárva, zárva, üres, mosdó. A fülkékben senki.

Tovább futottam. A folyosó elfordult, és egy nagy kerek helyiségben végződött. Egy rakás asztal várt a szemközti oldalon, ahonnan két másik folyosó eredt. Az asztalok mellett Cristal megállt, és nyilvánvalóan megpróbált menekülési útvonalat választani.

- Cristal - énekeltem, elküldve felé a varázslatomat.

Megfordult, pánikba esett arccal.

- Nagyon örülök, hogy biztonságban vagy - mondtam vidáman, éneklően.

Az agya megcsillant mágiám szemében, halványan izzó folt. Nagyon sok ereje volt. Fényesen égett, de az akarata gyenge volt, és nem volt mentális mágus. Varázslatom köré fonódott, elszakítva a világtól és a valóságtól. Szinte túl könnyű volt.

Cristal felém fordult.

Ha túl sok varázslatot engednék felé, akkor bármit megtenne azért, hogy boldog legyek. Arra volt szükségem, hogy őszinte legyen és válaszoljon a kérdéseimre, de még nem csábul el annyira, hogy hazudni kezdjen. Linusnak meg kellene magyaráznia ezt a kihallgatást, én pedig senkinek sem akartam muníciót adni, hogy megkérdőjelezhesse a valódiságát. Egyértelműnek kellett lennie, hogy Cristal még valamennyire kontrollálja magát.

- Tudod, mi segít nekem, amikor félek? Szeretek elénekelni egy kis dalt. Csillogj, csillogj, kis csillag. . .

- Kíváncsi vagyok, mi vagy te - fejezte be Cristal. - Ez egy gyerekdal. Ez hülyeség.

Tökéletes. - Jobban érzed magad?

- Igen. De még mindig félek. - A szoknya szövetét a kezében gyűrögette. - A nagy eseményeket nehezen viselem. Állítólag ez biztonságos volt. Állítólag szép. Csak kedves emberek lehettek volna itt, és a két testőröm.

Fogalmam sem volt, mennyi időm lesz vele. - Rendben van. Biztonságban vagy velem.

- Tudom. Kedves embernek tűnsz.

Bekapcsoltam a telefonom és elindítottam Bern alkalmazását. Kifejezetten ilyen célra írta ezt az egyedi szoftvert. Egy érintéssel bekapcsoltam a felvételt, titkosítottam és feltöltöttem a felhőnkbe. Még akkor is, ha elveszíteném a telefont, a beszélgetés elmentődik.

- Mesélj Lawrence-ről. Jó téma volt a kutatásodhoz?

Cristal a homlokát ráncolta. - Túlélte. Az összeférhetőség szempontjából jobban is csinálhattuk volna. A folyamat célja a mágikus tehetség növelése az eltorzulás mellékhatása nélkül.

- Mit használtál a fejlesztéshez?

- Az 1012-es változatot.

Nem jó. – Minek a változatát?

Cristal olyan pillantást vetett rám, mintha hülye lennék. Még eltompultan is, a szakértelménél is nagyobbra tartotta az emberek iránti megvetését. Ez valami mélyen lévő személyiségzavar lehetett.

- Az Osiris szérum egyik változata.

- 1012 az egyik változata a 971-nek?

Cristal ragyogó mosolyt vetett rám. – Hát persze hogy az.

- Miért kísérletezel az Osiris szérum embereken történő alkalmazásával? Tudod, hogy törvénytelen?

- Az emberi történelem során nagyon sok minden törvényellenes volt. Mindig vannak olyan emberek, akik a haladás útjában állnak. Tulajdonképpen nincs különbség Galileo és köztem. Ő volt az első, aki felfedezte, hogy a Föld a nap körül forog. Én elsőként gyógyítok meg egy hibás vektort. - Szünetet tartott, rám nézett, és hozzátette: - Egy mágikus családba született ember, akinek tehetsége gyengébb, mint szüleié.

Lebutította nekem. De kedves. Kíváncsi voltam, mit szólna hozzá, ha elmondanám neki, hogy a heliocentrizmus modelljét először Aristarchus dolgozta ki Krisztus előtti harmadik században, tizennyolc évszázaddal Galilei születése előtt. - Ez olyan érdekes, Cristal. Ki finanszírozza ezt a fontos kutatást?

- A Diatheke. Benedict nem tudós, de megérti a tudományos felfedezések értékét.

- Tudod, mit csinál a Diatheke?

- Természetesen. Orgyilkosok.

És ez egyáltalán nem zavarta. - Hány eltorzult merénylőt szállítottál Diatheke-nek?

- Hármat.

- Hány tesztalany halt meg?

- Tizenhét.

- Hogyan választották ki ezeket az embereket?

- Hajléktalanok és drogfüggők voltak. Bármit megtennének a következő dózisért.

Ennek elégnek kellett lennie. Elismerte, hogy elvégezte a kutatást, elismerte, hogy ez törvényellenes, és pontosította, hogy egy bérgyilkos cég fizeti a számláit, cserébe elvetemült gyilkosokkal látja el őket. Linus nem kaphatott többet. Eljött az én kérdéseim ideje. - Miért van szükséged Hallére?

Cristal ismét a homlokát ráncolta. - Miért érdekel Halle? Halle nem számít. Irántam kellene érdeklődnöd. Én vagyok a fontos. Halle csak egy eszköz.

Valamilyen oknál fogva vetélytársnak tekintette Hallét. Több varázslatot tápláltam a kötelékünkbe. Ezt a részt nem kellene bemutatni a Nemzeti Közgyűlésnek.

Boldog mosoly húzta szét Cristal ajkait. Összefonta karját az enyémmel, és imádattal meredt rám.

- Mesélj még Halle-ról. Boldoggá tesz.

- Hülye lány. A szérum toxicitásának ellensúlyozására használom. Azt gondolhatnád, hogy egy ember ilyen körülmények között rájön, hogy csapdába esett, és megpróbál kedveskedni azoknak az embereknek, akik hatalommal rendelkeznek felette. Ha azt mondom Benedictnek, hogy nem hasznos, úgy eltűnik, hogy soha senki nem fogja megtalálni. Én életben tartom. Hálásnak kellene lennie. Ehelyett mindenért meg kell harcolnom vele. Tulajdonképpen azzal kellett megfenyegetnem, hogy megölik a nővérét és az öccsét, hogy rábírjam a legegyszerűbb dolgokra. Úgy értem, ez ésszerűnek tűnik neked?

- Nyilvánvaló, hogy nem olyan okos, mint te.

Cristal lelkesen bólintott. - Nagyon okos vagyok. Nem vagyok hibás vektor. Okosabb vagyok, mint a szüleim.

Nagyszerű. - Hol van most Halle?

- A laboromban.

- Ferrer Ház laborjában? A Biocine-ban?

- Nem, a személyes laboratóriumomban. Az igazi laboromban. A Biocine-ban a szüleim dolgoznak.

- Hol van az igazi laborod? Megadnád a címét?

Cristal szája tátva maradt. A szeme elkerekedett, a szemöldöke felemelkedett, összehúzódott, az ajkai megfeszültek, és kivicsorította a fogait. Rémület ült ki az arcára, és megkövülten állt, helyhez kötve, de remegve. Megfordultam. Mögöttünk, a folyosó torkolatánál, amely visszavezetett a nagyterembe, Benedict állt, forrongott a tiszta dühtől. Égisze két lábbal mögötte, az arca közömbös volt. Mi mindent láthatott már korábban, és semmi sem zavarta.

Cristal a földre zuhant és négykézlábra tápászkodott. Egy magas hangú állatias kiáltás tört ki a szájából. Megpördült és berohant a legközelebbi folyosóra, és úgy futott, mintha az életéért szaladna.

- Nos. - Benedict felemelte a karját. – Most itt vagyunk. Drága eszköz. Hetekbe telik, mire kiheveri, amit tettem. Hülye kurva.

Nem kérdeztem, melyikünkre vonatkozik. Harcos Elsőrendű és égisze volt. A legjobb esélyem az volt, ha valahogy kijutok és visszaszaladok a terembe, ahol Alessandro és Linus együttes tűzereje és több száz szemtanú várt. A probléma az volt, hogy Benedict köztem és a folyosó között állt.

- Szükségem van arra a telefonra - parancsolta Benedict.

- Megkaphatja. Engedjen el, és átadom.

- Elengedni téged? - Benedict félrebillentette a fejét. – El tudod képzelni, milyen nehéz Elsőrendűt toborozni egy aktív házból? Úgy kezeltem Cristalt, mint egy felbecsülhetetlen orchideát. Hízelegtem neki, a kedvére tettem, vigasztaltam, amikor nem sikerült, jutalmaztam, amikor sikerült. Nyolcvanmillióm és négy évem van ebben a projektben, és majdnem elbasztad egy tuskó és egy halott nő miatt.

Kifuthatnék a folyosóra magam mögött, de nem voltam elég gyors. Ha nem ő fog el, akkor a mágiája.

Benedict megrázta a fejét. - Mostanáig távol tartottam tőled a kezem azt a balesetet követően, mert azt hittem, hogy Montgomerynek dolgozol. De most megerősítést nyert, hogy egymagad vagy. Szóval, hadd magyarázzam el neked, Ms. Baylor. Nem mész sehova. Odaadod nekem azt a telefont, és kisétálsz velem a színházból. Beülsz a kocsimba, és egész idő alatt mosolyogsz, mert ha nem ezt teszed, akkor megölöm az egész családodat, és gondoskodom róla, hogy szenvedjenek.

Te arrogáns seggfej. Becsúsztattam a telefont a retikülömbe, és adtam neki egy enyhe golfütést.

Mágiája kicsúszott belőle, mint fekete mennydörgő felhő. A kísérteties kígyók szétcsúsztak, démoni szájak keletkeztek és olvadtak össze.

Minél többet késleltettem, annál nagyobb volt az esélye, hogy vagy Alessandro, vagy Linus idekerül valahogy. Elakadtam.

- Először azt hittem, hátborzongató vagy, de intelligens. Sajnos tévedtem. Csak egy teljesen idióta hozna egy Maderot ebbe a környezetbe. Houston kétszáz legerősebb Elsőrendűjét sértetted meg. Yeraz, az egyik alkalmazottad, nyilvánosan, tanúk előtt támadt Lilian Woodsra. Tényleg azt gondolod, hogy ezt elfelejtik?

- Nincs semmi, amit ne lehetne kijavítani. - Benedict hideg és éhes tekintettel meredt rám. – Ez az utolsó esélyed. Gyere velem, vagy halj meg itt.

Mögötte az égisze unottnak látszott.

Benedict gőgje elvette az eszét. Lelkiismeret-furdalás nélkül ölt embereket. Olyan nőket rabolt el, mint én. Ők is féltek ugyanúgy, mint én. Megkínozta őket, félelmük minden cseppjét kipréselte belőlük a perverz öröméért, amíg semmi sem maradt, majd kidobta őket, mint a szemetet. Annyira szerettem volna széttépni. Életemben először kívántam Arabella mágiáját. Ha hatalmassá és erőssé tudnék növekedni, megragadnám a testőrét és agyonverném vele Benedictet. Úgy belerúgnék, hogy visszapattanna a falról, miközben a szánalmas kis kígyói a kezeimet harapják. Rémült arcának látványa, mielőtt emberi péppé taposnám, mindenért kárpótolna.

- Rendben - mondta Benedict. – Ezt inkább négyszemközt tettem volna, de miért várnék?

A kísérteties kígyók Benedek körül felemelkedtek. Támadni készült.

Szárnyaim felpattantak, minden toll látható, izzó, erőt sugárzó. Smaragd ragyogás táncolt a szélükön, a hegyeken vakító arany áramlott. Varázslatom kitört és szárnyalni kezdett, hosszú ideje nem lehetett ennyire szabadon.

Benedict fél lépésre megállt, arca megdöbbent. Mögötte az égisze tátogott, az arca elernyedt.

- Gyönyörű . . . - suttogta Benedict.

Kinyitottam a számat, és kiénekeltem egy tiszta, mágiából született magas, erőteljes hangot. Nem kellett kiigazítani. Teljes erővel hangzott. Madame Trapeze büszke lett volna.

Benedict elrángatta a kígyóraját, és az agya köré fonta, hogy megvédje magát.

A hang visszhangzott és elhalt, apró visszhangok hallatszottak a folyosóról. Elhallgattam.

A kísértetkígyók feltekeredtek, összeolvadtak és megcsavarodtak. Benedict elmosolyodott, előbújva hatalma sötét viharából. – Elhibáztál.

Elnéztem mellette az égiszre, és azt mondtam: - Ments meg!

Ősi üvöltés kíséretében az égisze hátulról lecsapta Benedictet. Végtagok kuszaságába kavarodtak. Elsprinteltem mellettük jobbra a folyosó felé, ami visszavezetett a nagyterembe.

Mögöttem az égisze üvöltött, a színtiszta rémület hangja szakadt ki belőle. Nem néztem vissza. Tudtam, mit fogok látni. Benedict démoni kígyói belehasítanak az égisze fejébe.

A folyosó falai elsuhantak.

Befordultam a sarkon, és majdnem összeütköztem Alessandroval. Elkapott. - Megsérültél?

- Nem.

- Benedict?

- Mögöttem.

Alessandro visszaugrott abba az irányba, ahonnan jöttem. Követtem. Az ésszerű az lenne, ha visszamennénk a terembe, megkeresnénk Linust, az erősítést, a biztonságiakat és más feldühített Elsőrendűeket, ahelyett, hogy drámai módon a veszély felé rohangálnánk, és párbajoznánk egy őrült megalomániással, és a lelkéből előtörő kígyókkal. De ha elhagyja az épületet, akkor egyenesen a családomhoz megy. És elegem volt. Végeztem a meghallgatásával, azzal, hogy megölte az embereket, és mindenki más úgy viselkedett, mintha ez nem lenne akkora nagy baj, elegem volt. Valakinek el kellett taposnia ezt a csótányt. Harci mágus, vagy sem, le tudnám blokkolni Benedict varázslatát, hogy Alessandronak előnyt szerezzek, és két Elsőrendű mindig jobb volt, mint egy.

Előttem Alessandro lelassított és besétált a kerek szobába. Az égisz teste összetörve feküdt a falnál, arca eltorzult, rémült maszkban. A szeme visszafordult a fejébe, a tejfehérség vakon bámult felfelé, mintha magának a halálnak az arcába nézett volna, mielőtt az felemésztette, és a látványa elvakította.

A szemközti falnál Benedict megállt az épületbe mélyebbre vezető folyosó torkolatánál. Kabátja a testén lógott, az egyik ujja elszakadt. Vér fröcskölte össze a halványkék inget. Meglátott minket és kivicsorította a fogát. - Visszajöttél. Milyen szerencsés vagyok. Elfuthattál volna. Ki ez az idióta?

A varázslat narancssárgán villant, lüktetett Alessandroból. Vállról indítható löveg villant meg a vállán. Felemelte jobb kezét, és egy furcsa alakú kard ugrott bele, amely hasonlított egy hegedű vonójához, azzal a különbséggel, hogy a rúd fémrészek ötvözete volt, a húr pedig fém zsinór, vékony és borotvaéles.

Linus furcsa dolgokat készített.

Döbbenet ült ki Benedict arcán. Szinte azonnal magához tért, felvonta a szemöldökét, gúnyos hangon megszólalt. - A Kézműves megtisztelt minket a jelenlétével. Hízelgő.

Alessandro kezében lévő kard magas hangú fémes nyüszítést hallatott. A fém megremegett, karddá formálódott, majd fegyverként használható körfűrésszé változott.

Benedict varázsa elillant. Narancs láng lüktetett ki Alessandroból. A fekete kígyók felszívódtak.

Benedict megfordult, és kisprintelt a folyosóra. Alessandro ágyúja megpördült és lőtt, lövedékeket köpködött. Alessandro utána vonult.

Elindultam, hogy kövessem.

- Állj meg. - Linus hangja ostorként csattant fel.

Lefagytam.

Linus belépett a szobába, továbbra is az elegancia mintaképe. Ha verekedésbe keveredett is a teremben, sértetlenül jött ki belőle.

- Megszerezted? - kérdezte Linus.

- Igen.

- Gyere velem.

- De...

- Ez nem a te harcod. Képes kezelni a helyzetet. A testőrödként vállalta a feladatot. Hagyd, hogy végezze a munkáját, amíg mi megyünk és a foglalkozunk a miénkkel. Kövess.

- De...

- Most.

Összeszorítottam a fogamat, és követtem Linust a teremig.